Népújság, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-09 / 58. szám

f DR. AGYÄGÄSI

A ¥!i titkát kutatva

Akik hisznek a hivatásérzet varázsában...

Mondják: háromféle ember él Magyarországon; akinek volt, akinek van és akinek lesz reumája. Dr. Agyagási Dezső, a Heves megyei Kórház reumaosztályának vezető főorvosa vajon hová sorolja önmagát?

— Ezek a „mondják” csak amolyan folyosói bölcsességek, amelyek szinte szájhagyományként terjednek a betegek körében. Az persze igaz, — teszi hozzá — hogy lassan népbetegségnek számit ' nálunk a reuma, annak kü- ■ lönböző válfajai, vagyis a mozgásszervi bántalmak. Az influenza és a baleseti sérülések után gyakoriságban bizony országosan a harmadik helyen áll.

Nyugodt, kiegyensúlyozott ember a főorvos, éveit sem mutatja, azt hiszem, csak a szakkönyvekből és természetesen a betegeitől tudja, milyen kutyául tud fájni az a reuma. Amelyről tudni illik azt is, hogy szeszélyes, mint az időjárás, olyan, mint «a kisgyerek: ha foglalkoznak vele, nyugton marad, de ha elhanyagolják, felfordítja a házat.

O

Hétfő van és este hét óra. Ekkorra beszéltük meg a találkozót, mégpedig a reumaosztályon, ahol a főorvos éppen ügyeletet tart. — Itt viszonylag nyugodt az éjszakai ügyelet, beszélgethetünk — mondja és hellyel kínál a könyvekkel, jegyzetekkel és színes diafelvételekkel körülbástyázott íróasztal mellett. Átolvas néhány iratot, aláírja — holnap reggel heten hazamehetnek — teszi hozzá mintegy magyarázatként.

— Gyógyultan? — kérdezem.

— Hát ha nem is egészen, de jóval kisebb panasszal. A reuma nagyon makacs, időnként bizony visszatér. Így a beteg is. De azért jó érzés, és semmi mássál nem pótolható* sikerélmény látni, hogy lábon távozik, akit három- négy héttel előtte szinte ma- gatehetetlenül a mentő hozott be az 'osztályra

O

Gyorsfénykép erről a hétfői napról.

Fél hatkor kelt, s háromnegyed hétkor már bent volt az osztályon ahol pótágyas telt ház, 52 beteg várta, s még hozzá nyolcán, altit vizsgálatra visszarendelitek. Ahány beteg, annyi panasz és sokféle vizsgálat, kezelés. így ment ez háromnegyed háromig, altkor a rendelőintézetbe sietett, ahol szakrendelést tartott, fél hatig húsz betege volt, majd vissza a kórházba, másnap reggel nyolcig ügyelet, aztán kezdődik a nap elölről.

— Nem fáradt? — kérdezem.

— Kicsit igen. De megszoktam. H,arminc éve ez a tempóm.

Egyikük — nevezzük Zolikának — Füzesabonyban él, nem túlzottan távol a vasúti felüljárótól, és ha jó vastagon fog a tollám, akkor azt mondom, négy esztendős.

, Másikuk — nevezzük Bélának —, úgy húsz kilométernyire déli irányban, a helybeli templom, a tanács és a pártbizottság háromszögében, és Zolikánál kissé korosabb: ha szép vékonyan fag a toliam, akkor azt mondom —, jó hatvanötös.

Mint a címből is kiviláglik, mindketten betegek, a közöttük levő húsz kilométernyi és hatvanegy esztendei távolság miatt azonban mit sem tudnak egymásról. Különbség továbbá a két beteg között, hogy Zolika kellemes, meleg családi fészekben fázott meg. vagy ott valahol, míg Béla bácsi tökéletes egyedüllétben, elárvult házának udvarán.

Egészen ifjonti és öreg betegünk között különbség úgyszintén az is, hogy megbetegedésük időpontja más és ;r.ás napra datálódik. Ez utóbbi — egyedül — az öreg

Ha önéletrajzot írna, bizonyára , feljegyezné • benne, hogy hétszilvafás székely családból származik, s a kuruc hagyományokat őrző híres Nagyenyeden járta iskoláit. Hogy miért lett orvos? Nos, a forrás erre is magyarázatot ad.

Szerény küllemű füzetecs- két mutat. 1908-ban nyomtatták Marosvásárhelyen. A művelt közönség és az orvosok részére irta dr. Agyagási Károly, vármegyei tiszti főorvos — olvasható a címlapon.

O

— Ö a nagyapám testvére volt, — emlékezik a főorvos —, de tanítók, tanárok és papok is voltak a famíliában. A forráshoz tartozik még egy családias fürdő is, amely a Maros mentén állt.

Ezek után nem kell megkérdeznem, miért lett orvos. De azt igen: — Mért vonzódott a reumatológiához, pontosabban a mozgásszervi bántalmakhoz?

— Furcsának tűnik talán egy orvos szájából, de engem mindig nagyon megrázott, megviselt a halál. Nem tudtam megszokni. Ezért már az egyetemen elhatároztam, hogy olyan betegséggel foglalkozom, amelybe úgymond nem illik belehalni.

Segédorvosként kezdte a fővárosi Császárfürdőben, aztán Sopron, majd Ózd következett. 1960-ban már reu- matológus s 33 évesen főorvos az ózdi kórházban. Innét már csak egy lépés Eger. illetve egy pályázat jelentette azt a bizonyos lépést, 1965- ben. Akkor vette át a 25 ágyas reumaosztály vezetését.

O

Sokoldalú ember. Munkáját szerető, gyógyító orvos, a vegyészet titkaiban jártas kutató, türelmes előadó, s emellett kedvenc hobbija a történelem.

Kötetnyi levéltári anyagot tesz az asztalra, régi újságokat, sűrűn gépelt Címjegyzékeket mutat.

— Érdekes, hogy már több

száz éve közismert az egri víz gyógyhatása, s ugyanakkor még a hatvanas évek közepén is egészen szegényes volt az orvosi irodalma. 1968-ban rendeztük Egerben az első országos jellegű balneológiái tanácskozást,

amelynek keretében majd ezer beteg kezelését és annak tapasztalatait értékeljük.

Emlékezve ezekre a szim- pozionokra, amelyek egyrészről az egri gyógyvizek dicséretét zengték, másrészről pedig hangot adtak más véleménynek is: annak például, hogy országszerte sok helyen „terem” gyógyvíz, nem biztos hát, hogy pont az egri fürdő ügyét kell támogatni.

— Igen, elhangzottak ilyen vélemények — fűzi tovább a történetet a főorvos. — A legvitaképesebb ellenérv, amely jogos kételyével új irányba terelte a kutatást,

Ketten,

javára. Ö ugyanis hamarabb lett beteg, és más módon is: vízért ment ki a mostaninál szigorúbb éjszakák egyikén az udvari csaphoz, megbotlott valamiben, elesett, úgy megütötte magát, hogy eszméletét vesztette. Azt pontosan tudni nem lehet, hogy mennyi idő után tért magá- hoZj s vonszolta be vézna testét a mindenféle régi holmival agyonzsúfolt, fűtött, de nehéz levegőjű, nagyon árva szobájába.

Zolika hatalmas játék közben melegedett ki. A pajtásaival játszotta a náluk most divatos vonatosdit, s miután, mintha hatalmas mozdony lenne, jól kiszáguldozta magát, leült pihenni a hideg földre, és ott pihegett, mígnem az anyai szigor be nem parancsolta a jó melegre.

Mármost — megmaradva Zolikánál —, az az igazság, hogy hirtelen szerzett megfázását- ésl ok

lényegében így hangzott: ásványi sókban szegény az egri víz. Nos, lehet, hogy nem is olyan szegény, mondogattuk, csak éppen nem tudtuk bizonyítani az ellenkezőjét. Ekkor kezdtünk érdeklődni a legújabb anyag- vizsgáló módszerek iránt s eljutottunk az úgynevezett tömegspektrográfhoz.Nem szeretném mikroelemekkel és ionokkal untatni az olvasót, azt az ötvenféle elemet sem sorolom fel a nátriumtól a bizmutig, amelyet a Bányászati Kutató Intézetnek sikerült kimutatnia az egri vízben. Mégpedig olyan korszerű technikával és módszerrel, amely az egy liter vízben lévő kémiai elem egyetlen grammjának egy- milliárd részét is pontosan jelzi. Ettől kezdve már nem mondhatják, hogy ásványi sókban szegény az egri gyógyvíz.

O

— 1975-ben az Egerben megrendezett kétnapos reumakonferencia is foglalkozott a nyomelemkutatással. Azóta persze más irányban is folytatjuk a vizsgálódást. A debreceni atomkutató közreműködésével például a szakádból és egyéb szőrzetből mutatjuk ki a bőrön keresztül felszívott elemeket.

Lelkesedéssel beszél a kutatások eredményeiről, a sikeres egri évekről. — Vajon mire a legbüszkébb? — teszem fel a sablonosnak tűnő kérdést, s gondolatban számba veszem a lehetséges válaszokat.

Bizonyára büszke az osztályára, ahol hosszú évek óta mindenki rendesen végzi a dolgát, az egri gyógyvizek készülő monográfiájára, amelynek orvosi részét — mintegy ötszáz oldalnyit — ő írta, jogosan büszkélkedhet azzal is, hogy számos megyei, valamint országos szakmai társaság vezetőségének tagja — a Balneklima- tólógiai Társaság, észak-magyarországi titkára például — s nem kis büszkeséggel tekinthet az újjáépített és modernizált Török-fürdőre, amelynek gyógymedencéiben sikerült biztosítani a betegek aktív fürdését. És gondolok arra is. hogy új gyógyszer kipróbálására kérte fel egy ismert svájci gyár és megtisztelő kormánykitüntetésére, a Munka Érdemrend arany fokozatára is, amelyet a közelmúltban kapott. És természetesen sok mindenre: a családjára, a gyerekeire, s egy év óta a kis unokára is.

Talán ő is leltárfélét készített, így csak . némi töprengés után válaszolt a kérdésre:

— Ha már mindenáron büszkének kell lennem valamire, akkor talán arra, hogy a gyógyvízkémiáról ma már nem beszélnek nélkülem.

így igaz.

Márkusz László

Régi és helyes módszer az, hogy a nem népművelés szakos főiskolai és egyetemi hallgatók esztendőnként tíz napot arra fordítanak, hogy megismerkedjenek közművelődésünk hétköznapjaival.

Az idén mintegy húszán jöttek Heves megyébe, s nemcsak Egerben néztek szét, hanem Gyöngyösön, Pé- tervásárán, Füzesabonyban és Hatvanban is. Ezekről a helyekről persze kirajzottak a kisebb településekre is.

Ezt a feladatot nem érezték tehernek, tekintetük arról tanúskodott, hogy ifjonti lelkesedés fűti őket, s maradandó élményekre szom- júhoznak.

Egyikőjük szerkesztőségünkbe is bekopogtatott, s felajánlotta, hogy munkájuk végeztével — társaival együtt szívesen beszámolna tapasztalataikról.

így jött létre a második találkozó, amikor arról beszéltek, hogy mi jót és rosz- szat találtak. Tették mindezt nem hűvösen, hanem a fiatalokra annyira jellemző szenvedélyességgel.

Kedvező fogadtatás

Csonka Ilona, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem harmadéves hallgatója először azit emeli ki — egyébként ő irányította, ellenőrizte az öt csoport tevékenységét —, hogy mindenütt örömmel fogadták őket

— Nem tekintettek kötelező tehernek bennünket. Ráadásul megbíztak mindany- nyiünkban, s szabad kezet adtak nekünk. Elképzeléseinkről érdeklődtek, s ezek megvalósításához számos hasznosítható ötletet adtak. Kellett ez, hiszen teljesen önállóan aligha igazodhattunk volna el a számunkra ismeretlen terepen. A kínálatra sem panaszkodhattunk: Hatvanban és Gyöngyösön egy sor izgalmas témát soroltak fel. azaz volt miből választanunk. Ügy is fogalmazhatnék. hogy értékelték kíváncsiságunkat, s szerették vc\lna azt. ha minél több ízelítőt kapunk kulturális életünkből.

A cigánykérdés - ma

Szekér - Ilona Szombathelyen tanul, az ottani tanárképző másodéves hallgatója. Ö arra akart választ kapni, hogy falun miként segítik a cigányok felemelkedését.

— Elsősorban a Gyöngyös- oroszi Általános Iskolában tájékozódtam. Rendkívül tetszett az. hogy a pedagógusok mennyire türelmesek. Esetenkénti kudarcaikat nem. titkolták, de arra is utaltak, hogy nem torpantak meg, hanem ott folytatták, ahol korábban abbahagyták. Engem az villanyozott fel. hogy nem szépítették a ma még aggasztó gondokat. Jelezték; megbüntetik azokat a szülőket, akiknek gyermekei nem járnak rendszeresen iskolábetegek

fellépett lázat hallatlan könnyedséggel elviselte; ágyban tartani alig bírták aggódó szülei, betegen is ragaszkodott mozdony voltához, ki- kiugorva, apró kezeit feje fölé emelve, ujjhegyeit ösz- szeérintve, mintha keze az áramszedő lenne, továbbra is villanymozdonyt játszott. Persze, nem sokáig, mert visszaparancsolták az ágyba, s hívták hozzá a doktort.

Az események ezen a téren annyiban közelítenek egymáshoz, hogy a beteg, önmagával szinte tehetetlen Béla bácsihoz — sérülése után talán egy héttel, véletlenül benézett egy arra járó orvos. Tekintsünk el itt annak leírásától, amit ott ő tapasztalt és látott, tény az, hogy edzett, erős, hivatása során sokat tapasztalt ember létére — megrendülést érzett.

Zolikának, aki lázában. ■ méV-Jmkdbb vmvkmk--vélte

magát, mint egészségesen, a d,oktor bácsi azt mondta: — Sóhajts, Zolika — mire a kisfiú, lázban, pírban, boldogan: — Su-su-haha, su-su- ha-ha ... — mire az orvos a szülőket megnyugtatta, hogy holnapra a gyermek újra a régi rossz lesz, nincsen ok tehát aggodalomra.

Béla bácsi, miközben az orvos a sztetoszkópot horpadt mellére, majd meggörnyedt hátára helyezte, szintén sóhajtott, torkából zörögve, sípolva tört fel a levegő, s mintha túlfűtött gőzmozdony lenne, tüdeje forrón zakatolt.

Zolika orvosa nem túlzott: a gyerek egy-kettöre felépült, s elképzelt sínjeinek fényes pályáján, kecses vonatként a gyermekvilágba visszavágtatott. Arról természetesen mit sem tudott, hogy az övével pontosan ellentétes irányban — egy másik vonat is elindult.

ba. KeB ez a szigor, persze az is tény, hogy a család egyébként sem rózsás anyagi helyzetét súlyosbítja. Számomra a nevelők mértéktartó optimizmusa volt vonzó. Hisznek a kiút lehetőségében, de azt is tudják: máról holnapra képtelenség a célba érni.

— Bizonyára kritikai észrevételeket is összegyűjtött...

— Néhányat megemlítenék. Az lenne a jó, ha a napközibe minden cigányszármazású diákot felvehetnének, hiszen itt a tanítók és tanárok korrepetálják őket, s ellenőrzik azt, hogy felkészültek-e másnapra. Otthon azonban aligha kerülnek elő a könyvek, így aztán nem csökken a bukottak száma. Fokozni kellene a törődést. Hallottam például azt, hogy az országban több helyütt már bölcsődéket is nyitnak az apróságok számára. Ez nyilvánvaló pénzkérdés, s forintokban ma egyáltalán nem bővelkedünk A gondolatot azonban érdemes ápolni, mert a teljes átnevelés csak így képzelhető el. Legalábbis szerintem.

Az hamarosan kiderül: mindenütt alaposan szétnéztek. Rájöttek arra is, hogy a korlátozott anyagi lehetőségek miatt sok jó ötlet nem valósulhat meg.

A panaszkodást, a keser- gést mégsem tartják megoldásnak, mentségnek.

Hona ezzel kapcsolatban mindannyiuk véleményét tolmácsolja.

— Jobban ki lehetne aknázni az együttműködésben rejlő lehetőségeket. Hadd említsem Pétervásárát. A mezőgazdasági szakmunkás- képző intézet teljesen zárt intézmény, amolyan állam az államban. Nagyszerű sport- létesítményeit és közművelődésre alkalmas helyiségeit nem veheti igénybe a községből senki. Ezen a fura állapoton biztosan lehetne változtatni. Talán túl fiatalok vagyunk, de mi bízunk abban, hogy a lelkesedéssel társult akarat igen sokszor

csodáira képes. Méghozzá úgy, hogy a pénztárcába sem kell nyúlni.

Közömbös

agrármérnökök?

Juhász László harmadéves

a Gödöllői Agrártudományi Egyetem gépészmérnöki karán. így hát nem véletlen, hogy ő azt óhajtotta felmérni: a fiatal és idősebb mezőgazdasági szakemberek miként kapcsolódnak be településük közművelődési életébe.

— Meg kell vallanom: nem egészen kedvező tapasztalatokat szereztem. Leendő kollégáim szinte kizárólag a munkahelyi teendők ellátására törekszenek. Otthon a mellékkereset várja őket. így aztán nem segítik a népművelők felelősségteljes munkáját, akik pedig egyedül meglehetősen nehezen boldogulnak. Tévedés ne essék: én nem hibáztatom azt, ha valaki meg akarja teremteni jólétének alapjait. Ez indokolt, ez helyes, hiszen csak filléres gondoktól megkímélve bontakoztathatja ki adott„ ságait. Emellett azonban időt kell szakítani arra. hogy eljárjon az értelmiségi klubba, esetleg szorgalmazza annak létesítését, TIT-előadá- sokat tartson, vagyis hozzájáruljon szűkebb hazája szellemi arculatának formálásához. Meglátásom szerint csak az ilyen élet lehet kiegyensúlyozott, hiányérzet nélküli.

S most következzék tömörítve a megyénkbe eltöltött tíz nap summázata:

— A valóság bűvölt el mindannyiunkat, örömeivel, gondjaival, sikereivel, nehézségeivel. Benn a főiskolákon és az egyetemeken erről aligha alkothattunk volna képet. így viszont — jb“Vünk jövőre, s az utána következő esztendőkben is —, megtanuljuk, hogy friss diplomás- ként mit kell tennünk másokért. ..

Pécsi István

Humor és tan túsz

A humorista, a szatirikus írásművek szerzője gyakorta rádöbben, hogy egy-egy karcolaténak szereplői nem is elm»» szülemények, nem is fricskázó kedvének teremtvényei.

Mert megjelenik az újságban, a hetilapban valamely munkája, s másnap már csörögnek a telefonok, jelentkeznek a barátok, az ismerősök. Te, ugye tulajdonképpen a mi vállalatunk korrupt kereskedelmi osztályvezetőjéről mintáztad humoreszked főszereplőjét, kérdi egy női hang. Öregem, engem nem versz át, a nyalizó Nyelves Jenő, akiről ma írtál, itt dolgozik a tanácsnál, csak átkeresztelted, állítja cimborám a műszaki osztályon. Hohó, jön a harmadik, a szolgalelkűség, a hajbók számító figuráját másról nem mintázhattad, mint Gajdos Berciről, aki tíz esztendeje gyűjtögeti magának a jó pontokat gazdaságunk vezetőinél.

Majd a negyedik, az ötödik, a hatodik érdeklődés, a hetedik, nyolcadik tapogatózás következik, s a szatírák szerzője kezdi érezni a maga fontosságát, felvállalt munkájának társadalmi hasznát. Ami önmagában jó. Mi több, arra ösztönöz, hogy ezt a műfajt tovább kell csinálnia. Azért, hogy a korrupt osztályvezetőt visszariassza hasonló dolgoktól, a nyalizó tanácsi tisztviselő megtalálja emberi méltóságát, Gajdos Berci és társai pedig a gabonatermesztés eredményeinek fokozására összpontosítsanak, mintsem görbült gerinccel széket tologatnak a főmezőgazdász alá, vagy az elnöknél kellemes- kednek.

De dolga közben mással is találkozik a humorista, ami már kevéssé lelkesítő! Az érdeklődők, a kajánkodók, a kifi- gurázottan hahotázók között gyakorta fedezi fel szatírájának igazi, valóban létező, ötletet adó kulcsfiguráját. Aki együtt kajánkodik, együtt vihog a többi telefonálóval, a többi beszélgető társsal. Akinél nem esett le a tantusz, akinek nincs önismerete. Akinek címezhet száz szatírát, százötven humoreszket, azok szereplőit mindig a szomszéd portán véli fölfedezni. Tehát, a jobbító szándék, írott ma faszt.

Mit tehet ilyen nekikeseredtében a tollforgató, a fonák- ságok pellengérezöje? Tegye tokba fringiáját? Mérsékelje harci kedvét? Mivelhogy igazán célba nem talált? Azt hiszem, nem szabad feladni a reményt semmilyen körülmények között, hiszen minden eredmény harc árán születik. Az emberi jellem, vagy egy egész társadalom arculata még keményebb. még szívósabb küzdelem réven formálódik jelenben, jövendőben. S mivel kötelességünk e feladat szolgálata: marad a papír, a toll, a ceruza, maradnak az újságírás módszerei.

Mit tagadjam, én is rendezgetem egy új cikk anyagát tudatomban. Talán a százötvenegyedik humoreszk születik belőle? Elképzelhető. Javíthatatlan optimista vagyok, s hiszek a. humor-erejgben ^ - •»

i

*