Népújság, 1980. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

1980-10-26 / 252. szám

Útra Hi «ras Heves megyei fiatal művészek antológiája Az óbudai amfiteátrum Óbudán, a Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Sző­lő utca által határolt terü­leten, az egykori aquincumi katonaváros déli részén ta­láljuk fővárosunk egyik leg­jelentősebb római kori emlé­két. Itt építették fel a ró­mai katonák számára idő­számításunk 145. évében a Duna-vidék legnagyobb am­fiteátrumát. Alaprajza a köx-hóz közel álló ellipszis, hossztengelye 132. kereszt- tengelye 108 méter. Hatal­mas építmény volt. nézőte­rén egyszerre 10—12 ezer ember foglalhatott helyet. Elsősorban gladiátor- és ál­latviadalokat rendeztek itt, csatornarendszere és magas védfala azt bizonyítja, hogy vízi ütközeteket is eljátszot­tak benne. Nézőterének falmaradvá­nyai évszázadokon ót szaba­don álltak, csak az idő vas­foga pusztította lassan, de annál könyörtelenebből. A rómaiak bukása után, a nép- vándorlás viharos évtizedei­ben eredeti rendeltetése fe­ledésbe merült. Arénáját, melyet még a XVIII. század­ban is csak vékony törme­lékréteg fedett, egy időben dögtemetőnek és vesztőhely­nek használták. Erre utal­nak régi német nevei is: Galgenberg, Schictenberg. Az amfiteátrum az 1838- as árvíz után külvárosi nyo­mortanyává vált. Ugyanis a környéken lakó szegény em­berek, elsősorban a közeli kékfestő és kelmenyomó gyá­rak munkásai itt telepedtek le. Erre biztatta őket az am­fiteátrumnak a környékből kissé kiemelkedő volta. Hosszú ideig még a régé­szek sem sejtették, hogy a Kii-álydomb putriai alatt amfiteátrum rejtőzhet, habár az ellipszis formájú alaprajz és az itt-ott felbukkanó ró­mai kváderkövek, az egyko­ri nézőtér alapjai gyanút éb­reszthettek. Nem tudták ugyanis elképzelni, hogy Aquincumban, melyet a hiá­nyos feltárás miatt a való­ságosnál sokkal kisebbnek képzeltek, két amfiteátru­mot készíthettek. A kiseb­biket ugyanis, az esztergo­mi vasút töltése mellett fek­vő csigadombit már koráb­ban kiásták. A harmincas évek elején a királydombi szégyenletes, egészségtelen nyomortelepet megszüntették, lakóit elköl­töztették. és az amfiteátru­mot 1935. és 1940 közt kiás­ták. Az arénáról négy-négy és fél méter vastag földet távolítottak el, számszerűen 48 000 köbmétert. Kiásása és elhordósa 200 munkás és 100 kordé félévi munkáját vette igénybe. Ma az egykori Király­domb visszakapta amfiteát­rum jellegét: rómaiak em­lékét hirdető látványosság, bár arénájában gladiátorok és vadállatok helyett csak vidám gyermeksereg kerge- tődzik és labdázik... Vértesy Miklós „Antológia-termő időket élünk” — idézi a kötethez írt utószavában Cs. Varga István llia Mihályt, iro­dalmunk szegedi figyelőjét Igaza van Illa Mihálynak: napjainkban megszaporodott az antológiák száma s a szellemi-irodalmi életben szá­mos magyarázója is van en­nek. Az egyik ok az új, az „arctalan nemzedék” útkere­sése. Folyóirataink munka- megosztása, a nemzedékben indulók nagy száma a fiata­loknak új és új megjelené­si formákat követel. A vi­déken kiadott antológiák gyarapodását a fszellemi élet egészséges decentralizációja is magyarázza. Az itteni fo­lyóiratok — Tiszatáj. Alföld, Forrás, Jelenkor — megerő­södése jelezte: a vidéki élet­nek nem szükségszerű vele­járója a „vidéki” szellemi­ség. Idézhetjük Németh Lász­lót: „A provincializmus nem­csak korlátot jelent, lehető­séget is; hogy az embernek provinciája, tartománya van”. Az irodalmi antológiák Szegedtől Pécsig. Békéscsa­bától Sopronig és Nyíregy­házáig egy-egy tájegység íróit, költőit vonultatták fel. Ezt teszi az Űtrahivás is. „A közös léthelyzet, a szülő­vagy lakóhely jogán biztosí­tott lehetőség hozta együvé az itt szereplőket, akik nem képviselnek műhelyt, s nem alkotnak csoportot a megye- székhelyen régóta vajúdó műhelyalapítási igény elle­nére sem” — olvashatjuk az utószóban. Megjelenése a hevesi, eg­ri szellemi élet fontos ese­ménye. A Hevesi Szemle létrejötte után újabb jelzője az itteni irodalmi, művésze­ti törekvéseknek. Mutatja: igény és lehetőség is van He­vesben a szellemi vállalko­zásra, A költők közül XJtassy Jó­zsefet, Oravecz Imrét eddi­gi munkásságuk emeli ki. Köteteikkel rangot szereztek költészetüknek, itteni szerep­lésük emeli az antológia ér­tékét. Utassy itt közölt ver­sei is érzékeltetni tudják költői világának öntörvényű- ségét. A hevesi táj, a szülő­föld és a korán elárvult gyermek keserű mítosza uralja ezeket a verseket. Ezt a megrázkódtató érzést ké­pes kozmikussá nagyítani, egyaránt kötődve 'a magyar­ságban és az emberiségben megjelenő sajátossághoz és egyetemességhez. Verseinek szelídsége és határozottsága mellett a játékosság is jel­lemzője (Irány: Pétervásá- ra). Oravecz költpi szemlé­lete különbözik Utassyétól, ezért is öröm, hogy a kötet­ben az ennyire eltérő tö­rekvések is egymás mellett szerepelhetnek. Nála a disz­harmónia uralkodik, az al­kotást is ez az életérzés aka­dályozza. A huszadik szá­zad elidegenedett világában mégis jellegzetesen emberi magatartás az övé. Tudja: „az elmúlás útjának szíve a megadás’’. A most indulók közül Szo- kolay Zoltán és Cseh Károly versei emelkednek ki. Szoko- lay versei nemzedéke törek­véseit fejezik ki. Fogékony a történelem iránt, nála ez az élmény a képalkotást is meghatározza. Van ereje a hosszú versre — ennek fel­adata nála is az öntisztázás a számvetés. Cseh Károly költeményeit az erőteljes ké- piség jeliemzi. Van mikor a verssorok egymásra > követ­kező képeivel egész fest­ményt képes felépíteni (Té­továzó harcosok). Verseit a tragikus látásmód uralja, mégis a távlatok világa az övé. „S maradtam mi vol­tam: tűzlobbanás január­távlatokban” — írja. Rokon­szenves vonása ez a tragi­kummal küzdő tiszta ke­ménység. Bíró József, Dobog Béla, Hell István, Karacson- di Imre műveiben is az ön­álló világ építésére való tö­rekvést látjuk: Karácsondi- nál a társadalmi indulatra érdemes figyelni, önmagát is ezzel képes elfogadtatni. Do­bog Bela a múlt képeit idé­zi: elveszettnek érzi a „kert alatti” világot s vele az ál­mokat is. Nagyanyja emlé­kének szentelt verse szelíd­ségével, személyességével is képes emlékművet állítani. Bíró József az önmagát megértetni akaró ember mo­nológját írja. Hell István verseit a történelmiség ha­tározza meg. A felvállalt vi­lágot azonban nem tudja személyessé formálni. Kupás Csilla formai játékossága sú­lyos meditációkkal terhes. N. Fejes Erika utánérzéseket fogalmaz versbe. A kötetben felvonuló kép­zőművészek sem képviselnek egységes irányzatot. Sőt, az eltérő formanyelv, az ipar- művészeti alkotások jelenlé­te töb.b, egymástól eltérő tö­rekvésre is utal. A képző­művészek közül Herczeg Istvánnál. Balog Kálmánnál, Pusztai Ágostonnál és Sar- kadi Péternél érezzük a tö­rekvést önálló, egységes vi­lág kialakítására. Erdős Jú­lia és Koch Árpád művei, sajátos jegyeket hordoznak. Cs. Varga István utószava az oldalszámot és tartalom- jegyzéket is nélkülöző könyv­ben az eligazítást is magára vállalja. Értékekre s nem ér. dekekre figyel. írása pél­dázza az általi idézett Baj­za József igazát: „Kritika kell közöttünk, meg nem kér­lelhető és kemény, de rész- rehajlatlan, de igazságos”. Ennek érvényesülése a he­lyesen működő szellemi élet­ben ma is segíti a valóságos értékrend kialakítását. Az antológia megjelenése tanulságokat is kínál. A kötet a megyéből elszárma­zottakat, a főiskolán végzet­tek (s így Heveshez ideig- óráig kötődők) mellett a ma is Hevesben élő, itt alkotó művészeket is bemutatja. Tá_ mogatásukat az .jelentené, ha a reprezentatív igénnyel fel­lépő antológia után lehetősé­gük nyílna az újabb szó­lásra. .. Vállalva a maga­sabbra emelt mércét és utat engedve a közös szellemiség, nek is. (Kiadta a KISZ Heves me­gyei Bizottsága és Heves me­gye Tanácsa, 1980.) Fűzi László GYÖRFFY LÁSZLÓ: Vasárnapi séta < íren Simon, úgy tűnik, nem­< csak nevében hasonlít ama > bibliai cirenei Simonhoz, aki Jé- S zus helyett cipelte egy darabon a < keresztet. S ö is cipeli, bár a saját kereszt- £ jét, tnfnt — a házassági apróhirt / detések stílusában fogalmazva — > önhibáján kívül elvált férfi. s Cipeli á keresztjét: magányosan ' él egy alig tíz négyzetméteres al- i beriet! szobában, mert a válás ? után, természetesen elköltözött t anyósa-aposa lakásából, bár a fe­ji lesége szeretett bele a hivatali fő- <J nőkébe. < Simon nem haragudott, pedig < könnyedén bizonyíthatta volna az t asszony bűnösséget, csupán kislá­I nya „hetenkénti lathatási engedé­lyét” követelte a tárgyaláson. Meg­kapta, mert a volt felesége is be­leegyezett. Simon, valljuk be. elég közhely- szerű magány-kereszt cipelését súlyosbította az a körülmény is, hogy, miután véletlenül megismer­kedett egy egyetemista lánnyal, néhány hónapig valóban elhitte: közel negyvenéves korában nem­csak szeretője egy huszonnégy éves lány, de valamikor a társa is le­het, a felesége. A lány azonban húsevő-virág szex-elmét, az albérleti szobában visszafojtott nyögdécselését, sik- kantásait következetesen a vasár­I napokon kívánta. Akkor ért rá. és ahogy Simonnak mondta: ..ha hét­közben lennék veled, teljesen ösz- szezavamál, egy kukkot sem tud­nék másnap megjegyezni az elő­adásból”. így hát Simon hetekig a lányá­val sem találkozott, aztán nehány vasárnapon a szeretőjét próbálta magyarázkodással. civakodással meggyőzni apai kötelességéről. És az egyik hétvégi találkozás helyett levél érkezett az egyetemista lány­tól: „El sem hiszed, mit jelent számomra, amit most érzek. Végre újra visszanyertem a régi magamat. Újra olyan vagyok, mint régen. Tudom, mást vártál tőlem, de én azt nem tudom adni. Neked nem rám van szükséged, valakire szük­séged van, de az nem én vágyóik. Olyan ember kell neked, aki... ezt most túl hosszú lenne leími, inkább csak röviden . .., aki elfo­gadja a kötöttségeidet, aki elfo­gadja a „középkorúak szokásos nosztalgiáit, és szomorúságát”, ahogy te szektád mondani. Vasár­naptól megszűnők számodra, mert nem lennél te boldog attól, ha engem magad mellen tudnál. A legnagyobb őrültséget követtük volna el, ha komolyan vesszük egymást. Eddig szerettelek, talán észrevehető volt, de úgy látszik, nem megy tovább. Ügy látszik, rám várt a nehéz feladat, hogy ki­mondjam a válást. Sokkal köny- nyebb lett volna, ha erre te is rájössz, és közösen akartuk volna. Ne keress a kollégiumban, ne ront­suk el azt, ami (kevés) szép volt ebben az egészben”. Simon vasárnap délelőtt találta a levelet a postaládában, s miután felbontotta és elolvasta, elindult a lányáért, hogy együtt legyenek, hogy sétáljanak a rántotthúsos, sörszagú vasárnapi boldogságban, amely megadatott a tisztes csalá­doknak. Kéz a kézben sétálgatott Simon és tízéves lánya, Bori, aki Simon ujjai közé dugta, fűzte ujjacskáit, kísértetiesen eszébe juttatva Si­monnak az egyetemista lányt, aki pontosan ugyanígy csúsztatta te­nyerét az övébe. — Te olyan vagy, mint a posta­galamb — mondta hirtelen Bori Simonnak. — Elrepülsz, de mindig visszajössz. Mindig visszatalálsz oda. ahonnan elrepültél. — De a postagalambok, ha vi­harba kerülnek, olykor mégis el­tévednek. — Te most viharban vagv? kérdezte Bori. — Háborúban — mondta Simon, önmagámmal, de te ezt még úgy­sem érted. — Sajnálnám a játékaimat, ha háború lenne. Már, azt is sajnálom, ha valamelyik leesik a földre. — Már mitől lenne háború? — Miért, nem lehet? A televí­zióban is mindig ezt mondják, a HÉT-ben. — Nem egészen ezt mondják, illetve nem arról van szó, hogy mindenütt lehetne háború. — De ha mégis, akkor hova me­gyünk, mert nálunk nincs pince a házban. Ahol te laksz ott van? — Nem, ott sincs. De ti majd átmentek a szomszéd házba, ott van. — És ha te akkor nem vagy ve­lem, akkor te hova mész? — Hát majd egy olyan pincébe, amelyik a legközelebb lesz hozzám, de egyébként .is... — és abban a pillanatban Simon nem tudott el­lenállni a gondolatnak, hogy meg ne kérdezze ezt a tízéves magyar állampolgárt. mi a véleménye, mondjuk a neutronbombáról. — Te — mondta Simon —, képzeld. feltaláltak egy olyan bombát, ami csak az emberekben csinál kárt, szóval... — Meghalnak, azt akarod mon­dani. — Igen. A tárgyak, a házak sa­többi megmaradnak. — Egy olyan bombát, ami kicsi­nálja az embereket? Ezek tiszta hülyék. — Tökéletesen igazad van. A kis Bori alig' észrevehetően megszorította Simon ujjait, és a férfinak . megint az egyetemista lány jutott eszébe. — És ha ledobnák a fejemre akkor a iátékam megmaradnának csak én halnék meg? — kérdezi" a kislány pár méter után Simontól — Hát ezt egészen pontosan nem tudom, de... — Az előbb azt mondtad, hogy a tárgyak megmaradnak, szóval a játékaim is. — Igen, lehetséges. — „Tényleg lehetséges, hogy ez így van ?” — töprengett Simon, — „Micsoda marhaság. De neki világos a kép­let: ő meghal, a játékai marad­nak ... Most mit mondjak? Csak én lehetek ilyen ökör, hogy egy tízéves gyerekkel a neutronbom­báról fecsegek”. — Tudod, össze kellene szedni a tolvajokat — kezdte hirtelen Bor- csa —, meg azokat az embereket, akikeit mindig szidsz, akik rosszak, össze kellene őket hívni egy nagy rétre és az ő fejükre pottyantani azt a bombát. Aztán kész, nem lenne többé bomba. — Azt hiszem, ez nem a leg­jobb módszer. Arról nem is be­szélve, hogy gondolhatod, nem egy darabot gyártanak belőle. — Hát mefinyit? — Többet, gondolom, de az is lehet, hogy még nem gyártanak, csak majd később­— Hát hülyék ezek? — Hülyék. De te ledobnád azt a bombát más emberek fejére? — Én nem, dehogy. Nem is tud­nék repülőt vezetni. — De ha tudnál? — Akkor sem. Félnék. — Mitől? — Hát mégiscsak meghalnának. — Te mondtad az előbb, hogy a rossz emberekért nem olyan nagy kár. — Hát ez így problémás — mondta Borcsa, és mivel egy újsá­gos bódéhoz értek, elengedte Simon kezét, és a bódé elé lépett. A szo­kásos hétvégi újságvásárlás követ­kezett, utána ki-ki a maga sajtó­termékébe belelapozott. Mint egy nyugdíjas házaspár, állva böngész­gették, csemegézték az újságokat, mire számíthatnak, ha majd leül­nek olvasni. Aztán séta tovább. — Megvan — mondta hirtelen Borcsa, és ismét megfogta Simon kezét. — Mi van meg? — Hát, hogy mit kell csinálni azzal a bombával. — Mit? — Sok van belőle? — Nem tudom. — Azt kellene csinálni, persze •sak akkor, ha nem lenne belőle sok. hogy azt a pár darabot elvin­ni valami üres térre, mondjuk si­vatagba és ott felrobbantani. •■>•*•••• meg múzeumba rakni. — Múzeumba? Oda minek? — Hát lássák az emberek, mit nem szabad csinálni. Te mesélted , a múlt vasárnap, hogy van olyan ÍJ múzeum, ahol kiállítják az ilyen í> háborús bigyókat. — Bigyókat? — Fegyvereket, na. Hát akkor ; egyet ebből a bombából is ki le- / hetne oda állítani. írni kéne egy > levelet annak, aki csinálja, és meg- S írni neki az ötletem. — Levélírással nem megyünk? semmire. Borcsa. Én már csak tu- \ dóm. Sokszor fájdalmat okozunk > egymásnak, ha ... — Ha háborúban vagyunk ön- ( magunkkal. — önmagunkkal, de ez hogy ju-> tott eszedbe? — Te vagy most ilyen háború- ( ban, azt mondtad. És én tudom, ? mi az. > — Na mi? — Hát az anyutól és tőlem azért J> kellett elköltöznöd, azért váltatok > el, mert az anyu levelet írt neked, < hogy mást szeret. s — Ezt honnan veszed? — A nagypapa mondta az anyu- < nak a múltkor, amikor veszekedtek. > hogy „még ahhoz sem volt bátor- > súgod, hogy megmondd annak a s szerencsétlen Simonnak, mást sze- ( retsz. inkább levelet firkáltál”. — Borcsa a nagyapját utánozta, Si- > mon mosolyogva hallgatta, és még > a szája szélén egy kesernyés mo- < sollyal mondta Borosának: — Tu- ( dód, én mindig ilyen leveleket ka- í pok, azért mondtam neked, a le- J> velek... — elhallgatott. — Szói j val a levelekkel sokszor sebeket < osztogatunk egymásnak, mint a 5 háborúban. Levélsebeket. — Hát akkor ki kellene állíta- J> ni azokat a leveleket is egy mú- s zeumba, nem igaz? — Ez látod, lehet, hogy jó ötlet, < de legjobb lenne meg se írni azo- i kát a leveleket. — És akkor most együtt élnél > te is velünk. — Hát ezt nem tudom. Ez prob- < lémás. ) — Szóval most nagyon jjroblé-1 más vagy magaddal — Nagyon. — Simon megsimo- > gáttá Borcsa haját, amit volt fe- ) lesége ügyesen copfba font, Borcsa £ pedig az ujjait'úgy fűzte Simonéba, ( ahogy az egyetemista lány szokta, t lmon lehajtott fejjel cipelte s a vasárnapi sétálók között a keresztet. A sajátját. <

Next

/
Oldalképek
Tartalom