Népújság, 1979. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-28 / 253. szám
6 avagy 12 Napjainkban egyetlen tudós, egyetlen szakember sem vitatja már a megállapítás igazságát: a demográfiai helyzet elválaszthatatlan a fejlődéstől. Világkonferenciák, nemzetközi tanácskozások sora jelzi: a népességszaporodás ma a politikusok, közgazdászok egyik legfontosabb problémája, hiszen ez nagymértékben hat egy adott államban az életszínvonal növelésének lehetőségeire. A kérdés így áll: elegendő élelem, munkaalkalom és lakóhely jut-e a most születőknek, vagy — sajnos jó néhány < példa akad rá — minden erőfeszítést semmissé tesz a pár évtized alatt megduplázódó lakosság igénye? Demográfiai robbanás? Sokan még ma is hajlamosak sommásan, egy vállrándítással elintézni a kérdést: kevesebbet kell szülni, s rögtön jobban fognak élni. Pedig a probléma ennél jóval bonyolultabb, s az alaphelyzet is fordított. A fejlődő országok szegényei nem azért nélkülöznek, mert nagy a családjuk, hanem — még ha ez az első pillanatra érthetetlennek tűnik is — épp azért sok a gyerekük, mert szegények. Olyan társadalomban, amelyben ma is a mezőgazdaságé a vezető szerep, ahol a termelékenység krónikusan alacsony, ahol a szülők számára egyedül az utódok támogatása jelent biztosítékot idősebb korukra — ott törvényszerűen nagy a család létszáma.' (Az egészségügyi állapotok miatt ráadásul jóval több gyereknek kell meglátni a napvilágot ahhoz, hogy legalább egy részük megérje a felnőttkort. Afrikában például 1000 újszülöttből 170 hal meg 5 éves kora előtt.) Ezen a helyzeten meggyőzéssel nem lehet változtatni, csupán az életkörülmények gyökeres megjavításával. Akkor viszont a változás rohamos — ezt érzékelteti maga a démokráfiai robbanás kifejezése is. Erre a szakaszra mellesleg nem is a születések növekedése a leginkább jellem, ző, hanem a halálozások gyors csökkenése. Ez viszont elég ahhoz, hogy — a gyerekhalandóság fokozatos leküzdésével együtt — viszonylag rövid idő alatt felduzzassza a lakosságot. A magas gyerekszám gazdasági kényszerének eltűnése, a családtervezési propaganda, az urbanizációs folyamat, az oktatás elterjedése később csökkenti a születésék arányát is — kérdés viszont, hogy mikorra alakul ki egy ilyen egyensúly, mekkora lesz addig a föld népessége? Az eddig említett gondok közismertek. A világ lakossága már meghaladta a 4 milliárdot, s évente mintegy 80 millióval növekszik. Ugyanakkor számos országban épp a születések hullámvölgye okoz problémákat. A Za Rube- zsom című szovjet külpolitikai hetilap nemrég terjedelmes összeállításban foglalkozott e kérdéssel, bőségesen idézve olyan — jórészt nyugat-európai — sajtóvéleményeket, amelyek viszont a népesség számának negatív alakulására figyelmeztetnek. „Ha ez a folyamat tovább tart, a századfordulóra 10 millióval kevesebb nyugatnémet él a földön” — írja a hamburgi Die Zeit. ötmilliós csökkenést jósol a düsseldorfi Wirtschaftswoche. A Readers’Digest pedig általános képet ad: „2000 után Nyugat-Európa lakossága szemláto- ihást fogyni fog”. (Az előréjélzések számunkra sem érdektelenek, hiszen Magyarországon is komoly szociálisgazdasági erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy a születéseket az optimálisnak tartott arányhoz közelítsék.) Tanúlságos a probléma okainak felvillantása is. Megváltoztak a gazdasági adottságok, alaposan csökkent a falusi lakosság aránya. A városiasodással együtt pedig változnak a szokások is: egyes rétegeknél kitolódik a családalapítás időpontja, az egészségügyi tájékozottság pedig — különösen a nőké — segíti a családtervezés tudatossá válását. Másrészt Nyugat-Európában is növekszik a dolgozó asszonyok aránya, ez pedig sok helyen nehezíti a gyerekek nevélését. Hiszen a társadalom által biztosi- telt segítség (például a szülési és gyermekgondozási szabadság, családi pótlékok, bölcsődék-óvodák stb.) jó néhány kapitalista országban elmarad a mi szintünktől is. Sőt van, ahol még a szülés miatt átmenetileg távozó asz- szonyok munkahelyének biztosítása sem magától értetődő dolog. Ezért sok nő fontosabbnak tartja saját boldogulását, szakmai karrierjét az ország démokráfiai gondjainál, különösen, mert egy — vagy égy további — gyerek vállalása a család megszokott életszínvonalát is csökkentheti. A társadalom számára viszont káros a lakosság fokozatos élöregedése a termelés, a munkaerő pótlása, illetve a már rtem dolgozó korosztályok eltartása szempontjából. Hullámhegyek, hullámvölgyek... Gyerekek végtelén serége itt — a lakosság ötödét kitevő nyugdíjasréteg amott. A demokráfiával foglalkozó szakemberek az utóbbi időben mégis valamivel bizakodóbbak. Különböző ENSZ-statisztikák ugyanis azt jelzik, hogy évtizedek óta most először csökkent a világ népességének növekedési ütemé. Ha az 1980-ra tervezett népszámlálások alátámaszt, ják ezt a megállapítást, az történelmi jelentőségű fordulat lenne! Azt jelentené, hogy egy stabilizálódási szakasz kezdődött, amely végül is a lakosság számának megállapodásához vezethet. Nem lehet tudni, hogy ez milyen szinten következik bé: a becslések értéke az optimistának tűnő 6 milliárd körülitől egész annak duplájáig, 11—12 milliárdig terjed. Az éltérések voltaképpen indokolhatók, hiszen a harmadik világ népessége abszolút értelemben ma is igen gyorsan nő. Az általános következtetés azonban biztató: megoldható a világ demográfiai problémája — feltéve természetesen, hogy a gazdasági, politikai és társadalmi fejlődés a jövedelmek egyenletesebb elosztását, az emberek szociális, kulturális helyzetének javulását eredményezi. Szegő Gábor Pirk: János: Krumpliszedő (olaj, 60x75 cm) Az utolsó nagybányai? Bőrszatyorral és csaknem nyolcvan esztendő terhével a vállán ütötte meg a szerkesztőségi szoba ajtaját. Majd bevonszolta még a legújabb hatvani kiállításra szánt festményét, papírba csavarva, zsineggel gondosan átkötözve. — Talán elfogadják. Bár lejárt a beadás határideje. De hát közben odaát voltam Erdélyben. Látni ismét Nagybányát, s megmártózni az ifjúkori emlékekben. Micsoda élet volt! Thorma János keze alatt, aki fiatalon elvesztett szüleim nyomába lépett. És Réti István. A húszas évek elején három nyáron át korrigált, s a végén, munkáim láttán, felvételi vizsga nélkül magához fogadott a képzőművészeti főiskolán. Hogy a magyar festészetet megújító nagybányai iskola növendékeinek egyetlen maradéka lennék? Nem biztos. Tudtommal él, dolgozik még Boldizsár Pista. Együtt jártuk annak idején a Zazar partját, s a Virághegyet. ahol Réti mester 1924-ben száz piktort, kritikust vendégelt meg. Szekér vitte a zöldbe a húst. kenyeret. a küküllői bort, s velünk mulatott Emil Isac. a királyi .román kormány kultuszállamtitkára. No és a feledhetetlen Dsida Jenő. a költő, aki egv prágai szőkeség. Pla- vecz Betti végett utazgatott hozzánk Szatmárnémetiből. Szegény rég a házzsongárdi temetőben nyugszik. Betti? a műtörténészek, irodalmárok máig kutatgatnak utána. Nyoma veszett... A galántai mezítlábas Hellyel kínálom Pirk Jánost, több órás utazgatással tagjaiban. majd kibontott „Krumpliszedő”-je edőtt mélázunk. önéletrajzi írása öt- lik az eszembe, amelyet jubileumi, kiállításának katalógusszövegeként szedett rendbe. Méghozzá oly meleg, bensőséges lírával, ami festészetére is jellemző, s szinte magányos szigetté varázsolja a mai Szentendre áradó, modernista nyüzsgésében. ......A galántai mezítlábasokhoz tartozom, akiknek Kodály egyik művét ajánlotta. Egy iskolába jártunk, időkülönbséggel persze. A pám szíjgyártó, nyerges, kárpitos, kocsifényező és címfestő volt, az Eszterházy- uradalom kommenciós cselédje. Édesanyám parasztlány. Dédnagyapám még jobbágy. Talán tőle örököltem a föld és a szegényparasztság iránti szeretetem. Nagyapa, akihez Galántáról kerültem? Szatmárnémetiben csőszködött egy lankán. Kék szeme mindig mosolygott, s festőnövendékként első mo- dellem volt. Együtt dolgoztunk a mezőn is. Nyáron fehér gatya rajta. Kezében tűzszerszám: a kova, az acél és a tapló. Ezzel gyújtott pipára.. Figurában volt erős A korán elvesztett szülők után ment később tűzszer- számával nagyapa, a főiskolássá vedlett Pirk János pedig pesti rokonoknál meghúzódva, gyakorta korgó gyomorral, de annál több szorgalommal végezte stúdiumait. És Réti István, a mester, ott sem feledkezett meg róla. Vonzotta, figyelmet keltett benne az ifjú festőnövendék szellemének tisztasága, lelkének egyszerűsége. amit a reátapadt szemlélettel, a paraszti világgal vitt be az akadémiára. — Réti mesternél jobb pedagógus alig létezett. Öriási tudású ember, aki senkit, soha nem kezel le. Ellenkezőleg! Sasszemmel, intuitív érzékkel rövid idő alatt fölfedte bennünk, kiben mi lakozik, mekkora képesség feszül, aztán annak megfelelően korrigált. S az új és új feladatokat, követelményeket a meglevő, bennünk szunnyadó, vagy éppen kikelt javakhoz méretezte, hogy az ifjú növendék bátrabban, magabiztosabban járhassa meg a fejlődés útját. Nagybányán Thormában az emberi közvetlenséget szerettem. becsültem. Hogy mindenkit magához emelt. Emlékszem, vagy húsz esztendő múltán műtermének padlásáról lehozta a „Talpra, magyar!” megkezdett vásznát, hogy majd befejezi. Figurában volt nagyon erős, a kompozíció háttér- részleteivel sokat veszkő- dött, s ilyenkor gyakorta engem hívott bírának, igazságtevőnek. Megtiszteltetés volt ez, különösen az „Aradi vértanúk” keltette népszerűség, a mű szakmai fogadtatása után. Most Kiskunhalason, szülővárosában látható a kép... Odaveszett művek Szerkesztőségi szobánkban marad a „Krumpliszedő” vászna, a Rózsa-presszóban rezideálunk. Kora délután van, kihalt még az üzlet. Stampó barackot, feketét ürítünk a viszontlátás örömére. Kicsit a fejébe száll, lévén tagjaiban és idegeiben a Szentendrétől megtett zöty- kölődés. Pihenni hagyom hát Pirk Jánost, ismét önéletírásába feledkezve. „... Első rajzom egy búzát vető ember volt, bár akkor Millet-ről még nem is hallottam. Ez a téma ma sem hagy nyugtot, mintha űznének, próbálom újra meg újra fogalmazni. De már nem is vető ember az, inkább az ember megújuló reménysége, színben pedig káprázat. Aztán a „Kártyázok” sikere, később pedig a székesfőváros festészeti ösztöndíja Párizs rendeltetéssel, majd kétszer is Olaszország. Műtermet azonban csak 1942-ben kaptam, s Nagybányán, ahová a müncheni egyezmény Után feleségemmel visszaköltözhettünk. De csak hogy a háború elszólítson! Két esztendő múltán, elszakadva indulásom gyönyörűséges szigetétől. Gödöllőn telepedtünk le. öt gyermekünk közül ott született az első. Nagybánya? Oda veszett műtermem és nyomtalanul lábra kelt tíz évi munkám összegyűlt 'érmésé. Jártam és később Erdélyben. S furcsa dolgokba ütköztem. Aradon egy erdős tájképembe, amit Térén- czy Károly művének tulajdonítottak. Marosvásárhelyén pedig valami csendéletfélébe, amelynek hátulján Aba-Nó- vák neve szerepelt. Tölis- mertem bennük csalhatatlanul saját szülötteimet, s a tulajdonosok kívánságára szignáltam mind a kettőt.” Barcsay a védelem Pirk János családjának élete Gödöllőn éppen olyan szűkös mederben, nehéz viszonyok közt csörgedezett, mint nem sokkal később Szentendrén, amit végső kikötőnek szánt. Mondja, nehezen fogadták be, ni int minden frissen, más szellemi bátyúval érkezettet. Még Tornyai János mellett is Barcsaynak kellett kiállnia, hogy ideig-óráig megtűrjék, s világra szülessenek pálya- művének kiszínesedő. friss munkái, az „őszikék”. Mint Robinson, kezdte újra élétét. Pirk János. A festés méllétt újból napszámba járt. kertásást, favágást, gödörásást vállalt, hogy növekvő családját fönntarthassa. A fordulat éve: 1957. Ekkor tüntetik ki a kiállításokon mind többször figyelmet keltő, sikert arató művészt Munká- csy-díjjál. Pár esztendővel később Szocialista Kultúráért érdemérmet kap, 1973- ban a Munka Érdemrend arany fokozatában részesül, 1978 pedig meghozza neki Hatvanban a III. országos tájképbiennálé kitüntető diplomáját Bemáth Aurél, Pap Gyula társaságában. A presszóasztalnál közben telnek az órák. sokasodnak mondandónk szálai. Van súlyos szava a képzőművésaeti berkekben folyó vitához is, — Az ütközések indítékai nem bennünk, festőkben és szobrászokban gyökereznék. Az ellentétet, az ólykor késhegyre menő. máskor személyeskedő vitát azok szítják, akik a legmesszebb állnak a rpűvészi széptől, s akik seró- mit sem kockáztatnak, amikor a realizmust kijátsszák az avantgárddal szemben, avagy éppen fordítva. Bennem senki iránt nincs ellenérzés. Vallom és hiszem az alkotói munka többágúságá- nak létjogát, az egyenlő esély, támogatás szükségét, s mércém mindenkor kizárólag a nyújtott teljesítményt veti latra... Sokasodó emlékek Erdélyből, szinte Nagybányáról toppant elém néhány órája Pirk János, a művészet iránti tisztelet, alázat talán utolsó, példás megtestesítője. Egy féstméhyt hozott magával. Meg azután szívszorongató látomást gyermekkorának, ifjúságának színteréről. — Most, hogy egy árvíz elvitte Szatmároü régi házunkat is, amely földes pádlójú volt, két kicsi ablakkal: emlékeim sokasodtak ... Dé hát már nem járunk fonóba. * nem lessük á lányók Orsóit sem. Sovány gebékkél nett* szántanak a szatmári fekete földeken. Kaszáé társaim mind a mennyekben már. És drága nagyapám kék szemei sem mosolyognak többé felém. A Szentendréi műterem fehér ablakai sötét éget kereteznék. A hatvani vasútállómás felé tartunk. Arca sima, fia - talósan gömbölyödő. Szemében gyérméki tisztaság és mindenkinek szóló megbocsátás. Oly tulajdon, ami az élet ritka ajándéka. Dé fönnmarad az időben, mert festmények sóra által plán- tálódott immár a pirkjártosl életműbe, némzeti kultúránk igaz értékeként. A válás mindig néhéz. Csupán a remény old hangulatunkon: november végén talán ismét találkozunk. Ott, a galériában, a „Krumpliszedő” előtt... Moldvay Győző ír rí
