Népújság, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-08 / 57. szám

« "f m /f# r • Zsófi nem A meghívó az Országház­ba szól, a nemzetközi nőnap tiszteletére rendezett ünnep­ségre, ahol Zsófi néni kitün­tetést kap több évtizedes munkájáért, közéleti tevé­kenységéért. Amikor elolvasta a csupa nagybetűs irományt, az édes­apja szavai jutottak eszébe, amelyek kitörölhetetlenek emlékezetéből. Gyerek volt még, de már meg kellett érte­nie, hogy csak az lehet az övé, amit két keze munkájával teremt meg. — Marokszedő lány vol­tam 12 éves koromban, és alig töltöttem be a tizenha­tot, summásnak szegődtem a szatmári püspökségi birtok­ra. A tiszanánaiak, mert hi­szen ott születtem, sokszor mondták, hogy ez a Zsófi már gyerekkorától nagyon igazságos. Csak egyszer fel ne bukjon az intéző csizmá­jában. Nem sokáig kellett er­re sem várni. Amikor szót emeltem kiszolgáltatott hely­zetünk ellen, az intéző utá­nam rúgott. Én erre össze­fogtam a falubelieket, fel­pakoltunk és otthagytuk az intézőt. Ö persze dühöngött és azt ordítozta utánam: — Takarodj, te kommunista lá­zitól — Ezt az időt soha nem fogom elfelejteni. Zsófi néni dolgozott Né­metországban is, majd haza­térve édesapjának lovakat vásárolt. Ettől kezdve életük könnyebbre fordult. Helyze­tükön igazán csak a felsza­badulás változtatott. Apjával együtt lépett be a pártba 1945-ben. Hamarosan, 1946- ban tagja lett az MNDSZ- nek is. Aztán nagy megtisz­teltetés érte, őt választották a szövetség járási titkárává. Gyalog, majd később kerék­s közben ragyogóan kibeszél­getjük Inagunkat. Minden­ről. Ha nagy néha nem sike­rül, — bár igyekszem úgy intézni, ne jöjjön közbe sem­mi — úgy érezzük mind a ketten, valami hiányzik a napunkból. Fél kilenc után a nagy­lány is ágyba megy, s ón leülök a tv elé, vagy olva­sok. Máskor beszélgetünk. Nem vagyunk a tv rabjai, s akad még mondanivalónk egymásnak is. A mosást, a vasalást szom­batra hagyom, az ágyneműt a patyolatra bízom. Ha csak lehet, még a vasárnapi ebéd egy részét is megfőzöm elő­re. A vasárnap az négyün­ké. egymással törődünk. Hogy a férjem mennyit vállal? Azt hiszem, úgy ahogy az átlagférjek. Kipor- szívózik, a vizsgáim idején kimos, néha bevásárol, el­megy a gyéréként, de azért ha jó meccs van a tv.ben, nem hagyja ott a takarítás kedvéért. Viszont megérti, ha leülök tanulni, és ez sem kevés. Hát nincs a mi életünk­ben semmi különös. Olyan átlagcsalád vág vünk. . . ” ÄTLAGCS AH AD. És mi­lyen jó. hogy nálunk ilyen az átlag. Mert ilyen! S mi­vel én az év háromszázhat- vannégy napján ritkán esik szó az „átlagasszonyról” a háromszázhatvanötödiken közöntsük őket tiszt élettel. Hiszen ők azok — több mint kétmillióan — akik vályúk­ra vették a terhek jó részét. Deák Rózsi párral járták a falvakat, szerveztek, agitáltak, asszo­nyokat toboroztak. Aztán 1948-ban meghívó érkezett a Parlamentből. He­ves megye küldöttjeként részt vett az MNDSZ első kongresszusán. Ma is büsz­ke rá, hogy a konferencia ideje alatt őrséget állt az Országház bejáratánál, majd a harmadik napon szólásra jelentkezett. összefogásra buzdított jobb megbecsültebb életet hirdetett mindenki szá­mára. Bizonyára a kislányá­ra gondolt,, akit éz időre a szüleinél hagyott Tiszanánán. Sorba jöttek a gyerekek, Pi­roskát Eta, Gizi majd Jóska követte. Fia elvesztése na­gyon összeroppantotta, de férje, a gyerekei és a min­denben segítőkész munkatár­sak talpra állították. — A férjemről még nem beszéltem, pedig nélküle so­sem jutottam volna el idáig. Ö nemcsak a mozgalmi mun­kában volt igazi társam, ha­nem a családot, a háztartást is ellátta néha helyettem. Mi mindannyian szeretünk dol­gozni, erre tanítottam a gye­rekeimet is. A nehéz fizikai munkától sem féltem. Sőt sokszor hiányzott is. 1954-ben letelepedtünk Gyöngyösön, azóta itt dolgozom a húsipar­nál. Lányaim közül kettő kö­vetett ide is. öt évjg voltam a Tyereskova szocialista bri­gád vezetője. Rengeteget dol­gozunk, két műszakban na­ponta 200 mázsa hurkát, kol­bászt, virslit készítünk. Az üzemben is szeretik, megbecsülik Zsófi nénit nyíltságáért, emberszereteté- ért. A vállalatnál is ő volt a nők követe, szószólója. A brigádtagok mindenben kö­vetik. öt éve, amikor ötven­éves fejjel beült az iskola­padba, kilencen csatlakoztak hozzá a kollektívából. Zsófi néni kitűnő eredménnyel szakvizsgázott. Nemrégen új­ra beválasztották a városi pártbizottság tagjai közé. — Évekig a vállalat nő­felelőse voltam, de most, áp­rilisban nyugdíjba megyek. Szeretnék sokat pihenni, de ha szükség lesz rám, újra a gép mellé állok. De most semmi másra nem tudok gondolni, csak a parlamenti meghívóra, hiszen másodszor lépem majd át az Ország­ház kapuját. Húszévesen még a hangom sem reszketett a szónoki emelvényen, most, meg attól félek, hogy majd földbe gyökerezik a lábam, ha felszólítanak: „A Munka Érdemrend bronz fokozatát kapta Siseri Józsefné, gyöngyösi szak- munkásnö.” Gratulálunk, Zsófi néntl Szüle R**» RÉGÖTA DÉDELGETETT témám, beszélgetni asszo­nyokkal arról, hogy ebben a rohanó két-három műszakos világban mikor nevelik a gyereket, A gyerekeket, akikről ezerszer elmondjuk hangosan, hogy nem isme­rik az élet nehéz oldalát, ép­pen ezért követelőzőek, ud­variatlanok és figyelmetle­nek, s csupán nagy ritkán és csöndben ismerjük be, mi neveljük őket. A beszélgetések során ta­lálkoztam eggyel, a;ki ugyan semmiben sem tűnt ki az átlagból, és mégis talán azért ragadott meg a példája, mert ráébredtem, ma ő az átlagasszohy és anya. Hetvenedszer ünnepeljük a nőnapot. Egv szál virág, egy kisebb vagy nagyobb ajándék, otthon és a munka­helyen, a főnökök néhány köszönő szava ma a nőkre fordítja a figyelmet. Min­den nőre. Azokra is, akik tulajdonképpen nem emel­kednek ki fejjel a sorból tu­dásuk. munkájuk, vagy ép­pen társadalmi megbízatá­suk alapján, de akik az év minden szürke kis hétköz­napján ott vannak a helyü­kön-és teszik, amit tenniük rendeltetett, különösebb zok­szó nélkül. Sorsukat teljes­nek láthatják abban, ahogy Hétköznapi asszonyok 1980. március 8., szombat napjaikat a munkahely és a család között pergetik. Átlagemberek. Atiag­nők, ha úgy tetszik. De mi­lyen ma az átlagnő? Hadd idézzem Annuskát, akinek teljes nevét csak azért nem írom le, mert mil­liónyi él hozzá hasonlóan. Mert önmaga példázza e milliót. „Két gyerekük van. A na­gyobbik hetedikes. A kicsi óvodás. Elég nagy a kor­különbség. s az évek kettő­jük között, tulajdonképpen a fészekrakás, a tanulás évei voltak, A nagyobbik még az albérletben született. A vad spórolások időszakában amikor még azt is kétszer meggondoltuk, megigyunk-e egy kávét a presszóban. Szövetkezeti lakásra spórol­tunk:" Megkaptuk. A követ­kező két év a bebútorozásé volt. Akik hozzánk hasonló­an csinálják végig, azoknak mit meséljem? Akik készen kapják mindezt, azok meg úgysem értenék. Szóval, úgy éreztük, nagyon is elég az az egy gyerek. Igaz, hogy a szövetkezeti lakással vállal­tunk mi még egyet, de őszin­tén megmondom, nem gon­doltuk komolyan. Amikor összeházasodtunk, i alig- a szakmunkásvizsg ;k. után, én eladó voltam, a férjem szakmunkás. Ahol én dolgozom, többen vagyunk a csoportban, valamennyien nők. Illetve van egy férfi-: a csoportvezetőnk. Nemrég let­tem a helyettese. De erről nem is akarok többet mon­dani. Férjem egy nap azzal jött haza a személyzetis rábeszél­te, kezdje meg a szakközép­iskolát. Miért maradtam volna el mögötte? Hozzáfog­tam. Leérettségiztem. Nem lettem több, csak más. Most is vevőkkel foglalkozom, és mégis változott valami az életünkben. A kislányunk közben nőtt. Iskolás lett. Egy este — so­hase fogom elfelejteni szem­rehányó tekintetét.' — elénk állt. hogy neki miért nincs testvére? Csak néztünk egy­másra. Elég vagy te nekünk, csókolgattuk, aztán csak hallgattunk. A LAKÓTELEPÜNKÖN rengeteg a gyerek. Tologat­ják őket a mamák, s tucat­jával ha.ncúroznak a játszó­téren. Én meg azon kapom magam, egyre többször ku­kucskálok be a babako­csikba, s irigylem azokat az asszonyokat, akik a- parányi csöppségeket pólyázzák. A férjem meg csak mosolyog rajtam. Fölytassam? A má­sodik is kislány lett. De mi ezt egyáltalán nem bántuk. Közben, most már két gve­rek mellett beiratkoztam í egv szaktanfolyamra. Hogy telik el egy napom? Regaeí hatkor kelek. Meg­csinálom a reggelit a két gyereknek. (A férjem hatra jár.) Iskolába engedem a na- gyobbikat, a kicsi velem jön, útközben adom be az oviba. Amíg ők reggeliznek, egy kicsit összedobom a la­kást. Délután a férjem ko­rábban jön haza, ő elvégzi az utolsó „simításokat”. A délután az már nehe­zebb ügy. Attól függ, me­lyikünknek fut be valami rendkívüli gyűlés, plusz­munka hirtelen tennivaló. Ha sima napom van, öt után megyek a kicsiért. Út­közben bevásárolunk együtt. A nagyobbik otthon vár, ő csak ebédel az iskolában. Mire hazamegyünk, általá­ban kész a leckéje, ha csak nem volt valami úttörőfog­lalkozás. Úgy szoktattam elejétől, hogy ebéd után egy órányi játék, aztán a lecke jön, hogy estére ne marad­jon semmi. Általában én vásárolok be. de nem főzök. Tudom, így di'ágább. már az is vfsz- szajött az anyósomtól, hogy nem törődöm a fia gyomrá­val. De 1 hát a fiával abban egyeztünk meg; ne vessze­nek el az esti órák főzéssel, mosogatással. Előkészítem a vacsorát, a kicsi még meg­nézi a mesét, utána fürdés, és ágyba. Pillanatokon belül alszik, mint a tej. Fél nyolctól fél kilencig viszont a nagylányomé az idő. Ha esik. ha fúj,-felöltö­zünk. sétálunk egy nagyot. Mind a kettőnknek jót tesz, Nők az izzóban Papp Ferencné (lent) e kis üzemrész szakszervezeti* bi­zalmija. Három éve került ide, három műszakban dol­gozik. Az IC-k a tokozás után a mérőszobába kerülnek. Ko­vács Istvánná meós naponta több ezer integrált áramkört mér, ellenőriz. Talán ez egyik legizgalmasabb és legszebb üzemrésze az Izzó Gyöngyösi Gyárának a termokomprimáló. Persze ez a kifejezés csak a kívülállónak érthetetlen, az itt dolgozó lá­nyok és asszonyok nagyon jól tudják jelentését. Nagyon ér­zékeny mikroszkóp alatt többféle műveletet végeznek, pon­tosabban az integrált áramkörök kivezetését készítik el. Turcsányi Lászlóné (jobbra) még az úgynevezett „tanuló­soron” ül, mégis olyan ügye­sen és gyorsan tevékenyke­dik, mintha már évek óta ezt csinálná. TÓTH ENDRE: j Asszonyok, gyönge nők Honnan veszitek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszitek az erőt, honnan a türelmet, hogy nem csüggeszt el se rossz férj, se gyermek s a vége-ninesen sok dolog? Honnan veszitek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a föld, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad. Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy az otthon tisztán és derűsen ragyogjon s benne a férj, a család jól érezhesse magát. Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem veszitek, — otthon, az utcán, a munkában, vagy mikor megálltok sóváran egy pazar kirakat előtt, — J hányszor elnézlek titeket I és olyankor gondolatban } minden férfi nevében í meghajolok előttetek. 4 k

Next

/
Oldalképek
Tartalom