Népújság, 1980. december (31. évfolyam, 281-305. szám)

1980-12-29 / 303. szám

IIKEPIRNYO (Ilii azdag szegények -szegény nézők NEM AZ OLCSÖ szelle­messel dlktóltatja velem a nmet: valóban szegényebb lett a néző. Egy Jókaival és véle együtt egy illúzióval is, miszerint Jókai mindenkor és minden kézben sikert hoz, Most és Karinthy Márton rendezői kezében majdhogy­nem unalomba fulladt a Gazdag szegények. Pedig, ha mozgalmasságában nem is vetekedhet a „nagy” és ro­mantikus Jókai-regényekkel ez az 1890-ból való — ma úgy mondanánk: kisregény — elbeszélés, a maga öntör­vényű világában ugyancsak cselekményes történet, amely a dramaturgnak, a rendező­nek, az operatőrnek megad­hatta volna a lehetőséget, hogy szórakoztató és érde­kes, ugyanakkor elgondol­kodtató tévéjátékot készít­sen. Kétfajta álláspont volt és van talán ma is Jókait lile- > leien. A krltikátlan elisme­rése a nagy meséiének és a kritikusi tagadása, ha nem is szerepének, de hatása mai értékének. Nem vagyok iro­dalomtörténész, de az erre való okmány nélkül' Is meg merem kockáztatni, hogy az igazság megint és mily sok­szor azon a bizonyos, soha ki nem mutatható, rá nem mu­tatható középen van. A kor­szerű (?) európai regény­írástól talán éppen Jókai Kőmé»)' Zsuzsa — Komiás Juci, cs Csicsonka — Ferenc Orsolya. nyomasztó egyénisége miatt , fél évszázadot is megkéső magyar elbeszélő irodalom­ban, legalábbis a legjelen­tősebbek közül mégis .Jókai volt az első, aki meglátta és megírta a múlt századvég kapitalizálódó Budapestjének árnyoldalait. A nyomort, a kiszolgáltatottságot, a már létrejött és róég formálódó proletariátus helyzetét.. De hát ő Jókai volt, és nagy író volt, ám boréból ki nem bújhatott mégsem: kiutat, holmi lázadó fellépést ő bi­—---------------—..................- ~^S (F otó: Szántó György) Amikor falujában, Gyön­gyöspatán keresem, először nemigen akarják tudni, ki­ről iá van szó. — Mácsár... Mácsár ... Hát perszeI Az, aki a rádióban énekelt, hal­lottuk is mindnyájan.,. S már integetnek, magya­rázzák, melyik is a háza. Otthon még nem találjuk, hiszen napközben dolgozik, a szomszéd igazít el a gyön­gyösi húsüzembe. Éppen mű­szakváltáskor érünk oda. Mácsár László előbb átöltö­zik, s míg hazafelé nem in­dul vele a busz, válaszol kérdéseinkre. Szabadkozás- sal kezdi: — Sajnos, nem szerepel­tem a legjobb formámban. A 7-i fellépés előtt ugyanis ha­zajöttem, mivel a keresztlá­nyomnak eljegyzése volt. Mi tagadás, ahogy ilyenkor szo­kás, egyik poharat'követtea másik. .Másnap — a mikrofo­nok előtt — fátyolos volt a hangom. Emiatt nagyon iz­gultam, jólesett volna akkor is egy hajtókával, mert bor­szerető ember vagyok, de a környéken csak egy kis kló- ros csapvíz volt... — A Röpülj páva vetélke­dőnek számos elődöntője volt, igazán szép eredmény már az is. hogy a rádió nyil­vánossága előtt szerepelhe­tett, a legjobbak között... — Ahogy szokták monda­ni : evés közben jön meg az étvágy. Az volt a baj, hogy a próbákon túlontúl jól ment, a dolog, ezért elbíztam ma­gam. Annyira formában vol­tam, hogy még az Állami Népi Együttes tagjai is gra­tulálták, akik kísértek. Ezért engedtem meg magamnak ezt a kis „kilengést”, amely megbosszulta magát. Ketten voltunk ott a megyéből: a másik asszonyka, a fedémesi Tóth Jánosné Bajzáth Ilona egy ponttal kapott többet nálam. Ügy tűnt, hogy a, zsűri a tanultabb, zeneileg , Mpniiiriin 1980. december 29., hétfő Akit a rádióban hallottunk.: A gyöngyöspatai nópdaiénekes képzettebb fiatalokat ná­lunknál Jobban értékelte. ,— Hogyan került kapcso­latba a népdalénekléssei? — A patai Pávakör tagja vagyok: mikor 10 esztendő­vel ezelőtt szárnyra kapott ez a mozgalom, mi is össze­jöttünk néhányan, hogy énekelgessünk a magunk szórakozására. Azóta mód­szeresen gyűjtöm a dalokat: már 2300-at írtam össze. Ezek közül választottam ki azt a húszat, amelyek közül az együttes vezetője — Né- methné Süveges Zsuzsanna — tanácsára énekeltem a rá­dióban hallottakat. Nem szoktam meg a kíséretet, az elmúlt hetekben az Avar Szálló zenekarával gyakorol­tam. A gondos előkészület, a kitartó munka eredménye ez a mostani föllépés. Tíz év­vel ezelőtt Js próbálkoztam: akkor minden különösebb gyakorlás t#lkül elindultunk a versenyen a cimborám­mal. El is (késtünk, rosszul énekeltünk:, visszhang nél­kül maradt a szereplés, ki­hulltunk az elődöntőből. Most meghozta a gyümölcsét a fáradozás, bér sajnálom, hogy nem sikerült jobban. — Mindegy: várom a kö­vetkező fordulókat, amikor eldől, hogy továbbjutok-e vagy sem. Meg igyekszünk Jól fölkészülni a népdalkör­rel, hiszen nemsokára közös rádiófellépésünk lesz a ve­télkedő keretében. Akkor már nem kockáztatok ... — Sok sikert kívánunk! (trá bor) zony nem ábrázolhatott. Együttérzését az a kétségkí­vül ma már naivnak ható erkölcsi alapállásban fejezte ki, hogy „gazdag” szegé­nyek, szemben a „szegény” gazdagokkal. A pénz szeny- nyét szegezte szembe a lé­lek tisztaságával; a felső vi­lág megbomlott és bűnöktől terhes kapcsolatait, e gazdag szegények tiszta és emberi, már-már idillikus viszonyai­val. A kora miatt elzavart va­sutas, a konstébler, a késes tót atyafi, a szegény kis cse­lédlány, a prostitúció szélén szó szerint is táncoló gyerek- lány, a perecárus és a töb­biek, természetesen a ke­gyetlen háziúrral együtt, jel­legzetes figurái voltak a század eleji, múlt század vé­gi fővárosnak. Igaz, jelleg­zetes alakjai voltak már e kornak a nagyüzemi mun­kások is. ám azok nem éltek Jókai látókörében, vagy Jó­kai nem élt az, 6 világuk­ban. így hát számukra alig jutott szerep ebben az elbe­szélésben. amelyből nemcsak a cselekmény, de Jókai nyel­vi világa, atmoszférateremtő ereje egyaránt hiányzott. Kapor Adám váltóőr és élet­társa. albérlői és főbérlője története szárazra csonto­zott. szentimentális és bi­zony unalmas történetke lett a képernyőn, — minden ne­mes színészi szándék elle­nére. KARINTHY MARTON be­bizonyította az alapigazsá­got: .fókáit Jókai nélkül kép­telenség a képernyőre vinni. Mégha van is kép hozzá. Gyurkó Géza Színházi Isvll A Pillangókisasszony Gyöngyösön Furcsa grimaszai vannak az életnek. Az ember ül a ké­nyelmes bársonyszékben, figyeli Cso-Cso-Szán fájdalmasan szép áriáját, követi magában a dallamot hangról hangra, megállapítja, hogy a zenekari kíséret annyi drámai feszült­séget fejez ki, hogy az magában is szép, és hirtelen egyet­len kérdés villan fel benne: miért történhetett meg, hogy a Pillangókisasszony a milánói Scalában a bemutatón meg­bukott? Itt, a gyöngyösi művelődési központban pedig felzúg a taps az ária utolsó hangjai után. Mondják, a könyveknek megvan a maguk sorsa. Igaz len­ne ez minden művészi alkotás esetében? De hát nem az a feladatom most, hogy filozófálgassak akár Puccini, akár a művészet egyes ága okán és Ürügyén. Hagyjuk a „súlyos” kérdéseket másoknak és máskorra. Be­széljünk az előadásról. Talán nem veszik rossznéven, ha egyetlen percig sem titkolom: Őrölni, lelkesedni van ked­vem, Éppen a Pillangókisasszony ürügyén. Mert ml történt? Tulajdonképpen semmi különös. Elmentem egy operaelő­adásra. Nem kellett utaznom érte, nem kellett fáradnom, miatta, hanem szép kényelmesen elsétálhattam — Gyön­gyösön ~ operát hallgatni. Nem máshová, csak a művelődé­si központba. Ügy kellett nekem, jegyezhetik meg nem minden él nél­kül, ha nem volt jobb dolgom. Pont operát, pont Gyöngyö­sön? És egy vidéki társulat előadásában? Ha szabad a lelkesedésem újból felemlegetni, most itt az alkalom rá. Tudniillik az jutott eszembe: valamikor „vi­dék” — akár Debrecen vagy Győr, esetleg Kaposvár, sőt: még Szeged is — valami megbocsátó mosolyt csalt azok aj­kára, akik a fővárosi színpadokhoz szoktak. Kár volna ta­gadni, ez az előbb említett jelzéssel kifejezett értékítélet nem volt indokolatlan. Persze: valamikor. Mostanában már hallatszik olyan kárörvendő megjegy­zés is, hogy az igazi színházi pezsgés nálunk csak „vidé­ken” érzékelhető. Valószínűleg a lokálpatrióta elfogultsága sugallhatja az ilyesfajta vélekedést. De a tény az tény. Mint ez a mostani is. Vegyük sorra az egyes elemeket. Szoprán? Mohos Nagy Éva. Tenor? Vadász István. Bariton? Krémer József. Basszus? Börcsök István. Zenekar? A Debreceni MÁV- szlmfóntkusok. Karnagy? Tarnay György. Énekkar? Hogy­ne: a Csokonai Színház énekegyüttese. És á rendezés? Ker­tész Gyula. Csak jelzésként a névsor egy része eddig. Külön-külÖn és együtt: jó színvonalú, jól felépített, ha­tározott színészi erényeket mutató előadás — kiemelkedő közönségsiker. Valami lelkes túlértékelése talán mindez így együtt an­nak a ténynek, hogy a gyöngyösiek „otthon” hallhatnak, nézhetnek meg egy operát? A gyanúm nem ok nélkül való. Utóvégre nem minden héten fordul elő hasonló esemény ebben a mátraalji városban. De az igazi magyarázat ennél sokkal jelentősebb: a jó előadás, a jó zene elismerése. Mindez vidéken, vidéki társulattal — ami csak földrajzi tényezőként realitás, a színvonalat nem minősíti. Sőt! Ta­lán a közreműködők ambícióját is fokozza. Ennek pedig csak görcsök nélküli jó előadás lehet a vége, ha ehhez a mű­vészi feltételek úgy adottak, ahogy azok Gyöngyösön meg­mutatkoztak. Itt jut eszembe még egy szó: közművelődés. Igen, az. Már ilyen jelei érzékelhetők, mint amilyen volt ennek a Pillangókisasszony előadásnak Gyöngyösön. Tehát: mégis­csak érdemes optimista természetű művészetszervezőket foglalkoztatni. G. Molnár Ferenc Csörsz István Elsőbbség és úgy harapta vele az aj­kát,, hogy az is elfehéredett. — Nem vinné át a ko­csit a kereszteződésen? — Nem — mondta az ok­tató. — Maga viszi át. 1. A Szépvölgyi és a Zöld­máli út kereszteződésénél két perc alatt összetorlódott a forgalom. Egy fehér Sko­da állt az út közepén, tete­jén tanulóvezető-tábla. A vo­lánnál szőke asszony ült, mellette Tass. az oktató. A kocsi bal hátsó gumijában tehetett volna egy kicsit több levegő. Négy óra tíz volt. A Skoda mögött olajfol­tos Fiat várakozott, abla­kában zöld overallos fickó könyökölt. A Fiat mögött kék szemű férfi ült egy Volkswagenben, borostás ál­lát tapogatta és a tanuló- vezetőt nézte. — Akár egy ólommadár — morogta. Az overállos elvigyorödott, és, behúzta a kéziféket. Mindenki a sző­két bámulta, még a bal ol­dalon épülő társasház tető­fedői is: egyikük törülközőt csavart a fejére a nap el­len. Hátul dudált valaki. Az asszony egy pillanat­ra az oktatóra nézett. — Csak nyugodtan — mondta Tass. — A sarok után balra fordulunk. Az asszony gázt adott. — De eressze ki á kézi­féket — morogta Tass, Az asszony kiengedte, a kocsi gurulni kezdett hátrafelé. — Ez mindjárt elgázol minket — vigyorgott az overallos. Ö is kiengedte a kéziféket, hagyta a kocsit hátra gurulni — a kék sze­mű ugyanúgy. A har­madik kocsiban «zen­• A Központi Sajtószolgálat MM. övi novella pályázatán dí­ját nyert alkotás­üveges tanárnő ült, aki mozdulatlanul figyelte az eseményeket. — Csak nyugodtan — mondta Tass. Egy pillantást vetett az asszony fehér sortjára, amely megfeszült fenekén az erőlködéstől, és látszott alatta az asszony bugyija. Lila gondolta. Na, persze mindegy. Nekem is mindegy, meg ezeknek is ott hátul. Tudta, hogy mind­egyik ideképzeli magát most az ő helyébe, és talál­gatják, mit mond az asz- szonynak, aki már tizenkét órát vezetett, de nem tu­dott többet, mint más az első napon. Azért se mon­dott neki semmit. ’ —- Ide figyeljen — kezd­te az asszony; gyorsan be­szélt, de minden második szó után beszívta az alsó ajkát. Fehér volt a foga; — ’ Elegem van az egész­ből! Nem akarok levizsgáz­ni! — Dehogynem akar. A sarok után megállunk. A tetőfedő röhögött oda­fent. A turbános eiőrehajolt — közben meglökött egy tucat egymásra rakott pa­lát. A lábujjával fogta meg. amely kilógott a tornaci­pőjéből; egy pala így is le­csúszott és a járdára poty- tyant. A kék szemű még mindig az asszonyt nézte. — Fantasztikus! — mo­rogta. Hátul ismét dudál­lak. A szőke asszony rán­gatni- kezdte a biztonság1 övét, ki akart szállni a ke csiból, de Tass megfogta a karját, és visszahúzta. Olyan vékony csontja volt, hogy átérte ujjával a kö­nyöke felett. — Induljon! — parancsol­ta. Az asszony engedelmes­kedett. A kocsi elindult, de három méter után isméi megállt. — Én is elbajlódnék ve­le — mondta az overállos a kék szeműnek. — Imádom a szörnyű fel­adatokat. Ismertem egy ilyen asszonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Ró­mából. Nem hittem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát, el tudja képzelni? Másfél évig vele jártam, és azalatt soha egy szavát él nem hittem. A Skoda végre keresztül jutott a kereszteződésen. — Itt megállhat — mond­ta Tass. — Iszunk egy ká­vét, jó? Az asszony a fejét rázta. — Akkor iszik egy szölő- levet. Ügy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az is­ten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a körme holdalakú. Nyaka és a válla nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biz­tos. hogy nem dolgozik. Ak­kor vette csak észre, hogy ■az asszony sír; behúzta a kéziféket, kikapcsolta a motort, és a volánt marko- lászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyosán lépke­dett, és vissza-Visszané- zett a válla felett. Ügy ment 1 kocsi felé. mint aki ve­tetni akar. Tass mindjárt észrevette a változást, és egyáltalán nem örült neki. Nem szerette a váratlan dolgokat, különösen nem a nőknél. Egyébként sem sze­rette a szőke pőket. már re­pülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé fordul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha két­szer egymás után ráhagyom, akkor ezt csinálja egész nap. Lehet, hogy én is oka va­gyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztbe a villamossínen Űjpesten, és kiszállt a vil­lamosvezető, Tass letekerte az ablakot, és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, erre Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosvezető vissza- ugrott a peronra, és volt va­lami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot. Bppen eléggé utálta ezt a szakmát ahhoz, hogy bárki­vel is veszekedjen miatta. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi vele, amikor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás karabinert. A szerelő visz- szapofázott, mire Tass fel­vett egy pajszert a földről, és kihajtotta a fickót a hangárból. Végül is ő húz­ta a rövidebbet, mert a szerelőnek valami kapcsola­ta volt a parancsnokságon — egy hét múlva a vitorlá­zórepülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkodta a vi­torlázógépeket, és akkor kez­dett inni. Harmincéves ko­rában leszerelték. Mire mindezt végiggondol­ta, az asszony jól kíbőgte magát, és Tassnak volt any- n.vi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egv pa- pírzsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, és megnézte magát a vissza­pillantó tükörben. (Folytatjuk) *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom