Népújság, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-07 / 32. szám
Start két Amerikai film Előadássorozat a Művelődési Központban Németh Lászlóról Egerben A jeles író, esszéista és pedagógus, Németh László 80 esztendeje született. A jubileum tiszteletére az egri Megyei Művelődési Központ előadássorozatot szervezett. A rendezvény célja, hogy az alkotó munkásságát. a sokszínű életművét bemutassa. Ezekre az alkalmakra márciusban és áprilisban kerül sor: neves kutatók, tudomány- történészek veszik számba a Németh László által ,e- remtett világ fő csomópontjait. A tervek szerint elsőként március 3-án dr. Höl- vényi György tudományos főmumkaitárs elemzi Élet és mű címmel az emberi sorsfordulók és a létrehozott alkotások összefüggéseit. Ezután március 23-án dr. Kocsis Rózsa, a Budapesti Eötvös Loránd Tudomány- egyetem tanára drámáinak soráról beszél. Ezt követi dr. Vekerdi László tudománytörténész, aki Németh regényírói munkásságát értékeli. Végül dr. Cs. Varga István, a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanára április 29-én Az esszéíró és műfordító címmel tart előadást. Halomsírok a Bakonyban Kétezernél több halom- sínt találtak az északi Bakonyban a Pápai múzeum régészei. Az egy méter magas és 10—15 méter átmérőjű halmok nagy része késő bronzkorból és a kora vaskorból maradt ránk, de előfordul közöttük római kori is. Vaszar és Ugod környékén a tíz-húsz hajlómból álló sírm.ezokre leltek, az erdőoltalmazta vidékeken, például Bakonybél közelében 226, Németbánya, továbbá Bakonyjákó térségében több mint 100 halomból álló sírmezőt térképeztek feL SZÍNHÁZI LEVÉL Ilyenek ezek a gyöngyösiek A produkció egyetlen vérbeli ötlete a címadás, de hát ez is a magyarítás, a fordító érdeme: neki köszönhető, hogy a jellegtelen, a meglehetősen semmitmondó El- szakadvát a Start két keréken váltotta fel. A stáb viszont csak arra lehet büszke, hogy átlagon felüli rutinra tett szert a filmszakma terén. S^eve Tesich, a forgató- könyv írója cseppet sem zavartatta magát a valóságtól, sőt arra törekedett, hogy minél messzebbre rugaszkodjék tőle. Kitalált egy műrostos sztorit, arról azonban nem feledkezett meg, hogy a történet foszladozó szövetét ügyes szabóként megfoltozza. Jóvoltából négy barát sorsának alakulását kísérhetjük figyelemmel. A fiúk munkába állás előtt egy esztendőt pihentetnek, ezt a nem is rövid haladékot módos szüleiknek köszönhetik. Hamar megszokják az édes semmittevést, a tartós lógást, csavargást. Ábrándoznak, méghozzá elsősorban sportsikerekről, s irigylik a magasabb szellemi szintet képviselő egyetemistákat. Mi tagadás, vérszegény, s igen felületesen megrajzolt figurák. Egyedül Dave, a főszereplő markánsabb egyéniség. Legalábbis annyira, hogy derülhetünk — az alkotók egyébként igen szűk- markúan adagolták a humort — gyerekes olasz imádatán. Később persze ebből is kigyógyul, mivel gonddal méretezett csalódások is érik. Hát igen, így Ha egy porcelán elefánt a padláson hever, abból nagy dolgok következnek: például megszereti a házigazda kisfia és leviszi magához a lakásba. De mert a kisfiút az ő értelmiségi édesapja és édesanyja vitaminokkal tömné, a kisfiú az elefánttal, azaz most már Domi- nikkal eteti meg a csodálatos bogyókat, ^miktől az elefánt nőni kezd, sőt egyszer meg is mozdul. És ki is lép a világba. Innen kezdve lehetséges minden a kisfiú és az elefánt, azaz Pinio és Dominik körül. A néző szeretné is ha a megindított mese most már szárnyra kapna, de a népes forgatókönyvíró-tábor nem engedi, hogy az elefánt körül az első és életrehajtó csoda után a többi is jól megtörténjék. Ugyan mégesik egy és más, ami csodálatos, de minden következmény és minden további szárnyrakapás nélkül. Érkezik egy vizsgáló bizottság, amely felderíthetné ennek az elefántnak a kilétét, származását, honnan és hová tarthat, vagy tarthatna, de a rajzfilm álmodéitól csak annyi telik, hogy az egész vizsgáló bizottságot, három fekete ruhás fontoskodót, az elefánt az ormányával, mint egv kiténett fűcsomót. a messzibe hajítja És azok nem is térnek vissza. Pedig mi kíváncsiak lettünk jalna arra is, honnan és <mi, követeli a mese logikája, mert különben vége szakadna a történetnek. A felnőtté válás útján toporgó ifjú álma az, hogy kerékpár-bajnokságot nyerjen, s ezért aztán elismerésre méltó szorgalommal edz. Erről magunk is meggyőződhetünk, hiszen hosszú perceken át untat szűnni nem akaró karikázásával: ebből a gyötrelmes hajszából ízelítőnek sokkal kevesebb is elég lett volna. Sajnos Dennis Christo- pher sem kápráztat el színészi játékának, megjelenítőkészségének eredetiségével. Az előírt penzumot ugyan tisztességgel teljesíti, minden bizonnyal úgy, ahogy azt Peter Yates rendező megkívánta, de többre már nem képes. Sem ő, sem a még szolidabb teljesítményt nyújtó kollégái nem tehetnek erről, mert ezekkel a figurákkal más se boldogult volna sikeresebben. Az is tény, hogy az összképen az elmaradhatatlan hepiend sem változtatott semmit. Hiába ügyeskedett Matthew F. Leonetti, a talpraesett operatőr, s a zeneszerző Patrick Williams is. Azazhogy mégse. hiszen a zömében fiatalokból álló közönség megtöltötte a nézőteret — ilyesmire sincs mindig példa —, akaratlanul is megsejtyé, hogy a stáb elsősorban nekik dolgozott, nem pedig a negyvenen túliaknak. Akkor sem, ha azok joggal zsörtölődnek... Pécsi István ért ötlött az eszébe ennek a nagyon „megemberesült” elefántnak egy ilyen okos gondolat a bürokraták láttán? Vagy: beleballag a mi kedves fehér óriásunk a forgalmi csomópontba, jár is egy körtáncot a folytonos sípolás miatt az autók között — mert a sípot az ijedtségtől a rendőr lenyelte — de a kitűnő helyzet nem folytatódik tovább, nincs felelősségre vonás, nincs a meglepetésnek és a különösségnek társadalmi folytatása, a kép, illetve a rajz tűnik el, hogy újabb befejezetlen helyzeteket készítsen elő. Számunkra, akik a gyermekek szelíd szórakozását kapjuk, félig. A film másik felében, amit nem írtak és nem rajzoltak meg ezek az egyébként kitűnő rajzötletekkel dolgozó lengyel filmesek, azt vártuk volna, hogy ez az általános meglepetést keltő fehér elefánt, mint minden rendkívüli, ami megjelenik az apróbb-nagyobb emberi közösségben, erejénél és rendkívüliségénél fogva valami rendet teremtsen azok között, akik közé került. De Dominikot. ezt a fehér és szemmel láthatólag nagyon ártatlan emberi-állati jelenséget a közöny, vaev az önzés veszi- körül. Ahogy feltűnik, az emberek nagyot csodálkoznak rá és máris, mintha elfelejtenék „ őt, . JZagsi-szeretBék elfelejt teni. Így juthat el az önzők kezére ez a nemesnek álmodott állat és mikor már nem tud mit kezdeni a rá spekulálókkal, „leereszt”, visz- szavedlik a régi porcelánelefánt állapotáig, mert csak a kisgyereknél, az ő feltáplálójánál van igazi helye. Ott is talán csak azért, mert a kisfiú szereti őt. A néző úgy érzi, hogy a sorjázó rajzos ötletek és a mögöttük munkáló alkotói szándék nagyon sokszor félúton áll meg. Nem tudtak ezek a lengyel rajzosok és filmesek, vagy nem akarnak mélyebben belemenni az általuk -életre keltett témába. hogy a modern világ önző és olykor ostobaságig közömbös népségét megleckéztessék. Legalább egy mese erejéig. A népes alkotógárdából említenünk kell Witold Gi- ersz nevét, aki részben írta is ezt a filmet, végül meg is rendezte. A könnyed hangvétel, s az, hogy túl- könnyűre sikerült ez az alkotás, az ő szemléletén múlik. A női operatőr finomabb és a lehetőségeken belül az érzelmeket hangsúlyozó munkája Maria Niedzwiecka- Szyb\:zt dicséri. Waldemar Kazanecki zenéje csatlakozik az operatőri hangulatkeltéshez. Farkas András 18. Bécsben pár nappal Willi Forst temetése után felröppent a hír: „Jön Marlene!” Marlene Dietrich azonban, aki jelentős szerepet játszott Willi Forst életében, nem érkezett meg. Egészségügyi okok miatt még akkor sem tudott volna jönni, ha egyébként akart volna. De nem is akart; nem ment el több temetésre; és Willi Forst — ez már nagyon régen volt. Egy nagy szerelem, egy politikai csalódás. Egy ember, aki a náci időkben is filmeket forgatott, miközben a zsidókat elgázosították. 1927 nyarán Forst és Marlene Dietrich volt Bécsben a legnagyobb pletykatéma. Közösen léptek fel a „Broadway” című revüben. „Együtt látták őket társaságban, bálákon, éttermekben és éjjé; li lokálokban” — írja Marlene életrajzírója, Charles Higham. „A „Broadway” hallatlan sikere részben arra vezethető vissza, hogy mindenfelé kettőjük állítólagos románcáról beszéltek.” A siker — Marlene egy évvel később megismételte Berlinben Harald Paulsen- nel — olyan nagy volt, hogy rögtön forgatni is akartak egy filmet a párral: „Café Electric” címmel. Willi Forst volt ott, mikor Marlene pontosan ötven évvel ezelőtt — még a „Kék angyal” bemutatójának az estjén — először utazott el Hollywoodba. Ö csókolta meg a pályaudvaron, és nem a férje, Rudolf Sieber. 1934-ben, öt hollywoodi film után, még eljött Marlene Bécsbe, „abban a reményben, hogy szerepet kap egy osztrák filmben, sőt esetleg PUH Borat rendeaéSenki sem állíthatja, hogy valami csodálatos alkotás a Mandragóra. A szerző neve pedig, Machiavelli: aligha szerepel közszájon, ha valahol színházról esik szó. Mégis, láss csodát! — a debreceniek vendégjátéka olyan érdeklődést váltott ki Gyöngyösön, ami önmagában is meglepő. Bérletes előadás, ide. bérletes előadás oda. hozzá még a tejfehér köd az utakon, tódultak az emberek. Azt sem mondhatnám jó szívvel, hogy a Csokonai Színház együttese mos! olyan komédiát mutatott be „zenével” — mi az, hogy: „zenével”? —, ami még sokáig témát adott a kisebb- nagyobb társaságoknak. Ha beszéltek is róla, inkább csak a hajdanvolt „erkölcsök” kipellengérezésére szolgáló részleteket idézték kuncogva, mosolyogva, gúnyosan. Mindebből az is kitetszik, hogy említésre méltó része nemigen akadt ennek az előadásnak. Akik szeretik az ilyesfajta együgyűsködést, ezt a „sematikus” ábrázolást — lám, nem is olyan új keletű a sablonok használata—, azok élvezhették a komédiát „zenével”. Ez a zene ugyanis gitár kísérte dalbetétekből állt. Méghogy „dal”? Ej, nem kell minden szón fennakadni. A gyöngyösiek azonban most is telt házat csináltak. Mert ilyenek. Ha színház, akkor mindenki menni akar. Ki az, aki ennek nem tud örülni? Csak hát a nézőtér befogadóképessége olyan, amilyen. Egy székre két embert ráültetni nem lehet. Aki pedig nem kap jegyet, az — panaszkodik. De nem a barátjának vagy a barátnőjének, hanem „illetékes helyeken”. A felelős szervekig eljut az értetlenkedők megjegyzése, és hovatovább „ügy” lesz a jegyvásárlási lehetőségekből. Mindenki természetesnek tartja, hogy ő jegyet kapjon, ha Gyöngyösön színházi előadást akar látni. Hiszen az elmúlt évek sorén soha sem az volt a gond, hogy hány ember kényszesében, aki Időközben a leg- prominensebb filmesek közé került”. Vilii Forst a „Maskarádét” készítette elő, akkori legnagyobb sikerét, és ha a női főszerépet nem Marlene kapta, hanem Paula Wessely, akkor annak oka abban keresendő, hogy Marlene — úgymond még Forst karjaiban — másba szeretett bele. A „másik” Hans J'áray volt, aki Paula Wesselyvel és Hubert Marischkával állt a színpadon a „Sissy” című operettben. A szünetben Marlene rohamléptekkel húzta maga után Forstot, Járay öltözőjébe. Míg el nem utazott, addig Forst és Marlene csak Hans Járayval volt látható Bécsben, és mint mondtuk, a „Maskarádéban” Paula Wessely játszotta első filmszerepét. Willi Forsttal soha többé nem beszélt Marlene Dietrich. Mikor Georg Marisehka, a rendező asszisztense 1951-ben New Yorkban az „El Mo- roeco”-ban főnöke üdvözletével egy levelet tett az asztalára. melynél Gaylord Hauserrel ült, Marlene sokáig olvasta, majd kis darabokra tépte és „fennhéjázó- an” elnézett másfelé. Paula Wesselyről Marlene 1945 szeptemberében Berlinben. egy csoport gyorsan összehívott népiét művész előtt, akiket antifasisztáknak tartott, kijelentette: „Eladta magát egy kis pénzért...” Mentora, Josef von Stem- berg Berlinből érkezett barátai körében volt Hollywoodban. amikor Hitler átvette a hatalmat. Sok politikai távolbalátást nem kértek tőle, erre az évek sóján kényszerülni rült otthon maradni, hanem az. hogy hány embert sikerült „megfogni” egy^egy előadásra. Mire ez a nagy változás? Egyebek közt: az új épület, a színházterem külső képe is ott szerepel az okok között. Nincs ezen mit szégyenkezni. .a véletlenül valaki úgy vélné, hogy ez a formai jegy mégsem illik a művelődés szent ügyéhez. Ne profanizáljak, óvhat a szélsőségesnek tetsző megjegyzéstől. Én nem félek ettől az összefüggéstől. * Sót! a közízlés fejlődését érzem ki belőle. így is. De a jegymizéria ezzel nem csökken, hanem csak növekszik. Mit lehet tenni? Több mindent. Mondjuk azt is, hogy valamiféle lista szerint szétosztani a jegyeket. Mint hajdan a Népstadion focimeccseire. Lám, micsoda anakronizmus: a tény is, a párhuzam is. De hát...? Ki vállalja ennek a jegytanácsnak a szegszervezését és működtetését? Ki vállal egyáltalán tagságot ebben? Tartsanak két előadást rendszeresen. Ez is megoldással kecsegtet. De hát erre nem mindegyik „társulat” hajlandó. Akik „önmagukat szervezik”, ők — igen. Lásd az Operettszínház nemrégi előadásait. Ismételjék meg az előadást később, akár harmadszorra is. Az időpontokat pedig előre közöljék, estleg a jegyeket elővételben is árusítsák. Mi sem egyszerűbb ennél, mondhatná valaki. Csak ... melyik színház tudja megmondani egy hónapnál nagyobb időtávolságra, hogy mikor tud ismét Gyöngyösre jönni? Hiszen van még a filmezés is, a tv-szereplés is, a rádióbeli közreműködés is és több olyan város is ebben az országban, ahol szintén szeretnék látni a kedvenceket! Lehet tehát mélyet sóhajtani. Marad az alaphelyzet: a gyöngyösiek színházlátogatók! lettek, sőt: a környékbeliek is, de hát a terem befogadóképessége olya«, amilyen! Mi tehát a megoldás? Aki tudja, mondja. G. Molnár Ferene j Azért az „ellenségeskedés sért”, amelyet vele szemben tanúsítottak, a gyűlölködő újságcikkekért, amelyeket az amerikai egyenruhában történt fellépése miatt írtak róla, soha sem tudta megbor csátani. A háború utáni Németországhoz való viszonyát is vitásnak látta. „Utoljára, mikor elhagytam Nyugat-Né-' metországot” — írja a memoárjában, — „az de Gaulle tábornok kifejezett kívánságára történt, miután informálták őt azokról a fenyegetésekről, melyeket nyugat- németországi fellépésem alatt kaptam. A barátom volt, és féltett, hogy bajom eshet... Így Hollandiában fejeztem be a turnét, ahelyett, hogy tovább játszottam volna a német színházakban, ahol (mint mondják) bombákat tartogattak a számomra...” Valóban ezt írta, csak két- három évvel ezelőtt. És így folytatja: „Soha nem mentem vissza az NSZK-ba. Elegem volt abból, hogy „lekopott” legyek, elegem volt a „tüntetőkből”, elegem volt a gyűlöletből. Azt mondtam egyszer egy interjúban, hogy „haragszanak rám”. Először is azért, mert Amerikába mentem. Másodszor azért mert a háború után nem jöttem vissza. Harmadszor azért, .mert visszajöttem.' Egyszerűén haragszanak rám) és semmi nem jó, amit teszek. ..” Olvasgatva az NSZK-ró! szóló részt memoárjában, némelyeket jobban megragad,’ mint bármi más. ami az emigrációról szóló könyvek-4 ben áll ebben a tömörségben: „Végül is a hazám. Ha Hitler nem lett volna, ma is ott élnék. Ez az én vesz- teségSHiL. Nm az auek’» i. IiÁrtA-----1__■___ ..__ K érek egy elefántot! Lengyel rajzfilm ' Végül is a hazám.
