Népújság, 1979. június (30. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-08 / 132. szám

Gyermekvilág Magyarországon „Gyermekvilág Magyarországon” címmel dokumentációs kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában, a nemzetközi gyermekév alkalmából. Az Ál­lami Ifjúsági Bizottság közreműködésével megrendezett kiállítás csaknem íelszáz színes és fekete-fehér fotóval, számos bábfigurával, valamint tab­lókkal, grafikonokkal ad képet a felszabadulás óta a gyermekek érdeké­ben hozott oktatási, művelődési, jogi és egészségügyi intézkedésekről. A kiállításon Műélvezet (MTI fotó — Pólya Zoltán felvételei — KS) Három korsó Ülünk a kerthelyiségben. Halkan szól a zene, néhdnyan ebédelnek. Napon talán negyven fokot is mérne a hőmérő, de itt, a húst adó gesztenyefák alatt, „be kell érnünk” har­minccal. Az asztalokon tarka abroszok, itt-ott még vadvirág is hervadozik az üvegvázákban. Lehet talán huszonöt vendég, többnyire fiatalok. A szomszéd asztalnál három középkorú férfi beszélget. — Mit igyunk? Kevés ideig totóznak a fröccs és a sör között, végül is az utóbbi mellett döntenek. — Mit hozhatok, kérem? — Három korsót kérek. Amíg a pincér jön, erről-arról beszélgetnek. A forró májusról, a hirtelen és váratlan halálokról, a sok szeren­csétlenségről. A következő asztalnál fiatalok ebédet kérnek. Levest nem esznek, csak pörköltet. — Sok-sok rizs és nagy fej saláta — szól a pincér után az egyik. Ezen azután jóízűeket nevetnek. Csörög a sárga kavics, riszálja magát és táncoltatja a tálcán a három korsó sört a pincér. — Parancsoljanak, kívánságuk szerint, uraim. A három férfi összenéz. A korsókban az ital vastag habbal együtt sem ér el a jelzésig. — Mi, kérem, korsóval kértünk. És nem pohár sört kor­sókba öntve. A szőke pincér arcáról eltűnik a nagyobb borravaló re­ményében odaragasztott mosoly. — Méltóztatnak talán valamit parancsolni? Most már a másik férfi szólal meg. — Nézze, kérem! Mi nem vitázni akarunk, de ez, amit hozott, a meghazudtolása a három korsó sörnek. Lefogadom hogy a három nincs több két tisztességes korsónál, A pincér először néma marad, és lassan visszaszedegeti a tálcára a söröket. — Természetesen, ahogy parancsolja a vendég. Sört fo­gyasztani elvégre nem kötelező... Eltelik újabb negyedóra. A három középkorú szinte egyszerre jelez a pincérnek. Ugyanannak. — Parancsolnak kérem. — Nem mondtunk le a sörökről, kérem. Legyen szíves, hozzon három tisztességes korsóval, — Fájdalom, uraim. Éppen most vagyunk csapolás alatt. Bevallom, ügyetlen egy kicsit a csaposunk, hosszabb idő is beletelik, amíg... Közben telik az idő. Egy pincérlány meg egy másik, rendületlenül hordják ki a söröket, — Küldje ide a főnökét! — szól oda most már kemé­nyebben a három vendég egyike. — Lehetetlen, uram. Valahol a Brassói-havasokba kel­lene utána- futnom. — A helyettesét. Vagy a panaszkönyvet.. — De miért nem inkább három korsó sört? És csodamód, az asztalon terem a három „korsó” sör. Elmenőben még én is hallom a pincér megjegyzését. — Megértem én, kérem, hogy ilyen melegben idege­sebb a vendég. Szalay István Most pedig nevelünk ÓVA INTETT egyik isme­rősöm : — Most akarsz írni a ne­velésről, amikor az egész or­szág az érettségi lázában ■ ég? Éppen most? Őszinte megrökönyödése megnyugtatott. Mindjárt ar­ra gondoltam, íme a bizo­nyíték: nálunk a nevelés bi­zonyos alkalmakhoz kötődik, ünnepi vagy kevésbé ünnepi alkalmakhoz, de aligha te­kintjük folyamatnak. Ügy teszünk, mintha időnként elhatároznánk, hogy most pedig nevelünk. Odaszólunk a gyereknek: — Gyere ide, te büdös kö­lyök, most nevelni foglak. Ha jobb a hangulatunk, akkor a szöveg így módosul: — Gyere ide, édes fiam, hadd beszéljek meg veled néhány fontos kérdést. És ekkor nevelünk. Hatá­rozottan és ellentmondást nem tűrve, önmagunk lelkiis­meretét megnyugtatva, egy kicsit meg is hatódva attól, hogy micsoda lelkiismeretes szülő vagyok, aki most mél­tán várhatom el ettől a mi­haszna kölyöktől, hogy a megbánás könnyei csurranja- nak a szeméből. De nem csurrannak ki azok a könnyek. Egy kicsit megdöbbenünk és nem értjük, hol történt a hiba? — Ez a kölyök egy csep­pet sem hasonlít rám — állapítjuk meg elkeseredet­ten, mert hajlamosak va­gyunk elfelejteni, miként vi­selkedtünk mi annak idején, kamasz korunkban. — Fogadd meg, hogy töb­bé nem leszet rossz! — követeljük végső erőfeszítés­ként, nehogy fölösleges idő- fecsérlésnek tűnjék az a félóra, amit a gyerek neve­lésére rászántunk most, pe­dig annyi minden egyéb dolgunk lenne, de hát a szülőt kötelesség... ! És is­mét elemyedünk a gondo­latra. Eszünkbe sem jut, hogy eleve hazugságra kénysze­rítjük a gyereket ezzel a „fogadd meg”-gel. Méghogy soha többé? Ugyan, ugyan, hát mi, felnőttek, nem szok­tunk hasonló elhatározásokat megfogalmazni alkalman­ként, pedig tudjuk, na­gyon jól tudjuk, hogy a szándékunk csak a legköze­lebbi alkalomig ér majd; erőt fitogtatóan bennünk? Panaszkodott az egyik is­merősöm, abban, a házban, ahol lakik, fölöttük a kisfiú állandóan úgy dübörög, mintha legalább egy páncé­los ezred vonulna le és fel, szüntelenül a lakásban. Órákon át, szünet nélkül, va­dul élvezve fapapucsainak csattogását. Hajnalban már kezdi és este még folytatja. Az alattuk levő lakás­ban pedig együtt ordít torka szakadtából egész nap a csa­lád. Az apa a legtrágárabb &,4éwüs§.a 1919. június 8., péntek kifejezésekkel inti rendre a két gyereket, az anya ha­sonló stílusban „fegyelmez”, de a három- és ötéves fiúcs­kák sem hajlandóit másként, csak torkuk szakadtából or­dítani. És ez így megy, akár esznek, akár játszanak, és hozzájuk még a bömbölő rádió és a tv is csatlakozik, amelynek hangját a felettük levő lakásban is tisztán le­het érteni. Akárha ott len­ne bekapcsolva a szórakoz­tató masina. ÉS A RENGETEG hiszté­riás gyerek, akik szinte már nem is tudnak másként vi­selkedni, ha közelükben van az édesanyjuk vagy az édes­apjuk. Szemtanúja voltam egy megdöbbentő jelenet­nek: a hároméves kislány dühében az anyja torkának esett, mert hem teljesítette abban a pillanatban a kí­vánságát a jó édesanyja. — No, no! — ennyi volta mama reagálása. Hány ilyen és ehhez ha­sonló viselkedési hibát tud­nánk felsorolni a saját él­ményeink alapján. Mintha manapság sokan csupán ön­magukkal törődnének, és fittyet hánynak mindenki másra. De csak a munkahe­lyen kívül. Nem érdekes? Azok, akik kiemelkedő ma­gatartást tanúsítanak, mint ■ szocialista brigádjuk tagja, akik hajlandók a legszebb emberi megnyilvánulásokra, hogy vállalásaikat teljesít­sék, felismerhetetlenül má­sok lesznek az utcán, a szó­rakozóhelyen és otthon. Mintha két ember laknak bennük. De hát tulajdonképpen mi­re is akarunk nevelni? , Mindenekelőtt a munkára, aztán a közösségi magatar­tásra, aztán szocialista haza- fiságra, aztán internaciona­lizmusra. A sort itt zárjuk le, telje­sen önkényesen. Olvasom az egyik jelen­tésben : — A tanulók személyisé­gében általában kedvező for­mában fejlődik a munkához való viszony elemei közül a fizikai munka szeretete, megbecsülése. A summázat a gyöngyösi iskolákra vonatkozik, azokra, amelyekből különféle szak­munkások kerülnek ki vagy a középiskolák esetében: szakosított képzést kapnak. Ezek a szavak csakugyan megnyugtatnának, ha nem sokkal később nem ezt ol­vasnám abban a jelentésben: — Általános probléma a szakmunkásképzési célú szakközépiskolák tanulói kö­rében, egy meglehetősen nagy tömegű tanuló közöm­bössége, a nagyobb, maga­sabb eredmények elérése iránti érdektelenségre van hajlam. A kissé bonyolult fogalma­zás mögül bizonyára kiérző­dik a lényeg. A szöveget be­tű szerint azért idéztem, ne­hogy utólag valamiféle el­írásra való hivatkozással le­hessen kivédeni az összege­zés alaptételét. Ezek után már nem is csodálkozhatunk, amikor a szemünkbe ötlik a következő mondat: — A szakközépiskola ne­velőtestülete megbízta az osztályfőnöki munkaközössé­get, hogy a magatartás egy­séges megítélésére dolgozza ki az egész iskola területére egységes elveket és eljárási formákat sugalló, a szorga­lomra nevelés módszertani levelét. Ajánlom, hogy most is csak a tartalomra koncent­ráljunk. Tehát arra, hogy jó lenne kidolgozni az egy­séges eljárás formáit sugalló módszertant. Csakugyan jó lenne. Hi­szen a felszabadulásunk óta már eltelt egy kis idő, de az iskolák államosítása sem tegnap zajlott le, egyszóval: éppen a legalkalmasabb időszakban lennénk, ha nem akarunk elkésni vele. Hát így fest ez a mi ne­velési tevékenységünk. IDŐNKÉNT magunkba szállunk és elhatározzuk, hogy most pedig nevelünk, mert van éppen egy kis időnk, vagy azért, mert most már nem halogathatjuk to­vább a dolgot. Pedig mindig nevelünk. Még akkor is, ha nem akarjuk tudatosan, azzal is ha ordítunk a gyerekre és a gyerekkel, ha hagyjuk, hogy egész nap dübörögve rohangáljon fapapucsban a lakásban és nem szólunk rá: fiam, mások is élnek ve­lünk együtt ebben a házban. A közömbösségünkkel, a mások semmibe vevésével példát adunk a gyereknek, aki — köztudott — a felnőt­teket, a 'saját környezetét utánozza mindenekelőtt. Az érettségi idején is kell nevelni tehát, mert környe­zeti hatás nélkül nincs az életnek egy pillanata sem. Hol is a mi nagy bajunk ebben a nevelési ügyben? Valószínűleg ott, hogy azt hittük, a szocializmussal együtt szinte magától fejlő­dik a társadalom minden tagjának a tudata is. Minél erősebb lesz a szocializmus, annál jobbak, rendesebbek, lesznek a benne élő embe­rek. Itt tévedtünk. Ezért kellene végre ki­dolgozni az egységes eljárá­sukat sugalló módszertant a magatartásra és a szorgalom­ra. Mert ideje lenne, hogy mindig szocialista brigádtag­ként viselkedjünk, otthon is, az utcán is, a strandon is, akkor is, amikor éppen „nem kell viselkednünk” — mert csak magunk között va­gyunk. AKKOR AZTÁN utánoz­hatnak bennünket a fiata­lok. G. Molnár Ferenc Dr. Molnár József: Heves megyei pedagógusok a tanácshatalom közoktatásügyi törekvéseiért 2. Mi a nép vezetői, nevelői sem rejtőzhetünk üvegharang alá. Hol is volna a mi helyünk, ha nem a dolgozó munkásnép olda­lán, nekünk, a nemzet nap­számosainak?” A széles kö­rű agitációnak nem is ma­radt el az eredménye. A március 7-én tartott szak- szervezeti ülésen Kalovits örömmel jelentette be, hogy Gyöngyösről kapott telefon­jelentés szerint az ottani ta­nítóság 3/4 része csatlako­zásra késznek mutatkozott. A Tanácsköztársaság kikiál­tásáig, március 21-ig a hely­beli tanítóságnak már mint­egy 75 százaléka szervezett volt. A PEDAGÓGUSOK szak- szervezeti vezetősége nem hanyagolta el a falusi taní­tóság megszervezését sem. A szervező munkát agitációs levelezéssel indította meg. A megyét 14 kerületre osztotta és mindegyik kerületbe egy- egy agilis, szocialista gondol­kodású tanítót kért fel a to­borzásra. A kerületi vezető­ket kellő utasításokkal lát­ták el. Az eredmény nem is maradt el, mert a beérkezett jelentésekből kitűnt, hogy a felkért pedagógusok jól be­váltak, és a számukra kije­lölt vidék tanítóságát majd­nem kivétel nélkül megnyer­ték a szociális eszméknek. Vitaüléseket tartottak, szó. ciális irányú műveket olvas­tak. azokat egymásnak ma­gyarázták. Ezekkel az esz­mékkel felvértezve, most már a nyilvánosság elé is kiléptek, hogy a nép köré­ben felvilágosító munkát végezzenek. Látjuk tehát, hogy a Ta­nácsköztársaság kikiáltása nem találta előkészületlenül megyénk tanítóságát. Nem volt nehéz egy lépéssel to­vábbmenni, hogy a Tanács- köztársaság eszméit' is ma­gukévá tegyék. Erről tanús­kodik az a tény is, hogy a falusi és városi direktóriu­mok majdnem kivétel nélkül bevonták körükbe, mint az új eszmék híveit, a tanítókat is. Még inkább egyetértettek a pedagógusok a Tanácsköz­társaság politikájával, ami­kor nyilvánosságra került a Vix-jegyzék, amelynek hatá­sára nagy nemzeti fellángo­lás volt észrevehető. Re­ménykedéssel fogadták a kommunista és szociálde­mokrata párt egyesülését, a munkásság fegyverkezését, amely késznek mutatkozott visszaverni a cseh és román burzsoá csapatok támadását. A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG kikiáltása után megyénkben még inkább erősödött és nö­vekedett a pedagógusok szakszervezeti mozgalma. A Magyarországi Tanítók Szak- szervezetének káli csoportja március 31-én alakult meg, ahol jelen voltak: Bodony, Domoszló, Vécs, Nagyút, Pá­rád, Kápolna, Kál, Tarna- szentmária, Kisnána, Kom­polt, Aldebrő, Feldebrő, Lu­das, Mátraderecske, Mátra_ bállá, Detk, Karácsond, Pa- rádsasvár, Pusztatenk, s Ver- pelét elemi iskolai nevelői, körülbelül mintegy 50 peda­gógus. A káli alakuló ülést Medveczky János aldebrői tanító nyitotta meg, aki fa­lujában már "korábban meg­szervezte a frontokról haza­érkező leszerelt katonákból a nemzeti tanácsoknál radi­kálisabb szegényparaszti szervezetet, a katonatanácsot. Innen indult ki később a környék földmunkásainak szervezkedése. Medveczky tanító a Tanácsköztársaság idején a környék egyik ve­zetője lett. A felekezeti tanítók nagy többsége felszabadulásnak érezte a papi járom lerázá­sát. Medveczky tanító a káli megnyitó beszédében öröm­mel adta tudtukra a peda­gógusoknak, hogy: „végre­valahára ők is felszabadul­tak az évszázados egyházi uralom alól. A Tanácsköz­társaság kivette a papok ke­zéből az iskolát. Az új ma­gyar társadalom felépítésé­nél jól tudta, hogy nagy szükség van a pedagógusok munkájára, lelkesedésére, s éppen ezért arra kén* taní­tó társait, hogy pontosan és lelkiismeretesen teljesítsék a Tanácsköztársaság minden parancsát, s legyenek a köz­ségekben a proletárdiktatúra őszinte hívei, igazi szószólói. Ezután felkérte Otterhalik Gyula tanítót, hogy mint régi szocialista, ismertesse a tanítóság munkáját és a ta­nítói munka megbecsülését a „szociális” társadalomban. „Menjünk ki a nép közé — ezzel kezdte beszédét. — Ta­nítsuk. oktassuk a népi tö­megeket. Vegyünk kezünkbe mindent, ami a nép tudásá­nak fejlesztését előmozdítja. Írjuk zászlóinkra ezt a jel­szót: Utánam! Mutassunk példát, alkossuk meg a Ma­gyarországi Tanítók Szak- szervezetének káli csoport­ját, a falvakban pedig a Szo­cialista Földmunkások Szak- szervezetét. Ez lesz a leg­szebb példa és h. legszebb tanítói munka.” Az értekez­leten megjelent pedagógusok valamennyien beléptek a ta nítók szakszervezetébe és a csoport elnökévé Otterhalik Gyula káli, alelnökévé pedig Medveczky János aldebrői tanítót választották meg. DE NEMCSAK a pedagó­gusokat, hanem a diákságot is magával ragadta az új idők szele. Az őszirózsás forradalom után Egerben a középiskolás tanulók legna­gyobb része — különösen a Tanítóképző Intézet növen­dékei — polgárőri szolgálat­ra jelentkeztek. Az Egri Tanítóképző 1919 —20. és az 1920—21. tanévi értesítője úgy emlékezik meg ezekről az időkről, hogy „Pi- roskarkötös katonaalakok, félig-meddig tanult fiatal­emberek, a demokrácia ma- gasztalásával hozzáférkőztek a tanítónövendékekhez is. (F*iuUUjuk) 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom