Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-02 / 205. szám
Egy kődarab a mélyből „Akkor kezdjük?” — Kiss K. István a rakodógépnél — Na, megmondtuk előre, igaz.e? — Megmondtátok. Nem is felejtettük el, azért vagyunk itt. — Akkor majd ott lenn kezet fogunk! Molnár Lászlóval, a Bányászati Aknamélyítő Vállalat recski körzetének mestervájárával, brigádvezető- vel öt hónapja találkoztunk utoljára. Akkor csak ígérni tudtak, ő és társai; személyes érvekkel is megerősíteni, hogy amit vállaltak, teljesítik. Leszálltunk a körülbelül 800 méternél tartó Il-es akna „talpára” és — no, őszintén meg kell mondani — úgy éreztük magunkat, mintha a pokol kapujában lettünk volna, A kő, amibe belekapaszkodsz, meleget áraszt, gázolsz a langyos vízben, amely bugyborékol a mérges gázoktól, fölülről, oldalról zuhog rád a szénsavas-csípős, meleg eső. Sokan összejöttünk az esemény hírére, riporterek, operatőrök, hogy megörökítsük azt, ami ma, augusztus 31-én délelőtt a mélyben történni fog. Kérdések özöne mindenkihez, akit csak elér ez a gárda; Simon Sándor, a körzet vezetője két interjú közt kávékat oszt, telexkezelőnek ad utasításokat, s közben rendelkezik, hogy ott is minden rendben menjen majd. Öltözünk. A széles derékszíjra, amely a lámpa ak- kummulátorát tartja, gyorsan kell fúrni még egy lyukat. — A bányászok úgy mondják, száz kilónál kezdődik az ember — jegyzik meg tréfásan a segítőim. Kapca, csizma, kobak, mentőkészülék, rövid oktatás a használatáról, s már imbolyog is velünk a bődön az akna párát lehelő ezerkétszáz méter mély torka fölött. Recsk környékén még teljesen fel sem tárt óriási ércvagyon húzódik meg a mélyben. A régi bánya a felszín közelében, hegyoldalban dolgozik és kimerülőben van, de hatszáz és ezerkétszáz méter között sokat ígér a vulkáni tömb. Ezt azonban fölhozni- hosz- szú időbe, még több pénzbe kerül. 1970. április 1-én kezdték meg az I-es számú, vagy más szóval kutatóakna építési munkáit és 1974-ben, a bányásznapra értek talpat 1202,2 méter mélységben. A II-es számú, vagy légakna fúrása 1975-ben vette kezdetét, a gépesített mélyítést 1977. júniusától számítják. Idén augusztus 31-ig érték el itt a 946 méteres mélységet, amely természetesen még nem a végleges: a talp itt is körülbelül 1200 méternél lesz majd. Közben rekordteljesítmények és válságos időszakok követték egymást; betört a víz, nagy mennyiségben jelent meg a vágatokban a kénhidrogén. A két akna akkor lesz már valóban használható bányaüzem, ha összekötik legalább egy vágattal, megkönnyítve a szellőzést, az esetleges mentés munkáit, jobb körülményeket teremtve a lent dolgozóknak. Ez az összekötés ahogy az első akna kész lett, nyomban megkezdődött, 1980 méterről „vették célba” egy gerincvágattal a II.-es aknát. Nagy Károly aknamélyító szocialista brigádja fúrt lefelé, Molnár Lászlóék pedig haladtak feléjük vízszintes irányban. „Bányásznapra találkozunk” — ígérték öt hónapja. „Gyertek el, meglátjátok!” méter víz tört elő némelyik repedésből, 80 atmoszféra nyomással. Legyőztük: kétszáz atmoszférával nyomtuk vele szemben a híg betont. Aztán megjelent a kénhidrogén, a biztonsági előírások miatt csökkenteni kellett a lent dolgozók létszámát. Kevesebb ember szállhatott le, a többieket más munkahelyre kellett helyeznünk. Ekkor jött a két brigád vállalása; hamarabb durkolnak, vagy más szóval összelyukasztanak, összekötik a két aknát egy hónappal határidő előtt. Rendkívüli erőfeszítés kellett ehhez, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk a következő száz métereken. Sokan nem is bíztak benne, de tette mindenki a magáét. Most, hát menjünk, hogy megnézzük, sikerül-e a kézfogás. .. Csizmáinkkal majd fél méteres vízben gázolunk, előttünk a fal. Az akna két oldalához szorulunk, hogy előrenyomakodjunk a rakodógép, a követ szállító vagon mellett. A robbantás már megvolt, a jókora törmelékhalmot kell eltakarítani, ha igaz, a fal mögött ott lesz a másik brigád. Nyerges Andor főaknász, bányamérő lézeres bemérésekkel irányította eddig egymás felé a vágatokat. — Mi lesz, ha most „mellétalálunk”? — csobban mellém a csizmájával, s én az izgalomtól nem tudom, tréfál-e vagy komolyan mondja. — Tényleg, mi lesz? — kérdezem vissza. — Hót, ha nem sikerülne, akkor én örökre elmehet„Kívánok neked, jószerencsét!” Kezet szorít a két brigádvezető nék innen — mondja —, de most már nyugodt vagyok. A meglazult kő azt jelenti, a célhoz értünk. ■. Hátrább terelik a társaságot, aztán egy vezényszó: — Add a levegőt! Kiss K. István gépkezelő fölpattan a rakodó oldalára, s a szűk vágatban fölerősödik a sistergés, csikorgás, dübörgés. Az önjáró rakodó nagyokat harap az előtte álló falból, dübörögve vágja maga mögé a rakodóra a kőtörmeléket. Na még, na még egyet! Aztán szünet. Hárman is feszítővasat „ kapnak, hogy elgörgessék a nagyobb kődarabokat, de még nem elég, még kell a gép ereje. A brigádvezető Molnár László ezt már nem hagyja a kezelőnek; komor türelNehéz a levegő, a meleget nem nagyon enyhíti a méteres átmérőjű csövekben befújt levegő. A bányászkabátot levetjük, felgyűrt ingben indulunk a gerincvágatba, teljes menetfelszereléssel. Pásztor Gyula főmérnök igyekszik élénkíteni a nehéz túra miatt lankadó kíváncsiságunkat. — Ebben a vágatban először a vízbetörések akadályozták az előrehaladást, percenként két és fél köbAz arcokon még feszült figyelem: Simon Sándor a körzet vezetője és Nyerges András főaknász metlenséggel ugrik a gépre, s az csikorogva engedelmeskedik hatalmas kezeinek. Azt hisszük, ezt a zajt kinn a felszínen is hallják, de a II-es aknában várakozók biztos. — Elég! Ott fönn, mintha maguktól kezdenének mozogni a kövek. A rakodó megáll, egymást lökdösve tódulunk előre. Nyílás támad a falon, s mintegy jelkép, a bányászok ősi szerszáma jelenik meg először: egy csákány. Még nem látjuk kinek a kezében van, de már csak pár pillanat, s csúszik is át Nagy Károly csapatvezető, a Szocialista Munka Hőse címmel kitüntetett bányász, akit mi nem tudunk másképp, csak Karcsinak szólítani. Nyomában ott a többiek: Pitlik János, aknafőmérnök, Seres József üzemvezető, Juhász István harmadvezető, Várvölgyi János vájár, Bakos János vájár, Gyurkó István aknász. Juhász Pált, a markológép kezelőjét hagyták csak odaát. Molnár László inge alól előbújt a pezsgősüveg. Elsőnek ugrik a Nagy Karcsi elé, akinek arcán csorog a víz, s a szemei most mintha még vörösebbek lennének. Összeölelkeznek. — Kívánok neked jószerencsét! A fogadók, Kiss D. vájár, Laczkó István aknász, Ko- csa János szakvezető vájár, Veres Lajos vájár, Kormos Gyula vájár, Kiss K, István csillés, Fábián József lakatos kezet ráznak a „jövevényekkel”, az évtizedek óta együtt dolgozó bányásztársakkal. Tíz óra tíz perc. Sikerült. A bányászerő most is diadalmaskodott, megtörtént a beruházás történetében fordulatot hozó esemény. Az öltözőben a holmimat rakosgatva egy kődarab akad a kezembe. Már el is feledkeztem róla: ez a szürke, apró pontokon csillogó kődarab nyomta ki lötyögő nadrágom zsebét Akkor vettem föl, amikor átbújt a vágatba az első bányász, az ő csizmája rúgta elém. Egy követ hoztam a mélyből. A helytállás tanújaként. Hekeli Sándor Az első csengetés Harmincnégy esztendő múltával is emlékszem első tanítónőmre, s arra az első napra, amikor riadozva nyitottam be a leendő osztályterembe. Akkoriban háborús sebeiből gyógyult az ország, az időben senki sem emlegette a korszerű, az audiovizuális szemléltető eszközöket, a betűvetés elsajátításához elég volt a palatábla, — a mai kisdiákok legfeljebb csak hírből hallottak erről — az íróvessző. A többi hiányát sokszorosan pótolta a nevelő lelkesedése, minden nehézségen úrrálévő akarata. Csodákra volt képes, mert hitt abban, amit csinált. Azóta jónéhány első csengetés felkeltette a várakozás, az újraszomjúhozás izgalmát bennem, de ezt a régi nyitányt nem felejtem el, s ilyenkor szeptember elején mindig felidézem. Majdan így látják azok is, akik most kezdik iskolai tanulmányaikat, akik épp annyira tartanak a számuka szokatlannak tűnő környezettől, a szigorúbb követelményektől, akik mégis remélik a megértő, a biztató szót, mint én valaha. Meg is kapják akár e sorok írója. Azzal a különbözettél, hogy az adottságok jelenleg sokkal kedvezőbbek, mint bármikor. Űj oktatási intézmények nyitják kapuikat szőkébb pátriánkban is. A régiek egy részét bővítették, s mindenütt festettek, tataroztak. Arról is hallottam már, hogy a nevelés-oktatás módszerei folyvást csiszolódnak, mind hatékonyabbá válnak. Olyannyira, hogy a kisfiúk és kislányok majdhogy játszva, az alkotás örömét érezve gyarapíthatják az óvodákban, és az iskolaelőkészítőkön szerzett ismerei- ket. Nem csalódnak a nagyobbak sem, hiszen folytatódik az új tantervek bevezetése. Valamennyi azért született meg, hogy a .tanulóknak mind kevesebb : gondjuk adódjék, önállóbban igazodjanak el a tudományok útvesztőiben. Űj szémléletmód alakul ki bennük,- fogékonyabbak lesznek a valóság iránt. Mennyi segítséget kapnak ehhez! . . .. Egyre általánosabbá válnak a szaktantervek: az itteni kísérletek során — a fizikára, a kémiára gondolok — maguk győződhetnek meg egy- egy törvény igazságáról. Az iskolai könyvtárak, a szellem pallérozásának szerves részeivé lettek: természettudományos * és humánórákat tartanak itt, a fiatalokba plántálva az ösz- szefüggések felfedezésének -ágyát. ® Sorolnám tovább, ám mégis azt a harmincnégy év előtti tanítónőt emlegetem — ma már nyugdíjas, — akit nem zavart a palatábla, aki írás- 'vetítő, zártláncú tévérendszer nélkül is hitt abban, hogy a hivatásérzet csodákra képes. Akkor is, ha nincsenek szemléltetőeszközök, akkor is, ha helytállásáról nem születnek hősköltemények. (pécsi) Ezek már az öröm pillanatai; együtt a két raapat . _______ (Perl MárÜn felvételei) H azaérkezett a Csebokszáriban járt f delegáció Szombaton, a kora délutáni órákban érkezett haza Vasas Joachimnak, a városi pártbizottság titkárának vezetésével a Csebokszáriban, Eger testvérvárosában járt delegáció. Mint ismeretes, a háromtagú küldöttség — melynek tagjai voltak: Kalmár Péter, a városi tanács általános elnökhelyettese és Nagy János, a megyei tanács titkáraikénak vezetője — látogatásának célja a két testvérví ros kapcsolatának további ápolása, az idei eredmények értékelése és a kö-' vetkező évi feladatok kidolgozása volt. A delegáció tagjait Schmidt Rezső, az MSZMP Eger városi Bizottságának első titkára fogadta a Ferihegyi repülőtéren. 4 1979. szeptember 2., vasárnál
