Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)
1979-08-01 / 178. szám
Cseh Tamás gitár nélkül Ha véget ér a dal... A sötét ruhás fiú fel tépi mellén a hófehér inget, aztán gúnyosan, mosolyogva énekli: tetteink' örök visszfénye el nem homályosul... közben magasra emel egy táblát, amelyen csak annyi áll: Mohács. Aztán véget ér az előadás, véget ér a dal, s idén utoljára felcsattan a taps. Az Agria Játékszín művészei és Cseh Tamás búcsúelőadáson léptek föl az egri vár udvarán. A narrátort, aki a Háromszoros vivátban mindvégig összefoglalta, kommentálta a történteket, most arra kérem, arról beszéljen, hogy mindennek a végén hogyan érzi magát? — Jól — vágja rá azonnal. Nem néz föl, gitárját rakja tokjába, s csak miután befejeződik a kényes művelet, s csendesedik a vár udvara, folytatja a megkezdett beszélgetést. — Jó most. Ebben persze benne van az a kellemes fáradtság, amelyet mindenki érez a becsülettel elvégzett munka után. Benne van annak az öröme, hogy e néhány hét alatt, többé-kevés- bé minden „bejött”, amit Egertől, vagy az Agriától vártam, benne van némi le- hangoltság is, mert itt kell hagyni a várost... Tudod, az alatt a két év alatt, míg a főiskolára itt jártam, nagyon megszerettem ,.. ■ Örülök annak is, hogy mehetek végre pihenni.,. Folytassam? — Azt mondod, volt ami sikerült, s volt ami nem... — Magamra értem. Amikor annak idején Valló Péter megkeresett, hogy lépjek be az együttesbe, a hozzáfűződő barátságon kívül két dolog miatt mondtam még igent. Az egyik, hogy arról volt eredetileg szó: prózai szerepet kapok. Nos, nekem I (Befejező rész) Másik alkalommal a pókok mér majdnem készen voltak a hálószövéssel egy óriási ágyúban, amit a Ki- szuperált Harceszközök Telepén talált, de az újonnan kinevezett hadügyminiszter parancsára az összes ott található anyagból az utolsó szögig lőszert keli gyártani. Igen nagy szükség lehetett erre a pótlásra, mert a hadsereg ügyintézésére oly furcsa módon az elszállítását azonnal megkezdték. B. semmit sem tehetett, mert engedélye érvényét vesztette. Pechjére a telepet őrző szakaszparancsnok, egy ravasz törzsőrmester, a hadsereg legjobb hamiskártyásai közé tartozott, s még örülhetett, hogy csak az egyik fényképezőgépét kellett hátrahagynia. Az idő egyre jobban sürgetett, a lapok hetenként közölték a pályázatra befutott fotók számát, s a végső határig már csak egy hónap volt hátra. Határoznia kellett: „A pókhálót és az ágyút külön- külön fogom lefényképezni, így is ugyanazt a célt szolgálják, csak az objektív aka- i dályok miatt módosítom a kivitelezést” — gondolta. 1979. au au szí us 1., szerda régi vágyam, hogy valahogy másképp is kipróbáljam képességeimet a színpadon, ne csak gitárral a kézben. Szerettem volna igazán játszani. Bármit. Talán egy kun vitézt, vagy egy szolgát. Hát ez ugye nem sikerült, a rendezőnek az volt a határozott kívánsága, hogy ne kezdjek máshoz, mint amit megszoktam ... A másik viszont... Tudod, éppen tíz éve állok a színpadon, — mindig magányosan. Szerettem volna végre egyszer csapatban dolgozni, Nemcsak úgy, hogy sokan vagyunk, hanem, hogy tényleg mindent együtt csinálunk. együtt élünk át, szóval: közös az ügy. Hát ez nemcsak hogy sikerült, hanem azonkívül, hogy egy jó gárdát találtam, igazi barátokra is leltem. Ez nem várt öröm volt számomra. Régebben ugyanis ki tudja miért, idegenkedtem a színészektől. A hosszú próbák alatt azonban nagyon közel kerültem az itteni társulat tagjaihoz. Csodálatos volt látni, mennyire komolyan veszik a munkájukat, menynyit töprengenek egy-egy mozdulaton, egy-egy hangsúlyon, mennyire igyekszenek, hogy valami „igazit” adhassanak a közönségnek. — Lehet azt mondani, hogy nemcsak művészként tanultál tőlük, de emberként is? — Azt hiszem, amit tanultam tőlük, valóban nemcsak a pódiumon hasznosítható. — Ezek szerint nemcsak a színpadon próbálkozol újjal? Határkő lenne ez a tizedik év? — Nem érzem, hogy a kiöregedés veszélye fenyegetne. Az éneklés legföljebb csak fizikailag fáraszt, s még az 5—6 órás felkészülések sem untatnak. Azt hiszem, addig, amíg az embernek van mondanivalója, bátran a pódiumra léphet. De ... őszintén szólva kicsit riasztó számomra, hogy ennyi év alatt szinte soha nem láttam társakat magam körül, az előadóművészek, énekesek közül senkit nerh érzek rokonnak, a fiatalok Ideje is volt már, mert magát az ágyút és a pókhálót is igen nehezen lehetett megközelíteni. Amikor a városban állomásozó új ezred parancsnokát megkérte, hogy egy ágyút lefényképezhessen, az rögtön gyanút fogott, és ott a helyszínen megmotoztatta, hogy nem valamilyen ellenséges kém-e? Csak akkor nyugodott meg, amikor B. hangot változtatott, s kérte, hogy álljon az ágyú mellé, hiszen a haza védőiről és leghatásosabb fegyvereiről szeretne képriportot készíteni. „Az más” — szólt az alezredes, és kivett egy kis selyemdobozt az íróasztalából, amelyben összes kitüntetéseit tartotta, és szép komótosan feltűzte mind a mellére. Most végre alkalma volt néhány jó felvételt készíteni az ágyúról, a legkülönbözőbb szögekből, beállásokból. (Még darut is kapott.) A munka három-négy óráig is eltartott, ezalatt az alezredes és közvetlen munkatársai kicsit izzadva, de derekasan álltak haptákban az ágyú alatt. Persze B.-nek jóval több idejébe tellett, míg sikerült kiollóznia a merev alakokat a képből, s valamilyen közömbös háttérrel' helyettesíteni. A pókhálóügy sem volt olyan könnyű, mint gondolta. Az állandó rezonálás a sok ágyúdörgéstől, amelyek nemcsak a határszélen, de az ország legkülönbözőbb pontközt nem látok valóban érdekes arcokat. Pedig jó lenne, ha jönne valaki, aki arról beszélne, hogyan élnek, gondolkodnak a mai tinik .., Néha attól félek, az emberek nem azt értik, amit én szeretnék a dalaimmal elmondani, ezért nincs senki, aki közel állna hozzám. Keresem az okokat, s eközben tapogatózom másfelé is. — Mit jelent ez? — Régebben — szintén majd tíz éven át — tanítottam. Most szeretném újra kezdeni és jobban csinálni. Megpályáztam a pesti tanítóképző egyik állását. A rajztanítás módszertanát kellene oktatni, Izgalmas számomra a téma, úgy vélem, jól tudnám hasznosítani a korábban szerzett tapasztalataimat. — Ezzel megszakítanád énekesi pályádat? — Miért? Úgy gondolom, a kettő megfér együtt. Szeptemberben mindenesetre indul egy újabb műsorom, s a negyedik nagylemezem is kiadás előtt áll __ ö römmel adhatunk híradást arról, hogy az egri ifjúsági park, a Fagylaltkert „némi holtszezon” után újra színes programokkal várja a fiatalokat. Mondhatnánk azt is, hogy „végre” nem csupán a diszkó az, amiért érdemes esténként a hangulatos szórakozóhelyre eljárni, A városi KISZ-bizottság, a park „gazdája” színészeket, művészeket, sportolókat hívott meg, s már augusztus első hetében találkozhatnak a vendégekkel a tizen- és huszonévesek. Hétfőn Szepes Péter bábművész és Mérő Imre bűvész diszkójáték műsorával mutatkozott be az egrieknek. Ma Nagyiványi Péter pantomimművész este 7 órai kezdettel a Pantomim világa jain is hallhatók voltak az állandó gyakorlatozások miatt, összekuszálták a pókok könnyű, finom fonalait. Napokig kellett kutatnia egy szép pókháló utón, melyet barlang mélyén fedezett föl. A felvétel sikeréért több reflektort kellett idehoznia, hogy a felvétel olyan világosra sikerüljön, mint a napfényben csillogó óriási ágyúcső. Felvételeivel bezárkózott a fotólaborba. Egy hétig dolgozott. Ezalatt szinte ki sem jött, csak kávét ivott, C-vi- tamint és koffein-tablettákat szedett. Külön-külön felnagyította a két képet, s majd ezután jött az igazi nagy feladat: a pókhálót beilleszteni az ágyúcsőbe. Ez három napig tartott. Aprólékosan kivágni a pókháló minden szálát, majd pontosan beragasztani, úgy, hogy a szálak az ágyúcső falóhoz tapadjanak. Nagyon óvatosan kellett dolgoznia, mert á legparányibb eltérés, és kiderül, hogy nem igazi pókok telepedtek meg az ágyúcsőben. Most ezt a montázst lefotózta, s annak a negatívjárói készítette el azt a képet, amelyet beküld a pályázatra. Holtfáradtan támolygott ki a laborból a boldog tudattal, hogy csatát nyert. Kezében ott volt a megálmodott fotó. Az országos zsűri elnökét — maga is a pályázat alapítói közé tartozott — nem lehetett átvágni. Amikor kezébe került B. pályaműve, először csak nevetett az ötleten, de azért furcsállta a pókháló-dolgot Témája miatt érdemesnek találta, hogy továbbküldi e a nemzetközi zsűrinek, de nem hagyta nyugodni egy okvetetlenke- désnek tűnő kétely, és lefotózta a képet, és az így kapott negatívot szobája egész falára kivetítette. B. hiába ollózta össze a képet oly mesterien, e nagyteljesítményű nagyítógép, mely abban az időben a legmodernebbnek számított, kimutatta, a milliméternyi réseket a pókhálószálak vége A Szivárvány vasárnap délelőtti színei ezúttal halványabban ragyogtak. Lehet, hogy a téma — a víz — ez a szerény, életünket és mindennapjainkat kísérő elem, nem érdemel nagyobb figyelmet, lehet, mert nyáron bensőségesebb kapcsolatba kerül velünk, lehet, hogy az ősz korán érkező párái vontak fátylat elé és fölé, lehet, azért, mert olyan természetes, mint a levegő vagy a kenyér, tehát nem szorul különösebb reklámra. Van, (de milyen?) élünk vele és belőle. Szűk erecskékben csörgedez, erdők vadonjában csobog, széles medrekben hömpölyög, csónakokat, hajókat ringat, parttalanul árad, olykor csak cslllámló, ezüstös hírmondó sziklák alján, páfrányok övezte mély című összeállításában a fiatalokkal ezt az érdekes kife- jezésvilágú táncot ismerteti meg. Izgalmas sportműsornak lehetnek tanúi az augusztus 5-én. vasárnap este 7 órakor idelátogató fiatalok. Japán harci játékokat mutatnak be. Rajnai László és Papp László műsorában lesz cselgáncsmustra. a karate megismertetése küzdelem közben és humoros szamurájszám is. Az önvédelmi sportok bemutatásába a közönséget is bevonják. Augusztus 6-án, hétfőin, este 7 órakor a neves bűvész, Rodolfó, a Magyar Népköztársaság érdemes és kiváló művésze Vigyázat, csalok! című összeállításával szerepel. és az ágyúcső belső fala között. „Hm..., ahogy ez kinagyította az ágyúcsövet..., milyen szélesre — egy ilyet kéne a valagába húzni. . — mormolta a zsürielnök, s a pókhálócsövű ágyú képét határozott mozdulatokkal a papírkosárba szaggatta. B. a jól elvégzett munka örömével — minden tőle telhetőt megtett a szebb gondolat művészi kifejezéséért — várta az eredményhirdetést. Az pedig aggasztóan késett, már hónapokkal túlcsúsztak a határidőn. Sokszor látta szempillái alatt művét, amelyért any- nyira megszenvedett. Rettegve gondolt arra, hogy esetleg soha nem látja viszont a valóságban. Pedig már ott volt az utcákon. .. Rutinosnak ígérkező riporttal bízta meg a főszerkesztő. Egy új párt — nevét meg sem jegyezte, annyi van belőlük — tagtoborzó gyűlését kellett fotóznia. Kiballagott a főtérre, ahová a pártocska elnökét várták a fővárosból. Már hajnaltól khakiln- ges aktivisták, tüntetők vo- nulgattak föl, s alá a városban. A katonaságtól kilóra kiszuperált, magas szárú bakancsaik hangosabban dördültek, mint az egyre gyakoribb hadgyakorlatok távoli dörejei. Hatalmas, pajzsként maguk elé tolt, vagy diadalmasan fejük fölé emelt transzparenseiken a pókhálóscsövű ágyú képét hordozták, amelyet átlósirányú és forradásos szélű erőszakos szakítások rajza szabdalt keresztbe. A harcias polgárokat szószék és vakító-elegáns öltönyben, megnyerő arcú szónok fogadta, aki erőteljes hangsúlyozással beszélni kezdett: „Hős fegyvereinket rozsda marja, pókhálók szövik be. Puhányok módjára, tétlenül nézzük az ellenünk acsarkodó hatalmak vészterhes megerősödését, Söpörjük el a pókhálókat. Mozgalmunk szimbóluma a szétszabdalt pókhálójú ágyúcső...” medrekben, máskor tavakká duzzadó széles áradás. A körkép teljes volt, mert Szigetköz, Szolnok, Szeged, Baja, a Balaton; hajósok, víztudósok, siófoki fiatalok, horgáskodó iskolás vallott a víz szépségéről, értékéről. Igaz is, alig van Európának még egy tája, ahol az ember és a víz élete annyira összefonódott volna, mint Szigetközben. A víz itt ősi természeti erő, s a táj embereinek életét ma is meghatározza. Régtől megindította a nép fantáziáját, s innen van az, hogy sehol a Duna mellett nem született annyi népdal a hajózó, halászó, aranyászó, pásztorko- dó emberekről, mint itt. Egy-egy mondattöredék (Tündértó) és népdal „Halász, vadász, aranyász) Üres zsebben kotorász...” őrzi életüket. Szólt még riport a Császáruszoda csodálatos vizéről, a budai gyógyforrások erejéről, a Juventus-forrás fiatalító hatásáról, öntözőfürtökről, az ózdi kohók víz- fogyasztásáról, a martinászok vízveszteségéről. Keresettnek tűnt a kissé kényszeredett beszélgetés a szegedi pecázó kisfiúval, az elszennyeződő Siófokról, lányokról, akiket hazakülde- nek, ha még nem volt idejük pénzt keresni. De üde pontjai voltak a magazinnak, Mátrai Betegh Béla mondatai a vízről: ......Ki beszél a Lajos-forr ás vizéről, a parádiról, hacsak épp epebántalma vagy nem köszvényes éppen. Nem is szólva a névtelen kis csermelyekről, erecskékről, melyek végigbujkálják és el- töltik játékkal a nagy komoly erdőket, mosolyuk végigfut rajtuk, mint örömhír és hangjuk elvegyül a csízek és rigók énekével. Nem, a vízről nagy ritkán esik szó és rendszerint csak akkor, ha baj, olyan baj, amilyet vizek okoznak — árvíz, szökőár, tengeri vihar vagy csőrepedés — az olyan baj, melynek megszűntét égi és földi vizektől reméli az ember ...” És a sóhaj: „Ki lesz majd, aki titeket, nagybeteg vizeket kigyógyít mindabból, amivel az ember megfertőzött?” Elismerem, nem könnyű feladat éveken át azonos színben tartani egy sokféle ágazó magazinműsor szépségeit, de a Szivárvány annyira hozzátartozik a rádiózók életéMennyi lehet a súlya a személyazonossági igazolványnak? Bár még soha nem tettem kétkarú mérlegre ezt az ■ állítólag oly fontos dokumentumot, az évek során mégis kialakult bennem az a halvány gyanú. hogy nem sok. Nem a fizikai súlyról, a grammokban, vagy dekák, bán mért súlyról voltam kénytelen-kelletlen tenni ezt a megállapítást, hanem a személyi eszmei, erkölcsi, hogy úgy mondjam komolysági súlyáról. A súlytalanság állapotának eléréséhez nem kellett személyazonossági igazolványomat sem Szojuz, sem Apolló űrhajóval Föld körüli pályára bocsátanom. Csak egy szerény munkaügyi jellegű eszmecserébe bonyolódnom. Történt ugyanis, hogy az áremelkedésekkel egyidő- ben életbe lépő kompenzációk egyikét állampolgári jogomnál fogva igénybe kívántam venni. Július elsejétől visszamenőleg ugyanis az egygyermekes családok is kapnak egy gyermekükre 130 forintos havi juttatást. Ezt az igényt be is jelentettem úgy, ahogy az illendőség és az előírások megkívánják, vállalatunk illetékesénél. Minden rendben is volt, azaz, hogy lett volna, ha nem kérik fiam születési anyagkönyvi kivonatát. Minek, gondoltam én teljes állampolgári na- ivságomat bizonyítandó, és felütöttem a személyazohez, mint az Esti magazin' vagy a 168 óra, kár lenne hát megszegényíteni ezeket a líraian szép vasárnap délj előtti matinékat. ______________ 1, A Terézvárosi hazugság — Kenessei András hangjátéka — igazsága az, hogy Eckehardné Agnes Sarolta, Uta, ez a valóságos és képzelt fiatalasszony, -aki vonzott és taszított, megismerkedésük után néhány perccel felment a férfi lakására és a szeretője lett. Lehet, hogy két napja vagy két éve ismerték egymást, hiszen útjuk a Fasorban naponta egy cél felé vitte őket. A i férfi számára „elég volt né- ^ hány másodperc, hogy járá-J sa, lábának és testének for-f mája, szigorú arca, a való- í színűtlenül furcsa szeme felszívódjon és megkötődjön bennef mint epv gyors, de hosszan tartó hatású méreg vagy kábítószer ...” Kékeszöld pelerint, télen enyhén vörösbarna mókusbundát, nyáron csipkeruhát, fehér, magas sarkú cipőt hordott. Az utcai jelenet, a mégis-' merkedés szenvedélymentes, inkább lemondó mint bátorító és meggyőző. Én csak az I ódon varázsige „már a pleisz- tocénban és a középkorban is szerettem” hatásosságában kételkedtem, mert nem hiszem, hogy lenne ma ifjú hölgy, akit ezzel az antik es- küvéssel eltéríteni lehetne. . Ilyen összefüggésben azonban szerencsés volt a naumbur- gi dóm donátorának és fel- i ségének megidézése. Uta itt jobb karjával arca elé emeli í köntöse egyik szárnyát, baljával mintha gyermeket ölel- 1 . ne magához, s mindez tar- ^ tózkodást, hűséget, bezártság got kölcsönöz alakjának. Ez a visszautalás a múltba,’ ! az antikvitásnak beépülése a jelenbe, tette változatossá a kalandot, amelyben egymásra dobott idősíkok, hol az önfeledt boldogság, hol az el- ‘ válás fájdalmas pillanatait 1 idézték. Érdemes is élni ezekkel a lehetőségekkel, mert korunk egy jellegzetes — a technika által teremtett — műfajának létjogosultságát igazolják, a hanggal írt történetekért, kiterjesztve az élet és idő határait, így olyan formai megoldásokat tesznek lehetővé, amelyek korábban csak igen bonyolult szépprózai művek keretei között valósulhattak meg. A nem túlságosan nagy igényű történet ezzel, valamint a rendező — P ó s Sándor — értő tolmácsolásában vált igazán üde nyári játékká. Nem is akart több lenni. nossági megfelelő oldalát, ahol hivatalos bejegyzés állt pecséttel ellátva gyermekem születését igazolva. — Ez nem jó — mosolygott vállalatunk egyébként nagyon kedves illetékese. Neki ugyan megfelelne, de a fölöttes hatóságnak nem. — Tehát a személyibe bejegyzett adat ezek szerint semmit sem ér? — Ezek szerint? — tárta szét karját tehetetlenül. Ez azonban még csali az első lépcső volt. A következő súlytalansági fokozat akkor következett be. amikor a házassági anyakönyvi kivonatot kérte kedves kollégám. Ismét felütöttem személyazonossági igazolványomat, ahol több mint tíz évvel ezelőtti jóvátehetetlen ballépésemet megfelelő hivatalos pecsétek és bejegyzések tették törvényessé. i — Ez sem jó? — kérdeztem most már kevésbé öntudatosan. — Nem — válaszolta barátságosan vállalatunk illetékese és ismét biztosított, hogy neki megfelelne, de a fölöttes szerv ... Összecsuktam a személyit — ezt az oly fontos dokumentumot — zsebre tettem, és elmémben súlytalan kergetőztek az anyag- takarékosság, a bürokrácia, a felesleges papírmunka elleni küzdelem hangzatos címszavai.-**•■**■ jL ■— szyA — Németi Zsuzsa Nemcsak diszkó a Fagylaltkertben Ebcrgényi Tibor A személyi súlytalansága
