Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-05 / 233. szám
TÖREKVÉSEK, GONDOK A HATVANI MÚZEUMBAN Lapunk — erre régebbi olvasóink bizonyára emlékeznek — szószólója volt annak idején, hogy múzeum létesüljön a Zagyva-parti városban. Érthető is, hiszen a lelkes lokálpatrióták, a honismeret rajongói, s a hivatásos régészek hosszú esztendők során igen értékes anyagot gyűjtöttek össze. Azt is reméltük — s így gondolkodtak a helybeliek is —, hogy ennek legalább egy része a nagyközönség elé kerül, s hozzájárul majd ahhoz, hogy a fiatalabbak és az idősebbek egyaránt megismerjék városuk eseményekben bővelkedő krónikáját. Abban is bíztunk, hogy ez a szellemi műhely felkarolja az iskolák hasonló törekvéseit, s ifjú érdeklődők százait nyeri meg a nemes ügy számára. Számítottunk a minden kezdéssel járó nehézségekre ám. abban is hittünk, hogy idővel úrrá lesznek az átmeneti bajokon, s a helybeli vezetők támogatásával igen eredményesen munkálkodnak. Távol az igényektől Sajnos nem egészen ez történt. A jogos kívánságok többsége a folyamatos sürgetés ellenére sem teljesült. A városi művelődési osztály nemcsak kereste, hanem egyértelműen jelezte is a kiutat, s számos jó ötletet ajánlott. Ezeknek legfeljebb csak töredéke valósult meg, ráadásul közömbösséget szülő formában. így aztán nem csoda, hogy a témával a hatvani városi pártbizottság is foglalkozott. s az intézményről a következőket állam'tóttá meg: Rendszeres kiállításai ellenére sem tudott megfelelően bekapcsolódni a helyi közművelődésbe. Rendezvényei szűk helyi réteg számára jelentenek ... élményt.” Nem hízelgő minősítés, de igaz voltát tények regimentje bizonyítja. Fokozatosan elpártolt a diáksereg, pedig a tanulóifjúságot izgatja leginkább a múlt megannyi kérdése. Nem alakult ki olyan kapcsolat a szocialista brigádokkal sem, amely mindkét fél számára kamatozott volna. Csalódtak a helytörténet kedvelői is. hiszen mindazt, amire kíváncsiak lennének, a raktárba szorult. Boldog falumúzeumot akart, s teremtett is. A bemutatandó tárgyak szakszerű kiválogatásához, kiegészítéséhez azonban nem kaptak tanácsokat, segítséget. Maradtak a modern képző- művészeti alkotások hatvani és budapesti hívei: ők megjelentek a tárlatmegnyitókon, s elismeréssel szóltak az itteni kezdeményezésről. Nem vitatjuk ezek szükségességét, s hozzáértésre valló tálalását sem. azt azonban furcsának tartjuk, hogy rivalizálás alakult ki a rangos realista művek népszerűsítését vállaló Hatvani Galériával, holott a kétféle irányzat azonos fedél alatt is megbékülhet. A felesleges versengés egyik következménye az egyre terebélyesedő érdektelenség, s az a pillanatnyi hullámvölgy, ahová ez a szép jövőre jogosult múzeum jutott. Okok, közelről Hadd jegyezzük meg: soha nem volt könnyű dolguk az itt tevékenykedőknek. Elsősorban azért, mert a tárgyi feltételek igen rosszak. Az iroda és a raktár a szabadtéri színpad öltözőiben kapott helyet. Nem is beszélve a zsúfoltságról, amely egyre nehezebben viselhető el. ,A város központjában van ugyan két kis kiállítóterem, de ezek se felelnek meg a kívánalmaknak. Ilyen áldatlan állapotokkal manapság már ritkán találkozunk. Indokoltan kértek támogatást, de ennek fejében előlegként valamit le kellett volna tenni az asztalra. Másképpen szólva: ha a kritikai megjegyzéseket, a jóindulatú figvelmeztetéseket meghallgatják és megszívlelik, a mecénás buzgalom is hamarabb felébredt volna. A múzeum a városé, akkor is ha a szakmai ellenőrzést a megyei múzeumi szervezel biztosítja. Ha a szűkebb pátriájukat szeretők helytörténeti kiállítást várnak, s azzal akarnak büszkélkedni az az ide látogatók előtt, akkor azt kell nyújtani. Akkor is. ha képtelenség teljes anyagot bemutatni, akikor is, ha emiatt kevesebb képzőművész ad ízelítőit közérthetőségre nem mindig s-zámot tartó munkáiból. Persze ők is teret kaphatnak, legfeljebb nem ilyen gyors ütemben. Egyébként az is érdem, ha a vonzási kör Budapestig, vagy azon túl is terjed, s azért feltétlenül elismerés jár, ha az itteni próbálkozásokra országszerte felfigyelnek. Ez azonban nem lehet fő profil, csak egy színfolt az összképben. Abba sem szabad belenyugodni, hogy a modern irányzatot a helybeliek elutasítják. Szívós, fokozatos, f elkészü 1 tségről tan úskod ó propagandával kell kalauzolni őket — erre eddig nem volt példa — abban a birodalomban. ahol a kók1er=ég még karöltve járhat az igazi tehetséggel. Ez is közművelődési feladat, méghozzá a javából! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy-két alkalommal foglalkoztak a település históriájával is. Ezek a kiállítások — ilyen volt például a Falusi fénykép 1919-ből című — merészen szakítottak a be- idegzett hagyományokkal, s igen ötletes formai megoldásokat alkalmaztak. Itt mégsem arattak álitalámos tetszést, mert kifejezésmódjuk inkább a holnapoknak szólt, mint a mának. Ezzel mint ténnyel számolni kell, s a jelenlegi szinthez mérten érdemes adagolni az újszerűt, a szokatlant. Egy hosszú út állomásait nem lehet kiiktatni. mert a célhoz csak úgy jutunk el, ha mindegyiket érintjük. Az ízlésnevelés is szép küldetés, de ez csak pedagógiai mértékletességgel, türelemmel érhető el. Nemcsak itt, hanem másutt is. Merre tovább? Az eddigiek érzékeltetik azt, hogy nem tartósnak ígérkező válságról, hanem csak pillanatnyi megtorpanásról van szó. A kétségtelen sike* rek — bár csak részterületekre jellemzők — bizonyítják azt, hogy létezik megnyugtató megoldás. A város párt- és állami vezetői jogos kifogásaik ellenére is javítani akarják a tárgyi feltételeket. Ideiglenesen az OTP régi helyiségeit kaphatja meg az intézmény. Később a Gras- salkovich kastélyban jutnak majd méltó otthonhoz. Csak idő kérdése, s az áldatlan állapotokra már nem hivatkozhat senki. Más szóval, mindent biztosítanak a háborítatlan alkotó tevékenységhez. A megyei múzeumá szervezet vállalta — kár, hogy sokkal korábban nem tette ezt! —, hogy az éves munkaterv összeállításánál érvényesíti az indokolt helyi kívánságokat. Ez is biztató jel. a többi már a múzeumban dolgozókon múlik. Ha lemondanak az olykor tévútra csaló egysíkúságról, ha be akarnak kapcsolódni a település köz- művelődési vérkeringésébe, ha a különböző korosztályokban fel óhajtják kelteni az ismeretszerzés vágyát, ha pártfogolják az önkéntes néprajzi gyűjtőket, s a honismeret búvárait, ha összefognak azokkal, akik valamennyi réteg szellemi felemeléséért szorgoskodnak, akkor a méltatás kárpótolja őket minden fáradozásért. Pécsi István Menjünk „Törökbe"! Nem nagyzolás, nem nagyképűsködés: idegenforgalmi nagyhatalom lettünk. Az elmúlt év során több mint tizenhatmillió külföldi látogatott hozzánk, ez a szám is kellőképpen bizonyítja, hogy milyen sokan érdeklődnek országunk iránt. Viszont azt is el lehet mondani, hogy nem csupán az idegenek szeretnek hozzánk jönni, hanem mi is szeretünk másokhoz menni. Ki ezért, ki azért. Van, aki például azért utazik Csehszlovákiába, hogy közelebbről megnézze a Tátrát, de akad olyan is, aki rizsért megy a szomszédos országba. Hogy netalán az útiköltség több, mint a rizs ára? Előfordulhat, de azért a magyar turista mégis megnyugszik, hogy ő a hivatalos magyar árnál olcsóbban jutott e termékhez, amelyből lehet töltött káposztát, vagy piláfot készíteni. Tényleg, a piláfról jut most éppen eszembe, hogy a divat mennyire múlandó. Mert volt, amikor hazánk fiainak Velence, vagy Ri- mini volt a kedvence, mert ugye ott a spagettisbódé mellett olcsó aranyat is lehetett vásárolni, aztán Spa. nyolország lett a nagy szám, mert a bikaviadal mellett vagy helyett szintén olcsó aranyhoz lehetett jutni. Most pedig a sikk — „Törökbe” menni. Az élmények mellett bőrkabátért, bundáért, karikagyűrűért, fityegőért, s a többi. Törökország tehát belépett az idegenforgalmi világsztárok sorába, legalábbis a magyar turisták esetében. Rajta fel hát Törökbe! Úgyis másfél évszázadon át sanyargattak minket, adjunk tehát valamit vissza az ostromból. Ostromoljuk meg hát a bazárokat, boltocskákat, hadd tudják meg ők is, mit jelent a huszáros magyar roham. Aki pedig nem tart az ostromlókkal, annak lesz ideje a városnézésre is. (kaposi) Húsz fillér Apró kis ügy, szót sem érdemel talán. Hogy mégis elmondom, azért teszem, mert esetleg később nagy ügy i3 lehet belőle. Katika, a tanulókislány valakinek „elfelejtett” húsz fülért visszaadni. — Aranyoskám! Húsz fillér még visszajár... — Persze, persze — szól a szöszke, majd hanyag mozdulattal kitesz a pultra negyven fillért. — Ez meg hússzal több, drágám. — Már meg ez a baj, néni? — nyelvel Kati és gúnyos mosollyal köpenye zsebébe csúsztatja a fölösleges pénzt. Az idős nénike szólni nem mer, valamit motyog a fogai között, azután elcsoszog. Újabb vásárlók érkeznek. — Tessék, kérem. Igenis, számolok. — És Kati ceruzája úgy szalad a papíron, mintha pólyás korától csakis összeadott volna. — Szóval, három-hatvan meg öt-tíz, meg ötven fillér, Kilenc-húsz lesz, kérem, összesen. Tízest ad a vásárló és a visszakapott „maradékot” számo- latlanul pénztárcájába löki. — Tessék, kérem a következőt. Kinek adhatok, hol számolhatok? Kati elad és számol, naphosszat. Általában kedvelik a vásárlók, hiszen fiatal, bájos, sőt nemegyszer még udvarias is. A férfivevők külön szerencsének tartják, ha Katika áll a pultnál, és amikor szabadnapos vagy iskolába megy, aznap inkább — ha lehet — halasztják a bevásárlást. Egyik nap újra baj van az apróval. Húsz vagy negyven fillér talán? Ezúttal egy kismama reklamál: — Kislány! Máskor jobban nézze meg a visszajárót. Úgy látom, maga az apróval egy kicsit hanyagul bánik. Már máskor is ... Szöszi alig várja, hogy elmenjen a fiatalasszony.' — Na, tessék! Látják, milyenek az emberek! A pofámról leégne a bőr,, ha negyven fillér miatt szólnék. Úristen, negyven fillér! Mi az ma, negyven fillér? Hát összeg az, kérem? Eszrevehet negyven fillért egy ilyen, mint ez is, akinek hatezer-ötszázat keres a férje? Többen összenéznek, de nem szólnak. Kati kezében pedig ég a munka, a főnök boldog, hiszen jól megy az üzlet. Tegnap hiába kerestem Katit. Elhelyezték. . — Bajba került az aprók miatt... — Az, az. Igen, az a .szöszke a zöldségesből. • — Tudom. A Kati. Kérem, vele tényleg van egy kis probléma. A fillérekkel manipulált. Kis halakat fogott, de azokból aztán nem keveset. — És mivel védekezik. — Tévedés, elszámolja magát. Sok a vevő .. Ilyenkor, ősszel, a vénasszonyok nyarában, jó néha egy félórácskát sétálni. A kerten jövet összetalálkozom Katival. — Mi van, Katika? Nem látom a régi helyén. Csupán egy másodpercig tartó rezdülés fut végig az arcán.’ — Kicsi az a bolt. Aztán, tudja, hogy az én kezem gyorsan jár, és nem alszom el a pult előtt, ha siet a vevő. — És most, merre kereshetjük? — A nagy zöldségesben. Ott szerencsére csak kiszolgálod és nem bánok pénzzel. Utálom a pénzt. Azok a vacak alumínium filléresek mindig összefeketítik a tenyeremet... Szalay Istvá* ŐSZ A TV-BEN Sorozatok sorozatban Alex Harley „Gyökerek” című. világsikert aratott regényének amerikai tv-film- változatát 11 részben sugározza az év utolsó negyedében a Magyar Televízió. A december 4-től keddenként látható sorozat egy Amerikában meghurcolt néger tragikus életrajza — ifjú korától az öregségig. Október 19-től tűzi műsorára a tv a „Washington zárt ajtók mögött” című hatrészes sorozatot. A pénteken g) timüsis k. 1979. oklobcr 5., péntek és vasárnap látható epizódok a Watergate-ügy hátterét következményeit világítják, meg a nézők számára. Október 18-án és 19-én Kerül képernyőre a Metró történetét bemutató kétrészes dokumentumfilm. Rövidesen láthatják az érdeklődök A Vigadó című dokumentumfilmet is, amely a tervek szerint 1980-ban megnyíló újjáépített Vigadó történetét idézi. Két helyszínre kalauzol el A könyvtárak című kétrészes program. Az első epizódban a keszthelyi Helikon * könyvtár, a másodikban a zirci Reguly Antal könyvtár múltját és jelenét mutatja be. (MTI) 26. Ugyan már, szomszédasz- szony, hát maga igazán azt hiszi, hogy ezek ugyanúgy házasodnak, mint más ember gyereke? Nem esküsznek ezek meg, csak úgy ösz_ szeállnak. Ma ezzel, holnap meg azzal. Még az is lehet, hogy enn,ek a vörösnek azóta a tizedik asszonya van ... az meg, a szerencsétlen, ugye, utánajött. Na most majd aztán megtudhatja, hogy milyenek is ezek a komenisták. De hát, kedvesem, úgy kell annak is, minek fekszik le, már uram- bocsáss, akárkivel?! És a házasság szentsége nélkül... És ez az egész, ahogy elképzelte ezt a faluszerte szállongó pletykát, éppen azért volt olyan kellemetlen, mert hiszen, ugye, valóban, ők csak májusban kötöttek házasságot, s júliusban, lám, már itt is a gyerek. Szegény vöröskatona, szegény forradalmár, így vergődött maga is egy olyan rend erkölcsi bilincseiben, amely ellen pedig igazán életre-halálra fegyvert fogott. Végül is csak azzal fejezte be önmaga emésztését, hogy lelkében vállat rándítva, azt mondta: eh. buta libák! Mit képzelődök, hiszen lehet, hogy nem is sejtenek semmit, és csak a mai krumplilevesen karattyol- nak. Aranka nem félt a szüléstől. Pedig látott már szülő asz- szonyt. Két esztendeje ő vitte haza a nővérét a komorodó, sorban álló, mind éhe- sebb városból a falujába, hogy legalább ennie legyen mit, mielőtt a gyermekét a világra hozza. Hogy egy kicsit felerősödjék, mondták. Hallotta a szülő asszony vinnyogását, visítozását. Nem csudálkozott azon senki. Egyedül az anyja mondott ennyit: — Elvisítozod az erőd, fiam. Aranka ezt megjegyezte, s innen tudta, hogy nem kell az ember lányának az erejét elvisítoznia. Ha visít, ha nem visít, úgyis csak fáj. A fájdalmat, ami az élethez hozzátartozik, el kell viselni. A szülést, halált, a nehéz munkát, mindent. Amikor most jöttek a gör- gsök, engedelmesen odaadta hát testét a fájdalomnak. Nem tekintette ezt á fájdalmat idegennek, ismeretlennek, félelmetesnek. Elfogadta, s szinte úgy volt vele, mintha saját szándékával bocsátotta volna rá elviselni kész testére. Igen, ö kész volt arra, hogy világra váltsa gyermekét testének fájdalmával, a legkínzóbb pillanatokban lelke iszonyatával, a halállal való önkéntes megütközésével, vállalt áldozatával. Most meg már András is vele volt. Ö biztosan tudta, hogy Andrásnak, amikor az idő elkövetkezik, itt kell lennie; András visszajön. Mióta elhatározta, hogy utánamegy, megkeresi, azóta soha, egy percig sem volt kétsége, hogy meg is találja Andrást. Amikor úgy érezte, hogy eljött az ideje, elindult. Ment, mendegélt, mint a mesében hetedhét ország nak... s lám, meg is találta. Egyszer a kicsi Aranka hangját hallotta a szűk ablakon át. — Pissz te, maradj csendben. Nem tudta, hogy kutyának, macskának vagy énpen gyereknek szól-e a figyelmeztetés. Eddig csend volt Ö, hát énrám kell vigyázni. Megint érezte a medencéjét szétfeszítő kínt. önkén, teienül nyögött, nyöszörgőit egy kicsit. A bába rögtön odalépett, letörülte a homlokát. Csak a tekintetükkel jelezték egymásnak: nehéz, nehéz, de ez még mindig nem az igazi. Majd most már nemsokára. De András addig ideér. Megfordult a fejében, hogy talán csudálkoznak is rajta, amiért ő Andrást várja. Miért kell Andrásnak ideérnie? S hogy miért jött ő el egyáltalán ide, ebbe a faluba? Más asszony mellett sem szokott ott lenni az ura. Ha megkérdeznék, nem is igen tudna elfogadhatóan válaszolni. Csak. Kell. Andrásnak itt kell lennie. Talán azért, mert olyan nagyon kevés ideig' volt őnekik részük egymás életében^ S talán, mert most sem tudhatják, hogy mi következik még ezután. De nem, ez most nem is érdekelte, ez az egész háborús világ; egyáltalán nem akart azzal törődni, hogy mi volt, és mi lesz. Most csak ez az egy pillanat a fontos, amire készül. Érezte maga körül a várakozást. Az asszony meg a lánya ma nem mentek ki dolgozni. Ez furcsa volt, mert hiszen ha csépelnek, azt nem lehet csak úgy otthagyni. Legalább az egyik kimehetett volna. De nem; senki sem ment. S úgy érezte, mintha a falak körül valami hangtalan nag, iövés- menés lenne ... lábujjhegyen. Mintha lábujjhegyen járkálnának százak és ezrek, akik mind az ő gyermekének a születését várják ... így hát talán éppen e megfoghatatlan sokaságnak mondhatta a kicsi Aranka: pissz... csendben!? — Nagy csend van — mondta a bábának. — Csend van, igen. Csend van kislányom. A bába bólogatott, s időn- kint megint letörülte a homlokát, akkor is, ha még nem volt rajta újra mit letörülni. Csend van, valóban; de lám, nem azokat a szavakat mondta, amiket akart. Nem, mert azt csak nem kérdezhette hogy ő, vajon csakugyan az én gye 'ekemre vár az a sok embei itt köröskörül a falakon kívül? Ha ilyesmit kérdezne, még azt találná hinni a bába, hogy bolond. No de hát ilyet igazán csak bolond kérdezhet ... Pedig kétségtelenül itt súrlódnak, csoszognak, lábujjhegyen tipegnek-to- pognak. (Folytatjuk^ JSz egysíkúság tévútra csal
