Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-14 / 241. szám

Greskovits

László:

Napsütésben

Németh László vásárhelyi korszaka

Grezsa Ferenc korszakmonográfiája

A zenei érzék titka

Létezik-e veleszületett zenei »érzék? Vagy bárki megszerezheti? Miért van, hogy egyesek nehézkesen tanulják be ugyanazt a darabot, míg mások könnyen elsajátítják? A jelenlegi ideg- gyógyászati és pszichológiai kutatások egyre közelebb visznek a zenei érzék titkának megfejtéséhez.

A legnagyobb probléma ma is megoldatlan, az egyes emberek zenéhez való viszonyának különbözősége,

Maria A. Wyke angol pszichológus, aki a zenei érzék pszichológiai vizsgálatival foglalkozik, az egyes embereknek a zenéhez való különböző viszonyának érzékeltetésére két szövegrészt idézett. Az egyik Charles Lamb angol írótól származik: „Meg vagyok győződve arról, hogy érzelmi alapon hajlok a harmónia felé Ugyanakkor képtelen vagyok egy dallamot elénekelni. Egész életemben magával ragad a Good savé the king kezdetű dal, fütyöré- szem, dúdolgatom magamban, ha egyedül vagyok, de ahogy mondják, messze vagyok még az igazitól”. A másik idézet egy Mozartnak tulajdonított levélből való: a megragadó dallamokat elraktározom emlékezetemben és mint azt mások is észrevették, dúdolgatom magamban. Egy bizonyos idő múlva, gyorsan kialakul bennem, hogyan rakhatom össze az egyes részleteket egy jó darabbá, az ellenpontozás szabályainak és az egyes hangszerek sajátosságainak, stb. megfelelően. Képzeletemben

nem egymás után hallom az egyes részleteket, hanem úgy, mintha már együtt hangzanának föl.”

A kutatók az intelligencia- vizsgálatokhoz hasonló módszerekkel igyekeztek fényt deríteni az eltérés okaira. Különböző feladatsorokat állítottak össze, melyek segítségével az intelligenciahányadoshoz hasonló, zenei hányadost állapítottak meg. A tesztsorozatok bizonyos eltérésekkel az egyes embereknek a hangok magassága, erőssége, tartalma, színe iránti érzékenységét, valamint a ritmusérzéket és a zenei emlékező tehetséget mérték fel. A kísérlet során két különböző erősségű, frekvenciájú stb. hangot kellett megkülönböztetni A két hang közötti különbséget fokozatosan csökkentették és feljegyezték, hogy a kísérleti alany meddig tudja megkülönböztetni őket. A zenei emlékezőtehetség felmérésére néhány hangból (3, 4, 5

hangból) álló hangsorokat játszottak be, majd megismételték az egyik hangsort egy hangjegy megváltoztatásával. A kísérleti alanynak azt kellett megmondania, melyik hangot változtatták meg.

Lényegében tehát olyan szabványosított teszteket szerkesztettek, melyek a zenei képességeket, a zenei tehetséget (vele született tehetséget), valamint a szerzett zenei ismeretek szintjét mérték fel.

A zenei képességek, úgy tűnik, született tehetségen

alapulnak, ugyanakkor azonban már a gyermekkortól kezdve fejleszteni kell őket, hogy kiteljesedhessenek. Mint a nyelv esetében az idegrendszer fejlődése során létezik egy optimális időszak a zenei tanulás számára. Ennek elmúltával a tanulás nem válik ugyan lehetetlenné, de korlátozottabb.

A jó halláshoz fel kell ismerni a hangokat, vagyis meg kell állapítani a frekvenciát. Az emberek legnagyobb része egy hangot más hangokhoz viszonyítva ismer fel, jgy épül fél a hangsor.

Az átlagosnál vagy annál jobb zenei hányadossal rendelkező emberek abban különböznek a többitől, hogy jó a hallásuk, „pszichológiailag” érzik a zenét, képesek visszaadni a ritmust, van zenei emlékezetük és képzelőerejük.

Az ember, aki elég korán kezd zenével foglalkozni, csak félhangokat tud megkülönböztetni és csak néhány év után érkezik el a korunk zenéjére jellemző negyed hangok stb. felismeréséhez. A tehetséges egyéneknél azonban spontánul is kialakulhat ez a képesség: ekkor beszélünk az úgynevezett abszolút hallásról. Erre a mechanizmusra csak az újabb kutatások deríthetnek fényt. Általánosan elismert azonban, hogy az abszolút hallás vagy már születéskor létezik, vagy az olyan tehetséges muzsikusoknál alakul ki, akik már ötéves koruk előtt elkezdenek zenével foglalkozni.

Nemzedékek közös feladata a hitelesen árnyalt Németh László-kép megrajzolása. Az egész Német.h-mű átfogó, monografikus szintéziséig azonban még sok kérdés vár tüzetes elemzésre, megoldásra. Ezekből vállalt jelentős részt Grezsa Ferenc a Szépirodalmi Kiadónál megjelent korszakmonográfiájában, amelynek címe: Németh László vásárhelyi korszaka. Hiánypótló munkát végzett. Az 1945—53 közli írói életszakaszt és a korszakban keletkezett Németh-műveket elemzi. Rendező elve az időrend és a műfaji tagolás egyeztetéséből ered.

Meggyőzően bizonyítja, hogy Németh a szocializmust a gyakorlatban már 1945-ben, A tanügy rendezésével, a művelődés optimista reformtervével vállalta. A korszakon belül kisebb időszakaszokat állapít meg. 1945/46 az egyensúlykeresés két éve, a drámák időszaka (Sámson, Eklézsia-megkövetés, Húsz, Erzsébet- nap, Széchenyi). 1947/49 a megtalált egyensúly, a belátás győzelmének periódusa. Az Iszony záró részében és az Égető Eszterben ekkor alakul ki az „Üj életrecept: az individuálissal szemben a kollektív élet eszménye”. A regényíró veszi át a főszerepet, az etikára tevődik a gondolkodás hangsúlya. 1949-től 1953-ig tart a fordítói korszak. A műfordító Németh „gályapadból laboratóriumot” épít, szenvedéllyel formál erényt a szükségből. Helyzetének hátrányait viszonylagos előnyre változtatja. A szerteágazó feladatvállalás legszebb része a Németh László és az orosz irodalom kapcsolata.

Grezsa hangsúlyozza: 1945 után az idő módosította, sőt érvénytelenítette Németh némely elképzelését, de nem cáfolta meg a gondolkodót. aki öntörvényű hűséggel igazodni akart és tudott a születő új valósághoz, Politikai és ideológiai közeledéssel tényként fogadta a megvalósuló V'.ocializmust. A nagy politikai- ideológai átrendeződésben a gondolkodásban is megújuló írót sokan a régi szemüvegei át nézték és a korfordulót kővetően is szektás türelmetlenséggel támadták. 'Védelmet főként a kommunista párt és a Parasztpárt ideológusaitól kapott. Az elvakult támadásokra válaszként írta Zelik Zoltán: „Írónak író a farkasa”. Németh múltja nem megtagadást, legfeljebb korrekciót kívánt, amit ő végzett el példás valóságtisztelettel. Vásárhelyen munkával vívta ki a megszólalás és az írás jogát. Vásárhely városnyi szeretettel övezett menedék, írói műhely, magyar „Jasznaja Poljana” volt a számára. Az Alföld csendjében a távolok üzenetét, a mozarti dallamot hallja. Mindig kész az átalakuló ország szellemi életének erősítésére. feladatvállaló szenvedéllyel végzi a vállalt és az engedélyezett pedagógusmunkát. A vásárhelyi körgáton belül kritikából és szeretetből formált hősök és különcök ember- faunája élt. Drámák, regények alakjai őrzik a lokálpatrióta kollégák, városlakók arcvonásait. Nem véletlen, hogy az Égető Eszterben epikus elemzésformában bontakozik ki a sziget-eszme helyébe lépő, a vérségi családot felváltó szellemi család gondolata.

Az Iszony hősnője, Nelli minőségemberként jut el a kollektív morálig, magasodik erkölcsi példává. Benne még a Tanú heroikus vállalkozása, a világgal keveredni, elegyedni képtelen tisztaságvágy üzen. A kiválás útjait azonban már nem az erkölcsi utópia fényében mutatja fel. Németh a valóság próbakövén zúzta szét. az individuális illúziókat. A regény felel a kor aktuális problémájára is: milyen legyen a múltja által meghatározott értelmiségi ember viszonya a szocialista világhoz. Németh válasza egyértelműen igenlő: ; megőrzött értékeivel, megújulni tudó tehet.- , seggel épüljön bele. Tudta, hogy az írót mű- t vekkel és nem nyilatkozatokkal kell mérni, * értékelni: „Vallomásokat az ember, még ma- , gának is csak művekben tehet... A rólunk ' lehasadó alakok együtt többet mondanak a > legtökéletesebb vallomásnál”.

Németh a színpadon sem alkudott rrteg, ' igazságait nem igyekezett tetszetősekké tenni. , Az ö színháza nem az életből való kivonulás, • hanem a szociális felelősségtudat, az intellektuális gondolkodás színtere. Tragikus életlátása nem pesszimista. Az élet és mű alkati mélységeiben gyökeredző Széchényi bizonyítja. „A tragikum nem azt mondja: úgyis elbu- } kom; hanem azt mondja: ha el is kell búk--* nőm. A tragikus ember ragaszkodik a világnak azokhoz az erőihez, amelyek benne, né- ' pében, ügyében összefutottak.” Nem az alkat- • bán hordott végzet, nem az önmagukat meg- bosszuló sorskörökbe tipró emberi kiválóság, , hanem a történelem szab irányt az egyéni és >■ a nemzeti sorsnak: a valóság a tragikum hor- * dozója.

Grezsa tudja, hogy a műfordítás adta visz- sza Némethnek az írói munka jogát és aktivi- , zálta a kísérletező embert. Az orosz és szovjet klasszikusok, Puskin, Tolsztoj, Csehov, Gorkij, Alekszej Tolsztoj, kiváló fordítót kaptak Némethijén. „A negyvenes-ötvenes években az orosz irodalom hasonló példaszerepet játszik Németh írói színpadán, mint a harmincas években a görögség” — állapítja meg Grezsa Ferenc. Németh tolmácsolásában lett az Anna Karenina a legnépszerűbb világirodalmi regényünk. Minőségileg újította meg Puskin és Tolsztoj magyar recepcióját. A szovjet Bulgakov és a lengyel Iwaszkiewicz mellett ő a harmadik, aki drámát írt a tragikus sorsú költő-géniuszról, Puskinról (Csapda). Kiemelkedő szerepe volt abban, hogy a szovjet és orosz irodalom értékei oly gyorsan váltak a magyar világirodalom-felfogás szerves részévé.

Grezsa Ferencet a pedagógus Németh László vezette el egy nagy szellemi örökség kutatásához. Korszakmonográfiáját, pedagógus szenvedély hatja át: tévhiteket oszlatva is

értékeket tudatosít. Németh eszmei és írói örökségét olyan elkötelezett szemlélettel és igénnyel elemzi, mint Czine Mihály Móricáét, Szabolcsi Miklós József Attiláét, Király István Adyét. Könyve példaadó tisztelgés Hódmezővásárhely egykori lakója, a várost művekben megörökítő Németh László előtt. A vásárhelyi géniusz locit is erősítő korszakmonográfia megjelenése a magyar irodalomtör- ténet-írás ünnepi pillanata. Ki kételkedhetne Grezsa Ferenc igazában, hogy „Németh László életművét a szocialista kultúra szervesebb, elevenebb részévé kell — és érdemes — tennünk”. (Szépirodalmi, 1979.) ,

Cs. Varga István .'

V

asárnap reggel nagyapámmal hazahoztuk az ócska kerítést. Alig volt benne léc. olyan semmire se való volt A Dobó utcán jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött vele, de én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam volna a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle.

— Miért nem dobjuk el? Mindenki minket néz.

— Hát csak nézzen, essen ki a szemük.

— Nem szégyelli?

— Szégyelljék ők, mit bámulnak. V

— Legalább vágná közéjük a sapkáját.

A rohadás, az! Be nem piszko- lom én, meg aztán avval csak téged ütlek, tiszteletben kell tartani.

A Kari szomszéd is úgy nézett, hogy stüszi kalapja majdnem hanyatt esett. Ügy kapott utána, mint ahogy Mari után, az albérlőjük után szokott, mikor az éjjel a kút mellett meztelen fürdik De az úgy bevágja a csalánba, hogy reggelente nelp győzi az asszonyát szidni, hogy mi a kórságot főzött, hogy megint kiverték az apró, piros pöttyök. Bár a szemit verte volna ki.

A nagyapám bezzeg nem vágja sehová, még'köszön is neki. Illendően, megbiccentve fejét, hátrább tolva sityakját. A Kari vigyorog, sejtetve, hogy tudja ő, mi a dörgés pedig csak szeretné tudni. Egyszer még a nagy sejtésének az lesz a vége, hogy valaki lerondítja, fejétől a bokájáig, azt büdösöd- het ítéletnapig.

PETŐ SÁNDOR:

H kerítés

N

agyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket. Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát. Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászaladtam. Rásimultam, hóna alá dugva fejemet.

— Nagyi, ne sírj, hagyd abba! — próbáltam vigasztalni.

— Mit bőgtök, itt a kerítés, azt kész. Ezen nincs mit bőgni.

Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát. Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult.

— Hova tegyem? Nézz körül, nézd meg, hogy mi van itt? — mutatott körbe nagyanyám. Volt is mit nézni. Ócska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai hevertek szanaszét. De az öreg mit se törődött emel, csak szipogott, meg-megszíva orrát, de még mindig a kerítést szorongatva.

— Hova tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul.

— Mit bánom én, oda teszed, ahová akarod.

— Miért hoztuk ide? Minek ez nekünk? Akkor is mondtam, amikor fölvette, hogy minek — álltam elé.

— Miért, nem tetszik?

— Semmire se jó ez.

— Azt te nem tudhatod.

— Tudom én Semmire. Ügy bizony — mondtam neki önérzetesen. — Dobjuk ki az utcára, majd elhúzza valaki. Azt röhögjék ki, ne

minket. Állandóan csak megszégyenít.

— Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést?

— Igen Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét.

— Ezt már egyszer kidobták, és el is húzták.

— Maga.

— Én hát. Azt hitted, otthagyom.

— Mondtam én. hogy hagyja.

•*— Még csak az kéne, hogy rád

hallgassak.

— Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar.

Nagyanyám csak nézte az öreget, aztán legyintett Besietett a konyhába.

T- Ez kell magának? Folyton megsiratni?

— Vén bolond — rántotta meg a vállát.

/^Xtthagytam. Nagyanyám után ' mentem Ült a kályha mellett és sírt. Letérdeltem. ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy könnyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön, de hát én is csak pörölni, meg duhogni tudtam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi.

— Mit bújsz ide? — hüppögte göbös ujjaival hajam közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kúrálsz örökké, te kopasznyakú!

— Nagyi, én megvédelek — öleltem át.

— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

—- Hát tőle — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vacakot.

— Biztosan kell neki.

— Kell a fenét. Nem csinál vele semmit.

— Na menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam visz- sza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?.

— Na menj már! — pirított rám.

Rossz kedvvel mentem ki. Az

öreg még mindig ott állt. kezében a kerítéssel. Úgy szorongatta, mint aki sosem akarja elengedni. Állt és nézett. Rám bámult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, na üssön, ha akar!

Megemelte kezét összébb húztam magam, Szemeimet, behunyva, meglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Fejembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt.

— Na, segíts.

A

lig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a sapkát, onnan hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált. Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik az a résen, meg át,

is ugorja, ha kell Nem fél az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

— Azt te hpnnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagyon téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, méghogy a halált bekeríteni ?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

B*- — Tartsd meg — mondta.

; — Akkor mivel ver?

■ — Ha kell, itt a szíj is.II

— Akor sem kell — nyomtam a kezébe. — A maga fejére való

Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést, mert kettéhasítlak! — kiáltotta mérgesen.

Ügy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha legalábbis arany lenne A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, kihullott szőrű meszelők mellé.

N

ézett egy darabig, aztán megfordult, bement. Utána lopakodtam. Leült, az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak.

— Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár már holnap — válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyúvasztódik rajtam. t Az öreg áthajolt az asztalon, megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

— Tőlem. Van időm, akár még' ma is.

— A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát. hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlottam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.

Foltápászkodíam. Szótlanul ültem le az asztalhoz. ‘Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltött káposztával teli tányért. Föl se néztem, úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amivel majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha már rajta nyúvasztódik.