Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-10 / 263. szám
Schultheisz Henrik, a hatvani direktórium elnöke A SOMOGY MEGYEI Szil községben látta meg a nap- világöt 1883, szeptember 28- áh. onnan vetette a munkás- sors Hatvanba az iBOO-as évek elején. Előbb azonban Budapesten tanult szakmát, de nemcsak a kőművesmunka ismereteit, hanem az osz- tálynarcot is. Álig száradt még a tinta a segédlevelén, máris bekapcsolódott a szervezett munkások mozgalmába. Nemcsak a kőműveskalapácsot használta, hanem az eszét is. Nyitott szemmel járta a világot, és nem elégedett meg a Népszava olvasásával, hanem rendszeres látogatója volt a szakegylet könyvtárának Is. Jól el tudott igazodni a napi politikai kérdésekben és a munkatársak közül kitűnt azzal, hogy nemcsak megértette, mit kíván a munkások érdeke, hanem azt el is tudta mondani, meg tudta magyarázni. Csakis így érthető, hogy «mikor Hatvanba jött munkát vállalni, noha alig töltötte be a huszadik évét, az idősebb szaktársak is elis- nherték vezetői rátermettségét. Hatvant néhány évtizéde rhégíosztották a városi rangtól, visszaminősítették községnek. de mint utólag bebizonyosodott, ez eléggé elhamarkodott intézkedés volt. Az 1867-es vasútépítés, az 1889-es cukorgyáralapítás következtében Hatvan lakossága rohamosan növekedett Ezén belü| különösen « munkások számaránya. A század első évtizedében pedig egyre-másra hozzák létre a szociális, kulturális egyleteket a szakszervezeti csoportokat és a szociáldemokrata párt is jelentős tömegeket tudhat maga mögött. Például 1904 szeptembereben, hét'enöt évvel ezelőtt hatá- \roztak el az építőmunkások, a MÉMOSZ hatvani csoportjának megalakítását. Az alakuló gyűlés a vezetőség tagjai sorába választja a huszonegy éves fiatal kőművest: Schultheisz Henriket, akinek pályája egyre feljebb ivei a hatvani munkások mozgalmában. Az I. világháború előestéjén már Ő a MlíMöSZ-csopórt élnöké. A vihar előtti csöndbén vajon tViégséjtétté-é « közeledő borzalmat? Gyűlések, bérsztrájkok. választójog-kövé- télés, május elseje megünneplése. a szakszervezeti és párttaglétszám növelése — ilyen feladatok megoldása kötötte le az idejét és a családalapítás. AKAR FELISMERTE, akár ném a háborús veszélyt, a négy évig tartó vérzivatar rá kellett, hogy döbbentse a forradalmi baloldal igazára: vállalta a forradalmat. Az őszirózsásat is, a proletár- diktatúrát létrehozó vértelen szocialista forradalmat is. A polgári demokratikus forradalom győzelme idején már nemcsak az építőmun- kások tekintették vezetőjüknek, hanem az egész város munkássága. Ez fejeződött ki abban, hogy őt választják meg a szociáldemokrata párt elnökének. A Tanácsköztársaság kikiáltása után pedig, amikor sor kerül a direktórium megválasztására, a munkástanács ülésén közfelkiáltással őt választották meg az intéző bizottság elnökének: „Imre bácsi, Imre bácsi kell nekünk!” (A Henriket Imrévé magyarosította a közakarat.) Időközben a Hatvanban eltöltött évek alatt a pelyhed- ző állú legény 35 éves meglett férfivá változott. A kőművesmunka abban az időben különösen nem volt le- ártyálom. és a háborús évek azontúl is hozzájárultak ahhoz. hogy „elnyerje” a bácsi nevet, de minden bizonnyal a mozgalomban kivívott tekintélye is alapul szolgált a megtisztelő „Imre bácsi” megnevezés kialakulásához. &Mmm 1979. november 10., szombat Megválasztották tehát a direktórium elnökének, pedig számításba jöhettek volna mások is: Papp Kálmán, a hatvani földmunkások nagy tekintélyű vezetője, aki már az elmúlt század végén is részt vett a mozgalomban; Pintér István, aki a cukorgyári munkások körében tett szert népszerűségére, de Nagy Lajos is elismert vezető volt, mint a hatvani vasutasok szakszervezetének elnöke. Schultheisz Henrik minden erejét, képességét a tanácshatalom szolgálatéba állította. Szinte elviselhetetlenül sok terhet vállalt • magára. Nem elég, hogy ő volt az egyesített párt városi elnöke, a tanács tagja, a direktórium elnöke, hanem az áprilisi tanácsválasztások során beválasztották a hatvani járási tanácsba, majd a járási tanács intéző bizottságába és végül Hatvan képviseletében tagja lett a megyei tanácsnak is. Aki azt gondolja. hogy ennyi megbízatásnak nem lehet eleget tenni, csak névlegesen viselte ezeket a tisztségeket, az téved. Schultheisz Henrik éjt nappallá téve dolgozott a szocialista forradalom győzelméért, a munkáshatalom fennmaradásáért, az új társadalom felépítéséért. Az ellenforradalom győzelme után az ellene kiadott vádindítványban olvashatjuk róla: „nyilvánosan megtartott gyűléseken, szóval több alkalommal felhívta a hallgatóságot a Tanácsköztársasághoz való csatlakozásra.” ez az Állítás igaz, fáradhatatlanul agitált: az üzemek munkásgyűlésein a fegyelmezett munkavégzésre buzdított: a Vörös Hadseregbe bevonuló fiatalokat a szocialista haza védelmére lelkesítette; szervezte a Vörös Hadsereg élelmiszerrel való ellátását; fellépett az árurejtegetők, az ellenforradalmárok ellen; irányította a pártot és a direktóriumot. Nem csoda, ha a megfeszített munka kimerítette. Ezért is döntött úgy júliusban, hogy a direktóriumi elnöki teendőket helyette Papp Kálmán lássa el, ő meg mint pártelnök vegye ki részét a forradalom szolgálatából. Ném sokáig volt módja nyu- godtabb körülmények között dolgozni. A külföldi beavatkozók túlereje megdöntötte a Tanácsköztársaságot. A Hatvanba bevonuló román királyi hadsereg tisztjei és a magyar ellenforra- dalmár tisztek rettenetes bosszút álltak, amiért a munkások és parasztok meg merték kísérelni a kizsákmányoló rendszer felszámolását. A román tisztek parancsára kivégezték azt a 49 beteg állományú vöröskatonát, akiket a mezőkövesdi kórházból szállítottak Budapest felé, de Hatvanban végez‘ék ki az idehurcolt 6 zagyvapálfal- vi bányászt és több olyan sebesült vöröska'onát, akit a kastélyban oerendezett kórházban ápoltak. A magyar tisztek sem akartak elmaradni, ők gyükoltatták meg orvul Elefánt József hatvani párttltkárt és Oláh János tanácsi vezetőt. Ez a sors várt volna minden bizonnyal Schultheisz Henrikre is, de ő felismerte a veszélyt és illegalitásba vonult: Rákosfal vára menekült, a szülei lakásán rejtőzködött és csak szeptem-' berben merészkedett vissza Hatvanba a családjához. Talán jobban járt volna, ha nem tér vissza, itt ugyanis hamarosan rábukkantak az ellenforradalmárok: letartóztatták, Egerbe vitték, ahol az ügyészség vád alá helyezte. Gyorsított eljárással tárgyalták az ügyét és' nem volt kétséges az elltél- tetése: egyévi és hathónapi börtönbüntetéssel sújtották. Még több mint 6 hónap volt hátra a büntetésből, de ismeretlen rosszakarói már áskálódtak ellene. Sikerült elérniük, hogy rendőrségi határozatot hozzanak, amely értelmében szabadulása után kitiltják Hatvanból és Zalaegerszegre internálják. Ezt a csapást sem sikerült elhárítani: a börtönből egyenesen az internálótáborba vitték, ahonnan csaknem egy fél év után szabadult. Akkor is úgy, hogy szigorú rendőri felügyelet alá rendelték. Pedig felesége mindent elkövetett sorsának enyhítése érdekében: nem kímélve a költségeket sem, drága pénzen védőügyvédet fogadott. VOLTAK JÓAKARÓI IS. A fia visszaemlékezése szerint Várkonyi Sándor főjegyző. aki a Tanáesköztár- saság idején hivatalban maradt, rábírta az egyik községi orvost egy olyan igazolás kiadáséra, amely értelmében betegsége miatt egyelőre nincs szállítható állapotban. 1922 januárjában bocsátották el a zalegerszegi internálótáborból, ahol „tüdőbetegséget kapott” és ez elkísérte 1938-ban bekövetkezett haláláig. Családja súlyos helyzetbe került, mert az amúgy js szűkös jövedelem nagy részét gyógykezelésre kellett fordítani. Az internálásból hazatérve, felvette a kapcsolatot egykori mozgalmi társaival, a szakszervezeti vezetőséggel. A rendőrség közbelépése megakadályozta, hogy visz- szatérhessen a mozgalomba, de a szervezett munkások maguk között érezték. Munkahelyén gyakran kértek tőle tanácsot. ’ Betegsége késztette arra is, hogy iparengedélyt kérjen és kisebb tatarozási munkák vállalásával biztosítsa a család fenntartását. Anyagi helyzetük csak akkor javult valamelyest, amiután felnőtt fia 1931-ben megszerezte a mesterlevelet. A FELSZABADULÁS után a hatvani munkások, az egykori harcostársak idézték fel és tartották elevenen emlékét. Hozzájuk és amíg meg nem halt, a fiához ■ fordultak a forradalmi múlt iránt érdeklődő úttörők és KISZ-esek. A városi tanácsa megbecsülése jeléül utcát nevezett el róla. Németi Gábor Film a háború csendjéről Erre a kifejezésre: csendes háború, a legtöbben minden bizonnyal egy „zárt ajtók mögötti”, diplomaták, kormányfők által szavakkal vívott küzdelemre gondolnak. Pedig a kifejezés illik egy másfajta harcra Is. Arra, amelyet a hátországban vívnak — önmaguk legyőzéséért az asszonyok, a hátramaradottak. .. Nálunk csend Volt. Nos, ez a címe a szovjet filmnapok alkalmából bemutatott alkotásnak, amelyet Vlagyimir Samsurin rendezett. A színhely egy északi kisváros a Szovjetunióban, a II. világháború Idején. A front távol van. Az itt élők idegeit nem a golyók sivítása, a bombák robbanása kezdi ki, hanem a visszafojtott, rettenetes aggodalom szeretteikért. A végeszakadhatat- lan munka, amellyel a távollevők erejét is pótolni kell. S az, hogy hiába haltak meg a legkedvesebbek, a fájdalom elől nincs menekvés, élni kell tovább — a gyerekek miatt. Valóban nagyon-nagyon halk világ ez. Az edények csörgését, a varrógépek finom zúgását csak néha-néha töri meg egy bús dallam, vagy egy örömteli sóhaj, ha a frontról érkezik „jó hír”. A gyerekek élete sem a régi. Van, amelyik 17 esztendősen — férfiként — a traktorra ül, a másik alig kamaszodva a frontra szökik. Két kicsi nevet változtat, mert csúfolják őket a Rudolf és Rita miatt. A Borisz Susztrov írását földolgozó rendező az operatőrrel, Igor Melnyikovval együtt különös hangulatot alakít ki a nézőben. Ügy tűnik, mintha fátyol fedné a képeket, csak egy-egy keserű, elborult arc élesedik meg. Egy anyáé, aki elvesztette férjét, egy leányé, aki halott kedvesére gondol, egy asszonyé, akit párja arról értesít, hogy találkozott egy kedves felcsernövel... Visszafogott, lassú a színészek játéka is. Aljosa Csersz- tové, Tamara Szjomináé, Ljubov Szokolováé, Rimma Markováé. S nem a cselekvések ritmusa gyorsul fel a háború végén sem, hanem az egymásnak feleselő érzelmi változásoké. Egy harsány, boldog harmonikás ünnep — amelyen meggörnyedve zokog a postáslány, aki annyi átélt balsors után magának kézbesít halálhírt az uráról. Egy pompás, vidám este a hazatérő frontharcos leány tiszteletére — s a felejteni akarás rikoltó tánca. Egy most megérkező apa első percei, órái otthon — s a kisfiúé, aki rádöbben, ő végleg árva maradt. Ezekkel az ellentétpárokkal teljesíti ki a „csendes háborút” az alkotó. Ezekkel fokozza a halkat kiáltássá. A háborúról a szovjet filmművészet nagyon sok jeles képviselője szólt már, talán érthető is a nézők ódzkodása a keserű témától. Ám Samsurinnak sikerült újat, szokatlan lírájával megkapót mondani. A harcok „csendjéről" is. Németi Zsuzsa 50. » — Mit tudom én? Hát amit kell. Mert őt a munkásosztály meg ilyesmi nem nagyon érdekli... Éppen csend lett, elhallgattak az ágyúk. Ez már a roham előtti csend volt. Most mindjárt megindulnak. Megragadta a fiú vállát: — Ide figyelj! Semmi más szóval, mint testvéri szóval mi itt nem boldogulunk. Mennyi román, tót, ruszin, horvát meg minden esik egy magyarra?! Belül a Kárpátokon is, hát még kívül... Százmillió ember él itt, annak mi a tizede vagyunk ... — Annál több... a tizedénél jóval több ... — szólt közbe ingerülten a fiú. — És mi az, hogy százmillió? — Hát több. És akkor? Nem lehet mindenki ellenségünk ... Mi még létezni is csak úgy létezhetünk, ha együtt a többiekkel... ha értük. Értük ... így a legjobb! De ellenük semmiképp ... — Az ülést berekesztem! — szólt hátra Czauner;most egy kicsit rekedtes volt a hangja. — Jönnek a hazafiak. Gyorsan mindenki a helyére kúszott. Czauner József hüvelykujja, mint ugrásra kész ragadozó várakozott a levegőben, a gépfegyverbe kapaszkodó többi ujjától külön. És akkor nem a románok indultak meg, hanem a híd felől csapott fel egy hosz- szan elnyúló csatakiáltás... — Á-á-á-á-á... Dvorcsák felállt csudálkozva. Talán látta is a szuronyaikat, leszólt: — Az oroszok... A dandár huszonhetedik zászlóaljának maradványai, nagyobb felében volt orosz hadifoglyok, látván, hogy .golyóik végképp nem fogják az ellenséget, a végső megoldást választották, szuronyrohamra mentek. — Na hiszen, szuronyunk még nekünk is van... — mondta Dvorcsák, és fejjel előre lefordult; bekötözött kezével fennakadt a fűzfabokorban. Holtában még újabb és újabb találatokat kapott. — A kíváncsi istenedet... ! — káromkodott Kovács. — A hazafiak —• mondta Czauner. — Ezek a román hazafiak. Most . már megindultak. De még nem lőtt. Felettük záporoztak a lövések, de ők csak feküdtek mozdulatlanul. Dvorcsákért kimászni értelmetlen lett volna. Csak legalább vége legyen, gondolta András, a legelső lett légyen a halálos. Amoda fent, a hídroncson túl, még tartott a kézitusa. A román golyózápor miatt alig hallottak belőle valamit, de mindnyájan tudták, érezték, mintha érzékeiken túli műszerekkel fogták volna fel, ami a hídon túl folyik. Végre lecsapott Czauner két hüvelykujja. — Ta-ta-ta-ta-ta... A váratlan sorozat belekaszált a románokba, szinte meghökkenve bukdácsoltak fel, mint a kuglibabák. — Hevedert! Fűzte utána, zúdította rájuk, a már fekvő, megtorpant csatárláncokra a következő sorozatot. — Na, most gyerünk! Felkapdosták a maradék lőszert, ládát, hevedereket; Czauner és Kovács vitte a géppuskát. Futottak; egyetlen nagy rohanással érték el a part menti kis vízmarás-fe- dezéket; néhányan felbuktak a tocsogókban, de felálltak, továbbfutottak. A nyurga fiú a füves pe- rerpén már meg is nyitotta a puskatüzet; négy puska tüzelt az újra megindult románokra; már mindnyájan behuppantak a védett partra, mikor az ötödik puska is megszólalt, a kis fekete katonáé. András segített felránci- gálni a géppuskát, s csak akkor húzódott le Arankához, amikor Czauner megint leadta az első sorozatot. Aranka nyitott szemmel várta. — Jön a csónak. András hátranézett. A csónak már éppen beért a part fedezetébe, egy szőke katona most fordított az evezőjén, mert a sekélyen már nem tudott tovább evezni, tolni kellett a csónakot, belekapaszkodva az evezőlapáttal az iszapba. Ingujjas parasztember volt a másik evezős. Bedobta az evezőjét a csónakba, kilépett a vízbe, s úgy tolta kézzel az utolsó métereken. — Értünk jöttek — mondta Aranka. Ez az egész annyira érthetetlen volt, hogy nem is tudott rá mit mondani. Megsl- mogatta Aranka haját, felállt, s odament a csónakosokhoz. — Ezt az asszonyt kellene, elvtórsak... a csecsemővel... — S önmaga számára Is furcsán, idegenül hozzátette: — Ma született. — Tudom — mondta a szőke katona. S ügyesen, hogy á bakancsát be ne sározza, kiugrott a partra. Elegáns volt, folttalan, tiszta csukaszürkében. mellén távcsővel. — Azért jöttünk. Odament Arankához, s megállt a hordágy felett. — Itt a csónak, fiatalasz- szony. Mehetünk. A nyelvén volt. hogy hozzátegye: ugye, megmondta, hogy itt háború van... vagy valami ilyesmit. De nem mondott semmit. A szőke szöcske, gondolta Aranka. Vajon igaz ez? Vagy csak álmodom? Az előbb a vörhenyes bajúszú is itt volt. Vagy mintha itt lett volna... nem fog magának örülni... De örült. Szegény. És most mi lesz? Mi lesz velünk, istenem?... Felpillantott a szőke katonára; most is komoly volt, szabályos, szinte hivatalos. Ez üdvözlés is volt, ez a pillantás, és köszönöm is volt. Aztán becsukta a szemét. András megfogta a rúd egyik végét. A kis fekete bajuszos már ott is termett, hogy megragadja a másik végét. Felvették, elindultak a csónak felé, (Folytatjuk} /v
