Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-01 / 256. szám
fi termetes és érdekvédelem RÖGZÍTSÜK AZ ALAPHELYZETET: manapság a munkavállalók érdekeik hatásosabb, erőteljesebb védelmét várják a szakszervezetektől, és — ne kerteljünk — kritikusabban ítélik meg mindazt, amit a „szakszervezeti érdekvédelem” gyűjtőfogalommal jelölünk. Ugyanakkor: a vállalatok gazdasági vezetői is egyre nagyobb igényekkel lépnek fel a szakszervezetekkel szemben, és elvárják, hogy a vállalatgazdálkodás stratégiáját és taktikáját, végsősoron a mindennapi termelési feladatok végrehajtását a szak- szervezetek minden lehető módon támogassák. Kérdezhetik persze: hol itt a — fogalmazásból remélhetően kisejlő — kettősség, netán ellentmondás? Hol itt a gond, mi itt a dilemma? Végtére is: a munkaadó és a munkavállaló (vagyis a vállalat és a dolgozó) legfeljebb csak apróbb ügyekben kerülhet érdekösszeüt-' közésbe, s e konfliktusok elsimítására ott vannak a precízen kidolgozott jogszabályok, a törvények, a rendeletek. Ott a döntőbizottság, a munkaügyi bíróság és megannyi más törvényes fórum. Hosszabb távon, és alapvetően nincs — nem lehet ! — lényegi különbség az egyéni és a vállalati érdekek között. Már csak azért sem, mert ezekkel azonos — hallhatjuk, olvashatjuk épp’ eleget — a népgazdasági, a társadalmi érdek is. De vajon igaz-e a brossúra-ízű feltételezés itt és most, a változó és egyre bonyolultabbá váló gazdálkodási körülmények és feltételek között? KERÜLJÜK MEG KISS® A KÉRDÉSRE ADANDÓ VÁLASZT és nézzünk néhány gyakorlati példát: Panaszkodik a művezető, mert az elmúlt három évben tizennégyen hagyták ott a műhelyt a vitathatatlanul súlyos fegyelemsértések miatti büntetés elől menekülve. Azt mondja: „mindegyiküknél már vártam, hogy ez történik; előre tudtam, hogy kilépnek. De miért kell megvárnom, hogy az illető duzzogva, sőt a főnökeit sértegetve kilép? Ezeket az embereket egyszerűen ki kellene tennem. Semmit nem vesztenék velük, inkább csak nyernék. De el sem merem mondani, micsoda kálváriát jártam, amikor az elmúlt öt évben két embernél követeltem, hogy a vállalat mondjon fel nekik. Nem is kálvária volt, hanem szabályos meghurcoltatás. S akik emiatt piszkáltak, vajon tudják-e, hogy hány és hány művezető nézi inkább tehetetlenül és beletörődve a fegyelmezetlenkedéseket, de nem tesz ellenük semmit. Kinek hiányzik például a döntőbizottsággal való áldatlan vita? Kinek hiányzik, hogy kioktassák a szocialista humanizmusról, vagy bizonyos szociális szempontok figyelembevételének szükségességéről?” Panaszkodik a szakszervezeti bizottság munkatársa, mert képtelenek elérni, hogy a kollektív szerződésben szabályozott túlórarendet a vállalat vezetői tiszteletben tartsák. Panaszkodik a másik szak- szervezeti bizottság munkatársa, hogy évek óta bajlódnak a nyilvánvalóan baleset- veszélyes — sőt: a gyárkörnyéki lakosságra is veszélyes — műhely felszámolásával, illetve szükségszerinti korszerűsítésével. De hiába minden: erőfeszítéseiket megtöri a „termelési érdek”- re való hivatkozás. A műhely nélkül nem gyár a gyár, a rekonstrukcióra pedig egyelőre nincs pénz... És panaszkodik az üzemszervező, mert azért hívták a — történetesen könnyűipari — vállalathoz, hogy kitanulja a mozdulatelemzésen alapuló munkaszervezési eljárást, majd a — vállalat által finanszírozott — tanfolyam elvégzése után a gyakorlatban is hasznosítsa újonnan szerzett tudását. „Történetesen kiváló minősítéssel végeztem el a tanfolyamot, tettem is volna a dolgomat, de már a kezdet kezdetén szembekerültem a szakszervezettel: finoman, de félreérthetetlenül adták a tudtomra, hogy ez a szervezési módszer nagyon nem kívánatos, mert a már nagyon is feszített munkaintenzitáson csavar még egy alig elviselhetőt. Ma egy másik vállalatnál végzem ugyanezt a munkát, vádaskodás nélkül, de azért — óvatosságból, mert tanultam az előbbi példán —, úgynevezett harminc százaléknyi „magyar tartalékkal”; vagyis: a lehetségesnél eleve harminc százalékkal alacsonyabb teljesítményre szabályozom be a módszert, nehogy összeütközésbe kerüljek a szakszervezettel.” TOVÁBBI PÉLDÁK HELYETT inkább a SZOT főtitkárhelyettesét, Gál Lászlót idézem: „A szakszervezetek Változatlanul legfőbb feladatuknak tekintik 'a munkáshatalom politikai és gazdasági erősítését. Ez- a reális alapja érdekképviseleti munkájuknak, ám e kettős funkció helyes értelmezésében olykor zavar támad.” Miből is. az következik, hogy gyakorta keveredik az egyéni, a csoport, és a társadalmi érdek, s hogy az! „érdekek védelme” bizony káros eredményeket szül. Mert kell-e bizonygatni, hogy a fegyelmezetlenkedők személyes érdekeinek minden áron való védelme közvetlenül is kimutatható politikai és gazdasági károkat okoz az adott munkahelyen; hogy ilyen esetben nem lehet arra a sokat hallott álláspontra helyezkedni, hogy a rossz, a hanyag, a megbízhatatlan munkás még mindig jobb, mint a hiányzó munkás, és különben is: a szociális biztonság nálunk szent és sérthetetlen... Vagy: kell-e bizonygatni, hogy nem lehetnek olyan termelési célok, amelyek érdekében egyszerűen félrerúghatók a legelemibb munkavégzési szabályok, törvények. mert ez esetben soha, senki nem érzi magát kényszeríttetve a munkavégzés feltételeinek gyökeres javítására. A munka szervezettsége nálunk azért is olyan, amilyen, mert mindig kéznél vannak a pótmegoldások: a mértéktelen túlórázás, a már kikerülhetetlen műszaki fejlesztés. Vértes Csaba (Jj csarnok épül a debreceni • / // járműjavítóban A MÁV debreceni Jármű,javító Üzemének kapacitásbővítéssel egybekötött rekonstrukciója keretében új teher- és tartálykocsi javító csarnokot építenek. A 340 millió forintos költséggel épülő. 15 ezer négyzetméter alapterületű csarnok kivitelezője a kelet-magyarországi Közmű- és Mélyépítő Vállalat. (MTI fotó — KS) A „kanadai” pályaudvaron Eger ' déíi városrészének meglehetősen élénk forgalmi csomópontja — cseppet sem jelentéktelen, de kevésbé ismert munkahelye — minden bizonnyal először szerepel ilyen megfogalmazásban. S az igazsághoz tartozik, hogy van is benne némi túlzás. A cím második szava is nyugodtan idézőjel közé kerülhetett volna, hiszen — voltaképpen csak egy autóbusz- megállót tisztelt meg a riporter a jobban hangzó titulussal, pontosabban: a helyi- járat MEZÖGEP-i végállomásáról jelentkezik» Mentségére szolgáljon azonban, hogy bárminek nevezik is megyeszékhelyünk e picinyke darabját, nem kevesebb, mint legalább 160- szor fordul itt napjában Volán-gépkocsi. Hosszú vonalban sorakoznak a várakozó járművek, a jól ismert fehér Skodák, meg a csuklós, vagy hagyományos sárga Ikarusok, sokszor alig engedvén helyet a járdaszigetek mellé iparkodó többi társuknak, jó néhányat talán ki is szorítván inHa rólam van szó, az mindjárt más Ez sem új téma. Ki tudná felsorolni, hányszor beszéltünk már az ésszerű munkaerő-gazdálkodásról? De hát más beszélni valamiről és egészen más cselekedni is valamit. — Nálunk a munkaerőgazdálkodás súlyponti kérdés. Aki mondta, az Lakatos Imre, a KAEV gyöngyösi gyáregységének az igazgatója. A kijelentés pedig úgy hangzott, mint valami szép, illedelmes leckefelmondás. Az ilyen megfogalmazás után mást sem lehet tenni, mint nagyot bólintani, aztán megérdeklődni az illetőtől: hogyan érzi magát, mi újság otthon, mennyi paradicsoma termett a hobbikertjében. Most azért mégse tegyük ezt. Az igazgató nagyon komolyan gondolta azt, amit mondott, önmagukról beszélt. — Kevesen vannak? — Nem így mondanám. A tény az, hogy a további fejlődésünk gátja a szakmun- kásjhiány. Nincs nálunk elég forgácsoló, villanyszerelő és festő. — Miért nem nevelnek maguknak? — Volt egy korszerű tanműhelyünk, de nem tudtuk kihasználni. Ott álltak a gépek magukra hagyatva. A tanműhelyt be kellett zárnunk, de bármikbr hajlandók vagyunk megnyitni, ha szükség lesz rá a szakmunkásképzéshez. — Miért nem néztek szét a gyáron belül? Hátha tudtak volna néhány embert át. tenni a megfelelő helyre. — Azt tettük. Megállapítottuk, hány dolgozót tudunk megmozgatni. Március 31-én az átcsoportosítást elhatároztuk. Mindenkit, aki improduktív munkát végzett, termelési tevékenységre irányítottuk át. — Mit jelent most a többes szám. használata? — A valódi kollektív elhatározást. Minden érdekelt szerv egyetértésével- döntöttünk. Személyenként, név szerint állapítottuk meg, kikre gondoltunk az átcsoportosításkor. Elkészítettük a tervet is, és akkor lepődtünk meg, amikor a végrehajtás ideje jött el. Egyszerre egy sor nehézséggel, ellenállással találtuk szembe magunkat. — Érthető, ha az érintettek nem tapsikoltak a gyönyörűségtől. — Az talán érthető is lett volna, de a legerőteljesebb ellenkezést a középszintű vezetők fejtették ki. Kézzel- lábbal magyarázták, miért nem lehet tőlük sem az egyik, sem a másik dolgozót elvinni máshová, miért nem ■tudnak ők kevesebb emberrel dolgozni. — Mi lett a vége? — Többen megsértődtek, mert személyük elleni támadást tételeztek fel az intézkedés mögött. Mqft is a középvezetőkről szólok, ölüket csak úgy érintett a változás, hogy meghatározott személyeket kellett tőlük máshová irányítani. — Ök nem vettek részt az előkészítésben, a végrehajtási terv kimunkálásában? — Dehogy nem. Csak talán arra gondoltak annak idején, hogy ők valahogy mégis kivételes bánásmódban részesülnek. Majd kibeszélik magukat valahogy. A másik osztályról, a másik helyről csak hadd vigyék el az embereket, az természetes, az érthető, az szükséges, de tőlük. .. Meg aztán az is lehet, hogy nem vették elég komolyan az elhatározást. Arra gondolhattak, az idő múlásával majdcsak alábbhagy ez a lelkes nekibuzdulás. Feledésbe megy majd minden. — Az érintett dolgozók is igy viselkedtek? — Mindenkivel személy szerint szót akartunk érteni. Egy részük megértette, az intézkedés az ő érdeküket is szolgálja. Más részük azonnal idézte a Munka törvény- könyve megfelelő paragrafusait, amelyek az ő érdeküket védik. Mások kijelentették, ■ őket nem érdekli sem a jobb munkakörülmény, sem a magasabb fizetés. Ök nem mennek sehová, mert ott szokták meg, ahol vannak. De ha mégis' menniük kellene, akkor inkább kikérik a munkakönyvüket. — Kikérték? — Kikérték. Sőt! Megindult egy furcsa mozgolódás. Egymás után kaptuk a bejelentéseket arról, hogy ez, vagy az a vezető milyen erkölcstelen, milyen ügyei vannak. Az intrika és a rágalmazás megkezdődött. Éppen ezért az a véleményünk, hogy a munkaerő-átcsoportosításkor az alapos ekikészítés után a döntést minél gyorsabban végre, kell hajtani. — Mennyire játszott közre a gyáregységük esetében a bérezési gyakorlatuk az átcsoportosítás megvalósításában? — Állítom, hogy az új bértáblázatra való beállás nem egyenlítette ki a jövedelmeket, aminek több oka is van. Ugyanakkor kénytelenek voltunk olyanoknak is pénzt adni, akik nem érdemelték meg. El kell érnünk, hogy a kiemelkedő, jó munkát kiemelkedő bérrel tudjuk honorálni. — Elkedvetlenedtek az egyáltalán nem szívderítő ta. pasztalataik birtokában? — Nem. Meggyőződésem, meggyőződésünk, hogy az új rendelkezést végre lehet hajtani, segíteni fog a hatékonyság növelésében, a munkaidő kihasználásában, a munkafegyelem megszilárdításában, ha...! Ha mindenütt, minden üzemben, minden vállalatnál azonos elvek alapján, egységes módszerek segítségével fogunk hozzá a végrehajtáshoz. A KAEV gyöngyösi gyáregysége a termelését az utóbbi években 160 százalékkal növelte. Az exportjuk ezalatt a háromszorosára nőtt, ezen belül nagyobb mértékben a tőkés export fokozódott. Gyártmányaik háromnegyedét exportálják. Ecy nyugatnémet céggel működnek együtt. Ez a néhány adat is érzékelteti. hogy az üzem sor- . sa. gazdálkodásának hatékonysága érzékenyen érinti a tágabb környezetet is. Amit az igazgató elmondott, jó tapasztalatokat nyújthat mindenkinek, akinek hasonló feladatokkal kell megbirkóznia. G. Molnár Ferenc nen. Induló s érkező pilóták köszöntgetik egymást szinte szüntelenül. Akkora a mozgás, hogy igazán becsületére válna egy „igazi’’ pályaudvarnak is! A gyárkapuval szemben, két szürke konténerépület. Az elsőben: a forgalmista, Oroszi Györgyné. Amolyan parancsnoka a szolgálati helynek. A járatok — vagy ahogyan rhondja: fordák — kiállításáról gondoskodik, a menetrend betartására ügyel. Intézkedik, ha elromlik egy- egy jegy automata, s másik kocsit vezényel a „lerobbant” pótlására. Pontos nyilvántartást vezet minden be- és kifutásról. Éberen figyeli, hogy mi történik a több mint tíz kilométeres vonalon. S ha valahol valamikor szükséges •— már amennyire módja van rá — erősítést, rásegítést küld. No meg — lévén az egyetlen nő a „pályaudvaron” — kicsit a „Hófehérkéje” is férfikollégáinak. El-elcsen néhány percet hivatalos munkájából, s fel-felteszi azt a kávét, aminek elfogyasztására másutt aligha telne idejük a sofőröknek. Ha szabályellenes is. nem szól rá a körülötte lábatlankodókra, egyikükre sem neheztel, ha rövid időre leülnek melegedni az öltözőnél sokkalta barátságosabb helyiségben. A másik konténer ugyanis a szociális létesítmény. Szekrénykékkel, mosdóval, zuhanyozóval és miegyébbel. — A mellékhelyiség rozoga, s nincs benne villany. A tusolóból pedig kifolyik a víz az előtérbe — panaszolja egy fiatalember, Szabó László. — Az öltöző pici és fűtetlen, ősszel, télen még arra se nagyon • alkalmas, hagy egy-egy szerelés, javítás alkalmával ruhát cseréljen benne az ember. Pihenőnek pedig: olyan lenne, mint a börtön. Így inkább amíg jó idő van, kinn a ház előtt tanyázunk. Ha meg hűvösebbre fordul, bekéredzkedünk a forgalmiba... Takarítónőre ide már alig futja, sokszor azonban még mosószerre sem, hiába lenne meg fiennünk a jóakarat. (Szóval, néha tényleg olyan, mintha nemcsak a városban, hanem a vállalat közeli központjában is alig tudnának rólunk valamit. Valahogy, kiesünk az érdeklődésből... Délelőtt fői tizenegy tájban zacskós tejet lobogtat egy középkorú gépkocsivezető, s boldog örömmé] sóhajtja, hogy no, végre megreggelizhet. Többen is összejövünk az ajtó előtt. Beszélgetés közben kiderül, hogy cseppet sem könnyű a szolgálat. Hajnali négykor indul az első járat, s néhány perccel éjfél után tér vissza az utoj- só. Ha egész napos. veggH öttől fél hét tájig ül a volánná] az ember, s sokszor bizony még a rendes étkezésre sem jut idő. Itt a közelben még csak egy büfé sincs. A vállalati étkezde elég messze van. a néhánv szabad . percbe nem fér bele az ebéd. S ha mondjuk, a műszaki szemle idején a telepen mégis asztalhoz ülhetnek, annak sem nagyon örülnek, mivel az eszük másutt jár. Valamennyien fordulóbérben. dolgoznak, s a kényszerből eltelő percek a keresetet csökkentik. Hiába mondják, hogy a kocsikat éjszaka is átvizsgálhatnák a műhelyben, nem jutnak előbbre a kéréssel. — Roppant észnél kell lennünk, ha úton vagyunk! — beszéli Demény Mihály, a „Fehér József”, szocialista brigád helyettes; vezetője. — Nemegyszer elénk vágnak a ’ személyautósok a szomszédos sávról, vagy éppen egy-egy gyalogosnak jut hirtelen eszébe, hogy toronyiránt átballagjon a másik oldalra. S ilyenkor mit tehetünk mást, minthogy hirtelen fékezünk? Nemrégiben magam is így csináltam, s úgy elvágódon az egyik utasom, hogy azonnal kórházba kellett vinnem. Ahogy utóbb hallottam, hetekig az ágyat nyomta... Mondanom sem kell, hogy bár igazán nem tehettem ró■ la, megrázott az eset. Máskor meg más bosszant fel! Kérem, ma már ott tartunk, hogy a bliccelők már a pilótát is megverik, nemcsak az ellenőrt! Mostanában például, rövid idő alatt háromszor is előfordult efféle tettleges- ség a járatokon. A sértegetést — még ha olykor társadalmi munkábaú, az ellenőrök segítése közben is kapjuk — már szinte lenyelnénk, de az ütlegelés igazán sok! — S ha vége egy-egy fordulónak? — Többnyire magunk tisztítjuk az autóbuszokat, ami- ,ket a közönség, őszintén szólva nem nagyon kímél — magyarázza Soltész Károly. — Papírzsebkendővel, jegy- gyei, napraforgóhéjjal szórják teli a kocsikat, s a sok szemetet elég nehéz felseperni, eltávolítani. — Különben érdekes, változatos ez a pálya — veszi át a szót mosolyogva Dom. boróczki Sándor. — Akadt már utasaink között kórházból kiszökött, s le-fel koc.si- kázó kisgyerek, sőt bilincses letartóztatott is a közönség közé kapaszkodott... Sok- embert megismerünk, sok'an ránk köszönnek szolgálaton kívül is. Nem tehetünk- róla," de annyian a szívünkhöz nőnek, hogy — ha a KRESZ tiltja is — néha az indulást jelző csengő után is visszatartjuk a kocsit, kinyitjuk az ajtót, megvárjuk a rohanókat. Jó szóért, egy-egy kedves mosolyért elfelejtjük minden bosszúságunkat. S ha fárasztó is a munka, újra kezdjük. Évek óta, s még esztendőkig. Mit csináljunk, ha már ezt a szakmát választottuk?! Szól. s felül megint a volánja ‘mögé. Indul társai után. Ki tudja már. .hogy a hányadik körben.. .? Gyónj Gyula m i fi SSt 13711. november 1., csütörtök
