Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)

1979-08-11 / 187. szám

A nyomor zsarnoksága olasz filmen Csúfak és gonoszak Az olasz filmesek a hábo­rú utáni neorealizmus óta csaknem kötelező feladatuk­nak tekintik bemutatni, be­vallani és lehetőleg a képek erejével felmutatni a társa­dalmi hibákat, az igazságta­lanságot, vagy legalábbis azt az állapotot, azt a kórképet, amely az emberekben, a film nézőiben a rokon, és ellen­szenven túl gondolatokat mozdít meg. Ettore Scola filmjét egy jól sikerült, hosszabb ri­portnak is tekinthetnénk a város pereméről, a Városon kívüli, a hatalmas bérházak közvetlen szomszédságában elterülő nyomortelepről, a barakkokról, ahol pokoli ösz- szévisszaságban folyik az emberi nyüzsgés. Itt, ahol mindenki mindenki életét keresztezi, kibeszélheti, tönk. reteheti, a testi és lelki mo­csok olyan állóvizében váj- kálhat, ahol csak a patká­nyok csaknem családtagnak számítanak, azzal és abban is egyezve emberi társaikkal, hogy nem kímélnek semmit. Elevenen kap lencsevégre ap­róbb és nagyobb konfliktu­sokat, amikben az az állan­dó. hogy mindig magas hő­fokon és mindig kollektív élményként fogalmazódnak meg. Reggeltől estig és on­nan tovább folyik itt a ke­gyetlen dáridó, ahol az iz­zadt testek közelsége és a mindenre elszánt agyak há­borúsága az álomban is foly­tatódik. Mert nyugalom ott sincs, a szenny, a félelem, az idegeket felőrlő méreg onnan is kiirthatatlan. Ennek a kicsiben is izgal­mas lumpenvilágnak a ten­gelyében az apa áll, óiacin- to. övé a főhely a nyomor­ban. amolyan trónszerű két­személyes ágy, ahol a hata­lom és a kormányzó akarat összpontosul. Giacinto a nagycsalád apja és ezerévek óta az a jog Délen, hogy a paterfamílias, a család apja rendelkezik mindenki fölött, joga van mindenhez, amit a bevett szokások és az er­kölcs megengednek. De itt milyen jog. milyen erkölcs van? Az állati lét szintjé­hez közelálló önzés és ki­szolgáltatottság kizárja a legelemibb ügyekben is 'a józan megoldást, mert min­den a kicsiny érdekek kicsi­nyes harcába torkollik. Min­denki igyekszik a másik hi­bájából, bűnéből élni és meg­élni, az erősebb és az arcát­lanabb mindent bezsebelhet. Ez a minden azonban szeny- nyes, kibírhatatlan. A családapa hatalma el­len csak egynek fellázadni, eleve halálos végű vállalko­zás. Nem is mindenki mer­ne ilyenre gondolni. Itt van például az a serdülő kis­lány, aki rabszolga módon és szó nélkül teszi azt, amit az unokák népes hada kö­rül tennie kell. Nem szól egy szót sem a film egész históriájában, együgyűsé- gében és rikító olcsó ruhái­ban benne van, benne él ebben a világban. Látja mindazt, ami körülötte tör­ténik. Szótlan a hangosak között, szürke a rikítóak között, míg a film fináléjá­i9*9. augusztus 11., szombat bán terhesen megjelenik előttünk, hogy a kútra men­ve a támfal tetején játsza­dozva végigsétáljon. Neki így természetes és így jó. Ebben a filmben az a szí­vet szorító, hogy ezekben az emberekben megvan a vágy az ánnen elkerülésre. Van tehetség és a tehetség mö­gött az a belső kényszer, hogy egészséges emberré alakuljanak át valahol, ha innen elkerülnek. De itt nincs megoldás, mert a pénz kevés, akinek van, az fegy­verrel őrzi, mert önző. Min­den fogadkozás, amely az élet legértékesebb céljaira irányulna, szeretet, szerelem, bizalom és hűség a szemer-4 nyi fegyelem hiányában semmivé foszlik. S közben a dóm kupolája, a templomok tornyai, a Város fénypárába vesző panorámája, az utak jelzik, jelentgetik, hogy va­lahol kellene lennie egy ös­vénynek, ahol elindulhatná­nak innen. A forgatókönyv és Dario Di Palma operatőri szellemessé­ge gondoskodik arról, hogy a néző egyik szeme nevessen. Hiszen a látvány és az ap­ró történések sorozata nyo­masztó lenne, ha a kis dol­gok humorával nem oldaná fel azt a nyomasztó érzésün­ket, hogy ez a valóság — a testi is, a lelki is — ma lé­tezik és ebben a valóságban az emberek azért léteznek, mert ez az életforma vala­milyen oknál fogva elegen­dő nekik. Nino Manfredi a nagy szí­nészeknek abból a fajtájából való, aki légkört teremt ma­ga körül. Akkor is érezzük jelenlétét, amikor csak be­szélnek róla a többiek, vagy félnek megjelenésétől. S aho­gyan, ezzel a félreépített ar­cával végigmagyarázza em­beri szándékait és nem is rejtett gonoszságát, azt kü­lön élményként kell elköny­velnünk. Egy sereg jó színész is — köztük Maria Bosco, Maria Luisa Santella, Mario Santella — jól segítettek megteremteni a rendezővel ezt az esztétikailag és etikai­lag egyaránt elriasztó lum­penvilágot. A képek szépsé­ge mellett Armando Tro- vaioli zenéje jelenített köny- nyedséget, s tette a súlyos témát elviselhetővé. Farkas András > . Az egri nyári egyetem vendégkönyve A bolgár ICOMOS-bizottság titkára A műemlékvédelmi tago­zatú egri nyári egyetem egyik legnagyobb érdeklő­déssel kísért előadását Ha- ralampi Anicskin, a szófiai Kulturális Emlékek Nemze­ti Intézetének osztályvezető, je tartotta. Ö az érdeklődő­ket arról tájékoztatta, hogy hazájában miként élesztet­tek újjá egy elnéptelenedett falut, Bozsencit. ’ A neves építészmérnök­restaurátorral beszélgetett munkatársunk erről az iz­galmas munkáról. FÉL ESZTENDŐ ROMÁBAN Az egyetemen mérnöki diplomát szerzett. S mert mindig vonzotta a múlt ha-, gyatéka, elsősorban ennek mentésével, óvásával óhaj­tott foglalkozni. — örültem annak, amikor fél évre a római nemzetkö­zi restaurációs intézetbe ke­rülhettem, ahol olyan isme­retekkel vérteztek fel, ame­lyeket később kitűnően hasznosíthattam a hétköz­napok során. Otthon bőven várt rám feladat. Kollégá­immal együtt a népi műem­lékek óvásával, helyreállí­tásával foglalkoztam, 6 ezt teszem ma is. Nálunk ez a legfontosabb feladat, mert a középkorból úgyszólván semmi sem maradt ránk: a hódító, s a több évszázados uralomra berendezkedő tö­rökök ugyanis szándékosan elpusztították majd minden emlékünket. Változást csak a tizennyolcadik század vé­ge jelentett: az ekkortól emelt házak egy része fenn­maradt, s nekünk szép kö­telességünk rendbe hozni és őrizni ezeket. Bizonyos mér­tékben arról a korszakról tudósítanák, amikor már erőteljesen ébredezett a nemzeti önérzet. A sors kü­lönleges ajándéka, hogy né_ hány helyütt — tizenöt ilyen települést tartunk nyilván — az épületek zö­me viszonylag elfogadható állapotban várta az újjáva- :-.;| rázsoló kezeket. Ebből a szempontból 1945 határkő volt, hiszen ekkor rendel­ték el a védetté nyilvánítást. Több helyütt — mint pél­dául az önök megyéjével testvérkapcsolatban levő Targoviste megye székhelyén — egyes körzetekre terjesz­tették ki a gondoskodást. ROKON VONÁSOK Szóba kerülnek a részlet- kérdések, miközben kiderül, hogy a műemlékvédelemmel foglalkozó bolgár szakembe­rek számos olyan módszert is alkalmaznak, amelyek ná­lunk is beváltak. — Kormányunk úgy ha­tározott, hogy az új kön­tösbe öltözött régi házak egykori funkciója marad­jon meg. Más szóval: visz- szaadtuk eredeti hangulatu­kat, de a belső terekben a legteljesebb kényelmet te­remtettük meg. Így aztán a tulajdonosok nem húzódoz­nak attól, hogy továbbra is itt éljenek. Ezért a falvak mindennapjai ma épp olyan lüktetőek mint valaha vol­tak. Az 1967-ben elfogadott múzeumi és műemlékvédel­mi törvény kötelezte a la­kókat arra, hogy rendben tartsák, védjék otthonaikat. Az ezzel járó költségeket természetesen az állam fe­dezi. Olyan is előfordul, hogy az egyes épületeket a helyi hatóságok, a szakszerveze­tek, a művészeti csoportok és egyesületek vásárolnak meg. Ezeket aztán művelő­dési célra, üdültetésre, pi­hentetésre veszik igénybe. Egyébként magánszemélyek is jelentkezhetnek vevőként. Az utóbbiak szép számban vannak, hiszen a romantika, a környezet egyéni légköre elbűvöli a. Szépet kedvelő­ket, s épp ezért nem ' saj­nálják az anyagi áldozatot 1. Bocsáratot kérek, de most néhány percre be kell rak­nom a füldugóimat. Így. Azért, hogy ne halljam azt, amit most maga hall. Ré­szint a saját szövegemet, mert nekem már nagyon unalmas, másrészt a bohóc­számot kísérő tapsdt és őr­jöngést. Taps. Ezeknek. Szófukar embernek ismernek, uram, de ha rendelne nekem még egy sört, Cicero se tudna ró­la lebeszélni, hogy meséljek magának Elióról. Akkor ta­lán lesz valamelyes halvány­lila árnyképe arról, hogy hogy mire képes egy bohóc a manézsban, ha jó szél kapja el. Az üdvösségére, herceg. Nem akárkinek fizette. Éh voltam Elio dummer Au- gust-ja. Afféle csetlő-botló tuskó a magas, nádszálvé- kony, fehérarcú clown Elio mellett. Ha emlékszik még rá valaki egyáltalán, Éliásra emlékszik. Pe­dig az Elio név márka volt fél Európában, de amikor haza­jött az olasz truppjától 49- ben, nem en­gedték idegen névvel szere­pelni. Az ere­deti nevét, Il­lést változtatta Éliásra, engem Tóbiásra ke­resztelt, ami­kor partneréül választott. Boldogasszony anyám! Egy hétig nem tud­tam aludni örömömben. Valahányszor Elio az üle- pembe rúgott, éreztem az Is­ten lábát. Később mind­ketten éreztük háromszor. Három cir­kuszból rúgtak ki bennünket Elio miatt. Abban az időben muszáj volt a porondon politizálni. A bohócok kuláknak, Tru- mannak, Titónak, öltöztek, és a végén fényesen pórul jártak. Azért ez a három példa jut eszembe, mert ezek előzték meg a három kirú­gást. Először az lett volna a sztori, hogy én, a kulák (po­cak, harcsabajúsz, ezüstpity- ke meg minden), ásom az arénát, halmozom föl a ka­ját a nép elől, majd megjön Éliás szaki, az overallba bújt keszeg traktoros, és leleplez. Meg is jött, és így szólt: „Szabadság, Tóbiás gazda. Na, végre, valaki a földet túrja. A tszcs-ben csak gyű­lésre futja.” Az ügyeletes rendőr azon­nal kiűríttette a sátrat, de szerencsénkre a helybéli körorvos, miután magához tért röhögőgörcséből, kimu­tatta a színjózan Elióról, hogy véralkoholszintje alap­ján már a klinikai halál ál­lapotában lenne a helye. A társulattól repültünk. Illetve hozzájárulással léptünk ki. Megkegyelmeztek, mert Eliót nem lehetett nem szeretni. Elviselni sem nagyon le­hetett. Néhány hónapi csend után az új menazsériánál a háború utáni amerikai se­gélyakciókat kellett kigú­nyolnia Truman elnök maszkjában. Pompás farce- ot eszelt ki, ügyes rekvizit­tel. Tégla alakú luftballo­nokra hamis dollárklisét nyomatott, ezeket osztogatta a nézőknek. Abban a pilla­natban, ahogy átadott egyet- egyet, az ujjai közé rejtett vékony csövön át gázt en­gedett beléjük. A dollár föj- fújódott, szétpukkant A gáz- tartály nem más volt, mint Truman—Éliás gőgösen fe­szülő cilindere, hengerére festve a sávos, csillagos ami­zászló. így aztán, mire min­den dollár kidurrant, a gumi­cilinder fokozatosan semmi­vé zsugorodott. Elio szenzá­ciósan csinálta. Hihetetlen grandezzával vonult be, vil­logó cápavigyor a fogsorán, a kezei cikáztak, mint két hótollú rablómadár... S ahogy fogyott a dollár, pá­rolgóit az önbizalma, végül rémült és rémítő, összetört szörnyként meredt a publi­kumra. Amerre jártunk, az embe­rek'rettegni kezdték Ameri­kát. Eliót már éppen élmun­kás címre terjesztették föl, amikor egy díszelőadáson igazi tízforintosokat dobált a páholyokban feszítő fontos káderek közé. Egész havi gá­zsiját kiszórta, aznap kap­tunk fizetést. Iszonyú pánik. A kakasülő megrohanta a páholysort, tépték, tiporták egymást a dohányért. Eliót letartóztatták, majd három nap múlva mindenki legna­gyobb megdöbbenésére sza­badon engedték. Rajongója, a kellékeslány titokban val­lomást tett. Azt állította, hogy a lufidollárok helyére ő csemoészett igazi tízeseket Elio ■ jelmezébe. Ezt ugyan nerti hitték el, de elfogadták. Kényelmesebb egy kis vere­bet internálni, mint egy zse­nit. Elio tajtékzott, tiltako­zott, börtönt követelt magá­nak. Megmagyarázták neki, hogy csak azért viselkedik így, mert reménytelenül sze­relmes a lányba, holott na­gyon jól tudták: valójában pont fordítva van. Másik társulathoz irányították, és megfenyegették, hogy nem maradhat a szakmában, ha nem marad a szakmában. Bárhova utaztunk, naponta kétszer jelentkeznie kellett a rendőrségen. A főnöknek minden előadás után jelen­tést 'kellett írnia róla, hogy Elio szó szerint a forgató- könyv szövegét' mondta-e. Sokáig azt mondta. Én a Truman-jelenetben benne se voltam, mégis ve}e tartot­tam, mert az Éliás—Tóbiás kettős normál előadásokon viharos sikert hozott. A Ti- to-balhéva] aztán Elio ezt is szétrobbantotta. Titót én ad­tam, elöl-hátul kitüntetések,, hóhérbárd, véres köröm. A legjobb étvággyal véreng- zek, midőn jő Éliás, a cin- gár melós, és természetesen úgy eltángál, hogy a nép majd megfullad a has- és fartömésemből kipufogtatott' hintőportól. Jó hecc volt. Egész addig a Baja környéki sokác, vagy bunyevác falu­ig. Ott Elio berohant, lero­gyott, akár a maratoni hír­nök: „Marsall Tito! Itt lát­ható — hűségben párja nincs — Zsarko Belamarics, aki­től fritzek és usztasák fél­nek, Sibenik-Trogir körzeté­nek partizánkomisszárja, pa­rancsait várja.” A bajazzós gesztusokkal, ám nemes ko­molysággal zengő hangon előadott makámát dermedt némaság követte néhány má­sodpercig, utána pedig a leg- ünnepeltebb Rákosi-szónok- latokat felülmúló vastaps. (Folytatjuk) ■ sem, csakhogy eredeti el­képzeléseiket megvalósíthas­sák. Intézetem önellátó szervezet, azaz műszakiakat, szakmunkásokat alkalmazva szerte az országban elvé­gezteti a legfontosabb mun­kákat. Ezért aztán nem szo­rul semmiféle támogatásra. KEDVEZŐ TAPASZTALATOK Anicsikin másodszor járt Magyarországon. Egyetemi hallgatóként csak Budapest nevezetességeit ismerhette meg. Egerről csak hallott. Igaz, meglehetősen sok jót, s ezért várta annyira a ta­lálkozást. — A nyári egyetem híre hozzánk is eljutott. Az itt töltött napok során arra is rájöttem, hogy miért éppen itt rendezik. A város ba­rokk pompája engem is megbabonázott. Csak elis­meréssel szólhatok a tömb­rekonstrukció terén elért rendkívüli eredményeikről. A hangulati töltés csorbítat­lan. Amikor ezeken az ut­cákon sétáltam, eltompul­tak a huszadik század zajai, s egy letűnt kor elevenedett meg előttem. Ilyen érzékle­tes hatást csak a hozzáér­téssel végzett tökéletes mun­ka válthat ki. S még egy: a foghíjak helyére emelt lé­tesítmények harmonikusan illeszkednek az összképbe. Olyannyira, hogy első pil_ lantásra észre sem lehet venni új voltukat. Ez a rit­ka élmény emlékezetes ma­rad számomra. Annak is örültem, hogy jól felkészült kollégákkal jöttem itt ösz- sze, s őszintén állítom, hogy jó néhány itt szerzett ta­pasztalatot otthon is kama­toztathatok. Jó lenne ismét visszajönni — úgy hallot­tam, hogy vérbeli törzsgár- datagok is akadnak a részt­vevők soraiban — ide: is­mereteket és újabb baráto­kat szerezni... Pécsi István Műemlékeink tv-filmen Négyrészes dokumentum- filmsorozat forgatását fejez­ték be a tv munkatársai: Pusztuló műemlékeink nyo­mában címmel szeptember végén sugározza a televízió a sorozatot. Hazánkban jelenleg nyolc és fél ezer műemléket, mű­emlék jellegű objektumot vé­denek: feltárásuk, megóvásuk számtalan gondot jelent. Be­mutatja a sorozat a múltunk megismerése szempontjából pótolhatatlan, ám lassú pusz­tulásra ítélt épületmaradvá­nyokat is. A felszabadulást követően csaknem 450 kastély került állami tulajdonba: ezek egy részét iskolaként, nevelőott­honként, üdülőiként haszno­sítják. Számos, igen jó álla­potban levő kastély azonban ■ma is üresen áll. ]

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom