Népújság, 1980. november (31. évfolyam, 256-280. szám)
1980-11-16 / 269. szám
► ► » Áramszünet — ... kell egy kis áramszünet... ... mindenkinek — énekli Hofi Géza a közismert, ha nem is pontosan és teljesen Idézett dalocskájában. S bár jómagam sem vagyok kőszobor, illetőleg éppen azért, mert nem az vagyok, egyetértek a dalocskával, mindenkinek, nekem is kell egy kis áramszünet. Néhanapján. Mindez most onnan jutott az eszembe, hogy a minap a város egy részén, ahol lakom, áramszünet volt. Este. Váratlanul és az ott lakók számára: mindenkinek. Dalocska nélkül, kőszobort sem látván a környéken. Nem nagy ügy persze egy ilyen néhány percig, legfeljebb negyedóráig tartó áramszünet. Amelynek okát a szakemberek játszva megmagyarázzák és én. a tökéletesen laikus még „komolyan” sem értem meg, de amit — s ez még lényegesebb — a szakemberek, ha nem is játszva, de gyorsan és könnyen megszüntetnek. Általában. tgy tehát, ezért tehát és emiatt tehát, igazán felesleges lenne az írógépet, a papírt és az olvasó szemeit rontani az áramszünet dolgában. De még inkább azért se, mert ez a technikai kellemetlenség nem egy országot, Vagy megyét, nem is egy várost, csak egy városrészt érintett — átmenetileg. Pont: tehetném ki a pontot máris. Ha a néhány perces áramszünet nem nyújtott volna kénytelen-kelletlen is módot arra. hogy eltűnődjem: a technika századában, amely századot és a technikát az ember teremtette meg. mennyire kiszolgáltatott is az ember a — technikának. A televízió képernyője egy tűnő pillanatig még fényleni látszott, aztán az egész doboz belesüllyedt a lakás koromsötétjébe. Mindenki egy futó pillanatig úgy maradt, mint valami kőszobor, ahogyan az áramszünet érte: félmondatok dermedtek meg a levegőben, kezek maradtak furcsa görcsben egy-egy széles gesztus közepén, a pofon, ami csattant a szemtelen kölykén, annak is visszhangja halt és a gyerek se üvöltött most föl. — ... Te vágtad ki a biztosítékot? Megint hülyéskedsz! — Ugyan, anyukám, hozzá se nyúltam a villamos fúróhoz, hiszen a tévét nézem... — Lajos! Ugye mondtam, hogy az az átkozott olvasólámpa. .. — De Malvin, lelkem, hát nézz már ki, sehol semmi fény... Áramszünet! — Áramszünet? Te jó ég, akkor mit csinálunk? Kitalált, ellesett vagy kihallgatott párbeszédrészletek ezek a nagy pillanat, az áramszünet bekövetkeztének pillanatából. A modern lakótelep sötét lett, mint egy középkori falu' Sötétebb; Ki tart kéznél, ha egyáltalán tart. gyertyát, vagy petróleumlámpát? Ilyenkor ki tudja hováazisten csudájába is tette az elemlámpát? Ilyenkora gyufa elbújik, az öngyújtó sem gyújt, csak a konvektorok túlviláginak ható lidérces kék fénye áraszt valami olyat, ami lénynek tetszhet, de látni tőle még annyit se lehet, mintha .legteljesebb lenne a sötétség. Falun nem volt áramszünet azelőtt, mert áram sem volt. Ám az öregebb- je ma is' kéznél tartja a gyújtószerszámot, meg a gyertyát, a pilácsot, miegymást, mert emlékeiben nagyon is ott él még a petrolkorszak fénylő sötétsége, avagy sötétlő fényessége. Az elfajzott városi ember azonban. .. — Büdös van. Hogy a fenébe bírták ezt ki annak ide. jén... — morgok. hogy nálunk — kilesek az ablakon —, de ím már másutt is gyertyafények gyúlnak. Bátortalanul, ügyetlenül, idegenül. — Majd beillatosítjuk... — szellemeskedik a feleségem, mert számára az áramszünet is jó alkalom arra, hogy bebizonyítassék, a férfiember csak gondnak van. Ha áramszünetet tart, akkor meg különösen. Nem méltatom válaszra ezt az olcsó asszonyi szellemességet, hanem helyébe nekimegyek az egyik fotelnek, káromkodom egyet és gépiesen nyúlnék a könyvért... ha már ugye nincs tévé... Könyv? Olvasás? Gyertya mellett? De hiszen Vergiliusnak még „korszerű” gyertyája sem volt! Az emberiség kultúrtörténetének ki tudja hány évezrede alatt faggyú, mécs vagy éppen csak tűzrakás világított. Az elektromos energia elemi térhódítása, a világítás elterjedése jószerint csak századunkra datálható, ott, ahol egyáltalán van már villany. . .! Lehet, hogy az emberiség este, a sötétben, a pilácsos. gyertyás fényhomályban gondolkodott, beszélgetett, vitázott, érvelt, hogy nappal megvalósítsa mindazt, ami az este sötétjének fogantatása volt? Kopernikusz, Newton, Humbold. Darwin, vagy még visszább a történelemben, Morus Tamás, a magyar István király, az első, a szent úgy teremtett világot, újat, mást, mint ami eladdig körülötte és benne volt, hogy nem nyúlhatott esténként, napszállta után a villanykapcsolóhoz. hogy tovább írjon, olvasson. ítélkezzék: egyszóval a szó verbális értelmében világosan lásson. Tehettem volna az iménti mondat után felkiáltójelet, de akár kérdőjelet is. A világot teremtő óriások magukban hordták a fényt. A sötétség kívül volt és nem bennük. A elszálló alkonyat a megszállott gondolkodók mesz- szeszárnyaló gondolatainak az ideje volt. Ö, nem pikáns értelemben, de úgy látszik, az emberiség jövőjének fé- nves perspektívája mindig az est sötétjétől függött. Na 5ó: is! Nem kellene beütemezni rendszeres áramszünete'■’ Nem az áramtakarékosság okán, hanem a gondolatok bátor pazarlásáért inkább. .. Kígyóinak a fények. A huszadik század végén vagyok ismét. A kéoernyőn megint történik valami, a sötétben összebújt családok, az újra jött fényben most szétrebbennek a kis és nagy házi ügvek folytatására. Valahol a szomszédban a családfő gondosan folytatja szemtelen csemetéiének abbahagyott pofozását, felbúg egy barkács- <*ép. az emeletről leüvölt a rádió, zúgnak a mosógének és a centrifugák. És hallgatnak ■» beszélgető szájak immár nehogv felébresszék álmukból a polcokon díszelgő felvánnHen könvveket. .., i-oii onv kis áramszünet... ... mindenkinek. Zelma: Budapest, a háború órái (A Szovjet fotográfia 80 éve című kiállítás anyagábóu B. Kun Tibor riportja: Kukorícázzunk ! V alaki kopog... ! Mintha nem is hallanám. Most már rázza a vál- lamat, úgy ismételgeti riadtan a feleségem: — Ébredj már, ébredj már, valaki kopog...! — Ki a fészkes, fekete...?.1 — de már nem segít a káromkodás. kelni kell. A lábammal kitapogatom az ágy végénél a papucsot, s morogva csoszogok ajtót nyitni. Hajnali negyed 6 van, aki ilyenkor felzörget, azt én megharapom! Felgyújtom a külső villanyt, kínlódom egy keveset a kulccsal, közben a beszűrődő hangokból igyekszem megállapítani, ki lehet a korai vendég. A következő pillanatban aztán már nincs semmiféle kétség: Pisti az, a harmadik szomszéd. Büdös almapálinka szaga van és vigyorog. A bajusza teljesen széthúzódik az arcán, ritkás, rossz fogai előtűnnek, kimondottan kellemetlen a pasas. Az ilyenekkel nem kell ud- variaskodni. — Mi o fenét akarsz ilyen * zöldhajnalban?! Meglepődik. — Hogyhogy mit... ? Tegnap nem megígérted, hogy segitsz kukoricát törni?! Megbeszéltük, hogy ötkor indulunk, és már mindjárt fél hat, te meg itt gatyában... Igaza van, a fene vinné el, tegnap egy gyenge pillanatomban tényleg ráhagytam, ♦ hogy kimegyek velük a háztájiba. — Na. mi lesz már. mit bámulsz olyan bambán? — és Pisti újra vigyorog azzal az ellenszenves pofájával, és pálinkásüveget nyújt... így mór mindjárt más. De azért: ez a hónap is jól kezdődik. Kint kemény hideg van, de semmi sem mutat az órán kívül a kora reggelre. Autók, szekerek, traktorok. És derengve közeledik a reggel. Amint kiérünk a határba, már szinte világos van. Az egyenletesen, szépen szántott, tárcsázott földek kétol- dalról közrefogják az út keskeny, szürke sávját, aztán a szépen kikelt őszi árpa kellemes, zöld színe. Aztán a kukorica. Az autó zsongító melegéből nézve egészen szép képet mutat. A színe kicsit a szőke búzára emlékeztet, de ezzel vége is a felvillanó, tenyérnyi nyári képnek. Olyan hideg van, hogy talán januárban sem lesz ilyen. Kelletlenül kikászálódunk, vegyes csapat vagyunk. Van köztünk mérnök, jogász,'- gépkocsivezető, s tegnapi könnyelmű ígéretem következtében bértollnok is. De most már mindegy. — Nyomás, gyerekek, kezdjük. . . ! Ez a Pisti bizony isten elmehetne hajcsárnak. De azért nem csinálja rosszul: újra elővarázsolja a literes üveget, s mielőtt sort fognánk, nagyot húzunk a védőitalunkból. Kesztyűben kukoricát törni nem illik. Különben is: tönkremegy a kesztyű. A kezedért viszont nem kár. Ezt valószínűleg a kukorica is tudja, mert száraz, éles, hol késre, hol fűrészre emlékeztető levele kíméletlenül bele-belevág az ember tenyerébe, egyik-másik cső meg olyan nehezen akar letörni, mintha nem is engedéllyel — sőt: felkéréssel! — törnénk, hanem mondjuk májusban lopnánk, vagy mikor is olyan drága a csemegekukorica. .. ? — Mi van, öreg, csak nem interjút csinálsz azzal a csővel? Ha van egy kis időd, kérdezd meg tőle, hogy mit kukoricázol olyan sokat azzal a pár vacak csővel... ? ! Az ördögbe! — kicsit elméláztam, alaposan elmaradtam a többiektől. De azért még hallótávolban vagyok, hallom, hogy zörögnek, csörögnek, csörtetnek a közelemben. Nagyobb sebességre kapcsolok, de pechemre igen jó termésű sorra akadtam, öt-hat cső egy-egy száron, és vagy ők nagyon szívósak, vagy én vagyok gyenge, legszívesebben otthagynám némelyiket, de ez, persze tilos, így hát kínlódom kimelegedve, s miközben homlokomon, hátamon csurog a víz, dermedt ujjaim alig mozdulnak, a kezem lila a hidegtől. Végre, megvagyunk egy sorral. Pisti új üveget vesz elő. Nem kíméljük, ha már ő se minket. Üjabb sor. Ügy tűnik, ennek sohasem lesz vége. Közben, mondanom sem kell, kivilágosodott, már amennyire ilyenkor, november első napjaiban egyáltalán világosak lehetnek a reggelek. A tenyerem már csupa apró vágás, a kezem a vállamig lüktet, nem érzem az ujjaimat. Kössenek ki, húzzanak karóba, ha még egyszer hagyom magamat rábeszélni kukoricatörésre. És micsoda barbár dolog ez a technika mai csúcsán, a kombájnok korában. .. ! Egy gép percek alatt végezne egy ilyen kis táblával... És se vége, se hossza. A sorok végén megitatnak bennünket, már se hideg nincsen, se fájdalom, csak valami csendes zsibbadás, olykor úgy tűnik, mintha megmozdulna a kukoricadzsungel, de megkapaszkodik az ember, és töri tovább. Dél van, harangoznak a táskarádióban. Túszok, Carter, Irán, Irak. Almapálinka. És egy kisebb fajta hegy kukoricacsövekből. Befejeztük volna... ? Hihetetlen. De nem, az túl szép lenne. Megjön a stráfkocsival a fuvaros. ö is részeg. A kucsmát félrevágja ősz üstökén, vidáman letegez bennünket: — Szia, gyerekek, Józsi vagyok. Sorban, mindenkivel lekezel, minden kézfogásnál elmondja a nevét, és addig nem engedi el a kezünket, amíg meg nem érti a miénket, de foglalkozással együtt. Rajtam már túl van, most tart Lacinál. — Te mi vagy? — Orvos — mondja Laci. — Rendben van — egyezik bele Józsi, és megy a következőhöz. — Te mi vagy? — Jogász — mondja Balázs. — Juhász... ? Az igen, derék dolog, öcsém. Aztán: hány juhod van? Gyors fejszámolás. — Harminckettő. — Derék ember vagy, öcsém, aztán vigyázz ám a jószágaidra! — Vigyázok — ígéri Balázs, azzal nekilátunk, feldobálni a szekérre a kukoricát. Józsi áll a lova faránál, vastag kabátja hatalmas zsebéből néha előveszi a literes üveget, meghúzza, s ránk szól időnként: — Szaporábban, gyerekek! — mi meg ráhajtunk. Mert ahogy’ vizsla, műértő szemmel nézi. hogy dolgozunk, látszik rajta: nem olyan ember, akinek csak úgy vissza lehetne beszélni, ő bizony — nem kukoricázik..i Zalán Tibor: A látogató Valaki közeledik a sötétből felém én nem tudom ki az De jövését mintha hírül adták volna olyan a tekintete mikor szánakozón rám emeli s a fényesség pereméhez ____szegez * ár Ratkó József: Térdig kővé Arcom aszálytól gyötretik, > pillantásom repedezik, \ könnyem kannái likadnak, 5 mosolyaim elapadnak. í j! Láttam a jövőt mögöttem • jövögélni a ködökben, j Ordas arca kötve ránccal. < lába vonszolódva lánccal. I Nem a Napot, nem a Holdat, \ szarva közt hozá a múltat. < S szeme mintha nem is , volna, vjarasodó rsillag volna. 1 Gondoltam ifjúnak. másnak. > nem sebekkel cicomásnak, j s jaj előttem, nem mögöttem : jövögélni a ködökben! \ J Térdig kővé, majd derékig, \ fölnyújtott ujjam hegyéig, S válik szemem kőgolyóvá, hajam kőből való hóvá. Térdem tördelt homlokomat teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. j ) k
