Népújság, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

FÁBRI ZOLTÁN Üi FILMJE VALLOMÁS KOVEL, FÁVAL, FÉMMEL, SZÓVAL Térdig gázolva az örömben... Nemegyszer dicsértük már Fábri Zoltán művészetét, lel­kesedtünk filmjeiért, ame­lyekben rendszerint a törté­nekem viharos fordulataiban nehezen tájékozódó kisember védtelenségét, kiszolgáltatott­ságát ábrázolta. Sietek hoz­zátenni: mindig a mához szólva, művészi erővel, mód­szeresen körbejárva, sokszí­nűén variálva ezt a markáns témakört. S nemcsak film­jeinek témáját, hanem azok irodalmi alapanyagát is sze­rencsésen válogatta meg Fábri: egymás után vitte filmszalagra Sarkadi, Móra, Kosztolányi, Sánta, Örkény és Déry Tibor műveit. Leg­utóbb egy ígéretes tehetségű fiatal írónál kötött ki: Ba­lázs József regénye nyomán készült a Magyarok, most pedig a második világhábo­rúban játszódó történet előz­ményét láthatjuk a mozik­ban Fábián Bálint , találko­zása Istennel címmel. Noha a Balázs József re­gényéből készült új Fábri- filmet feltétlenül önálló al­kotásnak kell tekinteni, még­sem tudok szabadulni a Ma­gyarok plasztikusan jellem­zett világától, a megszenve­dett- felismerést döbbenete­sen sűrítő, drámai jelenetek emlékétől. Így, vagyis a Ma­gyarok értékeihez, Fábri Zoltán művészi tehetségéhez mérve bizony nem tetszett ez a legújabb találkozás. 2 Pedig szép film, mondhat­nám azt is, egyes részletei­ben nagy film a Fábián Bá­lint találkozása Istennel. Mint ahogyan érdekes, iz­galmas a regény is, amely a valóságot és a mítoszt ölelő paraszti világot ábrázolja. Csakhogy míg az epikában igaznak, indokoltnak tűnik Fábián Bálint életútja, ad­dig a filmművészet nyelvé­re, pontosabban Fábri rea­lizmusára fordítva, szinte hitelét veszti a történet. A film természetesen igyekszik •sokoldalúan motiválni a pa­rasztbaka sorsát, háborús örökségét, s felmutatja azo­kat a sebeket is, amelyeket a történelem és a magánélet ejtett a juhász emberségén, önbecsülésén. 1918-ban az olasz fronton látjuk először a nagybaju- szú Fábiánt. Rumot kortyol, inni kell — így szól a pa­rancs —, mert öldöklés lesz. S az ember ember elleni ké­zitusában eldördülnek a fegy­verek, Bálint tőrével halál­ba küld egy tálján katonát, akinek eltorzult arca még sokáig visszatér emlékezeté­ben. Erre a művészileg nagy­szerűen megrendezett és fényképezett jelenetsorra, il­letve az emlékezésre épül a film. Tömör és könyörtelen drá­ma zajlik odahaza, a Krasz- na menti kis faluban is. ahol a két Fábián fiú meglesi anyiát. amint éppen a paoot engedi ágyába. Másnap a két testvér a folyóba öli a ,.csá- .bitót", mire a Madonna-arcú megzavarodik bánatában. A hazatérő katonát pedig tel­jes némasár fogadja, ő.sem­mit sem tud meg a történ­tekről. Érdekes módon a magán- útot szférájában kezd gyen­gülni ez a film, míg a tör­ténelmi csomópontok ábrá­zolása egyre erőteljesebb és lendületesebb ívet mutat. Az őszirózsás forradalom hír­adása nem mentes u ;yan a népszínműve« vonásoktól,'ám a' Tanácsköztársaság tava­szát, s annak ellentmondá­sait érzékletesen ábrázolja a film. Tetszett az új gondo­latokat kifejező látványos körhintajelenet és' sokatmon­dó az a képsor is, amelyben hősünk — aki a báró pará­déskocsisa már — az uraság életét mentve összetűz a vö­röskatonákkal. Ezen a pon­ton nem egyszerűen a huma­nizmusát, hanem valamiféle bölcsességet is sugall Fábián Bálint magatartása. Aki végül is szembeszegül a történelemmel, s a rette­netes bosszú idején ő menti meg a volt vöröskatonákat. A film legdrámaibb jelene­tei ezek: a csendőrség kiad­ja ugyan a bárónak a halál­ra ítélteket, ám a hintához kötve kell futniuk, s a pa­rádéskocsis Fábián a báró ellenére visszafogja a lova­kat, s emberségesen hazase­gíti falubelijeit, majd szinte tüntetőén otthagyja a ko- csisságot. S hogy a történel­mi ív még ennél is tovább mutat, jelzi az az epizód, amelyben Fábián a meg­mentett vöröskatonára, La­katos Ignácra bízza kiseb­bik fiát. 1. Saemjon Buszlajev útra készült. Kis bőröndjébe egy törülközőt, Szputnyik vil­lanyborotváját és egy váltás inget csomagolt be. A kis Kresztovszkij ut­cácskában lakott, egy régi bérházban, nem messze a Rigai pályaudvar metróállo­másától és a Trifom vérta­núról elnevezett templomtól. A nagynénje halála után egyedül maradt a nagy társ­bérleti lakás egyik szobájá­ban. Fürdőszoba nem volt, de a hosszú folyosó végén, éppen a szobája mellett a falon ott lógott a telefonké­szülék. Vezetés után mindig fáradtan érkezett haza, sem­mihez sem érzett kedvet, feküdt és a telefonbeszélge­téseket hallgatta. Buszlajev távolsági busz­sofőr volt. Aznap is a meg­szokott járatára készülődött. Amikor beállt a busszal, az egybegyűlt negyven utas fe­gyelmezetten várakozott a ki­jelölt helyen. Többségük üdülni készült, nyáron min­dig sok nyaraló utazott ezen a vonalon. Most majd sorba állnak — gondolta Buszlajev, miköz­ben kinyitotta az ajtókat. Az *Valentyin Csernik kisre­génye a Barátom a négyze­ten c. kötetben még ez év­ben a n/iása Kozmosz-ki­adásában jelenik meg. A történelem átviharzása, annak ábrázolása szép és igaz filmet ígér, a magán­élet bemutatásából azonban már hiányoznak a hitelesít­hető összefüggések. Nem egy­szerűen a fronton levő ka­tona megcsalásának, egy asz- szony hűtlenségének miért­jei látszanak zavarosnak, ar­ról van szó inkább, hogy a Venczel Vera megformálta feleségről legfeljebb a val­lási mániát hiszem el, de nem az ölelkezni tudó és akaró szeretőt. Mint aho­gyan nehezen érthető az is, hogy a hazatért katona — aki ösztönösen persze, de mégiscsak jól eligazodik a történelem dolgaiban — csak bambán csodálkozik, s nem fogja föl magánéletének hét­köznapi buktatóit, s még to­vábbi két embernek kell meghalnia, amíg végül is derengeni kezd benne vala­mi. S ez a valami bizony ném sok, legalábbis cseppet sérti reményteljes. Átok ül a fa­lun. .. minden emberség semmivé válik... valami hi­ba van a teremtésben, hely­rehozhatatlan hiba...! ,— tűnődik Fábián, s egyre za­varosabban hajtogatja: ta­lálkoznom kell Istennel, hogy megtudjam, mivégre élünk itt a földön. Aztán a kará­csonyi mise közben létre is jön ez a sokat emlegetett találkozás: felmegy a to­ronyba, s nyakára hurkolja a harang kötelét... E „találkozás” bizony eről- tetettnek tűnik, legalábbis gyengíti a mozgalmas törté­nelmi eseménysort. Fábián Bálint túl bugyutára sikere­dett figurája pedig — Koncz Gábor alakítása, roskadozó járása még inkább hangsú­lyozza a babonás révedezés jeleit — nem képes megcsil­logtatni azokat a gondolat­ötvözeteket, amelyeket az alkotók és a nézők joggal elvárnak a film hősétől. Va­gyis ez a Fábián nem bírja viselni a film terheit. Illés György képei jó stí- lusérzékkel erősítik a film balladisztikus hangulatát. történt azonban, ami min­dig. Az utasok megrohamoz­ták a buszt, a szokásos tüle­kedés. sietve felszálltak, élő­re szaladtak, helyüket keres­gélték. Buszlajev eleinte cso­dálkozott ezen: minden je­gyen rajta van az ülőhely száma, az emberek mégis attól tartanak, hogy hely nélkül maradnak. Lehet, hogy a háborús évek miatt van, gondólta Buszlajev. ak­kor valóban meg kellett ost­romolni a vagonokat, hogy jusson egy kevéske hely, bár az is lehet, a félelem és a zűrzavar oka, hogy úgy vé­lik. a pénztáros több jegyet ad el, mint ahány hely van a buszon. Bár már régen menetrendszerűen járnak a buszok, és a pénztárosok sem szoktak tévedni, az em­berek még emlékeznek a legrosszabbra; a szomszéd szobában lakó öregasszonyok is. ha meghallják, hogy a rá­dió NATO-manőverekről be­szél, nyomban felvásárolják a sót és a gyufát az üzletek­ből. Mindenki lefoglalta a he­lyét, most majd újból ki­szállnak. Buszlajev segített az utasoknak berakni a bő­röndöket a csomagtartóba. Egy bányamérnök-jelvényes kövér férfi bekapcsolta a táskarádióját. A bemondó azokról a határőrökről be­szélt. akiket elsőként ért a háború. Persze ma június 22-e van, jutott eszébe Busz- lajevnek. Valamennyi rádió­adó reggel óta a háborús A művelődési ház hátsó kis szobája zsúfolásig tele kissé megilletődött férfiak­kal, izgő-mozgó gyerekekkel, nagy fekete kendős öreg­asszonyokkal, akik közül nem egy meg is simogatja a kör közepén állót. Hazajöt­tél — rhondják az újak, s a mozdulatban benne van az is. értik, érzik, amit néhány perce a kiállítóteremben lát­tak, mindazt, amit. Kő Pál Munkácsy-díjas képzőművész, e táj szülötte hozott nekik. Első alkalommal Hevesre. ★ Aztán kiürül a terem, füstfelhőbe burkolódzik a művész. A szavak nehézke­sen illeszkednek a csend meséje mellé. — Az élet olyan bonyo­lult, a sorsok olyan sokfé­lék. .. Sokféleképpen érke­zünk. . . És olyan ritkán le­het így térdig járni az öröm­ben. .. ★ A tárgyak persze mindig vallanak. Még altkor is. ha valaki csak használatba vet­te őket, hát még akkor, ha maga is készítette, maga vá­logatta, rendezte őket együ­vé, úgy. hogy a legtöbbet mondják. Az íttlnieknek persze nem kell sokat be­szélni. Hiszen kíváncsi fi­gyelemmel kísérték sorsát az indulástól kezdve, akkortól, amikor még a káli gimnázi­um tanulója volt, aztán, hogy fölkerült Pestre a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Tudták, hogy bejutott a fő­iskolára is, még ha mestere neve, a Somogyi Józsefé csak néhányuknak mondott sokat. Aztán a kiállítások sora. . . A díjaké. .. Nos, igen, a haza-hazalá­togató, az idők során Macky .Lajosból Kő Pállá növekedő fiúról mindig érdekes volt hallani. Mert ismerték jól azt a parasztasszonyt, akinek sok szenvedésről, munkáról árulkodó vonásait most az Anyám című érmen láthat­ják viszont. És ismerték a esztendők dalait sugározta. Éjszaka fordul majd rá a műútra, amelyen 1941-ben az anyjával mentek. Azóta át­építették, négysávos lett. Buszlajev kissé távolabb ment a busztól és rágyúj­tott. — Húsz rubelt tudok csak küldeni — mondta a lányá­nak egy idősebb nő. A lány húsz év körüli le­hetett. Ruhája élénksárga, feltűnő, nagy piros rózsák­kal — az idei nyár divatos színei. Buszlajev nem ismerte az utasait, szinte sohasem be­szélgetett velük, és csak az elkapott beszédfoszlányok, a jelentéktelen, alig észrevehe­tő apróságok szerint csopor­tosította őket. olyan ismér­vek alapján, amelyeket csak az tud észrevenni, aki töb­bet szokott figyelni, mint be­szélni. — Jól van, mámn. majd igyekszem, hogy kijöjjek be­lőle. A kislány egy fiatal had­nagy mellett állt. Biztosan diáklány, gondolta Buszla- jev. Ez a feleségem lehetne. Az utóbbi időben gyakorta csak két kategóriába sorol­ta a nőket: melyik lehetne a felesége és melyik nem. Olykor a metrón kitalált egy játékot. Ahogy lefelé eresz­kedett a mozgólépcsőn, mustrálgatta és két csoport­ba sorolta a vele szembejö­vő nőket: ..Lehetne — nem lehetne. ..” És sehogy sem tudta megfejteni, miért tet­„majd megszólaló” gipszszo­bor modelljét is, a sokak gyűlölte urat, akit apaként nem tagadhatott meg a fiú. De akiről most azt mondja. — Vállaltam szülőmnek éppúgy, mint anyámat. Nem akartam kitérni a harc, a ne­hézségek elől. De be akar­tam bizonyítani azt is, más­képp gondolkodom. ★ A „bizonyítékok” a . Mó­ricz Zsigmond Művelődési Központ kiállítótermében so­rakoznak. A fából faragott kicsi ház, előtte a megtartó, kemény asszony alakkal, fö­lötte az elsuhanó kék ma­dárral, amely után gyerek nyújtózik epekedve. Aztán az a'-anyfülbevalós kislány, «hogy egy szék támláján ka­paszkodik ijedten. Kossuth- fából megformált, fekete kö­penybe burkolt alakja.. . Mesék és valóságok keve­redése. A figurák mind-mind ma­gukon hordozzák -a megélt és örökre meghatározóvá vált gyermekkori élményeket, A póztalanul, egyenesen álló asszonyok mereven lefutó vonalaiban ott feszül a min­dent kibíró, muszájerő, de a már-már feladásra késztető megtörtség, gyöngeség is. A hétköznapokról vall a bronz Boronás. az Asszony késsel és madárral. (Dolgos hajnalok, fáradt esték, álmo­dó délutánok. . .) A valaha volt ünnepekről, a Betlehe- mes, a falu fölött átszágul- dó Táltos, a Menyasszony- ládával, az Ünnep I. és Ün­nep II. sután, büszkén áll­dogáló családjai. S valami­képpen ezeknek az egyszerű hősöknek ősi mozdulatait hordozza a gondolkodó, töp­rengő Lenin, a Bal vállamon című kompozíció égre ka­paszkodó figurái, avagy a Munkás mellszobra is. ★ —* Nem balerinák, nem díjbirkózók, legtöbbjük mun­kában töpörödött, megtölt ember. Ilyennek szeretem őket. S ilyennek szerettem szenek neki egyesek, akik nem is feltétlenül csinosak, és miért nem mások, akik szemrevalóbbak. — Minden napra két rubel jut — folytatta az idős nő. A diáklány arrafelé né­zett. ahol a hadnagy, állt. — Mama, mindent értek-.. „Lehetne!” — ' gondolta Buszlajev. Véznácska lány állt meg mellette nadrág­ban és fehér csipkeblúzban. Ügy huszonöt múlhatott. Fi­nom. határozott ívű ajkak, világos, fémkeretes szemüve­ge mögött figyelmes szem­pár. karján rövid kabátka, rajta megkopott egybtemi jelvény. Biztosan tanárnő, kémikus vagt biológus. Az a típus, akinek tekintélye van. A laboratóriumban éppúgy, mint otthon, vagy az osz­tályban. . . Tanárnő. A taná­rok iránt Buszlajev még mindig tiszteletet érzett, meg kissé félt is tőlük: meg tud­ták oldani a példákat «és tud­ták fejből az összes történel­mi dátumot. „Nem lehelne!” — döntött Buszlajev. — Repülővel kellett volna utazni, az autóbusz meleg és fárasztó — mondta keserű­en egy idős néni a mellette álló tekintélyes külsejű öreg­úrnak. aki rátűzött /.sebes fehér nyersselyem kabátot viselt. Valahogyan szibériai nagyapjára emlékeztette Buszlajevet. Az is ilyen ré­tűzött zsebes. zubbonyszerű kabátot viselt, tekintete is épp ilyen határozott volt. Az öregúr mellett eay öt év kö­rüli, dundi, hirtelenszőke, kék matrózblúzos fiúcska állt. Ugyanilyen ruhácskája volt Buszlajevnek is gyer­mekkorában, csak a gallér­ján a fehér csíkok helyett pirosak díszelegtek. Az öreg es a kék matrózruhás kisfiú hirtelen azokat a régmúlt időket idézték Buszlajev em­lékezetébe. amikor először találkozott apai nagyapjával. (Folytatjuk) őket mindig is. olyannyira, hogy annak idején a főisko­lán számomra nehézséget okozott — úgymond — _ Kto; borban gondolkodni, látván a tökéletes alakú modelle­ket. Hiszen előttem mindig az itthoniak jelentek meg, róluk akartam beszélni. Most, amikor magam is tanítok a képzőművészetin, ez gyak­ran eszembe jut. Meg az ig, hdgy a mesterség mozdulá- tain kívül talán azt a legér­demesebb továbbadni, hogy a művésznek mindig keresnie kell a kapcsolatot a számára legismerősebb tájjal, á neki legismerősebb emberekkel- - - a szülőfölddel. Kicsit pateti­kusan a biblia szavaival él­ve: ahonnan vétettél, oda térsz vissza. És ez nemcsak szólam. Mert hiába, hogy húsz esz­tendő nagyon sok, hiába, hogy Pesten élek, ott a csa­ládom, ott vannak baráta­im, akikkel mindig nagyon jó együtt, akiknek a véle­ményére a legtöbbet adok, mégis ez a hazatérés renge­teg izgalmat, töprengést oko­zott. Nehéz volt összeválogat­ni, mit mutassak meg. Azt is, ami voltam, meg azt is, amivé lettem. A munkáim közül a legújabbakat is. Egy kicsit a teljességet... ★ Harminc mű. Fotók azok­ról is, amelyeket nem hoz­hatott el. A Pusztaszeren fel­állított kopjafákról. Az utol­só harcosról, a Pajzsosról. A hatalmas Szélhárfának itt van kicsiben a modellje. És itt van egy részlet abból a domborműből is, amely Ró­mába kerül majd a Szent Péter bazilika magyar ká­polnájába. Ezen most dolgo­zik. ★ Sok a munkám; tanítok is, zsűrizek is, járom az orszá­got, emellett kell dolgoz­nom. Állandóan időzavarban vagyok. A szobrászat nagyon időigényes dolog. Már csak az előkészületek, a témán va­ló töprengés, a hozzáolvasás, a felkészülés..., mind na­gyon hosszú. Aztán az alko­tás. Néha egy arc vonásain elidőzöm két-három hetet is. Van olyan munkám, amely másfél-két évig formálódón. De hát másképp nem megy, ha az ember azt akarja, hogy a kövön, a fán valami meg­mozduljon, hogy a kézjegyé az anyagra végérvényesen ra- nyomódjon... De ha hívnak valahováj igyekszem igent mondani. Jó érzés, ha kiváncsiak a rfiun- káimt-a, jó érzés, ha megke­resik az embert. Ha az Ott­honiak kiesik, akkor ez a legnagyobb dolog. ★ Fújja a füstöt. A levegő' ben még mindig ott vibrál a sok hozzánk-is-gyere-ám. A cigarettát lassú, tempós moz­dulatokkal emeli. szájához. Tekintete meleg, mosolygós, ám mégsem könnyű vele szembenézni. Mintha állan­dóan faggatna: Veled mi új­ság? Jól végzed-e a dolgod, úav-e. ahogy erődből telik? Számadás. Ezt irta rá eső hevesi kiállításának meghí­vójára. Meg azt, hogy „én egyre tökéletesebb szobrokat akarok csinálni, egyre embe­ribb. igazabb szobrokat’. Németi Zsuzsa Márkusz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom