Népújság, 1980. december (31. évfolyam, 281-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
Hunyadi László siratása Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben Madarász, a történelmi festő Nincs még egy magyar művész, akinek munkaiból annyi olaj nyomat készül; volna, mint a 150 éve. 1830 decembei 14-en született Madarász Viktor festményeiből. A honi történelem nevezetes pillanatait felmutató, s az elveszett forradalmat sirató kompozíciók nyomán keletkezett reprodukciók óriási példányszámban keltek el a vásárokon, ott függtek a kocsmák falán, s jószerivel nem volt olyan otthon. ahol ne lehetett volna meglelni a Petőfi halálát, a Zápolya Izabellát, az Ónodi országgyűlést. S nem véletlenül. Az 1848-as szabadság- harcot követő, terror idején a nemzet lelkiállapotát tükrözték e képek, s táplálták a lángot, amelyet a forradalom tüze gyújtott. A társadalom bizonyos rétegei számára évtizedeken át ezek a festmények testesítették meg a magyar sorsot, a nemzetet sújtó tragédiát. Madarász Viktor nemzeti érzelmű nemesi családból származott. A szabadságharc kitörésekor, szinte gyermek- fővel — 18 évesen — önkéntesként jelentkezett a forradalmi hadseregbe, s vé- gigküzdötte annak csatáit. Mindezek életre szóló eszmévé sziláfduló élményként alakították szemléletét, sorsát. pályafutását. A szabadságharc leverése után apja külföldre menekítette, rövid ideig jogot tanult, majd a bécsi festőiskola hallgatója, s Waldmüller magánstúdiójának növendéke lett. Egyénisége azonban nem érte be a sekélyes környezettel, az akadémikus festészettel; a történelmi piktúra iránti vonzalma Párizsba vezérelte. Itt alkotta meg első jelentős művét, a Zrínyi Péter a fogságban című kompozícióját, s ugyancsak Párizsban készült a magyar romantikus történeti festészet egyik legjelentősebb alkotása, a kitűnően komponált drámai fény-árnyék ellentétre épülő Hunyadi László siratása. A korabeli francia kritika jó érzékkel ismerte fel: a mű nem csupán a magyar történelem egyik pillanatát jeleníti meg, egy nép jelentkezik itt az európai festészetben a maga tragédiájával. A mű komoly elismerést hozott alkotójának. A magyar művészek közül elsőként Madarász kapta meg a párizsi Salon nagy aranyérmét. A siker újabb és újabb történelmi kompozíciók alkotására ösztönözte. Megfestette Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című alkotását, egyik legkvalitásosabb munkáját, a sodró erejű, különleges színhatású Dobozit, majd 1868-ban a Dózsa népét. Madarász Viktor 1870-ben visszatért Magyarországra, ahol a müncheni akadémiz- mus ideáljaiért lelkesedő hivatalos műkritika éles tá* madást indított ellene. A sikertelenség elkedvetlenítette a művészt, s úgy vélte, rá a kiegyezésbeid Magyar- országon már nincs szükség. Visszavonult a festészettől, emlékeibe, illúzióiba ménekedért, s apjától örökölt üzletével foglalkozott. Törekvéseit mégsem akarta feladni, 1875-ben megfestette Petőfi halála című képét, ám ezen a valóságos tragédia bemutatása helyett már csak a kulisszák előtt harsogó, fennkölten patetikus színjátékra telt. 1880 táján csalódottan, kiábrándultán, végleg abbahagyta a festést, 20 esztendő múltán nyúlt csak ecsethez, s ha készített is még egykét jó portrét, egykori önmagához már nem talált vissza. Madarász Viktor a magyar történelmi festészet egyik legjelentősebb egyénisége. Munkásságában a már tartalmában is tudatossá vált nemzeti festészet eredményeit értékelhetjük. S ha Madarász pályája a sajátos történelmi viszonyok miatt ellentmondásos is, legjobb műveivel mindenképpen értéket, hagyományt teremtett. S nélküle, azaz munkássága nélkül aligha bon- - takozhatott volna ki Munkácsy művészete. Harangozó Márta Sörénél !ó*s»f, ARCAID Olcsó íogassal úgy kezdhetném: ha élnél, most len nél nyolcvanéves. Szeretteink képe nem változik ben. nünk holtuk napjánál tovább. A tiéd meg különösen nem, hisz épp elég látott arcaidat is sorsképpe összerakni: a még túlvilágon inneni. Ady-hívő magyart. Tagadhatatlan, Ady köpenyéből bújtál Id Te is. a voltaknál nagyobbakra nézve, és láttál is anvit. mint bármely kortársad láthatott. Más kérdés, hogy működésedből, látásodból mi vált. s válhat időtálló esztétikummá. és mi .,marad” gyakorlati széptan. Nem az én dolgom ez ügyben ítélkezni. (Egy híved munkásságodról könyvet ír.) Hívednek neveztem őt, mert én magam, ismeretségünk kezdetétől (1970) atyai barátomnak tekintettelek. s közeli családtagodként tartottál számon Te is. S noha sokat beszéltünk irodalomról (mindkettőnknek ez volt a kenyere), kapcsolatunkat nem mondanám irodalmi barátságnak, illetve atyafi (újságnak. Nekem a történelemben gondolkodó és politizáló férfi okossága tetszett, (a költő szavával) ae. hogy kényes bőröd gyáván nem óvtad. De az- emberi esen- dőség iránti érzékenységed ketöss égéről sem hallgathatok: a gyöngéd megértés, s a derűvel oidott gyilkos gúny végletei között lifteztél. Utóbbi tulajdonságod kevesen voltak képesek elviselni, noha nem csupán kifelé gyakoroltad. Olyan csatákat vívtál magaddal s a külvilággal, melyeket aligha küzdhettél volna végig prófétai, vagy (hadd fogalmazzak köznapibban) vak- 'oélgyulladás-komolysággal. Amit férfikorodban a környezet belőled észlelt, annak alapján egy közép-európai ország Don Quijoté- jének és Thyi Ulenspiegelllomás Féja Gézáról jenek vonásait vélhette ki állásaidban elegyedni. ★ Pedig volt egy másik „tónusod” is: a gyötrődő aszkétáé. Kiadásra váró önéletrajzi kötetedben olvastam Gyónás című remeklésedet. 1975 karácsonyán írtad e lapidáris tömörségű számvetést. Éjszaka van. Ülsz az óbudai faluház hatodik emeletén, barokk munkaasztalodnál, majd kissé . görnyedt, öles termettel ablakhoz lépve a hegyek felé nézel, sa pilinkézö havazáson át látod a lakógépeket. Mint hatalmas utasszállító hajók horgonyoznak az alkalmi békesség öblében. Látod a kivilágított fenyők körül a szeretet kompromisszumait, s egy asszonyra gondolsz, ki ifjúságod társa volt; a feleséged, akit talán bántottál is néhanap, mert hiúságod, becsvágyad csúcsáig nem érhetett. Sorsrendezői fordulat: másik dimenzióba távozott, hiányával kísérve utad. Régtől sejted, de mostanra bizonyos: egyetlen volt. Sikerekkel próbáltad beépíteni a benned üresen tátongó sivár teret, de csak sebeket adtál-kaptál, s könyvekkel jelezted léted a sárgítvasárguló időnek. Megérte? — kérdezed. Ütött az órád. Megfordulsz, s egy képről megérint asz- szonyod bensőséges mosolya. Könnyezel és a fényességben átéled a vágyott hiánytalanságot. ★ Betegséged súlyosbodásával légszomjad aztán (sokunk légszomjának jelképeként) egyre fojtogatóbban jelentkezett. Hasztalan kúráltad magad Mátraházán, s az Adria menti halászfalvak csöndes panzióiban, a tüdődben püffedő daganat kórházba kényszerített. A Kútvölgyi négyágyas „fogdájában” kínlódtaly az utol» só nyáron. Ott a gutaütéses hőségben folytatódtak bú- csúzkodó beszélgetéseink. Nem voltak kétségeid jö- vődet illetően. Én pedig nem traktáltalak kegyes vigasz-hazugságokkal, hiszen tudtam, nem félsz a kaszás csont-mikulástól. Mikor éry keztét sürgetve róla beszél» tél, hallgattam, s a már néni emberi fájdalmak KrttáiS azt kívántam: ha nem é» „jó halál” a rám iáéit szem* védést majd jeltemed saeá rinfi férfikeménységgel vb; selhessem. A megpróbálta-' tásnak is van legeslegjel Utolsó találkozásunkkor (hetvennyolc idegbeteg augusztusának elején) apád öngyilkosságát hoztad szóba, s a vadászfegyvert, mely ha a kezed ügyében lenne..; Néztem a megtöretéstöf szinte már áttetszővé vékor nyúlt testet, s a szemed épj gyermeki«! tiszta kékjét. Néztem a lélek szeretet-vágyó s kibocsátó prizmáját’ mely utolszar még engem is fókuszába vont. Búcsúnkkor saját termésű vaj körtéből ígértem kóstolót leg- közelebbre. A Moszkva tép felé menet egy hirtelen. eleredt felhőszakadásban ronggyá áztam, s az esővíz örökre elmosta a nyomokat, együtt a hozzád vezető útiránnyal. A kóstolóból persze nem lett semmi. Valá^ mitől máról holnapra lerohadt a körte. Te pedig sorsoddal megbékélten, kiléptél a bajoktól szétzüllött porhüvelyből, hogy a Kozmosz egyetemes polgára légy. ★ öreg, ha látsz engem valahonnan, figyeld működésem! Aztán majd egy égi kiskocsmában megvitatjuk a dolgot, s jókat „veszekszünk” megint, az Isten termelői borát iszogatva... A Zselhutin házaspár kora reggel érkezett a Fekete-tenger partján levő Novij Afonba. Egy ideig a peronon ténferegtek, de aztán hamarosan sikerült egy verandas szobát bérelniük Marja Grigorjevna Pelmennyikova asz- szonyság magánpenziójában. A háziasszony nyomában felkapaszkod- . tak a szűk, köves sikátoron a házhoz; beköltöztek, szétrakosgatták holmijukat, azután megittak egy csésze teát, és sétálni indultak. A tengerparton mentek, az üdülők még gyér tömege között, élvezték a meleget, a tiszta levegőt és a szabadságot. A lármás főváros után, ahol Szidor Arturovics még rekkenő hőségben is öltönyt és nyakkendőt viselt, most sortban, piros futballtrikóban ment sétálni — ez utóbbit fiától vette kölcsön —, fejét pedig kék majmokkal és lila pálmákkal ékesített fehér sportsapka takarta, amelyet a pályaudvar melletti árudában vásárolt. Antonyina Ivanovna még nem vetkőzte le a hivatali feszességet, és mellén csipkével díszített, szigorú szabású fekete kosztümben indult sétára. Hiszen mégiscsak felelős állása volt, és nem mehetett ki az utcára, csak úgy, holmi lenge, ujjatlan nyári ruhában. vagy farmernadrágban... Szóval, *hát mentek a parton, s élvezték a csendet és a nyugalmat — Szidor Arturovics azonban hirtelen megtorpant. Az egyik pádon, a ciprus alatt, egy ismerős nő ült. Nem jutott mindjárt eszébe, hogy kicsoda, de kissé megemelte a majmokkal ékes sapkáját, és udvariasan köszönt. A nő azonban nem viszonozta az üdvözlést, sőt el is fordult. Igor Jaroszlavcev: Mi valahonnan ismerjük egymást — Ki ez? — kérdezte Antanyi- na Ivanovna, és szemügyre vette. — A mi intézetünkben dolgozik! — felelte hanyag nemtörődömséggel Zselhutin. — Ügy rémlik, Fegyukin tanszékén. — No látod! Mondtam én neked, ismerősökkel találkozhatunk, te meg ilyen maskarában vagy! — Szabadságon vagyok! — De miért nem köszönt vtsz- sza? Elfordult. .. — Igaz is, miért nem? — kapott észbe Zselhutin. Megállt, és visz- szament a pádon ülő nőhöz. — Bocsánat, nyilván nem ismert meg. Zselhutin docens vagyok! Maga pedig ... ugyebár Fegyukin tanszékén dolgozik... Az imént érkeztünk... Remek az idő... A nő figyelmes pillantást vetett Zselhutinra, aztán mérgesen mondta: — Hát sehol sincs nyugta az embernek tőletek! Szedd a lábad, amíg az a kövér odalbordád végképp el nem pilléd ettől a dög- lesztő hőségtől! — E ngedelmet kérek! — háborodott fel Szidor Arturovics. — Én a tudományos tanács tagja vagyok! Jelentem a rektornak ... — Süllyedjen < el az a te rektorod! — mondta egyszerűen az asz- szony, és öblös hangon felkiáltott: — Vá-á-á-sz-ja-a-a! — Megye-ek! — válaszolt agy mérges basszushang a sörért sorban állók közül. — Különös, nagyon különös! — dünnyögte Zselhutin, és hitvese után sietett. — Nos? — Tudod, nyilván nem is a mi intézetünkben dolgozik! — közölte suttogva Szidor Arturovics, és ijedten körülnézett. — A rektorról egészen fesztelenül nyilatkozott, nem valami nagy tisztelettel. — Akkor a minisztériumban doh gozik! Te meg ebben a maskarában vagy! Rémes! Gyerünk hasa. azonnal öltözzél át! — De hát nagy a hőség! Meg éhes is vagyok! Menjünk előbb ebédelni, ráérünk aztán is ... — Dehogy, azonnal hazamé~ gyünk! — Antonyina Ivanovna kézen fogta férjét és hazavonszolta. A délvidéki város hőségtől fulladozott, az emberek félmeztelenül járkáltak, csak a Zselhutin házaspár sétált a rakparton szigorú szabású, sötét ruhában. Fürödni a legtávolibb strandra jártak, az eu- kaliptuszligeten túlra, és csak es te. Egyszer a parkban sétáltak s tóparton. Gyönyörködtek a hatv- tyúkban. és Szidor Arturovics hirtelen megpillantotta ..azt" avnőt.l Oda akart menni, hogy megkérdezze. tulajdonképpen hol is dolgozik — felesége azonban visszatartotta: — Eszedbe ne jusson! — Megőrülök! — jajdult fel Zselhutin. — Nem bírom tovább öltönyben! Szabadságon■ vagyok! Odamegyek hozzá, és kerek perec megkérdezem: ki maga, hol dolgozik? Talán nem is a minisztériumban. Ez az anyajegy a bal arcán ... Szidor Arturovics egész éjjel le tem hunyta a szemét, kínos igyekezettel próbálta megerőltetni az emlékezetét —. de a nő neve sehogy sem jutott eszébe. Még azt sem tudta, hol dolgozik. Halántékát törülgette, öklével a feje búbját iitögette. ráncba vonta a homlokát, ajkát mozgatta — de mindhiába. Eltelt néhány nap. Szidor Arturovics arca egészen megnyúlt. Napközben félénken nézelődött ide-oda. éjjelente pedig fel-íelki- áltott álmában. Egy este a házaspár moziba ment. és az előcsarnokban szembetalálkoztak „vele”. Az ismeretlen a tükör előtt állt, és fagylaltot evett. Zselhutin odalépett hozzá. — Az isten szerelmére! — kö- nyörgött, — Árulja el nekem, hol dolgozik? Gavrilovnál? Pahomov- nál? Afanaszjevnél? Hiszen én ismerem magát! És maga is ismer engem . .. — Nem ismerek semmilyen Afa- hászjevét!' — felelte dühösen az asszony. — Ugyan mit zaklat folyton? — De hát hogy lehet ez? — Zelhutint verejték lepte el. — Még az anyajegye is olyan ismerős — és egy ujjal megérintette az asszony arcát — Jaj! — a nő elejtette a fagylaltot, és idegesen felkiáltott: — Vá-á-ászja-a-a! — Megye-ek! — válaszolta mérgesen egy öblös basszus hang a sörért sorban állók közül. Zselhutinék hazamentek. Éjszaka Szidor Arturovics felült az ágyban, kibámult a sötét ablakon, s úgy suttogta: — Szinte ködben látom... Fények csillognak, zene harsog, Fegyukin pedig beszédet mond... — Szidor! — mondta izgatottan Antonyina Ivanovna. — El kell utaznunk innen! A beszédmodorából ítélve, ez a nő ... mindenre képes lehet! Meg aztán, az a bizonyos Vászjája... Úgy rémlik, én is láttam valahol. Fogadáson vagy értekezleten. Ez az asszony a rektorral pertu barátságban van, veled pedig szóba sem akar állni! Tiszta sor: a húsosfazék mellett van... Menjünk el innen, de gyorsan! Antonyina Ivanovna felkapta a bőröndöt, karon ragadta férjét, és erőnek erejével a pályaudvarra vitte. A rosztovi gyorsvonat kerekeinek ütemes kopogása közepette Zselhutint hamar elnyomta az álom. Délben a házaspár átment az étkezőkocsiba. A kaukázusi külsejű pincér felvette a rendelést, és alig néhány perc múlva már az asztalra rakosgatta a hideg előételt, meg az italokat. Szidor Arturovics abbahagyta a néma motyogást. és merőn ámult a pincér szőrös kezére. Hirtelen felugrott: — Megvan! Eszembe rutott! A disszertációk! A bankettek! A pezsgő! — arca felderült. — E2 a nő egyáltalán nem is nagykutya: Pincérnő a ,, Noé bárkájá”-ban! Szidor Arturovics egy hajtásra megitta a borát, majd harsányan rázendített: — Gaudeamus igitur, iuvenes dum su-umus! (Fordította: Gellert György)
