Népújság, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-12 / 85. szám
Örült nők ketrece A kórus Francia—olasz filmvígjáték A film címé ne tévesszen meg senkit! Itt nem az őrült nőkről, nem is ketrecekről van szó, hanem egy mulatóról, ahol a tulajdonostól az utolsó „szobalányig” mindenki férfi és homoszexuális. Ebbe a a túlfűtött. agyonszínezett és agyonjátszott mulatóba csöppen be a tulajdonos alig húszéves fia, aki kijelenti, hogy egy tizenhat éves leányt akar feleségül venni. Ezt az „árulást” az apa nehezen bocsátja meg, de mert a fiú hajthatatlan, hát kötélnek áll. Innen a bonyodalom, a vígjáték, amely nagyon nehezen indul. Miért is? Jean Poiret francia szerző franciásan pikáns témáját előbb meg kell magyarázni a nézőnek, ej kell fogadtatni, hogy az a természetes ebben a környezetben, mitől általában véve még a mai európai átlagember viszolyog. Azt a félszeg- séget és elnőisedést, amikor a férfi leplezetlenül féltékeny az általa szeretett férfi miatt, először nem fogjuk fel komikusnak, mert az idegvégződéseink, vagy a megszokottságunk, vagy az agyunk tiltakozik e társadalmi és szerelmi forma ellen. Az ismétlések azonban belénk sulykolják, hogy ez az összetartozás ezen a parányi erkölcsi szigeten, ebben a mulatóban, Saint Trapézben, magától értetődő és mire a játék végére érünk, már harsogva nevet a közönség. Jóllehet még akkor sem hiszi el, hogy ez a komédia színpadon kívül, bárhol a világban játszódhatik. Edouard Molinaro, a film rendezője remek együttest mozgat ebben a játékban. Ugo Tognazzi, az olasz filmek nagyszerű komikusa áll a gárda élén, de szerintünk a Jöjjön el egy kávéra hozzánk! nagy sikerét itt megismételni nem tudja. Most is ő a darab tengelye, nemcsak azért, mert a szálak tőle és hozzá futnak, hanem azért is, mert van a magatartásában valami, amire oda kell figyelni. Az arcán minden gondolat, a szenvedélynek ezer apró árnyalata szánt végig, és ő így marad előttünk és nekünk szánandóan nevetséges. Vele csaknem egyenrangú alakítást nyújtanak a francia jellemszínészek is, elsősorban a Zazát játszó Michel Serrault. Michel Galabru úgy tesz mulatságossá egy közéleti figurát, hogy a veszedelmes erkölcstelenség nevetséges takargatójává válik — minden megjátszott szándék ellenére. Ebben a filmben másodlagos fontosságúak a nők; Claire Maurier a mozdulataiban is elférfiasodott magányos asszonyt, Carmen Scarpitta a gondosan fontoskodó hitvest nevetteti ki fölényes maga- biztossággal. A búja légkört, ezt a fülledten érzékies világot Armando Manüzzi operatőri szeme jól kíséri végig. És mivel minden célszerű díszlet, a színeket úgy válogatta meg, hogy ezt a bomló- fölledt atmoszférát a néző is ellenszenvesnek érezze. Egy bizonyos fokig. Ennio Mor- ricone zenéje nemzetközi fogyasztásra alkalmas zenei limonádé k r is tá 1 y poll árból. A szinkron két kitűnő teljesítménye Sinkovits Imréé és Márkus Lászlóé. Remek fecsegést produkálnak. A hangok tartalma, hangsú- lyi színessége sehol sem tér el attól, amit a két főhős, Renato és Zaza arcán látunk. Farkas András Valem Csemr r oft# 6. Az autóban felröhögtek a katonák. Az egyikőjük leugrott a kocsiról. Ádámcsutkáját ráncos borostás bőr fedte. Egy kandiscukorral teli bádogdobozt nyújtott Szem- jonnak. — Vedd el — mondta az anyja. Nem nézett a katonák felé, egészen az út szélére húzódott. Vállán átvetett bocskorral egy mezítlábas öregember akart elsurranni mellettük. Az anyja odaszólt neki. — Vaszil Sztyepanovics! — Már hogy lennék én Vaszil. Nyikolajnak hívnak! ■— hessegetle el az öreg. — Az isten szerelmére, mondja, hogy a lánya vagyok — kérte izgatottan az anyja. Az öreg vissza se nézett, tovább sietett az úton. Az őrmester hirtelen leguggolt, az anyját a vállára emelte, és az autóhoz rohant vele. A sofőr bőszülten kurblizni kezdett. Az őrmester valamit kiáltott, és a langaléta, kiugró ádámcsutkás katona engedelmeskedve a parancsnak. megpróbált felkapaszkodni a kocsi platójára. A lábával kalimpált, meg-meg- csúszott a deszkán. Szemjont a katona a szomszédok kisfiára. Petykára emlékeztette, aki almát lopott, s amikor a gazda kergetni kezdte, félelmében sehogy sem tudott átmászni a kerítésen, és a lábával ugyanúgy kaparászott a kerítés deszkáján. Egy pillanatra felvillant a platóról az anyja arca. SzemUÉnmm * *IÜ80. április 12., szombat jón odaugrott az autóhoz, megkapaszkodott a plató szélében, így próbálta tartani magát. A langaléta izzadságtól ragadós tenyerével igyekezett lelökni. A plató mélyéből előbukkant az őrmester dühödt képe. A hordókban egy helyben forogtak a kerekek, majd az autó nagyot rándult. Az őrmester hátrr.esett, a lába kicsúszott alóla. Szemjon látta a bakancsa talpán három rézszöggel felerősített, elkopott sarokvasat. Azután Szemjon csak futott előre, nyitott szájjal, így kevésbé sajgott vérző ajka. Ügy érezte, mindez nem is lehet igaz, csak álmodik. Mindjárt utoléri az autót és felébred. Az autó kemény talajra ért, és eltűnt a porfelhő mögött. Szemjon futott, egyre futott, és azt gondolta, hogy a kanyar után az autó feltétlenül megáll, és anyja azt mondja majd neki, hogy egyszerűen meg akarták ijeszteni. De az autó nem bukkant elő a kanyar mögött. Szemjon még gyorsabban kezdett futni. . . . Amikor legutóbb szabadságon otthon járt, megmutatták neki, hol találták meg az anyja holttestét. Nem lőtték le, biztosan kidobták az autóból, vagy ő maga ugrott ki, amikor a kocsi teljes sebességgel robogott. Oszipov mutatta meg a helyei A hadnagy már nem feszélyezte magát, Rágyújtott, Szemjont is megkínálta: — Rágyújt? Füstszűrös, bolgár . .. — Köszönöm, épp most dobtam el. — Én nagyon rákaptam — mondta a hadnagy. — A főiskola előtt nem szívtam. S ami a legérdekesebb, kezdek érteni a dohányhoz. Most már akármilyet nem tudok elszívni. És ami még érdekesebb, nekem színesnek tűnnek a dohányok. Van sárga, piros, barna. Én a világos- barnát szeretem. — A hadnagynak kedve lett beszélgetni, több órán keresztül némán ült. A szomszédja, egy idősebb hölgy, rögtön elaludt, alighogy elhagyták Moszkvát. — A szüleihez utazik? — kérdezte Szemjon. — A szüléimhez — erősítette meg a hadnagy. — Az apja örülni fog, hogy a fia tiszt. — Nincs apám, a háború után meghalt. Sebesülten jött haza. Állandóan köhögött, átlőtték a tüdejét. Csak anyám maradt, meg a húgaim. Ikrek. Most érettségiztek. — Az anyja dolgozik? — kérdezte Szemjon. — Ki más dolgozna? A kolhozban könyvelő. Mostanában a lábát fájlalja. Estére megdagad. El kellene mennie egy jó orvoshoz. A lányokat is tovább kellene taníttatni. Nekem kell ezt magamra vállalnom — folytatta a hadnagy, már egy felnőtt komolyságával. Biztosan a főiskola valamelyik tisztjének szavajárá- sát ismétli — gondolta Szemjon. Ránézett a sebességmérő mutatójára: a 100-as körül mozgott. Lassan előbukkant egy város, és Szemjon csökkentette a sebességet. A lámpák fénylő pontjai nyomán kirajzolódtak az utcák és a terek. Az utastérből valaki kopogott a vezetőfülke ajtaján. Szemjon bólintott. A tükörben látta az idős asszony figyelmes, arcát. Lehet, hogy a férje reges-rég meghalt, hiszen a háborúban sokan el— Negyvenkilenc, és a zászlótartó! Éles Imre, a már-már szinte valószínűtlen ül szerény' karnagy mondja ezt seregéről, a kömlői kórusról: — Ennyien vagyunk, ennyien énekelünk. Hangjának tónusa, szavai — az emberek, az emberi érzések, és az azokat talán leginkább kifejező, tükröző dal — a tiszta, a szívből fakadó énekszó iránti tisztelet kifejezői. — Nem is tudom, hogy mondjam el, mennyi erőt tömörít, mennyi energiát sugároz ez az ötven ember . .. Hiszem és vallom, hogy nagyszerű múlt örökösei, hordozói és továbbadói ők, és akik hallották már énekelni ezt a kórust, bizonyára szintén így éreznek ... Nehéz ezt szavakban elmondani, és főleg nehéz egyedül, vagy így, külön-külön, hiszen mi — éppen úgy, mint elődeink, a kórus megalapítói — együtt, a dalainkban tudunk szólni igazán. Igen, igen: a dalainkban és együtt és közösen. Törékenynek, valósággal védtelennek látszik, amint szavakba igyekszik formálni azt, amihez többnyire erőtlen, kevés a kimondott szó, hiszen életének lényegét, célját, értelmét kellene megmutatnia. Olyan ez, mintha puszta mozgással, a legegyszerűbb helyváltoztatással — a szárnyalást akarnánk kifejezni ... És mert ez lehetetlen, kissé zavart, kissé türelmetlen mozdulatot tesz. majd feláll, keskeny kezével int, és e gyengének tűnő mozdulatra — felsorakozik a kórus. Néma csend lesz néhány pillanatig, majd mintha leheletnyi szellő kerekedne nádas felett.. . Neszezés csak, majd alig hallható su- sogás, zümmögés, amelyből feltámad, virágot bont, el- — estek. Meghaltak a fiatal férfiak, és a nők már nélkülük öregedtek meg. Ma már az anyja is több. mint ötvenéves lenne. ... Sokáig szaladt az autó után, aztán az aszfalton eltűntek a nyomok. Már sötétedett, amikor a faluba ért. Trágyaszag és kéményből bodorodó füst illata terjengett. Kongott a sajtár, ahogy a tehén felrúgta; bádog- hangja az egész faluban visszhangzott. — Hogy dögölnél meg! — kiáltotta egy asszony. Nagyon szeretett volna egy kis vajas kenyeret enni, és most sajnálta igazán, hogy egyszer, amikor már nem bírta megenni, egy nagy darabot eldobott. Senki sem figyelt rá. csak a falu legvégén szólította meg egy öregember a ház melletti földhányásról. Az öreg sokáig faggatta. — A nagyapád Kirill, azt mondod? És anyádat, hogy hívják? — Anna Kirillovnának. — Tehát Nyurka. És az apád kicsoda? — Komisszár — büszkélkedett Szemjon. — Manapság mindenki egyformán sorkatona — mondta az öreg, és behívta Szemjont a házba. Tejet és egy nagy karéj vajas kenyeret kapott, meleg, fekete kenyérből. A vaj olvadozott a kenyéren. Szemjon mindent elmesélt részletesen. A háziasszony kötényével törölte ki a könnyeit, és hirtelbn hangosan felzokogott; az öreg ráripakodott. Másnap reggel az öreg befogta a lovat. — A nagyapád a mostani hatalomban nagy ember — mondta az öreg és hümmö- gött még Valamit. Este a nagyapjával tért meg. Szemjón a nagyapjának is mindent elmondott részletesen az anyjáról, meg arról a hadnagyról is, aki pisztollyal járkált a veteményesben. Nagyapának is volt pisztolya, csillogó. sárga pisztolytáskában, a karsza- lagján oroszul és németül volt valami felírva. (Folytatjuk) bódít. s orkánná erősödve fennen zeng, dübörögve visz magával a dal... Hosszú percekre minden más megszűnik: a kömlői férfikórus énekel. Négyen még megvannak, négyen még énekelnek azok közül, akik 1926-ban ott voltak a kömlői kórusalapítók között. Száraz, szikár, erős, nyolcvankét esztendős: kórusgazda Madarász Gábor. — Szép is volt az az idő, igen szépséges. Voltunk vagy hatvanan, akik szerettük az éneket. Nemes Jánosnak hívták, kániortanító volt. mi pedig parasztok, cselédek, kubikosok — ő csinált kórust belőlünk. Előbb csak itthon mutatkoztunk, aztán gyerünk, ide-oda! Ha az emlékezetem nem csal, először Miskolcra, ott volt az első dalosversenyünk. Megkötöm a lovamat... — de szépen mondtuk .., ! És mindjárt elsőre első díjat hoztunk, pedig volt dalárda számos: úri, bányász, paraszt, 15—20! Könnyűd?’., nehézdal, műdal, minden. És annvi sok közül — a szerző végűi velünk adta elő a dalát. Na, azt az elsőt, azt nehéz felejteni, de a legnagyobb sikerünk, az Székes- fehérvár volt. Talán harminckettőben ... igen, akkortájt, akkor ott igen nagy sikerünk volt, elsők lettünk, és borzasztóan benne volt a karnagyunk is, ment minden, elismert az alispán, a főispán, de a karnagy volt a legfontosabb: annyi pénzt összekunyerált, hogy Fehérvárra is eljutottunk. És hogy jöttünk haza ... ! ? Első díjjal, kormányzódíjjal! Díszkapu, zenekar fogadott bennünket idehaza, pedig éjszaka volt, éppen hogy hajnalodon ... Kicsi, mokány, katonás, ravaszkás szemű ember, a kórusgazdának éppen ellentétje a dalt vele együtt kezdő, de esztendővel fiatalabb ember, Kalmár István bácsi. — Kubikos voltam akkoriban, de csináltam én mindent. -Hol, mi jött. Mint a többi is. Mi csak abban különböztünk, hogy daloltunk a karban. Dolgoztunk reggeltől este 9-ig, 10-ig, aztán gyerünk, énekelni! Hej, milyen sokszor volt, hogy míg az egyik szólam énekelt, addig a másik aludt. Elhi- szik-e ... ? ! Na, mindegy, így volt... Ami engem illet, én úgy kerültem ide, hogy hírét vette a karnagy, hogy milyen hang van itt. Értem küldött, leskáláztatott —, azóta is tenor vagyok! Ha viszont azt kérdik, milyen érzés is ez, megmondom: sehol máshol én olyan jól nem érzem magam, mint a karban. De sokat tudnék róla beszélni... Székesfehérvár! — mondtá-e az öreg, hogy két tehmutóval voltunk, és két díjat hoztunk haza... És az egészet közvetítette a rádió, és várt bennünket a tömeg a kiserdőnél. és hiába, hogy éjszaka érkeztünk, haza sem engedtek. irány a főbíró háza, ott kellett énekelnünk. — Így volt — szól a szóra a még „csak” 77 éves Ká- csor Miklós. — Fiatalok voltunk, jómagam földműves. Tizedén arattam, cseléd voltam, kubikoltam. Hol, mikor, mi volt. A kórusunkat meg katolikus földműves dalkörnek hívták, és erre nekem, énekelésre mindig a legjobb kedvem volt. Énekeltünk, elbeszélgettük az időt, volt úgy, hogy éjfélig, és még toJ vább. Azután meg: hajnali háromkor kelni, indíts ki a földre! De megérte, mert a dallal, azzal mindig sikert arattunk, és ha szegények is voltunk, azért volt gyolcsgatya, volt- tiszta fehér ing. cifra kötő, fekete mellény, fekete kalap, rajta fehér árva lányba j, hogy ki ne felejtsem. És jártuk Kövesdet, Pélyt, Besenyőtelket. Sarudot, Tiszanánát. Ki biciklin, ki szekéren — mármint, ha a módosabb ja 'befogott ... Egyszer Hevesen kivilágos kivirradtig, aztán meg Pál-Péterkor — csak győzné az emlékezet. — És? Meddig még az ének? , — Meddig-e?? — széttárja két kezét, keresi a szót, s hogy • megtalálja, kiszakad belőle: — Mig bírom. Ameddig csak bírom. — Ügy, úgy — igazítja szavait Kácsor Miklóséhoz a véle egyidős, szintén alapítótag Oláh Sándor.' — Ezekrőt napestig lehetne beszélni. Ott voltunk mi minden jeles ünnepen: március 15-én, október 3-án, meg a többin. Vagy ' ha passió jött. ■. ! Mindig szerepelgettünk, és a karnagyunk, a kántor mindig kicsinálta, hogy meglegyen a pénzünk a vonatra, ha a dalárda messzire utazott. Pedig, de sokba volt! Egyszer Szombathelyre mentünk, az 22 pengő, micsoda pénz akkoriban ... De Sike, a jegyző igen pártolta a kórust, tíz embert is elvitetett a saját pénzén, hát még a pap, Müller Jenő, a dalárda akkori elnöke, hogy az mikre nem biztatott bennünket! Mert pénze, az ugye neki sem volt... „Van-e tyúk otthon?” — mondja. „Van hát!’ „Akkor meg mér’ nem vesztek ki alóla néhány tojást? De úgy, hogy az asszony meg ne tudja!” Erre mink: „De vétkezünk, ha lopunk, tisztelendő úr!” Mire ő: „Majd kigyónod. Majd feloldozlak. ..!” Így volt. Így volt igaz, így volt szép. És a most 74 éves kórus ma is sikert halmoz sikerre. Csáti Jónás, a Május 1. Tsz — és egyben a dalárda — elnöke, büszke a kórusára, de szerényen fogalmaz: — Az az igazság, hogy erről a földről a termelési eredmények híre nehezebben száll. .. Igaz, más szövetkezeteknek jobbak a földjei, jobbak a feltételek. Hát a munkában úgy vagyunk, hogy igyekszünk lépést tartani, de hanggal — mi bírjuk! Minálunk az a legtermészetesebb, hogy becsülete van a kórusunknak, és nemcsak azért, mert ország-világba elviszik a hírünket, de az az igazság, hogy a munkában is élen járnak. Ezért is, hogy megbecsüli, támogatja a' téesz a híressé lett férfikórusát. Természetesnek számít az anyagi és erkölcsi elismerés, s nem kell vétkezni-gyónni egy-egy út előtt, hogy összejöjjön az útra a pénz: a szövetkezet saját autóbusza viszi őket. Szép, modern busz, panoráma. Ismerik Pesten, Szolnokon, Becsben, Rimaszéesen — és örömmel fogadják mindenütt. Mert változhat a világ, moccanhat előre, hátra, jobbra vagy rosszabbra fordulhat a sorsa, de a jó emberek mindenütt szeretik a tiszta, a szívből fakadó dalt. B. Kun Tibor Megjelent a XB8. kongresszus jegyzőkönyve Megjelent könyvalakban a Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusának rövidített jegyzőkönyve a Kossuth Könyvkiadónál. A kötetben megtalálható az MSZMP-ÍCB előzetes jelentése, a Központi Bizottság beszámolója. a. Központi Ellenőrző Bizottság jelentése, Kádár János vitaösszefoglalója, a párt központi vezető szerveinek felsorolása és a kongresszusi hatá- i'ozat. (MTI)
