Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-25 / 276. szám

» I Eqy tragédia drámája Teleki László tott békés idilljét is feláldoz- — Sinkovits ni kész és kényszerült Teleki Imre László a zárókép pisztolylö­véséig ember maradt. Sem­miféle fennköltség, kere­settség, forradalmi vagy in­— Ön Széki Teleki Lász­ló gróf, a szent római biro­dalom grófja? — kérdi hi­vatalos merev-hidegséggel Karlovitz, a szász titkos rendőrség főnöke, belépve a drezdai szobába. Az oszt­rák császár kérésének en­gedve, a szász király hozzá­járulásával néki kötelessége elfogni a halálra ítélt és képletesen már fel is akasz­tott magyar emigránst. Lé­nyegében ezzel a képpel kez­dődik egy tragédia órámája Teleki László sorsának be­teljesedése Illyés Gyula A különc című televíziós játé­kában. A történelemkönyvek az irodalomtörténet meglehe­tősen szűkmarkúan bánik a magyar szabadságharc ki­emelkedő diplomatájával, a kossuthi emigráció, majd az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje forradalmi lehe­tőségeinek vezéralakjával. Nem Illyés „derítette” fel, hogy a szabadságharc és az emigráció nem is szürke eminenciása milyen szere­pet játszott a magyar nép történelmében és sorsa mi­lyen mélységesen sajátos és egyben általános is: a kortól elmaradt és egyben a korát messze megelőző forradal­már tragikus sorsa. De nem Illyés Gyula „derítette fel”, hogy Teleki László történe­te. a magyar történelem e sajátos> színfoltja mennyire magában hordja azokat a drámai lehetőségeket, ame­lyek nyomán a politika rea­litása, vagy ha úgy tetszik, hát a realitás politikája mé­rethetik a ma embere előtt. Nem láttam — sajnos — a nemzeti színházbéli egy­kori bemutatót, s így nem tudom, hogy az eredeti drá­mához képest ez a televíziós változat mennyire szuverén alkotás, alkalmazás, adap- táció-e valójában, vagy tö­mörítetten és újragondoltan véghezvitt irodalmi tette Illyés Gyulának immár a milliós nézőközönség előtt. Nem tudom, de úgy vélem, ez nem is érdekes. A különc, még a meg-megtorpané má­sodik rész ellenére is sodró erejű dráma a képernyőn is, arról, aki — mint Illyés írja — ha még oly rendkívüli, oly elragadó, oly magával sodró is, mint Teleki Lász­ló .........nem csinálhat forra­d almat. Az milliók dolga, egy-egy osztály irányításá­val. Ö maga érzi leg világo­sabban saját tragédiája ki­fejtését. Egyedül maradt’’. Illyés drámájának egyik fő alakja, ha Teleki mellett nem éppen „a” fő alak:Kar- lovitz. a rendőrfőnök. A drá­maszerkesztő Illyés Gyula kiérezhető szándéka, a kitű­nő Szilágyi Tibor ráérző já­téka, Vámos László tudatos &MiWW tfüO. november 25., tedd Orczyné — Pécsi Ildikó c’ Tisza Kálmán — Trokán Péter rendezői elképzelése nyomán ez a rendőrfőnök nem hol­mi kopó, sunyi végrehajtója egy államrezon akaratának, hanem mintegy Luciferje, vagy Mefisztója (?) Teleki Lászlónak. Teleki a roman­tika a realitásban, Karlo- vitz a realitás a romantika hevületében. Teleki tervez, Karlovjtz összegez és szem­besít, hideg és kegyetlen precizitással — a szolga, vagy inkább a kiszolgáló önigazolásával is — döb­bentve rá mindarra Teleki Lászlót, amit az kimondani nem, vagy alig mert önma­ga számára. A rendőrfőnök egyfajta megkettőzött én Illyés drámájában, minden­féle abszurd tudathasadást teremtő szituáció nélkül. Szi­lágyi Tibor játékában bár­milyen manír, fölényességé­ben az álság érzete, vagy holmi sunyi alatomossagnak akár csak jelzése is rossz vágányra vitte volna az egész drámát. Huszti Péter mint Ferenc József, a történelmi tényt emelte a drámai valóság és igazság szférájában. Illyés darabjában és Huszti játé­kában a császár és király az állam, a Habsburg-ház szintjén reálisabb, mint Te­leki László. A halálra ítélt, a jelképesen ki is végzett és most elfogott, s a valóság­ban is kivégezhető forradal­már halála mártiromságot je­lentene, olajat a lassan csi­tuló tűzre. Teleki életben ha­gyása, fejek helyett szavá­nak vétele a politikától va­ló tartózkodását illetően, még akkor is hasznosabb, ha nem is tartaná be ígéretét, mint a halálos ítélet végrehajtá­sa. A halott ugyan már nem beszél, de mítosza vi­hart kavarhat. S ha a dráma e két em­beri, eszmei tartópillére erősnek, hitelesnek bizonyult, akkor valóban hiteles és ha­tásában erősnek bizonyulha­tott az egész dráma, a mű alapgondolata és szándéka. A történelem csak akkor az élet tanítómestere, ha e mesternek vannak hű tol­mácsoló! és értő hallgatói. E tolmácsolásra vállalkozott Illyés Gyula és Illyés Gyula tolmácsolására Vámos Lász­ló rendezése, amely sikerrel Igyekezett — néha túlzott si­kerrel is — minden külső­séget, felesleges mozgalmas­ságot kiiktatni a drámából. Munkájában a már említett „két” tartópillér mellett a boltozatot Sinkovits Imre helyenként megrendítő erejű, szuggesztív játéka jelentet­te. A szerető-szerelmes, de erzméiért a család oly áhf­tellektuális máz! Egy nagy­ra hivatott jellem, egy korát megelőző és egyben attól el­maradó, korával szinkront tartani nem tudó ember. Ember! Aki példa lehet, mert követhető. Ez volt Sinko­vits játékának fő ereje. Pécsi Ildikó asszonyos- asszonyi játéka adott hitelt és hites keretet Teleki László életének — a képer­nyőn. Ahogyan asszony volt, nő és megértő társ, ahogyan e kettő viaskodott egymással benne és ahogyan győzni hagyta a társat a nőben — az a szép és az emlékezetes jelenetek sorát hozta a né­ző számára. A népes szerep­lőgárdából, melynek min­den tagja atmoszférát és drá­mai pillanatokat teremtett, külön is ki kell emelni Lu­kács Margit invenciózus já­tékát és hangjának magával ragadó, érzékletes zengését. Szép, emlékezetes, izgal­mas televíziós est részesei voltunk a szerző, a rendező és a színészek jóvoltából. Gyurkó Géza ma EK JÓZSEF: HlíU KOGffl Sz-sssz! Jól ráütöttem. A körmöm alja már meg is ké­kült. Számba kapom az uj­jamat, le-föl járkálok a pin­cében, s elfojtott káromko­dások közben nézegetem a vaskerítést. Mikor fog így kikerülni a telekre? Ilyen kézzel tón vezetni sem tu­dok. — Sikerült? — Az! — mormogom szin­te csak magamban, anélkül, hogy megfordulnék. — Hát, teli! Csak most fordulok feléje. Bálint. Nem láttam legalább hórom éve. — Amúgy nem rossz, — És szakértő szemmel kezdi méregetni a kerítést. Le is hajol. Még nem őszül, nem is kopaszodik. Ez, hogy most, pár év után. amikor elmond­hatnánk egv-két szólamot, „Hogy vagy?” „Mi újság?”, s nem teszi, sőt a kerítés né­zegetésével szinte neg is aka­dályozza, mondom, ez a vi­selkedés része a tréfának. Kalmár Gyula és Radnóti Tibor kamarahangversenyéről Az Egri Zeneiskola Bar- tók-termében pénteken este rendezték meg Kalmár Gyu­la és Radnóti Tibor zeneis­kolai művésztanárok hang­versenyét. A műsorban köz­reműködött Dombóvári Já­nos. A műsoron Mozart Esz- dúr Simfónia concertante-ja, Beethoven Asz-dúr zongo­raszonátája és c-moll hege­dű-zongora szonátája szere­pelt. Mindhárom alkotásban van valami közös vonás. Még Mozart muzsikájából is a férfias energia, határo­zottság árad. Itt nem a bá­jos, mindig is felragyogó jókedv, játékosság, a szel­lem csodálatos tornája fog meg bennünket elsősorban, mint más alkotásaiban. Beethoven Asz-dúr szoná­tája. főként annak harmadik tétele, az a bizonyos Gyász­induló, amit sokszor hallunk, a zeneszerző szerint egy hős emlékét idézi. A hős, , a klasszikus és beethoveni ér­telemben is tragikus sze­mély, aki egy szent célért, eszméért áldozza életét. A tragikum abban rejlik, hogy egy teljes életet és hitet ál­doz fel a hősi halállal, amelynek jutalma, a vágyott cél elérése, ég boldogsága már nem lehet övé. A c-moll hegedű-zongora szonáta ugyancsak férfias lelkiséget felmutató zene, a sötétebb tónusok közé csak ritkán lopakodik be az érzelmek fénye, amely meglágyítaná a zenét és a szellem gondjait. A műsor összeállítása, a három mű egymás mellé sorakoztatása Kalmár Gyu­la egyéniségét és elképzelé­seit tükrözik. Már korábbi koncertjein is feltűnt, meny­nyi határozottság, dinamika és a szenvedély milyen ma­gas hőfoka viszi-kíséri a játékba ezt a képességei bir­tokában mindig is eleven hatást kiváltó zongoristát. Az első akkordoktól az utol­sóig pontos képe van az ál­tala átélt műről, azt úgy szólaltatja meg, ahogyan ő azt magában feldolgozta és újjáteremtette. Legnyil­vánvalóbb jellemzőit egyé­niségének ■ az Asz-dúrban mutatta meg. Volt ebben az előadásban alázat és becs­vágy, sodorni és sodortatni vágyás a zenében és a ze­nével. Maga a tény, hogy egy, a mindennapi pedagó­giai munkában őrlődő ze­netanár kotta nélkül -meg­szólaltat egy technikailag is érett egyéniséget kívánó mű­vet, nemcsak feljegyzésre és elismerésire méltó, de jelzi azt az igényt is, amit a művész önmagával szemben támaszt. És ez Kalmár ese­tében nem kevés. Mi azzal igazoljuk vissza ezt a ne­mes törekvését, hogy érde­mes minden áldozatot meg­hozni ennek a jó irányú és megalapozott művészi fejlő­désnek az érdekében. Mu­zikalitás és energia, átélő­készség és közölni tudás — ami az egyéni gondolatot, többletet jelzi a művek ér­telmezésében — megvan benne. A Mozart-számnál éppúgy, a tömörítésre töre­kedett, mint a hegedű­zongora szonátában. Radnóti Tibor áldozatkész­ségét és művészbaráti együttérzését kell értékel­nünk akkor, amikor az. ő egyéniségétől viszonylag tá­voleső darabokban vállalta az együtt zenélést Kalmár Gyulával. Az ő világa a poézis, az érzelmek, a fino­mabb szenvedélyek táján keresendő. Tőle a tragikum átélése, megszólaltatása az­zal a hevülettel nem várha­tó, ahogyan ezt zongorista­társa mindhárom darabban tette. A mélyhegedűn játszó Dombóvári Jánossal együtt a Mozart-szimfóniában remekül kidolgozott részlete­ket adott Radnóti is, de mintha a mű egésze nem érintette volna meg a szí­vén. Ez az állításunk áll a hegedű-zongora vonatkozásá­ra is, ahol a zongora és a hegedű közötti hangátvételi különbség érezhetővé vált. Dombóvári János játéka után nyitva marad a kérdés: miért nem vállalkozott már eddig is ilyen szereplésre? A két idősebb pályatárs ered­ményes és kitartó művészi munkája igazán nemes csá­bítás erre a feladatra! Já­téka, színes zenélése meg­lepetésként hatott. Farkas András Hősök városai, városok hősei Füzesabonyiak nyerték a megyei döntőt Mintegy 15 ezer verseny­ző vesz részt szerte az or­szágban az MSZBT, a SZOT és az Ország-Világ szerkesz­tősége által meghirdetett Hősök városai, városok hő­sei elnevezésű vetélkedőso­rozaton. Szombaton a petőfibányai művelődési házban 24-en ültek asztalhoz, hogy eldönt­sék ki képviselje szűkebb hazánkat az országos közép­döntőben. Ez a nyolc csa­pat 146 brigádból „maradt állva” a döntő idejére. A Gagarin Hőerőmű, Füzes­abony és Vidéke Áfész, Mátr raalji Szénbányák Petöfi- bányai Gépüzeme, a Mátra- vidéki Fémművek siroki, illetve füzesabonyi gárdája, a Recski Rézércmű, Mátra- vidéki Hőerőmű, illetve az egri Finomszerei vénygyár együttesei. A zsűri tagjai — Pethes István, az MSZMP gyöngyö­si járási bizottságának első titkára, dr. Horváth Tamás, az MSZMP Heves megyei Bizottságának munkatársa és Vető Kálmán, az MSZBT or­szágos titkárságának munka­társa, a vetélkedők „szülő­atyja” — már a. verseny megkezdése előtt bizonyítot­ták abszolút pártatlanságu­kat. Az történt ugyanis, hogy a rézércmű csapata nem érkezett meg időben. Természetesen nem a kizá­rás eszközéhez nyúltak, ha­nem Pomezsánszki György — a televízió munkatársa — rutinos ügyességgel ad­dig tartotta szóval a jelen­levőket, amíg a késlekedők is elfoglalták a helyüket. Ennyi bevezető után, vá­rakozásteli feszültség köze­pette indulhatott a játék. A második forduló után a recskiek lettek a főszereplők. Gasztonyi Éva, Szabó Pi­roska és Tóth Szabolcs ve­zettek a küzdelemben a har­madik, negyedik, sőt az utol­só előtti ötödik fordulóban is. Természetesen a többiek sem akartak az élbolytól le­maradni. A színvonalra jel­lemző, hogy szinte az utolsó pillanatig minden lehetséges volt a helyezéseket illetően. A hajrá azonban a Mátra- vidéki Fémművek füzes­abonyi csapatának sikerült a legjobban, így végül is ők lettek az elsők a Rézércmű, illetve a Füzesabony és Vi­déke Áfész versenyzői előtt. Mint utóbb kiderült; ezt összeszokottságuknak, gya­korlatuknak köszönhetik, hi­szen a Horváth Józsefné Császári Béla, Bánik Eduárd összeállítású csapat már hét éve versenyez együtt a kü­lönböző vetélkedőkön. Végül hátba vágom. Neki­esik a kerítésnek és nevet. — Tollasodunk, mi? Hát a kerti törpék hol vannak? Leveszem a barkácssarok- ban álló szekrény tetejéről az üveget, töltök két pohár­ba. Megisszuk. — Na, mi van? S amint néz, eszembe jut az a ködös reggel, amikor eljöttem az átbeszélgetett éj­szaka után. Illetve, csak haj­nalig beszélgettünk, mert ad­digra már kiderült, hogy sem ő, sem én nem fogunk engedni. Én mondtam neki, hogy ne használja fel azt a bizonyos ötletet. Végül meg­ígérte, hogy kihagyja. Per­sze, nem hagyta ki. Az el­telt évek alatt én nem hoz­tam szóba a dolgot, bár bán­tott. Szavát adta valamire, és nem tartotta meg. Most hát néz. A szeme alatt ráncok vannak. — Veled mi van? — kér­dezek vissza. Végigsimítja homlokát: — Gondoltam, megnézem már ezt a házat belülről. Ezt is én terveztem. — Ezt, amiben lakunk? Vagyis... nem hozzánk jöt­tél? S amit most mond, arról nem tudom eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy pedig tréfál. Talán csak azért tűnik komolynak, mert fáradt az arca? — Ha már úgy is itt va­gyok, benézhetek hozzátok is. Semmi fintor, ami jelezné, hogy csak viccel. — Én kertes házban la­kom — meséli. — Ez a má­sodik házasságom, tudod. Éppen nem tudom, de ez lehet amolyan töltelékszó is. S úgy beszél a második há­zasságáról, mintha ismerős volna előttem minden. Egy pillanatra olyan érzésem van, mintha összetévesztene va­lakivel. Mit sem tudok a feleségéről, s főként azt nem, hogy ismertem-e azelőtt is, tehát együtt járt-e velünk az egyetemre, vagy nem. En­gem ez az egy érdekelne. Va­lami alapvetőt nem közöl te­hát, s ahhoz képest úgy ad elő itt sok mindent, mintha közismert volna. Még a ne­vét sem tudom. Egyelőre nem értem, várom, mire lyukad ki. — Láttam, amikor ideköl­töztetek., mert itt járok el kocsival reggelente, s gon­doltam, megnézlek már ben­neteket. Illetve, hogy meg­nézünk. — A feleségeddel? Számonkérően néz rám, mintha nem figyeltem vol­na. — Természetesen a fiam­mal. Nem tudtam, hogy fia van. De hát. .. akkor ez a má­sodik házasságából való. Ha magával hozta, hol van? —• És ő hol van? — Nem akart lejönni a pincébe. Ott maradt az ud­varon, a gyerekek közé ment. Talán hintázik, vagy vala­kit. .. Bálint hosszan elnéz az ajtó felé, majd idébb mozdul, és nagyot hallgat. A semmibe néz. Elkezdem magyarázni, hogy szeretnénk menekülni ebből a városi betontenger­ből, azért vettük a telket, és azért készül a kerítés. Lát­szólag figyel. Veteményez- tem, bokrokat irtottam, ki­ástam a házikó betonalap­ját. Annát meg a kislányo­mat majd csak akkor vi­szem oda, ha már mutat va­lahogyan. Felmegyünk a lakásba. Annával, ha látásból is, 1 de ismerték egymást az egye­temi évekből. Ceremóniákus- nak indul az egymás üdvöz­lése, aztán Anna egyszerű­en arcon csókolja és meg­öleli. Leülteti a szobában. Hát, ha egyszer a barátom? — kérdez rám Anna ' a te­kintetével. Hiszen jól van. Miközben Piroska, a kis­lányom Bálint hatéves fiá­val mélységes egyetértés­ben huzigálja kifelé a tuli­pánhagymákat a zöld ládi- kóból, a kerti földből, én, mivel sehogy sem akar meg­indulni a beszélgetés, előve­szem azokat a fényképeket, amelyek, még az - építőtábor­ban készültek, tíz évvel ez­előtt, vagy annál is régeb­ben. Ezek a közös dokumen­tumok az utolsók, azt hi­szem. Annának is itt kell lennie valamelyiken. Bálint Bálint biztosan ,megvárj azon, ahol lapátokkal áilunk, em­lékszem. Tűnődve nézzük egykori Önmagunkat. (Folytatjuk) >

Next

/
Oldalképek
Tartalom