Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)

1980-11-23 / 275. szám

®WS Bízni a fejlődésben, keresni az új lehetőségeket Beszélgetés Nyers Rezsővel, az HTÁ Közgazdaságtudományi Intézete igazgatójával A közelmúltban Egerben megrendezett X. országos hazafias­ság tanácskozáson a cimadó téma és a gazdaság kapcsolatá­ról Nyers Rezső, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazgatója tartott referátumot. Kaposi Levente, a Népújság főmunkatársa és Szigethy András, a gazdaság- politikai rovat helyettes vezetője munkahelyén kereste fel a neves közgazdászt —. akinek nemrég jelent meg tanulmánya a magyar népgazdaság fejlődésének aktuális kérdéseiről, s a témakörben folytatott beszélgetést az intézet vezetőjével. — Nyers elvtárs! A szak­emberek, de a lakosság kö­rében is igen sok szó esik gazdasági életünk gondjai­ról, elégtelenségeiről. Ön szerint mennyire súlyosak ezek a gondok, s ha e gon­dokat és az eredményeket mérlegre tesszük, akkor hol helyezhető el a magyar népgazdaság a világgazda­sági rangsorban? — Több mint harminc éve vagyok gyakorló közgazdász. Pontosan 1949-től. Nem em­lékszem olyan hosszabb idő­szakra, -amely mentes lett volna komoly nehézségektől. A mai nehézségeknek nem az a specifikuma, hogj' na­gyobbak, mint az előzőek voltak. Az ötvenes évek első felében például sokkal na­gyobbak voltak a gondjaink, nehézségekkel volt terhes a hatvanas évek eleje is. Ami­kor előkészítettük az ötödik ötéves tervet, akkor lénye­gében már megvoltak a mai problémák, csakhogy közös­ségi szinten nem voltunk azok tudatában, akkor úgy gondoltuk, azok múlékonyak és úrrá tudunk lenni rajtuk a hagyományos módszerek­kel. Most már látjuk, Hogy egy eddig soha nem tapasz­talt, minőségileg más nehéz­ségi szakaszban vagyunk. Ez jelentkezik a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, jelentkezik abban, hogy ki­fogytunk korábbi erőforrá­sainkból, szinte csak a haté­konyság fokozásával fejlőd­hetünk. Egyszerre érezzük szükségét a műszaki innová­ciós folyamat felgyorsításá­nak, az újfajta munkafegye­lemnek és nem utolsósorban az új típusú külgazdasági ak­tivitásnak. Mindezek mellett elengedhetetlen a kisebb kö­zösségek, egyének mélyebb azonosulása az ország gond­jaival és részvételük a meg­oldásban. Ez pedig új oldal­ról világítja meg a demok­rácia problémáit. Szóval ilyen értelemben különlege­sek a mostani nehézségeink, nem az a lényeg, hogy na­gyobbak, hanem az, hogy mások a korábbiaknál. Ami a kérdés második ré­szét illeti: akik most fedezik fel Magyarország reális he­lyét a világgazdasági rang­listán, meglepődnek, amikor arról szereznek tudomást, hogy mennyire el vagyunk maradva, nem csupán a ter­melőerőkben, de például az ipari szervezettségben is a legfejlettebb országoktól. Ha ítélkezni akarunk magunk­ról, akkor csak a hosszú tá­vú történelmi folyamat fi­gyelembevétele ad reális ér­tékelést. Ez pedig azt mu­tatja, hogy hazánk szívósan közeledik az iparilag fejlett országok zöméhez, de nem tud közelíteni néhány olyan országhoz, mint például Ja­pán. Svájc és az NSZK, me­lyek nemzetközi versenyhely­zete kitűnő. A szocialista vi­lágban helyünk fokozatosan és állandóan javul. Ez per­sze a gazdaság egészére vo­natkozik, amelyen belül nagy eltérések, előretörések és le­szakadások jelentkeznek egy- egy területen. Az ENSZ egy összehasonlító felmérést vég­zett Ifi országban 1963 és 1974 között. Magyarország a vizsgált időszak végén elérte az átlagos olaszországi fej­lettségi szintet, a nyugat­európai gazdasági színvonal­nak mintegy hatvan százalé­kát, az Egyesült Államokban kialakult fejlettségi szintnek 43—44 százalékát. Ezek a szá­mok — hangsúlyozni kívá­nom. pártatlan ENSZ-felmé- résekről volt szó — jó mér­céül szolgálnak mind ered­ményeink, mind gondjaink reális felméréséhez. Nagyon fontos, hogy ezeket egység­ben is lássuk — a történelmi mérlegelésben —, de ne gon­doljuk azt, hogy a múltbeli eredmények kisebbítik a mai gondokat, mert akkor ön­ámítást végzünk. Nyilvánva­ló, hogy a jelenlegi gondo­kat és nehézségeket nem le­het azzal elintézni, hogy tör­ténelmileg ilyen és ilyen ha­ladást értünk el. — A jelenlegi helyzetet nagymértékben az 1§73— 74-es világgazdasági átren­deződési folyamat idézte elő. Ezt minden fórumon hangsúlyozzák is közgazdá­szaink és politikusaink egy­aránt. Mi most azt szeret­nénk tudakolni, hogy az 1968-ban meghirdetett gaz­dasági reformtól való elté­rés mennyiben indukálta a mai gondokat? — Hozzájárult ahhoz, hogy gondjaink élesebbé váltak. Amikor 1972—74-ben döntöt­tünk — bizonyos fokig az új gazdaságirányítás elveinek rovására — olyan gazdaság- politikai világkép alapján döntöttünk, ami nem bizo­nyult valósnak. Nem ismer­tük fel, hogy teljesen új vi­lággazdasági helyzet keletke­zett, illetve nem értékeltük helyesen a magyar gazdaság­ra gyakorolt befolyását. Mi például növekedésgyorsító intézkedéseket hoztunk, és ez hiba volt. Hiba volt az is, hogy a KGST-országoktól fejlődést dinamizáló hatást vártunk, holott a valóságban mérséklő hatást gyakoroltak ránk a KGST-kapcsolataink, mivel a világgazdasági gon­dok következtében érthetően minden szocialista országban lassult a fejlődés üteme. De helytelennek bizonyult az is, hogy akkor ismét túlzottan csak erkölcsi ráhatásokkal és szigorúbb minisztériumi uta­sításokkal próbáltunk úrrá lenni a nehézségeken. Azt gondoltuk, ez megoldja a gondokat, vagy legalábbis jó részüket Tévedtünk. Itt kell elmondani, hogy azokban az esztendőkben a munkások, értelmiségiek de­rékhadának a véleményét sem tudtuk pontosan felmér­ni és értékelni. Csikorgott a politikai mechanizmus műkö­dése. Nem tudtuk pontosan, hogy az emberek lényegileg mivel elégedetlenek: az új gazdaságirányítási rendszer­rel vagy az elégtelen megva­lósítással. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy 1968-ban Mags'arország a többi KGST- országtól eltérő gazdaságpo­litikai és ebből adódóan tár­sadalompolitikai reformnak nyitott utat. 1970 után a po­litikai közéletben felmerült a kérdés, hogy meddig lehet elmenni ezen az úton. Őszin­tén kell beszélni arról is, hogy ugyanebben az idő­szakban Csehszlovákiában nemcsak lefékezték saját gazdasági reformjukat, ha­nem nagy részét vissza is csinálták, de még a Szovjet­unióban is „kiment a divat­ból” a saját 1964-es reform­juknak számos fontos része. Bizonyos fokig ez is arra ösz­tönzött bennünket, hogy óva­tosabbak legyünk, s ne ke­rüljünk ellentétekbe az úttö­rő szerep — akkor talán túl­zottnak tűnő — vállalása miatt. Emlékezetem szerint ekkoriban hangzott el több marxista gondolkodó, többek közt Lukács György és Len­gyel József figyelmeztetése, hogy a megtorpanás egyenlő a visszalépéssel. Nekik lett igazuk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy szükségkép­pen a reform folytatásának útjára léptünk. Nagyon jó, hogy fenntartottuk mindvé­gig a reform alapelveit, ezért folytatni tudjuk a meg­kezdett utat. A reformtól való eltérés után 1977 — már a dolgok újragondolásának éve volt. A következő két esztendőt mint a kiigazodás időszakát lehet jellemezni. A párt Központi Bizottságának 1979 áprilisában hozott hatá­rozata az árrendszer aktivi­zálásáról beszél, amely fel­tétele volt a mechanizmus újra működőképessé tételé­nek a reform elveinek alap­ján. — Az új gazdasági mecha­nizmus egyik alapvető vo­nása volt a vállalati önál­lóság kibontakoztatása, an­nak hangsúlyozása. Azóta eltelt egy évtized, s a vál­lalati vezetők közöl ma is igen sokan úgy vélik, hogy a központi irányítás még mindig túlzottan erős. nem ad lehetőséget az önállóbb gazdálkodásra. — Valóban, tíz évvel eze­lőtt is hangsúlyoztuk a vál­lalati önállóság növelését és szükségességét, és ma is ezen a véleményen vagyunk. Az önállóság növelése folyamat. Az irányítás — véleményem szerint — ne adminisztratív, megfegyelmező jellegű le­gyen, s a döntések ott szü­lessenek, ahol a leghelyeseb­ben tudnak dönteni. Az ipar- irányítás mostani átszervezé­se az egységes, részleteiben egymással összefüggő ipar- politika kialakítását célozza, melynek egyik lényeges vo­nása leáz, hogy nem szórós „gyeplőn” vezeti a vállalato­kat. Az önállóság'megterem­tése nem csupán elvi kérdés. A jogi önállósághoz — amely adott — fokozatosan meg kell teremteni a gazdasági és a pénzügyi önállóságot is, hi­szen a gazdasági cselekvés szabadságfokának növelése elképzelhetetlen a pénzügyi önállóság növelése nélkül. Ez a pénzügyi „saját lábon ál­lás” természetesen nem je­lenti a bankrendszertől való függetlenséget. Nos, az önál­lóság lényege egy megfelelő vállalati likviditás megte­remtése. Ez nem könnyű, hi­szen jelenlegi gondjaink kö­zepette elég jelentős pénz­összegeket szükséges a vál­lalatoktól elvonni, s ez az el-_ vonás többnyire éppen a jól dolgozó vállalatoktól törté­nik, azokat sújtja. A mostani nehézségek megszűnése után viszont indokolt lenne a gaz­dasági szabályozók nagyobb fokú stabilitását biztosítani, és jó lenne, ha az elvonás mértékét sem túloznák el. — Jelenleg tehát túlzott az, elvonás? — Igen is, meg nem is. A vállalati önállóság és fejlő­dés szempontjából túlzott, a társadalmi közkiadások fede­zése szempontjából pedig ke­vés. Meg kellene találni a társadalmi tiszta jövedelem elosztásának helyes arányát a népgazdaság és a vállala­tok között, hiszen ez további fejlődésünk lényeges kérdé­se. — Mai valóságunkban konfliktusoktól terhes vi­lággazdasági környezetben és belső gondjaink ellenére kell a magyar gazdaság to­vábbi előrehaladását bizto­sítani. Sokak szerint ez a gazdasági növekedés lassi- tásával érhető el. Tudomá­sunk szerint viszont ön nem teljesen ért egyet ezzel a nézettel. — Először talán fogalmaz­zuk meg az elveket. Nem hi­szem, hogy a gyors növeke­dés feltétlenül és szükség­képpen egyensúlytalansággal kell járjon. Csak hibás gaz­dasági mechanizmusban jön létre ilyen helyzet. Azt sem hiszem. hogy., a lassú növekedés önmagában megoldaná a gondokat és az egyensúly és a jobb hatékonyság közé egyenlő­ségjelet tehetünk. Természe­tesen mindezek ellenkezője sem igaz. Éppen ezért a nö- ; vekedés problémáját tágkö- rűen szükséges elemezni. A fő| probléma eddig az volt, hogy főként 1972 után a nö­vekedés hatékonysági korlá­tok és terelök nélkül valósult meg, erőltetett volt és sok negatív vonással járt. A ta­nulságokat ebből feltétlenül le kellett vonnunk. Alapve­tő kérdés, hogy a hatékony- sági követelmények a maguk valóságában és szigorúságá­ban valósuljanak meg. A je­lenlegi gazdasági körülmé­nyek közepette egyetértek a növekedés mesterséges visz- szafogásával, de hozzáte­szem, hogy a pillanatnyilag helyes gyakorlatot ne akar­juk kivetíteni a jövőre. Az átállás ugyanis nem azonos a fejlődéssel, s véleményem szerint a magyar gazdaság ma az átállás folyamatában van. Ez magába foglalja a hatékonyságot jobban ér­vényre juttató mechanizmus erősítését és egy jellegzetes „kényszeregyensúlyozási” manőverezést. Az átmenet után viszont a magyar gaz­daságnak egy új növekedési pályán kell elindulnia, ami a nemzeti jövedelem hazai fel- használásában a mainál min­denképpen nagyobb ütemű növekedést kell, hogy felté­telezzen. Természetesen nem gondolok a hatvanas évek végéhez, a hetvenes évek ele­jéhez hasonló fejlődési ütem­re, de idegenkedem azoktól a véleményektől*' amelyek ide- ologizálják a mostani ala­csony növekedést, egy takti­kai lépéshez gyártanak ide­ológiát. — Nyers elvtárs! Az inté­zet. amelyet ön vezet, ho­gyan kapcsolódik a magyar gazdasági élethez, annak problémáihoz? — Témáinkat főként a gyakorlatból merítjük. Vizs­gáljuk a gazdasági növeke­dés ütemét, az egyensúly kérdéseit, foglalkozunk az­zal, hogy miként lehetne még inkább felgyorsítani az in­novációs folyamatot. Elemez­zük a természeti erőforrások hasznosításának ügyét, az árrendszer problémáit, hoz­zá akarunk járulni a gazda­sági szervezet helyes irányú fejlődéséhez, vizsgáljuk a ter­vezés és a gazdasági szabá­lyozás problémáit — csak né­hány fő témakört említve. Jellegzetes törekvésünk, hogy a kutatásban összekapcsol­juk egy-egy adott témában az elmélet útmutatását és a gyakorlati tanulságokat. — Gazdasági életünk gond­jairól, bajairól beszélve egyet feltétlenül meg kell említenünk. Azt, hogy a mai problémák a fejlődés problémái, minőségileg má­sok. mint mondjuk népgaz­daságunk fejlődésének egy korábbi szakaszában. Éppen ezért a megoldáshoz is mi­nőségi változások szüksé­gesek. Miben látja Nyers elvtárs e változások lénye­gét fejlődésünk gyorsabbá tételéhez? 7- Először ismételni sze­retném azt, hogy gondjaink nem nagyobbak, mint koráb­ban, csak — más természe­tűek. Mielőtt válaszolnék, hadd tegyek fel a kérdéshez én is egy kérdést.. Felszámol­hatjuk-e csupán a központi vezetés síkján hozott dönté­sekkel gondjainkat? Másrészt, vajon a jelenlegi időszak csupán gazdasági kihívást jelent-e számunkra, vagy pe­dig társadalmi jelleget is hordoz magában? Nos, elő­ször utalnék a felvilágoso­dás korára, amikor — fent- ről kellett elmondani, hogy mit és miért szükséges csi­nálni, és ehhez kellett kérni a tömegek támogatását. A proletárdiktatúra kezdeti szakaszában nálunk is ha­sonló volt a helyzet. A proletárdiktatúra e szakaszá­ban nem is igen lehetett másként. Ebben a szakasz­ban politikánkhoz csak tá­mogatást kértünk, most vi­szont egy fejlettebb fázis gondjait kell megoldanunk a korábbinál fejlettebb szocia­lista demokrácia segítségé­vel. Nem egyszerűen közpon­tilag szükséges cselekednünk a nép érdekében, hanem vele együtt. Az embereknek ma és a jövőben mindinkább intéz­ményesen részt kell venniük különböző szintű döntések­ben is a feladatok végrehaj­tásához. Szocialista demokrá­ciánknak és politikai mecha­nizmusunknak úgy kell mű­ködnie, hogy a gazdasági helyzet sokrétűségét figye­lembe véve, az igazi problé­mákat tisztán látva egy azo­nos irányba haladó gondol­kodást váltson ki a társada­lom és a vezetők részéről, s természetesen egy irányba ható cselekvést is. Tovább- menve, egy olyan érdektisz­tázó, érdekegyeztető folya­matnak is jobban kell mű­ködnie, amely a gazdaságban keletkező — és újratermelő­dő — konfliktusok megoldá­sát az eddigieknél sokkal jobban szolgálja úgy, hogy bizonyos érdekeket kielégít, másokat tudomásul vesz, újabbakat pedig alárendel a nagyobb érdekeknek. A cso- port-osztálv-nemzeti érdekek sajátos összhangját szükséges megteremtenünk, amely mindegyiket érvényre juttat­ja bizonyos fokig, így az egyénre is ösztönző. S még egy dolgot emelnék ki: ma a különböző szabályok többnyi­re a végrehajtásra és nem az alkotó döntésekre adnak le­hetőséget. Ennek érdekében tovább kell decentralizálni mind a gazdasági, mind a po­litikai mechanizmust, növel­ni kell a helyi szervek dön­tési szabadságát. Az embere­ket egyre kevésbé lehet csak azért egybegyűjteni, hogy csupán helyeseljenek, vagy csupán kritizáljanak valamit. Az emberek azt szeretik lát­ni. ha történik valami, van értelme a közösségi aktivi­tásnak. Ehhez viszont az szükséges, hogy a beleszólás­nak legyen tényleges súlya, és akihez ez szól, annak pe­dig legyen döntési joga. — A közelmúltban Egerben rendezett országos tanács­kozáson, amelynek a gaz­daság és hazafiság kapcso­lata volt a témaköre, Nyers elvtárs zárszavában a kö­vetkezőket mondotta: __A p ártnak az evidenciákhoz való ragaszkodás és az út­kereső funkciója közül erő­södni kell az útkereső funk­ciónak. Ön így fogalmazott: ., .hinni kell a bizonyossá­gokban és merni kell kétel­kedni, hogy még jobban erősödjék a hitünk. Megvi­lágítaná szemléletesebben ezt a gondolatmenetet? — Amikor a szocialista tervgazdálkodást, és az erre épülő politikai mechaniz­must kiépítettük és működő­képessé tettük, akkor még nem volt egyértelmű, hogy mi a bizonyosság, az általános tör­vényszerűség és mi nem az. Mai szemmel nézve a dolgot, bizonyosságnak tekinthetjük a társadalmi tulajdon ural­kodó szerepét, a központi tervgazdálkodás rendjét, a gazdasági és társadalmi egyenlőség fokozatos megva­lósítását a kapitalizmus egyenlőtlenségével szemben. Viszont útkeresés jellegűnek kell látnunk a gazdasági mechanizmust, vagyis a ter­melési viszonyok konkrét formáját, úgyszintén az ál­lami, a szövetkezeti, a sze­mélyi és a magántulajdon mikénti kombinációját, útke­reső jellege van a gazdaság szervezeti rendszerére és a dolgozók kereseti arányaira vonatkozó megoldásainknak. Evidenciák természetesen nem csupán gazdasági, ha­nem kulturális és ideológiai téren is vannak. Nagyon nagy hiba lenne azonban, ha egy­oldalúan és túlzottan a bizo­nyosságok túlhangsúlyozása és az azokba vetett kizáróla­gos hit válna uralkodóvá. Naivitás lenne például azt gondolni, hogy amit a szocia­lizmus létrejöttének során • megvalósítottunk, azok az egyedüli és lehetséges módo­zatok. Nem indulhatunk ki például abból, hogy a szak- szervezeti mozgalom egyes- egyedül úgy üdvözítő, aho- .gyan kialakult. Vagy például az ifjúsági mozgalmi gyakor­lat úgy a kizárólagosan he­lyes, ahogyan az nálunk lé­tezik. A belső önfejlődésnek nagyon is fontos tényezője az útkeresés. Ha a bizonyos­ságokhoz egyoldalúan ragasz- j kodnánk, akkor előadódna az a helyzet, hogy a szocializ­mus érdekében hozott újítá­sok is szocialistaellenesnek tűnnének. Pedig a szocializ­mus legbelső lényegéből fa­kad a megújulás, az útkere­sés, az új lehetőségek biro­dalmának felkutatása. Az út­keresés egyben azt is jelenti,' hogy akik létrehozták és csi­nálják a szocializmust, azok is útkeresők. A legjobb pél­da erre talán Lenin élete, aki új és új helyzétékkel ta­lálva szembe magát, soha nem tért ki a kihívás elől. Ez ma is érvényes. Ha mi azt gondolnánk, hogy a szo­cializmus egyszer és minden­korra megalkotott valami és a lehetséges világok már megvalósított legjobbika, ak­kor ezt nem fogja elfogadni a történelem. Mi pedig ép­pen abban hiszünk, és azért dolgozunk, hogy jobb, boldo­gabb és igazságosabb törté­nelem íródjék. — Nyers clvtárs, nagyon köszönjük ezi a beszélge­tést. J 1980. november 23., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom