Népújság, 1979. augusztus (30. évfolyam, 187-203. szám)

1979-08-29 / 201. szám

I I Szabálytalan „szellemidézés” Mtciny titkai Négyszemközt a néprajztudóssal Ha valakitől megkérdez­nék, hogy mit tud Átányról, kissé zavarba jönne. Kezdené azzal, hogy egy község a hevesi járásban. Hozzátenne még: alapvetően mezőga7xlasági jellegű tele­pülés. A jobban tájékozottak a hely; termelőszövetkezet eredményeiről is sorolnának néhány adatot. A kulturális hangoltságúak falumúzeu­mát is emlegetnék. Ezzel azonban zárult is a kör. Ezek után igazén fur­csa, hogy például Ameriká­ban — az etnográfusok kö­rében — a falu neve fogal­mat jelent és nem egy szak­ember akár órákig is beszél­ne róla felelevenítvén histó­riájának majd minden lé­nyeges fordulóját. Idéznek olyan sztorikat, amelyekről a fiatalabb helybeliek sem hallottak már. Nagyjából ugyanez vonatkozik Nyugat­németországra vagy Dániá­ra is. Jövőre Koppenhágá­ban kiállítást rendeznek, amelynek ugyanez lesz a té­mája. Mindez annak köszönhető, hogy két kutató — több mint húsz esztendőn át — gyűj­tötte itt az anyagot. Tapasz­talataikat három vaskos kö­tetben foglalták össze. Ezek — bár nem magyar nyelven jelentek meg — általános érdeklődést váltottak ki, el­sősorban ezért figyeltek fel olyan sok helyütt Átányra. Az egyik szerző dr. Hofer Tamás, a Néprajzi Múzeum osztályvezetője, aki e.lőadást tartott az önkéntes néprajzi és nyelvjárási gyűjtők Eger­ben rendezett IX. országos találkozóján. Vele beszélgettem erről az izgalmas kérdéskörről vá­laszt keresve közben arra is, hogy a lelkes amatőrök miként segíthetik a hivatá­sos alkotók tevékenységét. AZ ÉLŐ MÜLT Hogy is született meg az az egykori elhatározás? — Az ötletet az egyetem elvégzése után ajánlotta ké­sőbbi munkatársnőm Fél Edit. Először bebarangoltuk az egész országot. Olyan át­lagosnak számító helyet akartunk kiválasztani, ahol még él a múlt hagyatéka. Sejtettük: nem lesz könnyű dolgunk, hiszen lényegében a huszonnegyedik órában cselekedtünk. Akkor, ami­kor a szövetkezeti gazdálko­dás elterjedése mór erőtel­jesen megváltoztatta a gon­dolkodásmódot. Az iparoso­dás hatását sem mellőzhet­tük. Budapest és a nagyvá­rosok vonzották a fiatalokat, akiket a jobb életkörülmé­nyek reménye csábított. Mentek és fokozatosan más­sá alakultak. Olyan észrevét­lenül, hogy maguk sem ér­zékelték ezt a folyamatot. A jelen foglalkoztatta őket, s megfeledkeztek — méghoz­zá igen gyorsan — a tegna­pokról. Arra nem is gondol­tak, hogy ezzel szinte pótol­hatatlan kincsről mondanak le végérvényesen. A régi ott­honok felett megkondult a vészharang; azért, hogy — s ez a fokozatos anyagi gyara­podással magyarázható — újakat emeljenek. Épp ezért azt vizsgáltuk: hol töretlen még az egykori idők világa. A „nyomozás” célhoz veze­tett: itt mindent megtalál­tunk. A települészerkezet erőteljesen hasonlított még a II. József korában készített térképen feltüntetett. állapo­tokhoz. A házak koszorúját körülvette a külső udva­rok gyűrűje. A XVIII. szá­zadban ez a rendszer jelle­mezte az egész Alföldet. El­1979. augusztus 29., szerda képzelhető, hogy mennyire örültünk, amikor 1954-ben — ekkor kezdtük a munkát — küncven ilyen csűrre buk­kantunk. Ügy éreztük, mint­ha kétszáz esztendőt léptünk volna vissza... ÜTTÜRÖVÄLLALKOZAS Szokatlan feladattal akar­tak megbirkózni. Nem kollé­gáik nyomdokán jártak, ha­nem járatlan utat jelöltek ki maguknak. A paraszti gon­dolkodás sokoldalú feltérké­pezésével előttük aligha pró­bálkoztak meg. .Nagy fába vágták a fej-, szét, ráadásul a legmegfele­lőbb módszereket is nekik kellett meglelniük, nem ria- dozva az úttörők megannyi gondjától-bajától. A nehézsé­gek nem elrettentették őket, hanem megsokszorozták ötle­tességüket, kezdeményező­készségüket. A lakosság — mindenek­előtt a jó emlékezetű, az apák és a dédapák szakásait féltve őrző öregek — befo­gadták őket. Hamarosan megértették, hogy egy nagy jelentőségű vállalkozás ré­szesei lesznek, s kizárólag rajtuk múlik, hogy megele­venedjenek-e a messze tűnt évtizedek, életre kelnek-e az elődök számtalan szokásuk­kal, örömeikkel, bánataik­kal? Mindannyian akarták és ezt a szabálytalan szel­lemidézést, ezt a szívet, lel­ket megbizsergető varázsla­tot. — Készséggel szólaltak meg, szbívesen meséltek ar­ról, ami oly régen volt. Ösz- szegyűjtöttük a különböző használati tárgyakat és a munkaeszközöket. Fény de­rült mindegyik rendeltetésé­re, hiszen az ismeretbeli hiá­nyokat folyvást kiegészítet­ték. Minket is elbűvölt ez az időutazás. Megcsodáltuk a gazdálkodásbeli éleslátást, a józan érzékre való beosz­tást. Hadd említsek egy ki­fejező példát! Levágták a sertést, de nem fogyasztot­ták el olyan szédületes gyor­sasággal, mint azt ma tesz- szük. Kiporciózták minden részét, meghatározták, hogy melyiket mikor egyék meg. így aztán jutott belőle nem­csak az aratásra, hanem az őszi betakarításra is. Kibon­takozott előttünk a hajdani falusi társadalom körképe. Ebben a szigorú szokás és értékrendben minden vonás lényeges összefüggésekre utalt. Itt még sikerrel járt az a mélyfúrás, amely má­sutt aligha vezetett volna eredményre. így érthető, Micsko — az egyetlen fiú­gyermek, az újdonsült egye­temi hallgató — szótlanul állt az ajtóban. Csupán tíz napot töltött Belgrádban, anyja és apja mégis úgy né­zett rá, mintha krokodilva­dászatról tért volna haza. — Sehogy sem jöhettem hamarább — mentegetőzött Micsko. — Amíg beadtam a kérvényt, amíg szobát keres­tem. amíg ide meg oda ... — Éppen ettől féltem a legjobban! — mordult az apa. — Mitől? — Hát ettől a bizonyos „ide meg odá”-tól! Rado- mir, a szomszédunk fiacská­hogy nem sajnáltuk az ál­landó utazgatást, a folyvást terebélyesedő búvárkiadás­ra szánt heteket, hónapokat. Hittük: újat adunk, s amit csinálunk, az mindenképpen hiánypótló. Annál is inkább, mert a nyugat-európai pa­rasztok sorsa sem sokban különbözött — eltekintve a helyi jegyektől — magyar testvéreikétől. Ez a magya­rázata annak, hogy a külföl­di szakberkekben mindjárt nagyra értékelték eredmé­nyeinket. Így nincs abban semmi különleges, hogy váH lalták a kiadással járó te­temes költségeket is. Szá­munkra megtisztelő volt ez az elismerés, hiszen más portákon öregbítettük a ha­zai tudomány hírnevét. Elhisszük, ám mégis fur­csának találjuk, hogy ezek­ből a kötetekből csak néhány részlet jelent meg a Nép­rajzi Közleményekben. Any- nylra gazdagok vagyunk szellemiekben, hogy ne len­nének kíváncsiak valódi ér­tékeinkre, hogy ne izgatna bennünket az: őseink miként vélekedtek koruk rendjéről. ( Olyan hibátlanul dolgozunk, hogy hidegen hagy bennün­ket. déd- és Ükapáink meg­annyi tapasztalata? Nem . lehetünk ennyire nagyvonalúak, ilyen fölénye­sek! Gondoskodni kellene ar­ról — akár Heves megyei összefogással is! —, hogy az írásokból legalább egy kife­jező válogatós' készüljön, s ez eljusson a szélesebb réte­gekhez is. Lesz ebből valami? Ne jósolgassunk. Egy azonban tény: jövőre a dánok töme­gei ismerkednek majd Átány titkaival... LÖVÖLDÖZÉS AZ ARCVONAL MÖGÖTT? Manapság — s ez örven­detes — a kutatók nem ma­radnak magukra: az egyes községek lakói közül egyre többen válnak buzgó ama­tőr néprajzosokká, s felfe­dezik, mentik, óvják azt az. örökséget, amelyet a múlt hagyott ránk. Vajon a jól felkészült tudósgárda miként fogadja ezt az önzetlen se­gítséget? ' — A támogatás — s ezt Átányban is megállapíthat­tuk — mindig jól jön. A ta­nácskozáson elhangzott az, hogy az amatőr kollégák az elmúlt három évtized során mintegy félmillió adatot szedtek össze, s bocsátottak rendelkezésünkre. Ez a szám önmagáért beszél. Tegyük még hozzá azt, hogy erre az alapra általában építhettünk is. Ezért dicséretes a folyta­id szintén Belgrádba utazott, aztán egy évig ide, egy évig oda — most meg tanulás helyett szenet zsákol. No, jól van. Melyik karra irat­koztál be? Micsko nagy nehezen el­helyezkedett a gyerekkora­beli kis széken, és belefo­gott :• — Szóval hát, utazás köz­ben ... — Várj csak. kisfiam — szakította félbe az anyja —, előbb igyál egy kis tejet. Nézd, hogy lefogyott, meg­sárgult ez a gyerek ... Így ni... Nos, szóval hát uta­zás közben... Micsko lelökte térdéről a tást szélesedő mozgalom. Mi ugyanis mindenre nem va­gyunk képesek, ugyanakkor — s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni! — az idő job­ban sürget, mint bármikor. Nem nyugodhatunk bele, hogy pótolhatatlan kincsek vesszenek el. Ezért számí­tunk erre az agilis gárdára. Egyéni véleményem egy kis­sé eltér a hivatalostól. Én helyeslem a magángyűjte­mények kialakítását, is. Hadd szépüljenek ezzel is az ott­honok. A lényeg az, hogy ezeket leírják és számbave- gyék, s köztudatba kerülje­nek. Annyi a feladat, hogy minddel magunk semmiképp sem birkózhatunk meg. Jöj­jenek hát a lokálpatrióták. Szedjék össze a szőkébb ha­zájukban fellelhető szőttese­ket, használati tárgyakat, fényképezzék le őket, s adja­nak hiteles leírást róluk. Mindegyikük , kézzelfogható történelem. Egy veszélyre azonban fel kell hívnom a figyelmet! A-belül látás tév­útra vezet. Nem szabad min­denre rácsodálkozni, s felfe­dezni azt, ami már régen közkincs. Épp ezért illene ki­dolgozni a helyi néprajz — a honismereti mozgalomban már vannak ilyen törekvé­sek — módszertanát. Ha az alapvető ismeretekkel felvér­tezik a szorgalmas dilettán­sokat, akkor — képletesen szólva — nem lövöldöznek vaktában az arcvonal mö­gött. Ezt az adósságot jó lenne minél hamarabb tör­leszteni, mert őseink hagya­téka tapasztalatokkal gazda­gít bennünket, s mértékletes életre, ésszerű beosztásra, mély bölcsességre, s hamisí­tatlan ■ emberségre nevel mindannyiunkat. Erről az útravalóról vétek lenne le­mondani, hiszen jövőnket szegényítenénk vele... kövér macskát, amely már befészkelte magát az ölébe. — Utazás közben egyre csak töprengtem ... Nos hát, gondoltam, jó volna a gép­gyártási szakra beiratkozni ... És hirtelen eszembe ju­tott Dragoljub bácsi, aki gépészmérnök... Hány év óta gyötri már az asztma... Az apa heves köhögésben tört ki, mintha őt is fulladá­st roham kínozná: — Idehallgass, Micsko, de hát Dragoljubnak nem a gépgyártástól van az asztmá­ja! — Minden lehetséges — sóhajtott az anya. — Ki tud­ja! Az Egészség című folyó­irat mindig azt írja, hogy jobb megelőzni a betegsé­get, mint azután kúrálni! Micsko helyeslőén bólintott és folytatta: — Ahogy ezen gondolko­dom, egyszerre csak belép a fülkébe Dacé Szimics, az osztálytársam. Gyerünk a közgazdasági karra! — mond­ja. — A közgazdászok mun­kahelye nem poros, meg a fizetés is kitűnő! Aztán ket­tesben a tanulás is könnyeb­ben megy... Gondolkodtam egy sort, aztán be\cgyeztem. De alighogy Belgrádban ki­Pécsi István BANE GYURICSICS: A VÁLLALOM — Hegyi Imre dökumentumdrámájá- nak hőse S—hé, Irénke, a 44 éves hypertóniás, kiterjedt, sokszoros daganatokkal szö­vődött terhesség mellett a kiskunfélegyházi kórház or­voskollektívájának segítsé­gével a hónap közepén két egészséges fiúgyermeknek adott életet. Mindez nem dráma, szinte mindennapi esemény, de azzá tette az esélytelenség, a mama erős akarta, aki nem tudta el­képzelni életüket gyermek nélkül. Ö Váczi Mihályt idézgette: „nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell... ” a szerkesztő Shakespeare*t: „A kaszással, ki holnap el­ragad, csak úgy dacolhatsz, ha gyermeked marad... ” S.-né élete tragédiák so­rozata. A múlt év tavaszán szomszédasszonya elvitte 10 éves fiát kocsikázni, akit egy értelmetlen utasítás után a mögöttük rohanó autó ha­lálra gázolt. A szomszédasz- szony akkor azt mondta: „Most mit csináljak? Szüljek maguknak egy másik gyere­ket, vagy hasítsam ketté az enyémet, hogy maguknak is- legyen?” Az orvosok csak 1—2 százaléknyi esélyt ad­tak a sikernek, ami azonban ennél több volt: győzelem a természet, a kishitűség felett. A kilenc hónapnak voltak drámai pillanatai, a szív rit­muszavarai, a kimerült szív és idegállapot, a 200 napos fekvés, az orvos kételye: „Miért nem küldték el ezt az asszonyt máshová... Ha balul üt ki a vállalkozás, oda kell állni és megmagya­rázni. Miért vállalkoztunk mi erre?” Majd: „Minden várakozást felülmúlt. A sors keze most rendhagyó módon vette kezébe ezt az asszonyt. Jobban bírta a megterhelést mint gondoltuk”. Éppen ez az esélytelenség, a számba- vett lehetetlenség, a már nem túlságosan fiatal asz- szony áldozatvállalása, aka­rata jelentette azt a két szikrázó pontot, ami között az élet legboldogabb pillana­tai valósultak meg, a két egészséges, harsányan böm­bölő kisfiú megérkezése. A riporternek, Hegyi Im­rének néhány hete még gondja volt, hogy a „Húszas” műfajilag hová tartozik. „Szerencse, tapintat, türelem és az érdekeltek beleegyezé­se révén a mikrofon jelen volt az asszony és az orvo­sok drámai beszélgetésén, a konzíliumokon, a 200 napos mozdulatlan fekvés kórházi környezetében” és a győze­lemnél. Nem történetet me­sélt el, hanem együtt volt a hónapok változásaival, nem ő beszélt, hanem oda­figyelt, sorsdöntő pillanato­kat rögzített, amelyekből a szerénység és hit, a köszö­net és a tehetség mozaikda­rabjai álltak össze egy rend­kívüli izgalmas drámává. A győzelem a riporteri munka nagy pillanata lehetett. VÁMOS MIKLÓS hangjáté­ka, a Valaki más... gyorsan változó képeivé!, gegjeivel akár a jóllakottság szatírája is lehetne, ha számtalan szállal nem kap­csolódna mindennapi éle­tünk egy-egy jelenségéhez. Részben az unalom, részben az igény hajszolja az egyéb­ként boldog békességben élő mérnök házaspárt új és új kalandok felé. Persze, az embernek csak a vágyai na­gyok, így valószínűtlen, hogy az állandóan változó környe­zet, a „valami más” boldog­gá is tesz. De miről is van szó? Pista boldogtalan, levert, állan­dóan panaszkodik, elvesztet­te életkedvét, összetört egy rakomány normállombikot, lespriccelte főnökét szódavíz­zel, nem jár be az Intézetbe arra hivatkozva, hogy rossz kedve van. Negyvenéves korára mindent elért, amit csak lehetett, Konyhában a házi áldás, „autó, lakás ví- kendház / kicsi asszony csók­kal vár”, tudományos mun­káját megbecsülik, mégis el­hagyja az intézetet. Most egy belvárosi irodában azt ku­tatja, hol van olaj a nagy magyar Alföldön. A pszichiá­ter szerint „teljesülési komp­lexusa” van s gyógyítására nincs más mód, mint változ­tatni a helyzeten. Kertes há­zat vesznek külterületen, ki­cserélik a kocsit. A megkez­dett úton azonban végig kell menni s mivel a barátja is hasonló kórban szenved, ki­cserélték a feleségeket, a gyerekeket, az anyósokat, az apósokat, féltestvéreket. Űj arcok jelentek meg az asz- szonyok mellett, a sógor, a jogász, a képkereskedő, az autószerelő és arcok a végte­lenségig, a reménytelenül re­mélt boldogságig. A hangok végül távolodva a jelentől, elvesznek - a világűrben és maradnak a rossz hangula­tok, a rossz közérzet, a kiút­talanság. Jól és sokoldalúan formált jellemek — Halász Judit és Garas Dezső kitűnő játéka — Valló Péter leleményes rendezése jelentett üde szín­foltot az utóbbi időben meg- sqkasodó adaptációk renge­tegében. Egy-egy eredeti hangjáték mindig izgalomba hozza a hallgatót, mert je­lenünk képei, olykor abszurd helyzetei hozzák közelségé­be és ha színszerűségükben távol is esnek a valóságtól, ellentpontjaik érzékelhető realitások. Ebergényi Tibor szálltunk, egy rikkancs ezt kiabálta: „Három éven át meglopta a vállalatát a fő­könyvelői A közgazdász a vádlottak padján!’’ — Nos és te, fiacskám, mindjárt meggondoltad ma­gad? — vágott közbe az ap­ja. — Mi mást tehettem vol­na, édesapáin? I — És úgy határoztál, hogy az építészmérnökire adod be a kérvényedet! — Hát ezt honnan tudod? — Biztosan eszedbe jutott az anyád fivére — aki épí­tészmérnök! — Ugyan mért nem ha­gyod szóhoz jutni ezt a sze­gény gyereket! — háboro­dott fel az anya. — Meséld, csak meséld, drágaságom!... — Arra gondoltam, hogy a villamosmérnöki karban is van fantázia ... Elmentem oda, kitöltöttem az összes kérdőívet, aztán beálltam a sorba, hogy beadjam a kér­vényemet. Előttem meg egy lány állt... Ugyan mért mosolyogsz olyan kajánul, apa? Egy olyan egészen min­dennapi külsejű lány. Áll és újságot olvas. Én meg át­nézek a válla fölött, s az újságban egy egész oldal szélességű, vastag cím ötltk a szemembe: „Áramütés ál­dozata lett a fiatal mér­nök!" — Uramisten, micsoda szörnyűség! — kiáltott fel az anya. — És erre te, fiacskám — mondta az apa, s megtöröl­te a verejtékes, kopasz feje- búbját —, elhatároztad, hogy szerzetesnek állsz! — Hát ezt nem találtad el! Eszembe jutott annak a közgazdásznak a sorsa, és úgy döntöttem sokkal jobb, ha az ember nem a vádlot­tak padján ül, hanem, — hogy úgy mondjam — a kor­lát túlsó oldalán... A jogi karra indultam. Odaérek — hát megint ugyanaz a lány áll előttem a sorban ... Szo­bát is úgy vettünk ki, hogy szomszédok lettünk ... Nem értem, apa, miért veszel be idegcsillapítót? — Nos és végül beadtad a kérvényedet valahová? — kiáltotta az apa rákvörösen. — Be hát, papa... Az anyakönyvvezetőhöz ... hogy soron kívül adjanak össze azzal a lánnyal... (Fordította: Gellért György) V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom