Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-23 / 19. szám

OJ lehetőségei keresve „Komplexek” a művelődésért Valamikor a pedagógusok természetes módon a kultú­ra letéteményesei voltak. A régi kántor-tanítók váltak az ösztönösen verbuválódott csoportok vezetőivé; nem állt rendelkezésre művelődési ház, nem volt külön szak­ember. Az olvasókörök, kó­rusok, szinjátszókörök segít­ségükkel dolgoztak. A falu­ban kevés értelmiségi volt, ezért rájuk hárult a feladat: lámpássá lenni. Egyletekben vállaltak szerepet, segítették a kii) inbözö kezdeményezé­seket. Az ötvenes években föl­röppent a népművelés jel­szava: sorra épültek azok a nagytermes épületek, ame­lyek ma is jellemzői a ki­sebb településeknek. Utóbb kiderült: szinte használha­tatlanok. Színpadjaik nem alkalmasak színházi előadá­sok megtartására sem, mivel igen kicsinyek, s nem is bő- vithetöek, mivel általában tartófal az oldaluk. Túlhala­dottak az akkori elképzelé­sek is: apró, művelődő kis közösségekre volna szükség. Ezek számára viszont nem teremtettek helyet. Zsákutcában A közművelődés — már nem a régi, kissé rosszízű „népművelés”1 S2óuaí illetjük — hallatlan nehézségekkel nézett szembe. Aránytalanul nagy feladatok hárultak rá: a felnőttoktatás megszerve­zésétől kezdve a műsorszol­gáltatásig sok minden, szin­te ellenőrizhetetlen mennyi­ségben. Ehhez egy elhanya­golt, eleve hibásan felépített intézményrendszer társult, amelyből hiányzott a meg­felelő szakembergárda is. A határozatok és törvények rögzítette elképzeléseknek nehezen lehet megfelelni ilyen örökséggel, amikor még sok helyütt mast is ott tar­tunk, hogy a kultúra jelen-^ „Húshagyó keddig” áll a vigalom Bálozó Heves megyeiek Téli nagy mulatozások ide­je már hagyományosan a farsang, ilyentájt bálba megy gyakran még az is, akinek egyébként nem áll túlságosan táncra a lába. A vígság több helyütt máris megkezdődött, másutt pedig nemsokára veszi kezdetét úgy, hogy — régi magyar szokás szerint — „húshagyó keddig”, vagy még talán tovább, mindenhova jusson belőle. A Balaton vidékén — mint laptársunk hírt adott róla — tulajdonképpen az elmúlt szombaton tartott nagyvázsonyi Pál-bál jelen­tette az idei szezon nyitá­nyát, míg szűkebb hazánk­ban, az egri Park Szálló tnyencklubjának január 31-i összejövetele tekinthető majd ennek. Ez utóbbi, természe­tesen programjával is ipar­kodik igazodni jeles szere­péhez. Nemcsak az étlap, hanem a műsor is olyannak ígérkezik, amit feltehetőén megemlegetnek majd a ven­dégek. Hiszen olyan külön­legességek kínálják magukat a tálakról, mint például a havasi göngyölt hús vagy a pulykamell Madarász mód­ra. A Ho. Si Minh Tanár­képző Főiskola irodalmi szín­pada pedig — amely első alkalommal vállalkozik ilyen körben fellépésre — A pe- leskei nótárius c. darab elő­adásával szórakoztatja a kö. zönséget. Nem kevésbé csalogató persze az egri szálló továb­bi báli „menetrendje” sem. Február 6-án ugyanis han­gulatos cigánybállal folyta­tódik a vigalom, a vajda nyitótáncával, s azokkal a leányzókkal, akik első alka­lommal merészkednek a parkettre, s akik közül majd szépségkirálynöt is választa­nak. Február 14-én az állat­orvosok összejövetelét veze­ti be a palotás, majd a kö­vetkező szombaton az Ag­ria társastánc-együttes a jo- gászbélt köszönti, hogy csu­pán néhányat említsünk az egyébként március 21-ig tar­tó mulatozásokból. Gyöngyösön, a Mátra Szállóban február 7-én a kórházi dolgozók sportbálja lesz a farsangi rendezvények kezdete, míg 21-én a város gasztronómiai klubja tart ínycsiklandó mulatságot ugyanitt, az autósokat és a GTE hasonló összejöveteleit megelőzve. Február 2i-án pedig a nagy ' tradíciókkal rendelkező, s méltán nép­szerű, híres iparosbálra szól­nak a meghívók a Panorá­ma Szálloda és Vendéglátó Vállalat Olimpia Éttermébe. QäMkMj **ü. januar 23. pestek Hevesen februárban mindén hét végén táncolhatnak a farsangolók a nagyközségi művelődési házban, s termé­szetesen megyénk más ki­sebb és nagyobb településén is lesz mód hasonlókra. Az ország vidéki városai közül Szeged a Volán dol­gozóit várja január 24-én a Tisza Szállóba, a debreceni Aranybika február 6-án ren­dez nagy mulatságot, a ka­posváriak pedig másnap a Dorottya-bálon rophatják a táncot. A főváros báli me­netrendjében pedig olyan események kapnak helyet, mint például az Interconti­nental január 24-i svábbál­ja, február 6-i tengerészbál­ja, február 14-i újságíróbál­ja, vagy éppenséggel a Hil­ton február 13-i babonabál­ja, hogy éppen csak ízelítőt adjunk. tőségét, közösségteremtő ere­jét sem ismerik el. Emellett anyagi lehetőség, mód sem igen kínálkozik rá. hogy az adottságokon jelentősen vál­toztassunk, hiszen iehhez szinte minden helyen ét kel­lene építeni új anyagi bázi­sokkal, megfelelő képzettsé­gű munkatársakkal és konk­rét feladatokkal ellátva mű­ködtetni a művelődési háza­kat. Emellett az iskolák és az óvodák is sok nehézséggel küszködnek faluhelyen. Nem lehet biztosítani gyakran a megfelelő eszközöket, a ta­nítás sokszor két műszakban folyik, s gondban vannak a házi könyvtárak kezelésével is. Megoldási lehetőségek A hetvenes évek elején öl­tött testet egy olyan elkép­zelés, amely szerint a műve­lődési házaknak, az iskolák­nak, a., könyvtáraknak és az óvodáknak az apróbb helye­ken együtt kell keresniük a kibontakozás útját. Az erő­forrásokat koncentrálva át- hidalhatónak tűntek a ne­hézségek. Megyénk úttörő szerepet vállalt a kísérletek­ben, a füzesabonyi járás négy községében — Bese­nyőtelek, Poroszló. Sarud, Nagyút — létrehozták az úgynevezett „komplex” mű­velődési létesítményeket 1974 szeptemberében. Ott kezdtek á vállalkozáshoz, ahol az épületek közelsége folytán nagyobb beruházás nélkül megvalósítható volt a terv. A sikereket látva nemso­kára számos más helység is csatlakozott a kezdeménye­zésekhez, s mára már több mint egy tucat településen dolgoznak ilyen módon. Az intézmények közös vezetés alatt működnek, s így lehe­tőség kínálkozik arra, hogy az adottságokat megsokszo­rozzák. Kedvező változásokat’ ho­zott általában ez a kezde­ményezés. A termeket job­ban ki lehetett használni, s több szakember munkálko­dott a falvak kulturális fel- emelkedéséért. Az a gondo­lat húzódik meg e törekvés mögött, amely a régi idők­ben a parancsoló szükség szülte módszer volt: valójá­ban egységesek s el nem vá­laszthatóak a művelődés kü­lönböző részei. A tanítás is csak akkor lehet eredmé­nyes, ha megfelelő háttere van. s a kulturális szolgál­tatások beépülnek a közsé­gek életébe. Eddig js voltak bizonyos átfedések az intéz­mények munkájában, így természetesebbé és szerve­zettebbé vált kapcsolatuk, s a falusi értelmiség is egyre jobban részt vállal ebben a tevékenységben. Megoldódott a helyhiány ezeken a településeken: az eddig nap közben zárva tar­tott kultúrotthonok és az este kihalt oktatási intézmé-_ nyék a szükséges időben ren­delkezésre állnak. Merre tovább? Egyelőre — a tapasztalatok szerint — a gyermekek szá­mára jelentősebbek az eb­ben a tizenegy néhány köz­ségben végbement változá­sok. A közművelődésben las­sabban érvényesül a hatása, de mór észlelhető.1 Ez ter­mészetes is, mivel nagyóbb hátrányokat kell leküzdeni. Nem várhatunk csodákat; a munkahelyi kollektíváknak, a szakszervezeteknek to­vábbra is nagy a. felelőssé­gük a munkásművelődés te­rén. Az sem kerülheti el a fi­gyelmünket, hogy maradék­talanul végül is csak Saru­don és Besenyőtelken való­sul meg a „komplex” műve­lődési intézmény terve, mi­vel országos kísérletek része­seiként a többinél lényege­sebben nagyobb figyelem esik rájuk, s kedvezőbb anyagi helyzetben végezhetik a többieknél munkájukat. Ez persze semmit nem von le eredményeik értékéből, csak azt jelzi, hogy pénz és meg­felelő irányítás nélkül így sem lehet boldogulni. A to­vábblépés útja ez az új le­hetőség, de vigyázni kell ar­ra is. hogy csak megfelelő előkészítéssel, és szervezéssel valósítsák meg, ne váljék eggyé a sokfajta elvetélt kezdeményezés közül. Gábor László Az ausztrál fiú Olala. gondolta Odette, ez szeretőre utal — éspedig nős emberre, ha pro forma szobát is kell rendelni a mellette lévő szállodában. Az expresszlevélnek azon­ban még nem volt vége: „Gondoskodjon Whiskyről, pezsgőről, száraz cherryről! Mindennap hozzon sonkát, tojást, vajat, gyümölcsöt, új­ságokat, folyiratokat. Készít­se elő az írógépet és papírt, — a viszontlátásra M. Diet­rich.” Ez, vélte Odette Mi­ron, úgy hangzik, mintha újságíróról, vagy íróról len­ne szó. De Curnow? Ezt a nevet még soha nem hal­lotta. , Egy héttel a 63. születés­napja előtt (december 27.) ragyogó, pajkos, boldog Mar­lene érkezett Párizsba. Kí­séretében az ausztrál Hugh Curnow, még félannyira sem olyan idős, mint ő, ugyanis 1965. december 9-én Odette Miron vette át Marlene expressz légipostán érkezett levelét, melyet december 5- én datáltak Ausztráliában, a melbourne-i Hotel Southern Crossban. Marlene Dietrich akkor már két hónapja tur­nézott a zenekarával az ötö­dik földrészen. „Kedves Madame Miron” — irta piros tintával színes levélpapírra — „hamarosan megérkezem. Vegyen egy elektromos borotvakészülé­ket a kis fürdőszobába és egy jó szappant.” Akkoriban még a nagyobb lakásban élt a Montaigne avenue 12. számú ház első emeletén Párizsban, ahol két fürdőszoba volt. egy ki­sebb és egy nagyobb. ..Tegyen fel. kérem, egy szép térítőt, ne a durvát vagy feketét” — folytatódik a levél. „Vegye le a huza­tot a székekről a szobámban. Hatvanhárom és huszonkilenc: Marlene és Hugh Virágot úgy. mint máskor. Foglaljon le egy kis szobát, fürdőszoba nélkül a Hotel Montaigne-ben Mr. Curnów részére, a legolcsóbbat, ké­rem..." csak 29 éves. a foglalkozása valóban riporter. „Külsőre bizonyos hasonlóságot muta­tott Jean Gabinnel”. — ál­lítja Odette. „Nagy volt és «ős, na^on világos, kék Kutyaügyek Kétökölnyi szőrpamacsot vezet pórázon egy negyven- kö­rüli áss ny. Parányi szeme, mint két szentjánosbogár csil­log a villanyfényben. A kutyus egy ideig hűségesen elöl jár, de aztán megtorpan. — Fifikém. jössz? Fifi azonban moccanni sem akar, hiszen a szomszédos kapuból egy bűbájos puli csahol, miközben udvariatlanul „megtiszteli” a kőfalat. — Ejnye, Fifi! Micsoda viselkedés ez? Meglátsz egy fiút és máris elveszíted a fejed? — Szervusz, drága Emmám! Alighogy' kiléptem a ka­pun, mindjárt észrevettem a kis Fifidet. Miközben a puli körüludvarolja a Fifit, a két asszony beszélget: — Mit használsz a fürdetéshez, aranyos Emmám? — Sampont, édesem. Közönséges sampont, amelyet én magam használok a hajmosáshoz. — És mondd, mit eszik a te kutyusod? — T ódonképpen amit mi. Hordatom neki a kosztot. Természetesen, jó néha egy kis csont is., a fogai mi­att. Azt mondja az állatorvos, hogy a csontrágás rendkívül fontos, különösen ilyen fiatal állatnál, és áttérek a mű­csontra. — Képzeld csak! Üj ágyikót csináltatott Zoli a picinek. Isteni, amikor bebújik. Semmit sem látsz, csak eg»’ labdá­nyi hógombócot... Fiú és lány érkezik egy-egv kutyával. A fiú bernáthe­gyijén szájkosár. — Szia! — Szia, Tóni! — Sétálunk a park felé? — Ha akarod... A lányt kevés híján hasra rántja a csontos fekete a gar. A bernáthegyi már túl van a körülszaglászáson és inkább egy magyar vizsla felé figyel. — Emlékszel, Teri? Ma egy hónapja, hogy mégismerked­tünk. A lány egykedvűen bólint. — Akkor az én Lordom megharapta a te Nórádat. — Most pedig nem is törődik vele. Nézd csak, éppen egy vizslára bukik... A fiú egyik kézzel a pórázt fogja, a másikkal a lány ke­zét. — Teri! Nagyon kérlek, ne légy undok. A lány rosszkedvűen nyújtja csókra a száját, de a ber­náthegyi nagyot rám a sz.íjon... Ezen aztán nevetnek és rángatózva sétálnak odébb. A két kutyaóriás előtt a járdáról leszorulnak az embe­rek. Valaki megjegyzést tesz és nagy ívben elkerüli a ku-‘ tyákat. A fiatalember felcsattan: — Elég a szövegből, apuskám! Csak maga ne sértegesse a. kutyámat. — Mégiscsak disznóság, hogy ilyen nagy dögök... Szó szót követ, öt perc múlva a félős ember a kutyaba­rátok és a kutyák körébe kerül. — Ezekért a kutyákért mi adót fizetünk. Akkor dumáljon, ha majd egy is megharapta. — Igaz, igaz! — bizonygatnak a Fifi, a Rexi, és a Lord gazdái. A szerencsétlen ember az erőviszonyokat látva, egy óvat­lan pillanatban odébbáll. Messzire hangzik a fii! megjegyzése: — Hogy nem szégyellj magát! És különben is. vegye tu­domásul, hogy a mi jelszavunk: Kutyások, tartsunk össze..! Szalay István szemei voltak, rózsaszín bő­re, és olyan kíváncsi volt, mint egy szarka.” Mikor Marlene negyven(!) bőröndjét kicsomagolták. Odette megkérdezte a láto­gatót: „Megmutatná a cso­magjait?” „O”, mondta Hugh Curnow, „felhozom magam!” Csak egy horpadt, régi bőröndöt vitt magával, mást nem. Azzal a finom gúnnyal, amire csak a nők képesek, Odette Miron felsorolta, mi volt Curnow csomagjában: „Három alsónadrág, egy pi­zsama. egy váltás öltöny, négy pár nylonzokni, három ing — cipő egy sem, az a lábán volt „Mikor egy hó­nap múlva elutazott” — fűzte hozzá Madame Odette élvezettel — „öt új bőrönd­je volt, pukkadásig tele a legválogatottabb ruhadara­bokkal. ..” Azonban azt is hozzá kel­lett tennie: „Azelőtt soha nem volt olyan boldog Mar­lene Dietrich. Olyan szerel­mesnek tűnt, mint egy fiatal lány, aki az első szerelem­mel találkozott. Mikor az erkélyen reggeliztek, úgy vi­selkedtek. mint a turbékoló galambok. ..” A szomszédos Hotel Mon­taigne-ben lévő szoba csjjk Hugh Curnow levelei számá­ra volt lefoglalva — jól sej­tette Odette — a riporter Ausztráliában megnősült és egy gyermek apja is volt. A feleségétől és az újságjától szabadságot vett ki. hogy Európába jöjjön Marlene Dietriehhel a memoárját írni. Ausztráliában az első saj­tókonferenciáján egy fiatal újságírónő vette magának a bátorságot, és megkérdezte Merlenét, mikor akarja be­fejezni a pályafutását: De kapott egy levelet Hugh Curnow riporttertől is.., „Mélyen fájlalom, hogy el­utasít. és nem akar interjút adni nekem” — írta az is­meretien újságíró. „Annál >s inkább, mert elsősorban a gyerekeimet érinti, ha elve­szítem az állásomat».. En­nek ellenére határtalan cso­dálattal maradok Ön iránt — Hugh Curnow.” Ezzel Marlene legfájóbb pontját érintette: a gyereke­ket, Egész életében forrón szerette a gyermekeket, és lányáért, Máriáért és a négy unokájáért mindig minden áldozatot meghozott. Hugh Curnow megkapta az inter­jút — és még többet is. „Megérkezésük utáni reg­gelen. amikor beléptem a lakásba” — mesélte Odelte Miron — „egy cédulái ta­láltam: Ne ébresszen fel minket, kérem, sokáig al­szunk. .. Azt gondoltam: szép kis karácsonyi megle­petés! A születésnapot eb­ben az évben mellőznünk kell. . .” Hugh Curnow pedig irta Marlene memoárját, amely- lyel már annyian próbálkoz­tak. Egy barátjának mesélt erről Ausztráliából egy év­vel később: „Ebből soha nem lesz semmi.,. Csak éj­szakánként, amikor én alud­ni szerettem volna, lett egé­szen eleven, dobozokban és ládákban kotorászott, régi jegyzetfüzeteket mutogatott, melyek bizonyos helyeken pirossal alá voltak húzva, egy régi fénykép megpillan­tásakor könny futotta el a szemét, és sürgősen beszélni kellett valakivel telefonon Hollywoodban, majd a kar­jaimba omlott, és így sóhaj­tott: O, Hugh, hogyan ír­jam le az életemet? Ügy gyűlölöm a gondolatát, mint a pestist! Ezek az áldatlan emlékek...! De egy szerző­dést kellett teljesítenie...” (Folytatjuk) i

Next

/
Oldalképek
Tartalom