Népújság, 1979. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

Kell a jé magyar film! egy montázs arról, hogy baj van Ismét •J Mozit kedvelő ismerő­'■ seim igencsak tiltakoz­nak, amikor egy-egy új ma­gyar film megtekintésére biztatom őket. Legutóbb Gotliár Pál első filmes ren­dező Ajándék ez a nap cí­mű művét ajánlottam. — Elegem van a magyar fil­mekből — hangzott az eluta­sító válasz. Pedig jó szívvel kardoskodhattam a szóban forgó film mellett, hiszen a figyelemre méltó müvek kö­zé sorolható. S mert a mozi­ban sok minden lehetséges, előfordulhat, hogy a januári egri bemutató rácáfol az elő­ítéletre, s a közönség érdek­lődéssel fogadja majd a fil­met. Említhetnék más művet is. Gothár filmjét példaként azért választottam, mert egy­értelműen jelzi, hogy egy- egy konkrét film megítélésé­ben milyen jelentős szere­pet játszanak a korábbi ta­pasztalatok. Mármint a né­zők tapasztalatai. Az idén bemutatott ma­gyar filmek közül a Kedves szomszéd 12, a Csillag a máglyán 13, a Magyarok a prérin 14. a Mese habbal, valamint az Űtközben 17. a Kilencedik emelet 18 száza­lékos kihasználtságot ért el a mozikban. A Kis Valentino és a Minden szerdán 29 szá­zaléknál tart és csupán Jan- csó Magyar rapszódiája érte el eddig a 40 százalékot. Nem szívlelem ugyan a számokat, legtalábbis azokat a statisztikai adatokat nem, amelyek a művészi alkotások sikerét vannak hivatva je­lezni, ám jobb híján mégis­csak a bűvös statisztika mu­tatja az érdeklődést. Igaz, hogy az átlagot jelölő szá­mok csakis a jelenség szint­jén regisztrálják a magyar film és a közönség kacsola- tát. mégis figyelmeztetnek: baj van. Baj van! Mert a Kedves szomszéd eddigi 12 százalé­kos eredménye — sikertelen­sége inkább! — egy országos ; ódat csupán e sorok között, j de bent a moziban már üres ' nézőtér, amelynek sötétjében száz helyen csak tizenket- ten üldögélnek. Tessék el­gondolni. milyen hatással vannak az üresen ásítozó széksorok arra a néhány né­zőre. akik közül többen meg­fogadják: legközelebb bizony nem váltanak jegyet magyar filmre. O A köztudatban bizony ily sommás az ítélet: nem jók a magyar filmek, "nalmasak, nem érdeklik a '"•zönséget. Sőt! Megfogalma­zódik a vád: filmművészeink nem a hazai, hanem a kül- üldi közönség, a nemzetközi észtiválok számára készítik műveiket. Noha a legjobbakhoz, a nemzetközi élmezőnyhöz va­ló igazodás csak hasznára válik filmművészetünknek, mégis említést érdemel az a paradox helyzet, amely a fo­gadtatás oldaláról tapasztal­ható. A külföldi szakmai közvélemény — több okból persze — mintha a hazainál érzékenyebben reagálna filmjeink valóságfeltáró rea­lizmusára, dokumentatív szenvedélyére, szóki mondásá­ra. Vitathatatlan, hogy film­jeinket nemcsak eszmeileg jegyzik magas értékkel a vi­lágpiacon. hanem anyagilag is. Büszkén veszünk tudo­mást arról, hogy annak a 6— 8 filmünknek az árából, ame- l'-et évi termésünkből a népi demokratikus országokban, valamint Nyugaton el tu- du"k adni. megvásárolhatjuk mindazokat a külföldi filme­ket. amelyeket a hazai mozi- pe>k esy év alatt bemutat. Vagyis filmjeink állják a vö"senvt. filmgyártásunk kül- k""”-l'edelmi mérlege úg.v- n’-'d. egycnsúluban van. Miközben idehaza egyre gyérebb a magyar filmek nézőinek a száma, a közön­ség szinte távolmaradásával jelzi: iiditö. közérzetjavító, vagyis szórakoztató Hímeket akar látni. Vidámat, knlan dósat, izgalmasat, zenéset, látványosat. Mozit! Mozit bizony, mégpedig a szónak OSMMM 1979. december 24., hétfő Jelenei az utolsó, nagy sikerű, Várkonyi-filmből, gyémántokból a Fekete abban a játékos értelmezésé­ben, ahogyan azt a lelemé­nyes Heltai Jenő annak ide­jén kitalálta, a nehézkes, mondhatnám nyögvenyelős projetograph leváltására. A közönség elmaradása néhány magyar film meg­hökkentően kevés nézőszá­ma, amolyan „visszajelzés­ként” hatott: cikkek, tanul­mányok és nyilatkozatok ku­tattak a miértek után. A felismerésig már eljutot­tunk, de a megoldás még jó­val odébb van. Mindeneset­re eredményként könyvelhe­tő el, hogy napirendre került a szórakoztató filmek igé­nye, hogy felerősödött az a korábban is megfogalmazott vélemény, miszerint a kikap­csolódási vágy kielégítése nem feltétlen gyanús, kultú­raellenes cselekedet, s nem kötődik az igénytelenség fo­galmához. A vitázók és az il­letékesek tehát egyaránt elis­merik: kell a jó mozi, a szó­rakoztató. O A vita még tart, hi- szén nem könnyű ki­munkálni, hogyan lehetne egy ilyen kis országban az emelkedő árak mellett is ke­vés pénzből, nemzetközi hí­rünk és igényességünk meg­tartása mellett néhány jó szórakoztató filmet is csinál­ni. Biztos, hogy lehet, adó­dott már erre is példa. Mód­szere, receptje sem ismeret­len: mindenképpen az írók és egy-egy színészegyéniség fe­lé kell fordulnia annak a szó­rakoztató műfajnak, amelyet ma még hiánycikként jegyez a közvélemény. A polémiában olykor több éves gondok is megfogalma­zódnak, mint például a Filmvilág novemberi számá­nak Mit ér a film, ha ma­gyar? című interjújában. Egyetértéssel olvastam ugyan Kovács András problémafel­táró válaszait, ám szabad legyen néhány megjegyzéssel tovább görgetni ezt a kusza témát. Igaza van a jeles rendező­nek abban, hogy a hagyomá­nyos rendszerben működő, gondolkodó és elavult mozi­parkkal rendelkező forgal­mazás nem képes lépést tar­tani az igényekkel: „Egy­szerre széles választékot kell nyújtani, s több kistermes mozit kellene kialakítani!” így igaz. Csakhogy nin­csenek ilyen mozik! Eger­ben például nemhogy egy modern, korszerű, úgyneve­zett több termes „bokormo­zit”, de egyetlen szerény filmszínházat sem sikerült építeni a! közelmúlt évtize­deiben. Ez is realitás. Miként a realitások közé sorolandó az is, hogy nem elsősorban a mozihálózat ál­lapota. hanem a játszott fil­mek híre. műtaja befolyásol­ja a sikert. Mert mondanom sem kell. hogy usvanabban a régi moziban zsúfolt néző­tér előtt vetítik a westerne- ket. de még az olyan fil­mek is. mint a Detektív két tűz között, vagy a Fekete kard románca elérik a 63 százalékot. Igaza van Kovács András­nak: elgondolkodtató a for­galmazás lemaradása, elavul­tak sablon módszereik, csan- nivalónn rossz a magyar fil­mek nronagandája. a közön­cárt í7ipcp nedig ... Nos. a 1-özönsért íz.lése is a reali- fás-.k * őzé sorolandó.. Mindezt azért említem, mert a maevar film és kö­znpcértánel,- kaOCSolatáf feltá­ró vitákból kicsenriül az is. hc.pv az érdekeltek ..a má- sil hnn” k“resik a hibák for­rását. , Jóllehet, mindenkinek lennie kell a szórakoztatás felé, irányításnak, forgalma­zásnak, de az alkotóknak is. Az alkotói szabadság persze a jövőben is főszerepet kap ebben a szférában, de ezzel egyfnrangú szerepet érdemel az igény, a társadalmi igény is. Amely ugyancsak realitás. Kis ország vagyunk, gaz­dagnak sem mondható — 24 —25 játékfilmet gyártunk évente, ezért még inkább meg kell válógatni, mire költsük a milliókat, milyen filmet támogassunk, készít­sünk. A közönséget, a tévé mű­során is edződött magyar közönséget pedig ne „félt­sük” a szórakoztató filmek­től — legfeljebb a rossz mű­vektől! És érdemes elgondol­kodni azon is: vajon nem jelent-e ideológiai téren ve­szélyt az a szemlélet, amely szinte kizárólagosan a nyu­gati filmekre ruházza a ma­gyar nézők könnyed szóra­koztatásának a jogát. 1980 első négy hó­napjában 12 új magyar fil­met ígér a forgalmazás. Mű­faját tekintve: hat társadal­mi, egy történelmi drámát, két dokumentum- és egy rajzfilmet, valamint egyet­len történelmi kalandfilmet. Félő. hogy a felismeréstől a szórakoztató magyar fil­mek bemutatásáig túl hosszú lesz az út. Márkusz László A hőség zavarai a megye képzőművészetében Képzőművészetet kedvelő barátom lelkesen nyitja rám az ajtót: Csodálatos kiállí­tásról jövök. Láttad már? Azonnal írnod kell róla. Ami­kor lehűtöm, hogy egy ván- dortárlat , második helyszí­néről hozza a „friss” hírt. zavarba jön, bosszús lesz. Ennyire nem 'figyeltem vol­na? — mondja. Nos, attól tartok, ismerő- söm teljesen ok nélkül hi­báztatta magát. Ügy tűnik ugyanis, hogy megyénk kép­zőművészeti eseményei közt ez idő tájt korántsem egy­szerű dolog eligazodni. Hi­szen alig telik el olyan nap, hogy valamelyik városban, nagyközségben, avagy kis fa­luban, a művelődési házak-' bán, az iskolákban, az üze­mekben meg ne nyitna vala­ki valamilyen „rangos” ki­állítást. Hol az ország más vidé­kén élő művészt látja vendé­gül e táj, hol az innen in­dultakat, s most visszaláto- gatókat, jelentkeznek a He­vesben alkotók legfrissebb munkáikkal,- és szép szám­mal az amatőrök is. Látszólag hát szépen rend­ben megy minden. December hónapja, s mérlegkészítés ideje lévén, nem lenne nehéz a számokat segítségül hívni annak bizonyítására, milyen eredményes is volt az el­múló esztendő. Elég lenne néhány nevet felsorolni. Mondjuk azt, hogy az idén láthatták a hatvaniak Borsos Miklós szobrait, Szekeres Erzsébet textiljeit, Kaim Miklós gra­fikáit, vagy a gyöngyösiek Mónus Ferenc fazekasmun­káit, áz egriek Asszonyi Ta­más érmeit, Rajki László szobrait, avagy Selmeci György és Földi Péter fest­ményeit. És néhány adatot még. Pél­dául számokat arról, hogy a megyében összesen hány képzőművészeti akció' volt és azon hányán szerepeltek és mekkora volt a közönségsi­ker. Vagy olyan téfiyeket, hogy' /a kö;'.é^rhúítba4'P,'meg­szilárdult' a diákgalérin és az üzemi galéria hálókét, s né­hol már1 a presszótárlatra is látni példát. — És máris el lehet jutni ahhoz a kellemes következtetéshez, hogy me­gyénkben minden bizonnyal örvendetesen bővült a kép- ' zöművészetek által megérin­tettek köre. Gyarapodott azok száma, akik fogékonyak a színek, formák szépségei­re. a látvány adta örömökre, s többen vannak azok is, akik a hétköznapi életben valamiféleképpen hasznosí­tani tudják a kiállítótermek­ben megszerzett szellemi kincseket. Attól tartok azonban, csa­lóka dolog lenne bármiféle statisztikát fölvonultatni. Egyrészt azért, mert jó né­hány „akció” úgyis hiányzik e könyvelésből, másrészt, mert az ilyenféle adatok rit­kán képesek a valóságos ha­tásokról tudósítani. Márpedig az ugyancsak kérdéses, mekkora az értéke annak a tárlatnak, ahol a neves művész akvarelljeit iölrajzszögezik a falra, avagy egy kiállítás rendezésére tel­jesen alkalmatlan teremben helyezik el az alkotásokat, avagy az egymást követő programok azonos rangúként tünteik föl az éppen kez­dő amatőrt, és az ország­szerte híres nagyságot. Ne­tán, ha a tárlathoz kapcsoló­dó érdemi tájékoztatás, az eligazító szó nem is hiányzik, de ez a műveltség közbeeső lépcsőfokai híján nem jut el azokhoz, akikhez szól... A mennyiség, úgy tűnik, ezúttal nem termi a minő­séget. Éppen -ellenkezőleg ... A föntebbiek mellé föl le­het sorakoztatni a legfájóbb példát, azt, hogy mind ez ideig mennyire nem teljese­dett be mind az a várakozás, amelyet a képzőművészet ba­rátai ahhoz fűztek, hogy az idén öt új művész telepedett le a megyében, Egerben. Szó sincs persze arról, hogy a múlt év decemberében át­adott műtermes lakásokba bárki is ’ megváltókat óhaj­tott-volna, s azt, hogy meg­jelenésükkel máról holnapra gyökeres fordulat állna be e vidék művészeti életében; Már csak azért sem, mert képzőművészeti kvalitások­ban eddig sem volt hiány! De abban joggal lehetett bízni, hogy már maga az a. tény, hogy a helyi * művész- csoport létszáma egyharmad- dal bővült, maga után von­ja a képzőművészet korábbi állóvizeinek megpezsdülését. Hogy kialakul egyfajta egész­séges versenyszellem, jó ér­telmű vetélkedés, amelynek a közönség mindenképpen nyertese lesz. Tudjuk, mindez éppen nem így alakult. Az idén például a Heves megyei képzőművé­szek termésének legjavát rendszeresen összegező őszi tárlat elmaradt. Haloványra sikerültek a képzőművészeti világhét rendezvényei is. A korábbinál kevesebben vál­lalkoztak szűkebb pátriánk­ból önálló bemutatkozásra. Ritkult a csoportos kiállítá­sokon szereplők névsora is, — így például a gyöngyösi szüreti tárlaton jelentkezőké. — Arról már nem is beszél­ve, hogy az Arcok, sorsok or­szágos hatvani programján — amely mintegy száz alko­tót vonzott — megyénket mindössze ketten képvisel­ték ... Nos, ennek okai közt fel­tétlen szerepel, hogy az ér­tékeket összemosó zűrzavar miatt a szükségesnél jóval kevesebb figyelmet, törődést és társadalmi támogatást kapnak a megyéhez kötődő, itt élő, vagy itt alkotó mű­vészek. A bőség zavara, sőt zava­rai. Valahogy ezzel az elcsé­pelt fogalommal lehetne je­lölni mégis a kialakult hely­zetet, amelynek megoldása bizonnyal nem lesz egysze­rű. A kevesebb és jobb kiál­lítás többé, többet adóvá válhat ugyan, de valószí­nűleg csak akkor, ha a sok egységes művészeti koncep­ció jegyében, átgondoltan szűrődik eléggé. De ez már egy következő, és mélyebb e jmzést igénylő cikk témá­ja. Németi Zsuzsa A világot két egymással ellentétes lény, vagy lényeg tartja hatalmában: Dondoi­szó és Hindizozo. Mindkettőt Petóka ismerte .fel. Petóka az én kisebbik fiam. Mint az emberek általában, ő is szükségét érezte, hogy iste­neket teremtsen. Mert kez­detben vala a sötétség, ké­sőbb pedig megjelent a mű­tőlámpa, a nap és a hold, majd ezeknek tükörképei, a lélek, a szellem és a tudat, de ne felejtsük el, ezek kö­zül mindegyik ugyanaz, mint ahogyan kezdetben a sötét­ség, világosság ,is volt; a világosság pedig sötétség is mindaddig, amíg Petóka el nem választotta őket egy­mástól. Mi. a szülei, soha nem be­széltünk neki sem . Dondoi- szóról, sem Hindizozóról, nem is beszélhettünk, amíg általa tudomást nem szerez­tünk róluk. A két nevel ko­rábban nem ismertük. Mi magunk jelenleg csupán ott tartunk, hogy kérdezősködés és megfigyelés által próbá­lunk képet alkotni a dairno- nokról. Először is a szavakat vizs­gálva könnyen észrevehető a hangulati' sugalmazásuk: Dondoiszó olyan, mintha egy bársonnyal borított gongot és egy finom lehellettől megszólaló sípot vagy fuvo­lát hallanánk: Hindizozó be­tegen sóhajt, aztán megzör­dül, akár a csigzolópapír, vagy mint fogunk között a homok. Dondoiszó látható is, mert azonos a fénnyel, a vi- lágossággál. Ha a tévé kép- . ernyőjét teljesen oldalról nézzük, „ott van Dondoiszó”; a villanykörte, ha ég: Don­doiszó; a húslevesben kígyó­zó finommetélt szintén Don­doiszó és a lényegiség meg­testesüléseként saját lényünk­kel egyesíthető (integrálható, miközben időbelileg tágabb körben mi is levestésztává integrálódunk a Vörös Haj­nal vagy az Új Élet Mgtsz gyúróasszonyainak kezé­ben!; Hindizozó viszont nem látható, csak „ott van”. Ha leoltjuk a világítást, Hindizozó azonnal beköltö­zik a világítóeszközökbe. Ez a tulajdonsága vezethette a monisztikus filozófiai isko­lát ahhoz a feltételezéshez, hogy Hindizozó nem . más, mint Dondoiszó hiánya; a Dondoiszónélküliség állapo­tában létező tudat (Undoh- doisolichbewusstsein); hol­ott a láthatatlanság egyál­talán nem jelenti azt, hogy a dolog nem létezik, ugyan­is Dondoiszó és Hindizozó felfogható úgy is, mint ugyanannak a dolognak két ellentétes formája. Például a modern fizika által ki­mutatott elektronok leg­alábbis Dondoiszó-jellegűek, míg a pillanatnyilag nem is­mert. de sejtett elemi ré­szecskék bár léteznek, még­is Hindizozó állapotúak. Az átváltozás egyik álla­potból a másikba nem vég­leges. akárhányszor megis­métlődhet még véletlensze­rűen is. Hindizozó olt rejtő­zik a legmegnyugtatóbbnak látszó dolgok mögött, készen arra. hogy Dondoiszó gyen­gülését vagy távozását ki­használva csalárdul átlénye­güljön azzá. ami korábban Dondoiszó volt. Petóka meg­eszi a húslevest, és magához veszi a , benne fénylő Don- doiszókat, megfürdettetik, de még csak hever, és a mamá­ja meséjét hallgatja, amikor egyszerre megszólal": „A hasam, belement a Hin­dizozó, ott van a Hindizozó a hasamban”. Álljunk meg itt egy kicsit. A felnőtt em­ber, aki babonás, misztikus légkörben nevelkedett, úgy mondaná ugyanezt, hogy „csikar a hasam”: azaz úgy fejezné ki magát, mintha a hasa önálló cselekvésre ké­pes lény, úgyszólván isten­ség volna, nem pedig része az emberi egésznek, holott a hasa csupán értesítést küld neki a tapasztalatairól; aki­nek „csikar a hasa”, annak tulajdonképpen csikarja va­lami a hasát. Feltehetően ugyanaz, ami a tányérban még Dondoi.szónak mutatko­zott. Petóka hasát ilyenkor simogatni kell, mindaddig, amíg Hindizozó böfögés alakjában el nem száll, bele egyenesen a leoltott lámpa búrájába. És ahogy Petóka ilyenkor mondja: „Most már jönnek a tiszta Dondo­iszók ...” Nem tőlünk tanulta azt sem, hogy a Dondoiszók tiszták. Mindeddig tisztelet­ben tartottuk a miénktől különböző világnézetét. Tu­domásul kell vennünk, hogy ami nekünk szorongás, féle­lem, nyomorúság, betegség, háború, özönvíz, világpúsz- tulás, az neki Hindizozó. A mi tevékenységünk arra kor­látozódhat, hogy a Petókát körülvevő dolgokban ál­landóan helyet biztosítsunk Dondoi.szónak, mert a leg- harcosabb antihindizozóiz- mus is hatástalan önmagá­ban. Ha nem formálunk mindent. Dondoiszóvá, akkor Hindizozó megtalálja a he­lyét, ahol valamilyen alak­ban felbukkanhat. Habár mi, Petóka szülei, elveszettnek érezzük a szo­kást. Petóka kedvéért most karácsonykor fenyőfát állí- .tünk, meggyújtjuk az összes gyertyát, aminek a lángjá­ban az izzó hegvü: fekete szál. Petóka szerint. maga Dondoiszó: meggyújtjuk a csillagszórókat is és Petóka kedvéért elhisszük. hogy most már jönnek a tiszta Dondoiszók ... \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom