Népújság, 1980. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
Szép, mi? Mély reverendával és a várakozás látható izgalmával nyitotta ki előttem a szoba ajtaját: • ' — Mit szólsz hozzá... szép, mi? Zavartan néztem körül e drága darabokkal berendezett, — dehogyis berendezett, bezsúfolt — bütorraktár- ban, amelyből együtt áradt a böpénzuesség és a kihasználatlanság dermesztő lehelete. Mit mondjak most? Az izléásken lehet vitatkozni, ha legalább leülhetne az ember egyikébe ezeknek , az álbarokk foteloknak. Ám itt leülni... majd a konyhában. A konyhában meg bútorokról nem vitatkozom. — Na, ugye...! — húzta be a panel-bútorraktár ajtaját ismerősöm... — Ha van pénz, van szépség is, nem igaz? — Ez magának szép? Hát lássa csak minden nap reggeltől estig... — vágja rá egyik-másik ismerősöm, amikor lakótelepe elfogadható külleméről, a tájba szépen simuló jellegéről ejtek néhány elismerő szót. Mert a maga nemében valóban szép ez a lakótelep. Nem úgy szép, mint Stockholm“- drága belvárosa, Róma egyedi építésű számos luxusnegyede, de szenényen szép. úgy formákkal, de a színekkel is embert próbáltak szolgálni —’ Nerp mondom, ha beléptem a lakasba. ott semmi bajom már... — így tovább lakótelepi friss ismerősöm —, mert ott megvan a kényelmem, meg minden. .. De ezek az ormótlan skatulyák... Tudja, uram, én egy régi szép kertes házban laktam. Gondolhattam volna. Szanált ház', szanált lakó,, akinek volt otthona, talán éppen ilyen komfortos, vagy még kényelmesebb, mint a mostani... Igen, a szép fogalma nemcsak koronként, de egyénenként, sőt helyenként, lakóhelyenként is változik. Vajon azok a gyerekek, akik ilyen lakótelepen nőnek, nőttek fel, hogyan ekintenek rájuk. A régebben épült, valóban méhkap- társzerű házakra, amelyek tudatosan is csak (?) arra épültek, hogy lakjanak benne az emberek, s nem arra is, hogy éljenek — hogyan vélekednek róluk? Lakótelep, lakásberendezés, film, könyv, televíziós játék, — szép, nem szép. .. kategorikus kijelentések, hogy nem. vagy hogy igen'. S ami az egyiknek a nem, az a másiknak az igen. Mi az. hogy szép? Ostobaság: ami érdek nélkül tetszik. Mintha lenne ember a szó abszolút értelmében érdek nélkül. Az ember érdeke a léte és léte feltételezi az érdekeit. De mivel ember, hát szépnek akarja tudni, látni a környezetében is. Soha nem volt önmagában való szép. E fogalom mindig is és nagyon is korok és társadalmak vetülete. szemlélete. Még visszahallom csengem egykori osztályfőnököm hangját — mert akkor ilyennel is foglalkozott egy osztályfőnök — miszerint a legnagyobb ízléstelenség sötét öltönyhöz barna cipőt viselni... Minden bizonnyal igaza lehetett az akkori divatnormák szerint, annak ellenére, is, hogy nekem csak egy sötét öltönyöm volf, az is kopott, s hozzá pontosan egy még kopottabb pár barna cipőm. Ám, most, amikor azért akadna egy másik öltöny is. meg fekete pár cipő is hozzá, meg is kérdeznék talán: Temetésre készül, uram? Felfedeztük, felfedezzük a népi építészet szépségeit. A nép, a paraszti nép, a falu hajdan — hajdan? Tegnap! — használt tárgyait, eszközeit. Mert szépnek tartjuk, valljuk és büszkék vagyunk rájuk. Nem évszázada. ,<ét-háröm évtizednél nem is régebben, még fitymálva téltük meg és el mindazt, amit ma. mert keresik a világon . még ki is csempészik hazánkból. Időnként felfedezzük. újra felfedezzük a letűnt korok szépségeit, a görög vázákat, a római oszlopokat, Brughel képeit. Csontváryt, a szecessziót például éppen napjainkban, hogy aztán újra elfeledjük őket. mert csak a legkiemelkedőbbeket őrzi meg emlékezetünk és változó ízlésünk. Minden társadalom kiépíti maga rendiét, és rendet próbál teremteni a szép fogalmában és 'fogalmával, is. Valamiféle szépségkatasztert áHít fel. Ha az adott társadalom kényelmesen elfér ebben a kataszterben, akkor nincs különösebb baj, ha feszeng, mert az a számára szűk. vagy lötyög, mert oly tág. hogy szinte parttalan,— akkor van ám baj. Akkor jönnek az ítészek, akik nem megmagyarázzák, hanem megmondják: mit kell szépnek tartani. A szépnek, a szépségnek, az ízlésnek normái, mégpedig kötelező normái lesznek, attól eltérni ezer veszedelem. Nem. tévedsz, kedves olvasóm, nemcsak: ama bizonyos ötvenes évekre gondolok, hanem a mai kisebb és nagyobb városi, falusi, vagy üzemi közösségre is, amely lázadónak — s még ez a jobbik eset —, <*e ártekagyó árulónak is tart mindenkit, aki nem osztozik a szép helyesnek — mármint, hogy ott helyesnek. — dekralál' fogalmával és tartalmával. Mese az csak. vagy még annál is rosszabb, miszerint az emberiségnek vannak örök érvényű szépségértékei. Ne térjünk most ki arra. bog’ egyáltalán mi is az örök és mtnek mi az érvénye, azaz hajtő-joga és időtartama, sőt tartalma. Nem e sorok írójának korszakos felfedezése, hogy a szép * történelmi kategória, s amit egykor az ember rútnak tartott, az ma akár a szép megtestesítője is lehet. Még akkor is így van ez. ha a görög szobrászok, a római építészei a középkori kódexkészstok. korunk ipari formatervezőinek egy-egy, vagy akár több alkotása kibírta és kibírja a korok feleseinek változásait. Kitárta és kibírja, mert a szépségnek iá van rene száneza, ájjászirteééee minden volt és leendő korokban egyaránt. Azt bizton állíthatóra, hogy az erre a századra fordulón épijtt és még ma is lakott bérkaszárnyák nem voltak és nem is lesznek, bármeddig is fennmaradnak kőbéli mávoftukban. nem lesznek a szépség megújult hordozói, s azt is tudom, hogy az összezsúfolt bútorzatú lakás, a fotókkal, festményékkel tapétázott falak, a lélek nélkül épült lakótelepek nem voltak és. nem lesznek a szépség értékmérői — bármilyen reneszánsz hatása alatt és miatt sem. Magunkban kel] fellelni, megtalálni a harmóniát. Magunk és a társadalom között az ökonómiát. Ha erre rábukkanunk,, akkor a szépségre találtunk rá. Ha úgy teszik, az örök' szépségre. De legalábbis korunk szépségére. — Mit szólsz hozzá... Szép, mi? Hát- ezt szólom hozzá. Illetőleg ezt kellett, volna, „hozzászólnom”. Ha leültettél vona. kévés barátom, arra az átkozottul drága és kibírhatatlanul ronda álbarokk foteledbe. I v s I Decem- j béri i siran- | dőlés | Nem. nincs I tévedés olvasóink. ! Ez valódi víz, j valódi für- J dőzők és valódi december..., j .. .valahol Dél- 5 Amerikában. J Varázs és ember Neveket nem említek: ne bántsuk az élőket, a közülünk eltávozottakról pedig nem illik rosszat mondani. Épp ezért csak tetteket sorakoztatok fel, megtörtént esetekre hivatkozom, hogy utólag is fejet hajthassak a nevelő személyiségének semmivel sem pótolható varázslata előtt, hogy hirdethessem, bizonyíthassam: ez az, amit nem lehet pótolni sem a szupermodern iskolákkal, sem a legkorszerűbb szemléltetöesSkö- zök garmadáival. Ebből a csodából még alsós koromban sejtettem meg valamit, persze ' egyáltalán nem tudatosan. Tanítónőm, akihez nagyon ragaszkodtam, beteg lett, s több mint egy félévre kórházba kellett mennie. Búcsúzáskor utána szaladtam, remegtem a zokogástól, hullottak könnyeim mint a záporeső. Akkor nem értettem, csak csalódottan érzékeltem a tekintetével sugárzott elégedettséget. örömöt, mert engem saját keserűségem bántott: ma már tudom, hogy büszke lehetett aYra a csodára. amit egyénisége teremtett azzal, hogy ennyire magához bilincselte a hétesz- tendös kicsiket. így vigasztalt: — Ne sírj fiam, visszajövök... Igaza volt, de akkorra én már elfelejtettem az egészet, mert az apróságok önzésével máshoz kötöttem le szabad szeretet-vegyértékeimet. Ritkán járok abba az alföldi városba, még kevesebb- szer találkozom vele, de ha meglátom, felidéződik bennem ez a múlttöredék. Olykor eljátszom a gondolattal: vajon ő emlékszik-e rá. Bizonyára nem, hiszen számára egy voltam a sok megnyerendő tanítvány közül. .. 2 Általános iskolai földrajz és történelem tanárom született pedagógiai antitalen- tum volt, diszkréten szadista beütéssel. Az osztályban olyan gőggel trónolt, mint egy görög zsarnok városállamában. Az új anyagközlés nem nagyon izgatta, valószínűleg unta az egészet. Annál inkább élvezte viszont a fe- leltetést, pontosabban azt a módszert, Mát § számonkérésnek nevezett. Hatunkat- nyolcunkat kihívott, s nekünk szóról-szóra, egy betűhiba nélkül mondanunk kellett az anyagot. Gyorsan végzett, mert a többség elégtelennel bandukolt a helyére. Nekiv viszont eszébe sem jutott, hogy ő is vizsgázott, s ugyanolyan jegyet szerzett, méghozzá megérdemelten. Ehelyett inkább felháborodott, s egyre-másra csattantak azok a tiltott pofonok. Tiltakozni1? Ugyan kérem! Az ötvenes évek elején jártunk, s akkoriban nem volt divat a véleménynyilvánítás, különösképp olyan emberekkel szemben, mint ő, aki számos közéleti funkciót is betöltött, azaz biztos védelmet nyújtó pajzsokkal óvta magát minden kellemetlen meglepetés ellen. 3 Megvallom: gimnáziumban egy kissé nyűgös diák voltam. Az egyik sokakat meghökkentő „felfedezésem” az lett, hogy délelőttjeimet teljesen feleslegesen pazarolom el az iskolapadban, ugyanis a tankönyvek szövege érthető, azokban mindent megtalálok. A baj ott kezdődött, hogy ezt közöltem is oktatóimmal. Az egyik vérig sértődött: szerencsétlenségemre épp az osztályfőnököm volt, aki a magyar pedagógiai’ gyakorlatában nem sok babért szerzett, ebből sejthetett is valamit, s inkvizitori következetességgel folyvást igazságtalanul leckéztetett. Sportkifejezéssel szólva: kiütéssel győzött, azaz két tárgyból nem jelest, hanem négyest adott, s ez engem akkoriban teljesen letört: azt hittem összeomlott a világ, pedig a nap épp olyan verőfényesen sütött, mint máskor. Szegény anyám — már rá is csak emlékezhetek — felkereste a megbántott tirannust, aki kegyúri mozdulattal csak ennyit közölt vele: „Kell ez a fiának, legalább* észreveszi, hogy hol a helye.” Nem ez történt. Lexikonokból, , t^iulmányokból készültem, nem sajnáltam feláldozni éjszakáimat, s felel- tetéskor most már „Mesterem” volt zavarban, én viszont pontosan megjelöltem a forrásmunkát. Ő fújt visszavonulót, s gimnáziumi éveim alatt egyszer sem zavart többé... Azóta sem találkoztunk, valószínűleg azért, mert nem lenne mondanivalónk egymásnak. Másik tanárnőm a legrátermettebbek közé tartozott. Előbbi kijelentésemen nem lepődött meg. Fel sem horkant, hanem így reagált: — Jól van gyerek, ha unatkozol. bármikor elmehetsz az óráimból. Éltem a lehetőséggel, de később visszasomfordáltam, s megszégyen ültén ültem a helyemre. Mini tragédiámat érezhette, mert a szünetben magához hívott, s megértéssel, szeretettel beszélt nekem az egyéniségről. az egészséges alkal- mazkodókészségről, s számos jó tanáccsal' látott el. Ezeket persze nem fogadtam meg, de máig is szeretném megköszönni, ő ugyanis a világ legfontosabb dolgához értett — méghozzá igen magas színvonalon — a neveléshez. .. 5 Két egyetemi professzorom arcéle villan fel, amikor a múlt mozaikjait próbálom egésszé ötvözni. Az egyiknél irodalomból szigorlatoztam, s a tételem Eötvös József munkássága lett volna, ugyanis, amikor megláttam magamról megfeledkezve felhorkantam: — Nem szeretem ezt az írót, lehet, hogy jó politikus, kiváló közéleti személyiség, volt, de szárazon, unalmasan, vontatottan fogalmaz. És magyaráztam, társaim közben bökdöstek, attól tartva, hogy túlfeszítettem a húrokat. Ö azonban elmosolyodott, s így reagált: Húzzál újabbat.” Megtettem, s most már Comeniusról beszélgettünk, de úgy, hogy minduntalan visszautaltam a Falu jegyzőjének szerzőjére. Kint megnéztem indexemet, s felujjongva láttam, hogy ott a jeles. Az öreg kijött, s tekintetemből mindent megértett: — Mit Csodálkozol, hát nem szenvedélye sen vitatkoztunk. .. ? Szégyelltem mondani, pedig ő is érdemjegyet szerzett, méghozzá jelest.. . Emberségből. .. A másik egyetemi tanár egyszer rájött, hogy nem kedvelem Kassák költészetét. Meggyőzés helyett egy ajánlattal rukkolt ki. — Tárgyamból egész félév alatt'"csak ezzel foglalkozzál, s majd a vizsgán vitatkozunk, akkor te is felkészült leszel. Véleményem nem változott, de érvek garmadáját gyűjtöttem össze. A számon kérő diskurzus egy egész délután tartott. A jeles mellé a következő út- rovalót adta: — „A tények nagy része melletted szól, de mit sejtettél mindebből korábban ? Hidd el: szellemi párbajra csak felvértezetten szabad kiállni. Képzeld el, milyen ellenféllel vettem volna fel a harcot?” Nem ígértem meg, de életem fogytáig emlékszem erre a tanulságra... 6 Egykori főnököm — tavaly ilyenkor még közöttünk volt — ■ szigorral vesézgette az írásokat, igényességre okítva kollégáit. Olykor így bírált: — „Több kiöt kellett volna az írógép, s kevesebbet a söröspohár mellett tölteni. Az akkori ifjú — mindösz- sae harmincesztendős volt — indulatai háborogtak. de reális ítélőképessége igent mondott, s levonta az egyetlen helyes következtetést. Azóta véremmé lett az ön-' kontroll, magam és írásaim hasznára. Csoda-e, ha ezt a hagyatékot igyekszem továbbadni a staíétaváltók- nak... ? Fájó és örömkeltő emlékeket idéztem, hadd tegyem hozzá: egyik sem volt hiába. A rossz arra tanít, hogy mit kerüljünk el, a jó pedig arra, hogy mit formáljunk méginkább azzá, mert nevelőink tanítása — nemcsak az iskolapadban, hanem azon kívül is — túléli őket, tanúskodva arról, hogy a pedagógiai kincstárnak a legértékesebb ékköve a személyiség semmi mással nem po- • tolható varázsa... Pécsi István
