Népújság, 1979. július (30. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
Omlanak a régi cselédházak Sokáig Lőrinci szégyenfoltja volt a vörösmajori lakótelep, ahol az egykori uraság nyomorúságos cselédházaiban lakott több tucatnyi család. A község vezetői fokozatosan, jelentős áldozattal, felszámolták a telep nagyobb részét, huszonkét lakás bérlőinek azonban a lég- utóbbi időkig sem sikerült korszerű otthont biztosítani. — Erőfeszítéseink végül eredményhez vezettek, ez év nyarára telekvásárlási kedvezmény, OTP-kölcsön, üzemi támogatás segítségével mind a huszonkét család részére saját tulajdonú ház épült, amibe a héten az utol- só volt cselédház-lakó is beköltözhetett — mondja látogatásunk alkalmával Szentgyörgyi János, a nagyközség tanácselnöke. — Ilyenformán jövő hétfőn megkezdődhet az épületsor fölszámolása. Reggel jönnek a dózerek, omlanak a falak, A bontás helyét később el- simíttatjuk. fölparcellázzuk, s igény szerint eladjuk csa- ládiház-építtetőknek. A terület iránt a Csőszerelő Vállalat érdeklődik, munkásai részére kívánja biztosítani. Beszélgettünk Tiszóczi István vb-titkárral is, aki a Szabadság téren bontás útján építkezésre alkalmassá tett területek további sorsáról informált bennünket. Elmondotta, hogy állami és üzemi támogatással itt szintén munkáslakások épülnek. Az ifjúsági építőszövetkezet hatvan taggal már korábban megalakult, s az első 24 otthont magába foglaló, több szintes ház terveit a Heves megyei Tanácsi Építőipari Vállalat elkészítette, az év utolsó negyedében pedig megkezdi a kivitelezés munkálatait. Az épületet eredeti terv szerint az idén már használatba kellett volna adni, de a vállalat különböző okok miatt nem tudott eleget tenni kötelezettségének. Ahogyan Tiszóczi István szavaiból kivettük, a tervezett beruházás jelenleg olyan stádiumban van, annyira előkészítették. hogy az építtetők bízhatnak az új határidő, 1980 végének betartásában. Falusi vakáció Egy villanás a nyárból Az „első” házban egy lélek sincs. A bozontos kutya azonban nem kergetően, csak figyelmeztetően csahol, s ebből is látszik: otthon vannak o háziak. A hátsó udvarban valóban ott a cin- pár, gatyás kisfiú, a moslékot erőlködi az éhes disznók elé. A kert végében pedig a hajlongó háziasszony és a kisebbik lánygyerek kendője fehérük.., A városi srácok valószínűleg nem lepődnének meg, ha a falusi gyerekek nyarának leírása imigyen kezdődne. A helyszínen lakók azonban jól tudják, igencsak ritka már az ilyen kép. Ha nem ez az általános, akkor milyen is? Tíz üvej meggylé a. pocikban r A kérdésre a feleletet először a Csányi Állami Gazdaságban kerestük, ahol a horti általános iskolások húsztagú csapata birkózik csaknem tíz napja a munkával. Birkózik... ? ! A ládákkal bekerített udvar végén kis sárga motoros targonca, legalább hatan lógnak rajta. — Nem kell megijedni, csak dudálnunk szabad. — nyugtat meg egy csupamo- soly gyerkőc, mint kiderült, | Erdélyi Ferinek hívják s ! már nyolcadikba megy. QMwmű 1979. július 29., vasárnap _ — Mikor vége lett a sulinak, szóltak, hogy jöhet dolgozni, aki akar — kezdi ■ az előzményekkel. — Ismerem magam, tudtam, hogy az időm jó részével úgyse kezdenék semmit, így még a haverok nélkül is jelentkeztem. Csak lesz egy kis zsebpénzem. .. Első héten uborkát szedtünk, most pedig a romlott üdítő italokat válogatjuk ki itt, a palackozóban, takarítunk, rendezzük a ládákat. A kérdésre, szeretik-e amit csinálnak, kórusban érkezik az igen. — Néha tíz üveg meggylé is eltűnik a hasunkban. No, meg ez nem olyan hajtós munka. — Szüleidnek nem hiányzik az otthoni segítség? — Hát, — vakargatja a fejét vigyorogva — apukám sertésgondozó, anyukám viszont otthon van. Délután néha segítek az állatok körül, de csak ha kedvem van. Az ötödikes hugi is csak babázik. Egyébként ha kettő után hazatérek, magnózom, focizok egy keveset, olvasok is, moziba megyünk, vagy horgászni a fiúkkal. — Mit fogtok? — Csak a botot — kajánkodnak a többiek búcsúzóra. Akikrek halmérgezésük van Bezzeg mást is fognak Babus Zsolték. A kilencéves, de embernyinek látszó gyön- gyöstarjáni kisfiú harmadmagával az egész nyarat a pecabot végénél tölti. — Voltam már Sástón is, a horti tónál is, másutt is, de itt, Csáriyban a legjobb a fogás — magyarázza. — Édesapám hozott ki bennünket ma autóval, jön is értünk este. Egyébként busszal járunk. Jó így a víz partján! Jó a levegő, nagy a csend. Míg beszélgetünk, a srácok addig se pihennek, föl a csalit, s már lengetik is a szerszámot. — Van-e valami zsákmány? — zavarom meg naivan őket, hiszen már délfelé jár, de halat nem látok. , * — Kell-e? — emelik föl nevetve az iszákot vagy tíz pirosszárnyúval. — Nekünk már úgyis halmérgezésünk van. — így telik az egész vakáció? — Azért nem egészen — ingatja a fejét Zsolt —, hiszen ötödikes leszek, készülnöm kell. Naponta gyakorlom a számtant, az olvasást is. Aztán a nyáron még a tsz-szel — merthogy apukám ott sofőr — Jászszent- andrásra is megyek nyaralni. — Otthon nem hiányzol? Félreérti. — Tudják, hogy vigyázunk magunkra. Tüzet nem rakunk, a tóban nem fürdünk, ennivalónk elegendő van, konzerv formájában. Mi csak kapálgatunk... Az út a Csányi-tótól Ecséden keresztül visz. Az utcákon végig kisebb-nagyobb játszó gyerekek. Van, aki görkorizik, van aki indiáno- zik, mások ugróiskoláznak, a lányok énekelgetnek, a bolt előtt bevásárlókosaras nagyobbakat is Látunk. Nyitásig vidáman karikáznak kerékpárjukkal. Aztán, — már Rózsaszentmártonban — egy hatalmas gesztenyefa alatt két maszatos apróság a földet hányja. — Kincset kerestek? — próbálok bekapcsolódni. Soós Erika nagyon barátságosan néz föl rám: — Á, mi csak úgy kapálgatunk. Aztán szinte kérdések nélkül is ömlik belőle a szó. — Ez itt Nándor, de a közös udvarban lakik még Szilvi, Andris, meg Laci, meg ... szoktunk játszató fogást, háborúst, indiánost... — Segíteni marad-e időd otthon? Erika hirtelen lehervad. — Apukám most Csehszlovákiában dolgozik, a húgommal ketten nem sok. munkát adunk anyunak és különben is anyuka gyesen van, ráér mindent megcsinálni, én úgyis eltörném a tányérokat. Pedig igazán nem — bizonygatja. — Amikor a nagyinál vagyok, mindent megcsinálhatok. A barátja, Nándi, irigykedve hallgatja a felsorolást. — Törölgetek, söprögetek, kiviszem a hamut, szabad kavargatni az ételt és be is vásárolhatok. — Erika! Ebédelni! — halljuk a távoli kiáltást és a kilencéves nagylány elindul az ételt elfogyasztani. — Talán majd ha kikerülök a nyolcból! — kiabál még vissza. — Anyukám azt mondta, utána enyém lesz a háztartás gondja, és még Szilvire is nekem kell vigyáznom. Könnyű zápor kerekedik, a szél, a sár betemeti a kikapált gödröt, a két gyerek félnapi buzgó tevékenységének nyomait... Németi Zsuzsa Ahol idegnyugtató csend honol... Látogatóban az erdőtelki arborétumban Talán pedzi már... (Fotó: Szabó Sándor) A hűvös napok után újra visszaszökött a nyár. Ilyenkor az ember vágyik az enyhét adó lombsátrak alá. A hevesi homokhát ezekkel aligha dicsekedhet: a mesz- sze nyúló földeket, az egyhangúságával riasztó síkságot csak elvétve tarkítja a fák üdezöldje. A természet azonban bőkezű, s ott is kínálja önzetlen ajándékait, ahol már nem is számítanak rá. Az erdőtelki arborétum szerény kapuja előtt autók serege robog el, ám a vezetők és az utasok észre sem veszik a figyelemfelhívó kis táblát: továbbszáguldanak, mert mit sem hallottak erről a ritka kincsről. Nem is sejtik, mit vesztenek, milyen rendkívüli élménytől fosztják meg magukat. Aki ide belép, úgy szabadul meg mindennapi gondjaitól, fáradtságától, mintha unott öltözékét vetné le. A nyugalom, a béke honol itt, s ezernyi izgalmas titok várja azt, hogy felfedezzék. A sétány egy emeletes műemlék épülethez vezet. Állítólag 1770 körül emelték. A körülötte húzódó egykori nagybirtok tulajdonosa volt — többek között — a Mikszáth által regényhőssé, romantikus figurává mintázott Buttler János gróf. Öt követte asszonya, Döry Mária. Később egy neves tudós jött, aki korábban a Budapesti Orvostudományi Egyetem rektora is volt. Valószínűleg azért nyúlt pénztárcájába, mert megbabonázta a környezet, s a fővárosi rohanás után itt keresett — s talált is — kikapcsolódást, megnyugvást. , Gyermeke nem lévén, fogadott fiával kedveltette meg hivatását, s megszerettette vele ezt a tájat is. Dr. Kovács József megszerezte ugyan az orvosi diplomát, de csak hébe-hóba praktizált. Ajtaja mindig nyitva volt, ha az anyagi gondokkal küszködő helybeliek kopogtattak. Ma is mondják róla. hogy készséggel adott pénzt az orvosság kiváltására is. Emellett egyetlen szenvedélyének hódolt: létrehozta ezt a ritkaságokban bővelkedő kertet. Olyat tett, amin ti- vornyázó, kivilágos-kivir- radtig mulatozó birtokostársai bizonyára megütköztek: hobbijával a köz javát is szolgálta. Csoda-e, ha nevét ma is tisztelettel emlegetik a faluban? Életművét a felszabadulás után végveszély fenyegette, egészen 1950-ig, amikor védetté nyilvánították ezt a háromhektáros területet. Ha sokat késik az intézkedés, akkor már nem lett volna mit megmenteni. így azonban megindulhatott ez a minden elismerést megérdemlő munka. Induljunk el a sétányokon. .. Kalauzunk Novák Károly, az arborétum vezetője, aki öt esztendeje érkezett ide kertészmérnökként. Otthonra lelt, meglelte munkálkodása értelmét. Olyannyira, hogy semmiképp sem búcsúzna el innen. ö avat be bennünket a növényvilág megannyi titkába. Díszfák, díszcserjék, évelők között haladunk. Ezek 1300-féle változatban honosodtak meg. Csak az örökzöldek közül száz fajtában gyönyörködhetünk. A kínai erdei fenyő — nem sok van belőle az országban — azzal lep meg, hogy éppúgy vedlik, mint az állatok hullatják szőrbundájukat. Legalább ilyen kuriózum a szillevelű gumifa. Ennek sejtnedve — innen az elnevezés — viszkóz anyagot tartalmaz. Először az apa magá- nyoskodott itt, párt nem lelve. Kerestek neki, s találtak is hazánk másik részén. A kicsinyeket aztán ide szálA legkedvesebb szórakozás a targoncázás Nincs rohanás, senki sem nézi az órát, s azt is elfeledi, hogy bármi dolga lenne másutt. A lombok katedrá- lisában padok, csábítanak pihenésre, szemlélődésre. Itt megáll az idő, s szinte eggyé olvadunk a kincseit önzetlenül tékozló tájjal. Az ismert erdész szakíró, Varga Domokos szavai jutnak eszünkbe, aki elődeinkről így emlékezik meg. „A falu népe.1 valami ősi szerelmet őrzött meg az erdő iránt... Járni- kelni szeretett benne... neszeit hallgatni... róla mesélni... a maga módján mindenki másképp kedveli az erdőt. Együtt lélegzenek, együtt sóhajtanak vele.” Mi, atomkoriak nem dicsekedhetünk ezzel. Ide is igen ritkán téved be látogató, pedig a kapu mindennap reggel héttől délután négyig nyitva, s jegyet sem kell váltani. Bármennyire meghökkentő, mégis igaz: a környékbeliek zöme soha nem járt itt. Jó néhányan azt sem tudják, hogy létezik. Elszomorító, hiszen idegenforgalmi pihenőhely le" hetne. Méghozzá nem is akármilyen. Ma azonban még lították: az egy ,.fiú” és a „két” lány körülötte kapott helyet. Mennyi szín, mennyi árnyalat! Eredetiségükkel nem kelhet versenyre a legügyesebb képzőművész sem. S az ember még ezt is megsokszorozhatja, ha nem magról, hanem vegetatív úton, azaz gyökereztetéssel szaporítja a többitől elütő példányokat. Ezek a mutánsok még pom- pázatosabbá válnak. A nehézszagú boróka méreteivel nyűgöz le. Joggal mondják róla, hogy ekkora sehol sihcs az országban. Az idővel dacolva nő, terjeng. Elmúlt már százesztendős, de hát ez nála legfeljebb a férfikor delének számít. Bok- rosodik még legalább egy évszázadig. Arra is rájöhetünk, hogy itt is néma harc folyik a létért. Az egyik tölgyfa törzsére például ecetfa kúszik hamisítatlan élősdiként. Az életadó fény felé tör, oda, ahová a maga erejéből soha nem jutna el, ezért aztán mást használ fel „ugródeszkának”. Itt töretlen a biológiai egyensúly, az ősi rendet nem bontják meg semmivel. Ismeretlen a növényvédő szer. nem üldözik a madarakat, nem irtják a különböző rovarokat. A regulát a biztos kezű, a ki nem apadó teremtőerővel megáldott Természet szabja meg... az útikönyvek sem említik meg. Egyetlen képeslap sincs, amelyik népszerűsíthetné. A fejlesztést szakmai berkekben — ez igen szűk kör — emlegetik. A helyi termelőszövetkezet húszhektárnyi területet készséggel átadna. A majdani kerítésnekvaló egy részét már meg is vették, de a jó elképzelések megvalósításához több pénz nincs. Más lenne a helyzet, ha a megye összefogna az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatallal, s így biztosítanák a szükséges anyagi alapot. Mindössze kétmillió forintról lenne szó, s akkor ez az enyhet adó vi- rázslatos oázis terjeszkedhetne. Mindannyiunk örömére... Pécsi István
