Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-24 / 275. szám
Az új párttitkár, az építkezés vezetője és területi pártbizottság titkára — Oleg Jankovszkij, Mihail Uljanov és Ki- rill Lavrov a film egyik jelenetében. RÁZÓS TÉMA Visszajelzés Egy film és annak két tanulsága Bevezetőként tisztázandó: kétféle visszajelzést is tartalmaz a fenti cím. Az egyik Alekszandr Celman színpadi, majd onnét filmszalagra átültetett művének a címe, illetve egy szakember visszajelzése. A másik, a szerényebb vissza, izé* pedig e sorok írójának a bemutatóhoz kapcsolódó megjegyzése. 1. A film címét adó Visszajelzés egy módszeresen elfektetett bizonyító erejű vélemény, amely hosszú hónapokig zárt dossziéban várta, hogy felnyissa valaki. És, hogy tanulmányozza Vjaz- nyikovának, a térvosztály volt vezetőjének sok millió rubelt érő számításait. Nem kockázatmentes vállalkozás a felsőbbség elé tárni az említett dosszié kérlelhetetlen igazságait. Ám Szakulin a nagy fontosságú építkezést magáénak mondható kisváros újonnan megválasztott fiatal párttitkára a kis és a nagy „istenekkel” szemben is állja a vitát. Sőt, okos érvekkel felvértezve szembeszegül a határidő előtti átadás szükségességének mesterségesen kialakított dogmájával is. E néhány sorból is kitűnik. hogy Gelman nemcsak kedveli, vállalja is az úgynevezett rázós témákat. Az Egy ülés jegyzőkönyvében, a színdarabból készült Prémium című filmjében is a termelés közvetlen irányítóit helyezte reflektorfénybe. Azokat az ambereket, akiken áll. vagy bukik a siker, az építkezés, vagyis a terv teljesítése. A Visszajelzés néhány lépéssel tovább- menve — miként a címben is benne van — tulajdonképpen visszajelzi a különböző döntések, intézkedések hatását. A demokratizmus hiányát is természetesen. Azokról szól ez a film, akik emberek százait, ezreit vezetik, s akik ezeknek a „vezetetteknek”, vagyis a munkásoknak felelősséggel tartoznak. S ez a felelősség nemcsak rubelekkel mérhető. A bürokratikus döntések, a saját karriert féltő magatartások, a nagyhangú kirakatvállalások ellen is hadakozik a film, annak párttitkár hőse. s ami mindezzel együtt jár: fellép a személyi kultusz középszintű maradványai ellen is. Nem szándékom szabályos kritikát kanyarítani a Vísz- szajelzés című szovjet filmről. Még azt sem írom, hogy jó volt, legfeljebb feljegyzem: döbbenetesen igaz, őszinte alkotás. S ha a hosz- szú dialógusok alatt olykor ellankadt is a néző figyelme. biztosra veszem, hogy egy más, egy „illetékes" közönség számára érdekes, és egyben tanulságos is lehetne ez a képekben rendezett vitadráma. Amelynek története, méginkább dilemmája nálunk sem ismeretlen. Mint ahogyan nem ismeretlenek azok a különQSWWiih böző szintű vezetői magatartások sem, amelyek olykor szinte táplálják a „hiba csak az, amelyről írnak, amelyről beszélnek”, avagy a „ne szólj szám” filozófiáját. De... És most következik a kritikus már említett jelzése. Ez a szerény visszajelzés nem mérhető ugyan rubelek, forintok millióival, mégis kéretik nem elfektetni, sőt valami módon hasznosítani inkább. Arról van szó, hogy Egerben labdarúgócsapatnyi közönsége volt csupán a Visz- sza jelzés bemutatójának: pontosan tizenegyen ültünk a moziban. Ez bizony kevés, különösen, mert nem e film iránt érdeklődők váltottak jegyet az előadásra. Ám ha mondjuk valamelyik gyár, építkezés, avagy egy város felelős vezetőiből tevődik össze, ez a tizenegy ember, akkor még létszámától függetlenül is jó közönség lehetett' volna a csapatnyi néző. Tizenegy vezető pártmunkás, vállalati igazgató, főmérnök, közgazdász, tervosztályvezető és más fontos beosztású szakember közreműködésével ugyanis igencsak hasznos vitát rendezhettünk volna a film hőseinek magatartásáról, dilemmájáról. Többek között arról, hogy tulajdonképpen kinek van igaza a Viktor Tregubovics rendezte filmben. Az épülő, nagy fontosságú vegyikombinát igazgatójának, Nurkov- nak, aki hogy eredményt produkáljon — és hogy zavartalan anyagellátást kapjon — elvtelenül felvállalta az egyik gyáregység határidő előtti átadását, vagy a Vjaznyikovát támogató párttitkárnak, iaki határozottan ellenzi a megalapozatlan felajánlásokat? Ha át'adják az első termelési láncot, akkor ugyanis másfél évet késik a többi egység felépítése, s ez bizony húszmillió rubelnyi veszteséget jelent a szovjet népgazdaságnak. Ha pedig nem adják át, akkor még nagyobb a rossz: többszáz üzem várja ugyanis a kombinát termékeit, így egyre jobban gyürűdzik a veszteség. Nem beszélve arról: mit szólnak a munkások. akik szívvel-lélekkel dolgoznak hajráznák az építkezésen. Nehéz kérdések ezek, s elhangzik még jó néhány hasonló ebben a filmben. ■ Gelman hősei ugyanis nem egyszerűen csak jók, vagy rossz emberek. Olyan élethelyzetben, szituációban látjuk őket, amikor valamilyen szempontból mindenkinek igaza van. Nem egyforma és nem egyenlő fajsúlyú persze ez az igazság. Az ambiciózus párttitkár, az egyéni és a társadalmi érdekek, indulatok kusza szövevénjié- ből felderíti ugyan az igazságot, ám dönteni nem tud. Sem ő, sem a felsőbb pártvezetés, Ezért Moszkvában határoznak: mégis át kell adni az első termelési láncot, a két rossz közül a kisebbiket kell választani, mert sok gyár várja már a kombinát termékeit. Döntést hoznak arról is, hogy az átadás alkalmából ne legyen semmilyen ünnepély, mert „nem győzelem ez, hanem súlyos-vereség". 3. Jeleztem csupán mi mindenről , vitázhatott, avagy cserélhetett volna véleményt tucatnyi szakember, ha valamilyen hívó szóra megnézi ezt a szórakoztatónak egyáltalán nem mondható filmet. De nem nézte meg! Mert a forgalmazás hierarchiája, rossz beidegződése csakis a hagyományos bemutatást szorgalmazva elmulasztotta megkeresni e filmhez illő és megfelelő társadalmi forgalmazás lehetséges formáit. Ily módon sajnos nem talált Egerben „illetékes” közönségére a Visszajelzés. Pedig éppen a film bemutatásának napján tartotta a MTESZ választmányi ülését, amely a vezetési módszerekkel is foglalkozó műszaki hetek zárórendezvénye volt. Milyen kár, hogy közgondolkodásunkban ily messzeségbe esik egymástól a mozi és a Technika Háza. Márkusz László Sztorik, ötven évről Jubilál az egri 1-es számú Általános Iskola Akik a múltat idézik, (balról) Gerzovich József. Oldal Vince, Péterfalvi Tiborné és Korepla Katalin. (Fotó: Szántó György) Arra a nevezetes napra még élénken emlékeznek a hajdani kisdiákok. Egyikük, Gerzovich József olyan sok szállal kötődött az alma materhez, hogy idővel visszajött testnevelő tanárnak, ö így idézi 1929. november kilencedikét: — Ekkor szólalt meg először a tanítás kezdetét jelző csengő ebben az épületben. A korábbi heteket a helybeliek által Halas iskolának titulált intézményben — tőle nem messzire esett az egri halaspiac, innen az elnevezés — töltöttük. A költözés élmények sorát jelentette számunkra, ám gyerekfejjel mégsem érthettük meg azt, hogy valami egészen új kezdődik az életünkben. Egy olyan oktatási forma szenvedő alanyai lettünk, amelyet az országban kevés helyütt vezettek be. Beléptünk az újonnan épített nyolcosztályos állami elemi iskolába. Lapozzunk most fél évszázad krónikájába, s időzzünk el a jelentősebb fordulóknál! A kalauz szerepét vállalja: Oldal Vince, igazgató. — Azok a kisiparos, munkás szülők küldték ide fiaikat, lányaikat, akiknek gazdasági helyzete megengedte azt, hogy alaposabb tudással vérteztessék fel kamasszá, bakfissá növő kicsinyeiket, akik számára így két esztendővel megtoldották az alapismeretek elsajátításának idejét. Megérte ide jönni azért is, mert a nevelőktől távol állt mindenfajta vaskalaposság, merevség. Tudták: tisztes missziót teljesítenek : az egyszerű emberek fiait látják el olyan útravalóval, amely további boldogulásukhoz nélkülözhetetlen. Jöhettek vészterhes, nehéz, emberpróbáló esztendők — a második világháború megálljt parancsolt itt az oktatásnak, s a termeket kórházi szobákká és műtőkké alakították *— de ez a szellem töretlen maradt. Ez a magyarázata annak, hogy a régi tanítványok any- nyira ragaszkodtak tanítóikhoz, tanáraikhoz, s felnőttként is visszajártak megköszönni azt, amit kaptak tőlük. Most vegye át ismét a szót az az egykori elsős: — Akkoriban bizony hírét sem hallottuk a szemléltetőeszközök gazdag tárházának. Volí egy tábla, egy számológép, s ezzel zárult is a kör. A szegényes kelléktár persze senkit sem zavart: a pedagógusok lelkesedése kárpótolt bennünket mindenért. Nemcsak az anyagot plántálták belénk, hanem az emberség óhaját, mindig sürgető' igényét is. Ez az a többlet, . amit életfogytig nem lehet elfeledni. Ezért emlékezünk ma is szinte fiúi szeretettel Mihalcsik Gézára, a Faragó házaspárra, Kállai Lajos bácsira és a többiekre, akik eligazítottak minket a tudnivalók labirintusában. Milyenek voltunk? Se jobbak, se rosszabbak, mint a mindenkori tanulók: játékosak, jókedvűek, csínytevők, élményekre szomjúhozók. Akkor tudnánk ezekről az esztendőkről igazán ízes történeteket mesélni, ha egyszer összejönnénk, mi ötvén év előtti nebulók. Majd szememre vetnék, hogy nemegyszer visszaéltem vigyázol hatalmammal, s néhány társamat így vettem rá, hogy osszák meg velem aznapi kifliadagjukat. Érdekes, mennyi apróságot őriz frissen az emlékezet... Péterfalvi Tiborné, tanítónő 1951-ben lett a tantestület tagja, s azóta egyszer sem gondolt arra, hogy máshová pályázzon. 1979. november 24., szombat KISS BENEDEK: Korong Matyi alma Mese Kovács Margit kerámiáira 10. Boldogan énekeltek a lányok, a rengeteg millió levele muzsikált, muzsikált a fény is, s mit látott, aki látta? Két vad oroszlánt, ahogy táncra perdültek. ölelték egymás nyakát hatalmas mancsaikkal, úgy döngölték a csűrt, vagyis a földet — merthogy csürdöngölőt jártak örömükben, csak hát az egész rengeteg szolgált nekik csűr gyanánt. Az egyik tulipánfarkú volt, a másik morcos képű — mintha lett volna vélük már találkozásunk, s a Matyi gyereknek is! Ügy igaz: ők voltak azok, az elvarázsolt perzsa fejedelemfiak, akik szintén a Világrontó Banya hatalma ellen indultak föl egykor, de mert meg akarták kerülni a rengeteget, pórul jártak. Hát, ahogy vidáman tappogva járták a csárdást, lassan vedleni kezdett ám róluk az oroszlánbőr, s mire a legtüzesebb ritmushoz értek: két ragyogó fejedelemfi ugrott ki a lecsusszant oroszlánbőr- gatyából, fényesen, teljes fegyverzetben. paripásan. Lovaikkal együtt folytatták a fergetegest, de táncolt biz még a Legenda-Hasú Ember is, akitől senki sem várta volna! ■. Mikor így jól kimulatták magukat, megköszönték Ma- tyinak, amit értük is tett, s ki-ki hazafelé vette útját. A perzsa fejedelemfiak fényes kardjukkal intettek búcsút, majd elvágtattak rég látott keleti hazájukba, s vitték boldogan a gránátalma- virág-szépségű menyasszonyt is, ki szintén megszabadult: a Vasárnapot. « Csilingelt a napsugár, ahogy a lombok közt berez- gett a reengetegbe, Matyi meg a dolgavégezettség jóérzésével poroszkált a sűrűből kifelé, hazafelé. Az erdőség szélén egy holdvilágképű, megtört-megroskadt, csuparánc koldusasszonnyal találkozott, ki egy rönkön ült, pihegett, kifosztott kezeit térdén nyugtatta, s szemeinek eszelős kéksége a semmibe révedt. Matyi meghúzta a kantárt, a táltos megállt. — Hát maga de kivirágzott itt a csalánból, öreganyám! — szólott neki vidáman. — Erős a lovam: ha arrafelé tart öreganyám is, mint én, megülhet egy darabon mögöttem. Látom, fáradt.- — Legyőztél, Matyi, . legyőzted a sárkányomat, de nem bánom! — szólt vissza a vénasszony. Most ismert csak Matyi a Világrontó Banyára a csenevész, semmi koldusban. — Koldussá lettem, de nem bánom: engem is megszabadítottál. Mert tudd meg: minden erőmet elvesztettem, mikor madarad a kígyót lenyelte, mikor az én madaram meg fölfordult: elszállt belőlem minden akarat. Elvesztettem minden erőmet, minden hatalmamat, de jobb így: nagy-nagy megkönnyebbülést érzek. Gyötört engem az a fene gonoszság, s most megszabadultam tőle. Vesztedet kívántam, most meg hálás vagyok neked, látod. De a lovadra nem ülök: járd csak a magad útját! — Hát, ha így: ég áldja, öreganyám! — kiáltotta Matyi, s megsarkantyúzta a táltost. Ö sem érzett már egy csöpp haragot sem a Banya iránt, különösen, hogy ilyen nyomorúságos mivoltjában látta. — De ne játsszon megint a tűzzel, mert megégeti magát! — kurjantott még hetyke jókedvvel, amikor átfogta valaki hatalmasan a vállát, s ő felnézett. — Ki játszott itt a tűzzel, hé? És te nem égetted meg magad? — Édesapja volt az, ő ébresztgette. — Édesapám! Legyőztem a sárkányt! A vad-tüzet! — hadarta apjának, felugorva. — A sárkányt? Miféle sárkányt? Ja, persze, úgy. Hát a sárkányok arra vannak, fiam, hogy. legyőzzék Kovács Margit: Nefelcjcsszetnü koldusasszony (Mészáros András fotója— KS) őket — válaszolta apja, aki megértette ennyiből is, hányadán áll a dolog. — Menj feküdni, fiam, sokat dolgoztál az utóbbi napokban. Majd én őrködök a sárkány fölött tovább. Így Matyi megszabadult a mentegetőzés szégyenétől, amiért elaludt, jót nyújtózott hát, s kilépett a hűvös éjszaka udvarába, hogy eny- nyi kaland után valóban nyugovóra térjen. Vége — Aki megszokta az it-> teni egészséges, alkotó lég-* kört, nem vágyik sehová. — Én azt hiszem kollégáim —* harmincnégyen vagyunk —J ugyanígy vélekednek — annak örültem, hogy ötleteim megvalósításához zöld jel« zést kaptam. Nálunk ismert rétién a szakmai féltékenyt ség, a torzsalkodás, aza» mindenki megvalósíthatja ígéretesnek tűnő, dédelgetett elképzeléseit. • Huszonki-* lene éve lettünk a főiskola» gyakorló iskolájává, s ez a* rang számos kötelezettséggel? járt, fokozottabb igényességet követelt. Persze akkui fiatalok voltunk, telve ambíciókkal. Nem találtunké; szemléltetőeszközt? Emiatt* senki sem keseredett éli hanem otthon elkészítettük a, hiányzó kellékeket. Az az~ óta felnőtté vált gyekekre szívesen gondolok. Egy kissé mások voltak, mint a maiak. Fegyelmezettebben viselkedtek, látszott rajtuk^ hogy szüleik sokat foglalkoznak velük. Nem halmoz-« ták el őket minden földi jóval, ezért a keveset is értét kelték. Bizonyára meglepődnének, ha látnák, hogy napjainkban a szemétkosarak) szendvicsekkel, félig fogyasztott naranccsal és banánnal vannak tele. S menynyire igyekeztek, mit küzdöttek azért, hogy elnyerjék a nevelők elismerését, megbecsülését. Meg is állták a helyüket az életben: akár szakmunkásokként, akár értelmiségiként. Mostani ifjúinkat — ötszáznegyvencn vannak — is ilyenekké akarjuk mintázni, s ez többé- kevésbé sikerül is. Ezért ragaszkodom ehhez a csodálatos hivatáshoz. Itt semmi sem ismétlődik, itt nap mint nap új helyzetekkel találkozik az ember ... A fiatal pedagógusok képviselője az a Korepta Katalin, aki valaha szintén itt volt diák. — Az egri Ho Sí Minh Tanárképző Főiskolán, magyar— ének szakos tanári oklevelet szereztem, s nagyon örültem annak, amikor igazgatóm arra kért: jöjjek vissza, mert szívesen fogadnának. Eleinte zavartan mozogtam, ez érthető, hiszen kartársa lettem azoknak, akik korábban a jóra, a nemesre okítottak. A feszültség azonban hamar feloldódott, s ezt szintén nekik, az ő közvetlenségüknek, megértő támogatásuknak köszönhetem. Sokat fejlődött ez az intézmény. Túlzás nélkül állíthatom, hogy nem hiányzik innen a korszerű oktatás egyetlen tárgyi feltétele sem. A zene tagozatosok rengeteg lemez, kis kotta és hangszer között válogathatnak, azaz semmi akadálya annak, hogy a Kodály- módszert maradéktalanul érvényesíthessem. De büszkélkedhetnék kollégáim nevében is, hiszen a kabinet- rendszerű tanításnak már régi hagyományai vannak nálunk. Említhetném nyelvi laboratóriumunkat. amely hatékonyabbá formálja a nyelvszakos kartársak munkáját. Elmondhatnám, hogy a szabadpolcos könyvtár a magyar irodalom órák állandó színhelye. Külön öröm, hogy a korszerűség fegyvertárához teremtő lelkesedés társul, azaz tovább szeretnénk vinni elődeink rangos örökségét is . .. Kell is ez a hivatásér/ettel ötvözött bizakodás, meid az udvaron zsivajgó gyereksereg már a következő fél évszázad krónikájának részese. Pécsi István