Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-03 / 1. szám

Fehér Tibor és Csiszár András A nyúl című bohózatban

(Fotó: Veres Attila)

Egész éjjel szilveszter

SŐT: AZ ELŐTTE való egész nap is az. Még sőteb- ben: az év egész utolsó hete a szilveszter jegyében telt el, a bevásárlással, az italkóstolással, a programtervezéssel. S e szilveszteri program immár hagyományosan szinte elvál&szthatatlan a televízió műsorától. Igaz, a televízió hetek, sőt hónapok óta készült érne év végi nagy feladatra, a nézők meg csak az utolsó napokban, a döntés mégis azok kezében, pontosabban szemében és fülében volt a tévé szilveszteri műsorának megítélésében, akik csak néhány napja döntöttek úgy: a televízió képernyőjén jöjjön el a szilveszter.

Írtam, volt már egy ízben — talán több ízben is? —, hogy ez a nagy népi játék, amely a szilveszteri televíziós műsor előtt, mint várakozás. és után, mint értékelés játszatok el. nos. hogv ez a játék milyen népszerű lett hazánkban. Népszerűségének csak a televíziósok látják a kárát, mert milliónyi nézőnek igényét. ízlését egy teljés estéh és majd éjszakán ét hogyan lehetne akár megkísérlem és kielégíteni. Amiért újból és újból fejet halték a televíziósok nagysága előtt — függetlenül attól, milyenre sikerült is műsoruk — annak kérlelhetően kitartásuk és mindig újra kezdeni képes akaratuk az oka.

Szidhatja a néző a televí- aiót. ahogyán csak akarja — mert dicséretben vajmi kevés része van szilveszteri műsoraikért a képernyő dolgozóinak —, írhat a kritika még oly keményen is bírálva a televíziósok szilveszteri balfogásait —, mert természetes, hogy csak balfogása lehet a tévének —, a szerzők, a szerkesztők, a rendezők és a színészek hetek, rövid hónapok

múltán féledni tudják mindezt.. Feledni és újrakezdeni, sőt újat kezdeni. Nem töri meg őket a kudarc, az elismerő szavak méltánytalan hiánya, nem a tényleges fiaskók sora, — semmi az égvilágon. Még szikrázó nyár van kint. még pihegve keressük az árnyék hűvösét, de a televízió már nagy lélegzettel dolgozik következő szilveszte, ri műsorán.

Hogy legyen mit szidnia a tisztelt nézőnek.

Hogy legyen min kitöltenie mérgét a nagyérdemű előfizetőnek.

Gyanítom, hogy titkon valamiféle társadalmi méregéi vezető zsilip szerepét is magára vállalja a tévé.

MINDEZEK UTÁN mit tehet az idei esztendő szilveszteri műsorával a kritikus? Mit tehet, amikor a hónapok készülődése után ő maga mégsem tudta, hosv mi is lesz a műsoron, mert azt bizony elfelejtették, vagy még nem tudták közölni a rendezők és a szerkesztők. A hónapokig készült műsor ugyanis csak az utolsó napokban állt össze, kapott végleges formát, sorrendet. Mit tehet hát a kritikus, aki megszokta, hogv a műsorral a kezében árgus szemekkel figyelje, hogy mit csinálnak rosszul — szerinte persze — a képernyőn, és mit. jól, — megint csak szerinte?

Nézi a televízió szilveszite- ri műsorát. Nézi. mint néző, egy a milliók közül ő. aki —, hogv fellengzős legyek — a milliókért egy, s elkezd vihogni. Igen: azon veszi észre magát, hogv kutlászó tekintete megszűnt vizslatni a

hibákat, hogy tolla érintetlenül ott hever az íróasztalon, helvette jobbjával a nem üres pohár után nyúl és közben fel-felvihog, hogy utána zavartan nézzen körül. Urarh ég. hová süllyedt, kritikus létére nevetni rneri- szel egy nevetni való műsoron.

Egys7.óval: jól 'szórakoztam. Bevallom, nem figyeltem mindig árgus szemmel a képernyőt, de okosan úgy is szerkesztették végre, mintegy blokkokba sűrítve a műsort, hogy e vidám kalács minden falatja külön is élvezhető legyen. Volt gyengébb és volt egy — nem mondom, nem írom melyik —, amely kifejezetten színvonaltalan produkció volt. ám a lényegében ' ötórás szilveszteri műsora a televíziónak ízléssel és mértékkel teljesítette feladatát: derűsen, kedvesen átvezetni a nézőket az óévből az új esztendőbe. Írhatnám komolykodva, hogy melyik rendező, hogyan rendezte a rá osztott, a magára vállalt „blokkot”, írhatnám hogy melyik színész és melyik ötlet volt a jó, ä jobb, vagy a legjobb, — de méltatlan lennék az egésszel szemben. Mert a mostani televíziós szilveszternek a legnagyobb érdeme az — szerintem —, úgy tagolódott szinte önálló részekre, hogy mégis egységes egésszé, egy vidám, szórakoztató éjszakává állt össze.

MÍG EZEKET A SORO

KÁT írom, lehet, hogy a televízió egyik szerkesztői szobájában már az 1980. év szilveszteri műsorát kezdik tervezni ?

Bízom benne. Miből élne meg a kritikus, ha nem így lenne. Különben, BŰÉK te. levíziósok!

Gyurkó Géza

BérletszQnétes bemutató az egri Gárdonyi Géza Színházban

A megtapsolt kabaré

Az a feladatom, hogy az egri Gárdonyi Géza Színház bérleten kívül. bemutatott kabaréjáról tudósítsam az olvasót. És a premier közönségéről is. Amely a szóban forgó estén szinte együtt élt, lélegzett a műsorral, a vidám szerepekben negmártózott színészekkel. minek következtében sokat, nagyon sokat nevetett, vagyis remekül szórakozott.

Nem ígért ennél többet a meghívó, avagy az ötletes műsorfüzet sem. Utóbbi hátlapján a műsor leleményes összeállítója és rendezője, Ungár Tamás f. h. „Kiált- vány-vény”-ben fordul a Nagyérdeműhöz, s javall orvosságot a kabaré iránt ellenszenvvel viseltetők rossz májára és ideológiai támaszt a kabarépártiaknak.

Nos, ezek után szabad legyen nyilatkoznom: kabarépártinak vallom magam s így örömmel fogadom a magyar kabaré fénykorával fémjelzett összeállítást. . S mert színház- és közönségpárti is vagyok egyben — hiszem' ugyanis, hogy a közönség vaíahogy hozzátartozik ehhez a színháznak nevezett építményhez — jóleső érzéssel tapasztaltam, hogy a Nagyérdemű, jegyet váltott a pénztárnál, hogy társas együttlétre, élő . színházra cserélje fel a televízió szilveszteri műsorát, legalábbis annak egy részét.

Lám, milyen hasznos egy ilyen színházi kiruccanás: jól szórakoznak a nézők, erősödik a színház és a közönség kapcsolata, a színészek pedig más műfajban és szerepkörben tehetik próbára képességeiket, S milyen jól megírt szerepeket, frappáns poénokat, szellemes, fordulatos szituációkat kanyarítottak azok a „fény”-korabeli szerzők az 1919-es, 20-as évek írói. Ma is öröm játszani őket. noha tudjuk, eljárt felettük az idő. De nevetni rajtuk, azt lehet ma is. 1

Megtettük.

Igazgyöngyként csillan a műsorban Molnár Ferenc Színház című miniatűrje, amelyben Tímár Éva és Polgár Géza élvezetes játékkal lubickolt, s avatta be a közönséget a művészélet rejtelmeibe, lélektanába.

Félreértésekre, váratlan

fordulatokra épültek a kabaré további jelenetei. A legnagyobb sikert Vadnai László A sarzsi című bohózata aratta. Kitűnő karakterszerepeket kínált az egy- felvonásos Sallós Gábornak, Olgyai Magdának, Varga Gyulának, Újlaki Dénesnek és Máhr Áginak, ők éltek is az alkalommal, kitűnően ko- médiáztak. Ezt tette Olgyai, Sallós, valamint Csápó János is A bankrabló című jelenetben, majd Fehér Tibor, Csiszér András és társai Nó- ti Károly közismert egyfel- vonásosában, A nyúl című bohózatban.

A magyar kabaré fénykorának szellemes sanzonjait Harmath Albert. Komáromy Éva. Várhegyi Márta, Szerencsi Éva, Vitéz László és Poór Péter csillogtatta fel. Űjldki Dénes egy Karinthy-, Zsolnai Júlia pedig egy Molnár-mű előadásával tette színesebbé a műsort.

Ami nem tetszett, vagy ami kihagyható lett volna a műsorból: A meztelen ember. És Shwajda György helyenként erőltetett összekötő szövegének egy része, amelyet a rutinos konferanszié,’ Fehér Tibor sem tudott hitelesíteni.

Ámbár ezeken is nevettem.

Hogy miért?

Azért, mert jómagam is felkészültem erre a kabaréra. Tudományos kutatást: nem végeztem ugyan, de olvastam arról, hogy egy bizonyos Anthony J. Chapman műszere^ kísérleteket végzett a nevetés élettanáról, és kimutatta, hogy a nevetés kedvezően hat a biológiai folyamatokra: a vérnyomásra, a légzésre, a szívműködésre, és az idegrendszer általános állapotára is gyógyító hatású.

Mindezek tudatában majd bolond leszek nem nevetni; nem jól szórakozni.

Különösen egy kabarén.’ Amely még tetszett is.

Márkusz László !

• ■. ——----------------------------------------------------——\

E

gy vetélkedő nyomán...

Megőrizni mindvégig a játék szépségét és tisztaságát. megbízhatóan lemérni a Jelkészültséget, a témában való jártasságot, majd éz alapján rangsorolni az egyéni és csapateredményeket — talán igy összegezhető minazok feladata, akik valamilyen vetélkedő szervezésére vállalkoznak. A Heves megyei Tanács mezőgazdasági és élelmezés- ügyi osztálya is e szándékkal indította el néhány hónappal ezelőtt a MÉM felhívása nyomán a megyei munkavédelmi vetélkedők sorozatát, amelynek zárórendezvényeire a közelmúltban került sor Keséden, a helyi termelőszövetkezetben. Azzal a nem titkolt reménnyel tették ezt, hogy a munkavédelem- munkásvédelem fontosságának megfelelő helyre kerüljön a dolgozók, vezetők szemléletében.

Társadalmunkban nem „fakultativ műfaj" a munkás megbecsülése és a munkát végző ember nemcsak egy alkotóeleme a termelési folyamatnak, hanem alapvetően meghatározza irmai; módját, eredményes- sápét. Védelme fontos politikai, társadalmi é$ nem utolsósorban gazdasági kérdés.

S mivel a munka szerves része a munkavédelem, azt talán mi sem példázza kifejezőbben. minthogy kormányunk éppen abban az

1980. január 3., csütörtök

időszakban foglalkozik a legkörültekintőbben ezzel a témával, amikor bizony megsokasodtak gazdasági gondjaink. A korábban szép számmal kiadott előírásokat, szabályokat, szabványokat ideje korszerűsíteni, egységes szerkezetbe foglalni. A minisztertanácsi rendelet épp akkor lát napvilágot, amikor a „védendő munkaerő”, hatékonyságának és teljesítőképességének növelése minden eddiginél sürgetőbb.

Véletlen lenne csupán? Aligha A fegyelmezettebb, pontosabb, céltudatosabb munkával lényegesen csökkenthetők a munkahelyi ártalmak, s ilyenformán a munkavédelem józan gazdasági megfontolásból kérés kap helyet

Ezért érthetetlen, hogy a gazdaságok egy részében miért nem támogatták, miért nem emelték az őt megillető rangjára a megyei tanács kezdeményezését. A rendezők tapasztalata volt, hogy szinte kivétel nélkül azokban a szövetkezetekben tekintették szívügyüknek a vetélkedők megtelő előkészítését és lebonyolítását, ahol kiegyensúlyozott, eredményes gazdálkodás folyik. Nem is rezdültek viszont ott. ahol a holnap — enyhén szólva — bizonytalan.

S ami a kérdés másik oldala: akik a figyelmeztető tények ellenére is az elavult szemléletet hagyják érvényesülni, azok teszik ki dolgozóikat veszélynek, amely pótolhatatlan károkat okozhat...

Domány György

Régi ismerősömmel, a tehetséges, fiatal színésszel találkoztam. Úgynevezett „rossz szezonja” volt az idén, nagy létszámú társulathoz szerződött, s nemigen jutott neki szerep. Egyetlenegyszer játszott valami ötödik katonát, aki fegyverét csörtetve végigrohan a színen, s bár úgy csörtetett, mint színész még soha, képtelen volt magára vonni a figyelmet. Annál kevésbé, mert a másik négy is igyekezett, s így mind az ötüket holtversenyben egyszerre nyelte el az érdektelenség.

Érthető, ha barátom szomorú. Színész színpad nélkül partra vetett hal, azzal a különbséggel, hogy nem tátog némán, hanem harsányan szidja az igazgatókat, a rendezőket, a kollégákat, általában az egész világot, és nőm rajta múlik, ha valakit kifeleit. Tiszteletre méltó keserűség ez, hiszen a munkavágy fűti, a lefojtott energiák robbannak és keresnek kiutat.

Családomban is van egy

ilyen vergődő színéíízzseni. Másodszülött gyermekemről, Ferencről van szó, akit a bábszínház sűrű látogatása és némi apai ágon öröklött terheltség már most, öt és fél éves korában a színművészeti pályára irányított. Méghozzá a színpadra kerülés minden reménye nélkül. Ferikét ugyanis cipővel és ruhával is alig lehet győzni, s ha tegyük fel, futná jövedelmemből egy kőszínházra, az se kerülné el sorsát: napokon belül elszaggatná.

A tehetség viszont kitör, és eget kér. Ferike bábszínházát rendezett be magának, ahol a szürrealisták és kubisták stílusában komponált darabokat muUt be, tény, hogy egy árva szót se lehet

érteni belőlük. Játékában nagy szerepe van a mozgásművészetnek, amennyiben egy karosszék alá hasalva helyezkedik el, onnan nyújtja elő saját maga készítette figuráit: a királyt, a kulákot és a szegényparasztot, valameny- nyit egy-egy teljesen egyforma üres papírlap helyettesíti. A szereplők testületileg egyformán beszélnek, s így az egész produkciót olyan nemes egyszerűség jellemzi, hogy képtelenség odafigyelni.

Az érdeklődés hiánya miatt a bérletezés is csődöt mondott. Ferike nap mint nap üres széksorok és tátongó rekamiék előtt játszotta végig műsorát, sőt, néha a színpadot is kihúzták felőle, mert szükség volt a fotelekre.

A viszontagságok nem törték meg ezt az acélos jellemet, ellenben, elhatározta, hogy eltekint a bábművészet megreformálásától, és az élő színdarabot választja. Visszaélve foglalkozásommal, hozzám fordult darabokért, és erőszakoskodásának engedve, írtam is számára egy kis dramolettet, amelyet tényleg sikerre vitt. Mintegy három- százszor játszotta el a jelenetet, haladó hagyományaink és , a dús mesefantáziá e széles taglejtésekkel kísért keverékét, némiképp hozzáadva saját meggyarapodott ismereteit is:

— János vitéz bedobta a tóba a rózsát, Iluska kiemelkedett a habokból, és azt mondta: „Köszönöm neked, János vitéz, most kint vagyok a vízből.”

Ferike ezután szeretett volna átalakulni repertoireszínházzá, én azonban kiírtam magam az ő számára, különben se vállalhattam a felelősséget egyéni betoldásaiért. Színpad, szerző és darab nélkül maradt Ferike, s mindjobban kezdett hasonlítani a bevezetőben említett ismerősömhöz.

Ilyen előzmények után ér-’ tesültem, hogy gyermekem a napközi otthonban előre megfontolt szándékkal beleült a szomszédja levesébe. Pró- dukciója hatalmas sikert aratott az egybegyűlt néző- közönség előtt, az óvó néniknél azonban kevésbé, miért is Ferike rövidesen helyet foglalt a jóformán az ő személyes használatára rendszeresített szégyenpadon, ahová olyan önérzetesen ült ki, mint a színészek egy-egy siker szünetében a színház előtti kispadra.

Az otthoni fegyelmi tár-’ gyaláson is rendkívül gerincesen viselkedett. Nem titkolta, hogy különös produkcióját a „Vidám Budapest” akció egyik szórakoztató számának szánta.

— Én mindig kitalálok t?s-' larnit, amin a gyerekek nevetnek — jelentette ki minden bűntudat nélkül.

S én, minta család házi színpadának igazgatója, elhatároztam, . hogy a jövőben többet játszatom. Már dolgozom is egy kisebb művön, amelyben visszatérhet régi sikerei színhelyére, a fotel alá. Mert színész színpad nélkül partra vetett hal, és nincs rémesebb, mint ha a szerepeit maga írja... |