Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
művei, térszobrai, játékos kedvet idéző színes oszlopsorai bizonyítják — valóban sokkal szegényebb lenne. Frank Magda szobrai Frank Magda 12 évvel ezelőtt mutatkozott be műveivel Magyarországon, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének kiállítótermében. Ezúttal a Magyar Nemzeti Galéria (augusztus 14— szeptember 2-ig) és a Janus Pannonius Múzeum (szeptember 7—30-ig) közösen vállalkozott arra, hogy Frank Magda alkotásait Budapest és Pécs művészetbarát közönségének bemutassa. A művész a kiállításokkal egy- időben a villányi szobrásztelepen dolgozik, hogy elkészítsen és a szoborparknak ajándékozzon egy műFrank Magda szobrai a kiállításról vet. Emlékezésül a hazai kapcsolatokra, a hazai kiállításokra. Frank Magda erdélyi, ko- loszvári születésű. Gyermekkori ismerősei a faragott székely-kapuk, tornácok, a fafaragó népművészek. Emlékül talán észrevétlenül azonosult művészetében a modern európai szobrászat tanulságával. Argentínába kerülve, ismét találkozott a népművészettel. Ez a találkozás már tudatos, felfedező erejű volt. Művészetébe fogadta, sajátosan szelektálva a motívumok között azt, ami kifejező igényének s a hazai folklórhoz kötődő érzelmi világának megfelelt. Frank Magda életműve a kifejezésért folytatott következetes munkában alakult egyénivé. Ennek a sajátos, egyéni hangnak talán legjellemzőbb tulajdonsága a humánus tartalom. A konstruktív szerkesztésű, geometriai építésű szobrok a legtöbbször emberi hivatkozá- súak, konkrét, vagy elvont utalásokkal az emberről szólnak. S a művésznek határozott meggyőződése, hogy szobrok nélkül szegényebb lenne a világ. Szépen faragott, hajlott ívű fafigurái, monumentális, rusztikus felületű erhlékKonsztan tyin Szimonov lfckrj ram Várj rám és én megjövök, várj csak rám nagyon, várj, ha vernek bús esők kint az ablakon, várj, ha sűrű hö libeg, várj, ha tűz a nyár, várj, ha mind a többiek elfeledve már, várj, ha már régóta nem jött is leveled, várj, ha várni képtelen mind, ki várt veled. Várj rám és én megjövök, soha el ne hidd a feledést hirdetők pergő éveit, Ha már nem remél tovább anyám, se fiam, lemond rólam a barát s nagyszomorúan hörpint értem, tűz körül kesernyés nedűt — te csak várj. Várj egyedül, s ne igyál velük. Várj reám és én megjövök száz halálon át. Hadd mondják a kétkedők:' — Kivágta magát. — Mit is érthpük ezek hogy hűségesen váró szíved vezetett át a vészeken. Kettőnk titka, hogy vagyok újra itt s mikép — várni tudtál úgy, ahogy soha senki még. (Somlyó György fordítása.) j Vasárnapi magazinunk zárása után érkéz ett a szomorú hír, hogy életének 64. esztendejében elhunyt Konsztantyin Szimonov sz ovjet—orosz költő, publicista, regény, és drámaíró. A hatszoros Állami-díjas, illetve 1974-hen Lenin-dijjal kitüntetett művészről legnagyobb sikerű, robbanó erejű versével emlékezünk. Moh ács Perjés Géza kötetéről Amikor néhány évvel korábban a szerző ,,Az országút szélére vetett ország” c. tanulmányát előbb a Kortársban, majd önálló kötetben is publikálta nemcsak a szakmai közönség sziszszent fel, hanem a szélesebb közvélemény is. Ebben a tanulmányában a szerző ugyanis nem kevesebbet állított, mint azt, hogy Szu- lejmán szultán valójában nem is akarta Magyarországot leigázni, csupán azt akarta elérni, az ország ne válasszon Habsburg-ural- kodót, illetve azt, hogy folytasson törökbarát politikát. Ebből a logikai vonalból aztán azt a következtetést lehetett levonni, Mohács nem a török „jóvoltából” lett „nemzeti létünk nagy temetője”, hanem a magyar urak értetlensége és önző politikája következtében. Perjés Géza most recenzált könyvének gondolati magvát is ez a tanulmány adja. Vagyis az a ténylegesen nem bizonyítható állítás, miszerint létezett, egy szulejmáni ajánlat, amely az országnak csak kis mértékben megnyirbált függetlenséget garantált volna, ha a fenti elképzeléseknek a nemesi réteg eleget tesz. Sőt, a szerző azt is bizonygatni próbálja, az ország elfoglalása valójában a török birodalom érdekei ellenére történt. Ügy gondolom, nem kell ezek után. részletesen magyarázni, a könyvben közzétett esszéknek miért van olyan nagy táboruk. A könyv műfaji kereténél fogva az olvasót is szinte zabolátlan gondolati kalandozásokra csábítgatja. Hiszen ha maga az olvasó is elfogadja a szerzőnek fentiekben említett • feltevését, annak logikai koncepcióit is le kell vonnia. Vagyis Magyarországon a XVI. század derekán a nemzeti függetlenség megtartásának egyetlen járható útja kínálkozott volna, egy tartós török szövetség. Az uralkodó osztály vezető egyéniségei azonban irtóztak ettől a kapcsolattól, sőt, akik olykor szorgalmazták is, köztük János király és Fráter György, maguk sem tették teljes meggyőződéssel. A szerző, főleg hadászati szempontból arra a következtetésre jut, hogy nemcsak a magyar politikának kellett volna tar- tósabb török szövetséget kiépítenie, hanem a török portának is ellentmondás- mentesebb politikát kellett volna folytatnia. A szerző, aki „mellesleg” elismert hadászati szakértő, egy valóban ellentmondásos korszakot választott elemzése tárgyául. 1526. és 1541. között eltelt másfél évtizedben olyan sorskérdésekre kellett a magyar államnak válaszolnia, amelyek évszázadokra meghatározták további fejlődését. Olyan alternatívák között kellett választania, mint a királykérdés, vagy a külpolitikai orientáció várható és lehetséges legoptimálisabb lehetősége. Perjés Géza igen árnyaltan és finom érzékkel bontja ki azokat a korabeli tendenciákat, amelyek valójában az ország további sorsát meghatározták. Meggyőzi olvasóját arról is, hogy bizonyos kiélezett helyzetekben a legnagyobb erény a helyes választás lehet. Ugyanakkor világosan rámutat a szerző arra is, hogy az említett időszakban a magyar uralkodó nemesség nem élt ezzel a lehetőséggel. Az élesen kibontakozó pártviszályokban elfeledte, az ország nemzeti szuverenitása minden belső pártvillongásnál fontosabb. Egy történeti munkának akkor lehet sikere, ha egyrészt olyan összefüggésekre hívja fel az olvasó figyelmét, amelyek az újszerűség erejével hatnak, Illetve ha olyan stílusban íródnak, hogy azok nemcsak a „vájt.fülű- eknek” mondanak valamit, hanem a szélesebb közönségnek is. Perjés Géza kötete mindkét erénnyel bőkezűen rendelkezik. S noha a Mohács-kérdésben nem ez a munka lesz az utolsó szó, a közvélemény Mohács-felfogását hosszabb időre is ez a könyv fogja kialakítani. Magvető, 79. Szőke Domonkos ' Szeder Katalin : Felnőttek: kezdődik a mese! D izonyára sokféle meséről hal- ™ lottatok már kúrtáról hosz- szúról, vígról, szomorúról, csalimeséről, tündérmeséről, de olyanról aligha, amilyet most öl mondok nektek. Ezt a mesét ugyanis Pistának hívták. Akkurátus kis mese volt, már akkor sem lehetett volna rámondani, amikor világra jött, hogy se füle, se farka. Éppenséggel a helyén volt mindene, és amikor az első éltető korty leért a gyomrába, nagyra nyitotta szemét, és diadalmasan rikkantotta: — Hol voltam, hol nem voltam, kezdődjek el, de iziben! A felnőttek azonban nem értették sem ezt, sem egyéb ez időben kinyilvánított kívánságait, sőt legtöbbször éppen az ellenkezőjét csinálták vagy csináltatták vele, mint amihez kedve lett volna, Pdsita rájött, hogy meg kell tanulnia a nyelvükön, ha el akar kezdődni. Ez könnyű feladatnak látszott, de a hónapok, esztendők csak múltak, s még mindig maradt, amit képtelen volt megértetni a felnőttekkel vagy megérteni viselkedésükben. Lehet, hogy ezért ütközik akadályba mindig, panaszolta a posztócsacsinak meg a kisautónak, valahányszor egy kicsit is el szeretne kezdődni. Hol fogat kell mosni, hol kezet kell csókolni a rokon néninek és megkérdezni, hogy van Sanyi bácsi, holott Sanyi bácsi létezéséről legszívesebben megfeledkezne, hiszen anya modta, hogy ha rossz lesz, Sanyi bácsinak adja. Hatéves korában maga is meggyőződött arról, hogy csak akkor kezdődhet el a felnőttek világában, ha iskolába megy. Az iskolában viszont mindenről esett szó, csak elkezdődésről sem. A kisautót, a posztócsacsit, amelyek az elkezdő- désre emlékeztették, ide nem hozhatta magával. Majd ha megnőttél, magyarázták a tanárok. Mindenféle idegen mesékről tanult, amelyek, csodák, csodájára, már kiskorukban kezdődtek, és ezt a Pisti nevű mese, azaz iskolás sehogysem foghatta fel. Mintha azért kellene kívülről fújni őket, hogy ne maradjon ideje saját maigán gondolkozni. Boldog volt, amikor végre kikerült az iskolapadból. Most már igazán tud annyit, hogy elkezdődhet! Ipari tanulónak szegődött egy gyárba, mert nem akart sokáig szülei keresetéből élni: itt megint nem tudott semmit, szakadt róla a víz a gép mellett és szakadt, ha az idősebbekkel beszélt, nagyon nehéz volt megtanulni a nyelvükön. Apja közben súlyos beteg lett, és Pistinek éjjel vagont kellett kiraknia, hogy legalább a gond egy részét levegye anyja válláról. Az*. után jött a katonaság, ahol megint csak azJkülönbözhetett a többitől, aki lövészetben vagy hasonló versenyen a legjobb eredményt érte el. A Pista nevű mese persze bízott benne, hogy majd a civil élet meghozza, amit vár. Igen ám, de közben kitört a háború, és a Pista, Jancsi, Péter nevű meséket az első vonaliba vezényelték. A mi Pistánk örülhetett, amikor három év múlva fél karral, bicegve hazavergődött. Apja már nem élt, anyja a lányához költözött: egyedül maradt, mint az ujjam. Letett már arról is, hogy megkezdődhet valaha: de hiába, fiatal volt még, sok minden zsongott a fejében. Üres zubbonyujját zsebébe gyűrve elfcószált enre-arra: leginkább a vásárok meg a búcsúk érdekelték, a köhinta előtt órákig el tudott bámészkodni. Szénit István napja is a sokada- lom közepében találta. A lacikonyhát, az italméréseket messzire elkerülte: tudta, hogy fél karjával csak kiigúnyolnák, mert a dicsekvéshez nem értett, a verekedéshez még úgysem. Éppen a körhinta felé igyekezett, amikor egy bábtá.n- coltató bódé mellett földbe gyökerezett a lába. Ősz rezesorrú rokkant mozgatta a babákat, meg egy tizenötévesforma, seöghajú kislány, alighanem a lánya. Olyan kerekre nyílt szemmel leste Rózsa Sándor győzködését a pandúrokkal, mintha nem is ő tartaná a bábú nyelét. — No lám, a másik mese! — csapott homlokára a fiú. Mit szaporítsam a szót, a bábjáték után összeismerkedett a kislánnyal, s anyja minden tiltakozása ellenére feleségül vette. Úgy gondolták, együtt megkezdődhetnek végre: de velük maradt a rokkant is, aki mándenekfölött szerette az italt és a félkarú Pista, meg Zsuzska nevű mesék a betevő falatot is nehezen szerezték meg mellette. Hát még aztán, amikor jöttek a gyerekek egymás után! Cipő kellett, ruha kellett, hói egyik volt beteg, hol másik, a Zsuzska szeme körül hamarosan annyi lett a karika, mint a táblán a céllövöldében A Pista nevű mese hiányzó karja meg úgy fájt, de úgy fájt éjjelenként, mintha kilenc ördög vagdalná, szúrkálná egyszerre. Teltek múltak az esztendők, a rokkantat meg a legkisebb fiút egy hét alatt vitte el a himlő, de a többi négy gyerek csak felnőtt valahogy. Először a fiúk kerültek el hazulról: ki más vidéken keresett munkát, ki megházasodott, végül a lánynak is akadt párja. Fájt a Zsuzska nevű mese szíve erősen, hogy segítségét, beszélgető társát elveszíti, de azt akarta, holtáig emlegesse a lánya lakodalmát, aki csak eljön. Féltve őrzött pénzüket előszedték, a Pista nevű mese rendbehozta, kifestette a vizes falú, roskadt, öreg házacskáit, Zsuzska meg három nap, három éjjel sütött-főzött a menyegzőre. Nagy mulatság volt az szent igaz, magam is ott voltam, táncoltam kivüágos kivirradtig. Még másnap is ott vigadtak a vendégek, felvirágzott autóban robogott az ifjú pár két utcasarokkal arrébb, a városi házakhoz, ahol a férj szülei laktak, aztán nagy nehezen elbúcsúzott a násznép is, és ők magukra maradtak' a házban. — Na végre csakhogy elkezdődhetünk! — sóhajtották boldogan. A zzal lefeküdtek és elaludÄ tak örökre. V
