Népújság, 1979. május (30. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-20 / 116. szám

Pompeii második pusztulásra van ítélve Az olasz régészek szerint Pompeji, amelyet 1900 évvel ezelőtt a vulkáni hamutaka­ró kísértetvárossá változta­tott, második pusztúlásra van ítélve. „Mindent megte­szünk, hogy tartósítsuk és megőrizzük, amit egyszer már kiástunk — mondja a 29 éves Staíano de Caro ré­gész, a pompeji műemlékvé­delmi hivatal vezetője —, a feladat azonban, amely előt­tünk áll, óriási. Bruno Molajoli művészet- történész szerint a város pusztúlása ellen folytatott harc a jelenleg rendelkezés­re álló eszközökkel csaknem reménytelennek tűnik. Az ősi város, amely Ná­polyiéi mintegy 23 kilomé­terre fekszik, hajdan nép­szerű üdülőhely volt, egy- és kétemeletes villákkal, üzle­tekkel, kövezett járdákkal, utakkal és színházakkal, szobrokkal és mozaikokkal díszítve. A 79. év augusztu­sának 24. napján azonban a régóta szunnyadó Vezúv vul­kán kitört és a várost bete­mette á vulkáni hamu és törmelék. A város helyét az 1700-as évek elején fedezték fel és tárták fel. Most vi­szont a természet mostoha erői, a tolvajok és a rossz igazgatási körülmények vál­tak vámszedőivé. A hajdan 20 ezer ember­nek otthont adó város ovális területének kétharmada pusztasággá vált. Most az illetékesek örülnek, ha a fel­tárt részeket meg tudják menteni, s nem is gondolnak arra, hogy új ásatásokat ké­szítsenek elő. Serfőző Simon hűsége és igazsága Serfőző Simon egyre tá­guló művészi világa immá­ron majdcsak másfél évtized óta konok hűséggel teremti újra eszméltető valóságél­ményeit. Elkötelezett költő, a szenvedéllyel élők közül való, aki már első versei­ben hittel szólt a világról. Hitt önmagában s azok iga­zában, akiknek örökségét sejtjeiben hordozza máig. Nyugtalan, zaklatott ritmu­sú verssorait és metaforák­ból építkező tömör képeit megóvta a múlékony divat­tól, a tetszetős, ám felszínes formajátékoktól, és haladt a maga-vágta csapáson a be­érkezés tiszteletet parancso­ló rangjáig. Az élet ütőerén tartotta kezét, vállalta annak minden betegségét és fájó sebét, de igyekezett megér­teni a gyógyítás módjait is. Az ellentétek szikrázó ha­tármezsgyéjén járva élte meg az átalakuló népi sors csalódásait, majd' a horizon­tok tágulásával kivirágzó re­ményeit Minden verse meg­annyi drámája a változó pa_ raszti tudatnak, s nem cso­da, hogy előbb-utóbb szín­padra kívánkozott e sűrített életábrázolás. Az egri szín­ház színpadán is bemutatás­ra kerülő Otthontalanok cí­mű drámája leghübb kifeje­zője szemléletének. Küzdelmes sorsú költő Serfőző Simon. Már indulá­sa sem volt virágos és ünne­pi. Nehéz örökséget hozott magával, hiszen a Zagyva- rékas melletti tanya — szü­lőhelye — jelképe és való­ságos tere első eszmélésé- fcek. A történelmi idő sem kedvezett indulásának: há­ború pusztította országban ismerte meg a gyermekkor ízeit, majd az ötvenes évek­ben ismét sorspróbáló esz­tendőket kellett neki is át­élnie. Rakoncátlan indulat­tal lökte el magától múlt­ját: tanyát, iskolát, családot maga mögött hagyva szeret­te volna meghódítani a vi­lágot. Bejárta a fél orszá­got, volt albérleti szobák és munkásszállások lakója, majd egy újpesti gyár se­gédmunkásaként ismerte meg mai költői világának „másik pólusát”. A hatvanas évek első felében az Űj írás című folyóirat azonban már reményteljes költőt avatott: volt már élettapasztalata, és élt benne az önteremtés szí_ vós hite. Tudta már, hogy van közölnivalója a világ­gal, amit első kötete, az 1966-ban megjelent Hozzá­tok jöttem igazolt is. Majd az újabb verseskötetek, az 1970-es Nincsen nyugalom és a Ma és mindennap (1975.) voltak költői pályájának főbb állomásai. Ma már — negyvenedik évéhez köze­ledve — változatlan szenve­déllyel, de lehiggadt fele­lősségtudattal méri fel ma­ga körül a valóságot. Az át­formálódó magyar világ üt­közési fontján vállalt- részt a jövő építéséből: a lüktető ipari nagyváros, Miskolc irodalmi-művészeti folyó, iratának, a Napjaink című­nek szerkesztőségéből is a maga mögött hagyott, de so­ha el nem feledett zagyva- rékasi tanyára néz vissza. A kiküzdött szemléletet és művészi önállóságot nehéz évek hitelesítik a költői pá­lya ívén. Irodalmunk fejlő­désének ismerői tudják, hogy a hatvanas évek közepén nem volt könnyű költőnek indulni. Éppen hogy lezaj­lott ekkor a magyar líra felszabadulás utáni történe­tének nagy „forradalma”, és életmű-szintézisek „árnyé­kában” kevesebb remény le­hetett az igazán új hang ki­küzdésére. Serfőző Simon azonban akkor már tudta, hogy azt kell megírnia, amit valóságban átélt: az évtized legelején nagy megrázkód­tatásaival birkózó paraszti sors társadalmi jelenét, aho­gyan jött a múltból és ha­ladt a holnapba. Ugyanak­kor személyes sorsként kel­lett megértenie, hogy a gyár­kémények tövében is nehéz < felejteni a paraszti ősök sa- i nyarú szegénységét... ) Több rétege is van Serfő- > ző Simon költői világának, i Uralkodik benne a muitidé- í ző keménység, a szigorú tör- í ténelmi igazság. Az idő el- > vitte, elviszi a tanyákra szó- S rított nyomorúságot, a vas- < utassorsig „felemelkedő” j eleteket. Üj ritmust diktál s mar az új típusú kollektivi- < tas, s lassan más szemléletű í és igényű nemzedékek lép- > nek a régiek helyére. Felej- S teni azonban nem lehet, hi. ( szén még a költő is magá. ( bán hordozza a szegénység ) örömeit, felvillanó tisztásé- S gát és becsületét. Nosztal- s giája azonban soha nem vált ( at érzelmes emlékezésbe, — \ bármennyire is érzi szívé- > ben, a kézszorításokban és a ; szülői ölelésekben a megtar- i tó melegséget Érdeklődése í egyre inkább a „kiszaka- ) dók” felé fordul, hogy va- í jón tudnak-e „szívet és tü- i dót cserélni”, meg tudnak-e < gyökerezni a nagyvárosban? ) Magyarázatokért küzd így > a lélek, s közben felépíti egy S egészen önálló költőiséget. < Sajátos emberiesítéssel hó- < dítja meg a tájat, a tertné- > szetet, amelyben az emberi > sorsok oly messzi múltból l érkeznek a jelenbe. Az ob- .( jektív tájélmény megtelik ? gondolati elemekkel, és egy. > ségbe formálódik a szemé- i lyes életút a közösség jövő- ( jével. Tudja persze azt is, ( hogy közben értékek vesz- > hetnek el, hogy a földtől el- 5 szakadt emberek palántát < nevelnek a munkásszállók í ablakába csempészett cse- ) repekben. Köt a múlt, előre- > visz a jelen, s közben meg- V rendülhet a bizalom, szét- £ szakadhat a szeretet. Drámai •, érvényű élethelyzet ez, i amellyel megküzdeni törté- > nelmi kötelesség. 5 Síólni pedig költői külde- < tés, mert az „otthontalanok” < nevében a társadalomhoz > kell fellebbezni. Az ember 5 nem arra született, hogy s idegenül ingázzon múlt és ( jelen között. Az ember arra ? született, hogy otthon le- > gyen a világban... í Ez Serfőző Simon drámai < erejű költői igazsága. < E. Nagy Sándor ? Szabó Dezső Nagy Péter monográfiájáról Nevét ma csak a szakmabeliek ismerik, pedig egykoron nemzedékek tekintették tanítómesterüknek. Tekintélyes mennyiségű , életműve, regények, publicisztikák egy em­beröltőn át formálták, alakították az ellenforradalmi kur­zussal szembeforduló nemzedékek gondolkodását. S aki magá is tollat ragadott, legtöbbször átesett a „Szabó Dezső betegségen”. Németh László egyik visszaemlékezésében sa­ját életét, is egy Szabó Dezső előtti és. egy Szabó Dezső utáni korszakra osztja. Valójában ki is volt ez az ember? ' Éppen száz esztendeje született Erdélyben, később ta­nári oklevelet szerez a pesti Eötvös Kollégiumban. Sokáig vidéki gimnáziumokban tanít. Sikerül kijutnia a Sorbonne- ra is, s ha természete és hajlama nem annyira zaklatott, ragyogó képzettségű nyelvész lesz belőle. Tehetségét még­sem tudományos pályán kamatoztatja, írásba kezd, s a Tanácsköztársaság napjaiban megjelenteti „Az elsodort fa­lu” c. regényét. Az ellenforradalmi kurzus induló perceiben széles körű agitációt folytat, s úgy véli, a két közelmúlti forradalom helyett egy magyarság alkatához jobban hozzá­illő forradalomnak kell bekövetkeznie. Túlfeszített pa­raszti romantikával, s egészen túlfűtött faji miszticizmus­sal papírra vetett publicisztikai írásai, jól szolgálták az éppen induló ellenforradalmi kurzus ideológiai szükség­leteit. S ő, aki a bölcsőt ringatta, a harmincas évekre a rendszer egyik legkérlelhetetlenebb ellenfele lesz. Riposz­tozó szónoklatokban, dörgedelmes írásokban, zabolátlan indulattal teszi pellengérre a rendszer csaknem összes bű­neit. Nagy Péter — most második kiadásban közzétett — monográfiája ennek az ellentmondásos írónak az életútját kíséri végig. A biografikus elbeszélés mellett a nagyobb figyelmet a gondolkodó és eszméit építgető Szabó Dezső­nek szenteli. A szerző körüljárja azokat a szellemi forrás­vidékeket, a francia pozitivizmustól kezdve a német irra­cionalizmusig, melyekből Szabó Dezső alkatának, szellemi és morális értékrendjének megfelelően gazdagon merített. Szabó Dezső a húszas évek elején egy újonnan elin­dítható reformkorszakban reménykedett. Egy valóságosan és következetesen végigvitt forradalmi átalakulásban. De következetesen szembefordult nemcsak az ellenforradalmi rendszerrel, hanem legalább olyan indulattal és dühvei a forradalmi közelmúlttal is. Túlfűtött nacionalizmusa, ro­mantikus paraszti idealizmusa, s meggyőződéses antisze­mitizmusa alkalmatlanná tették őt arra, hogy körülötte egy jelentékenyebb szellemi progresszió szerveződjék. Egy hadsereg nélküli vezér maradt, s az egyedien kiépített szellemi sáncok mögül lövöldözhette nyilait mind jobb, mint bal felé. Regényeinek, írásainak zöme nemcsak megfakult az idők során, hanem egykori hatásukból is sokat veszített. Az elsodort falu című egykori nagy hatású regénye ma csaknem olvashatatlan, de néhány mondata felvillantja, írója olyan mestere volt az írásnak, amire csak a legna­gyobbak képesek. Ő maga- műfajának mégis a gondolkodói esszét és a vitázó publicisztikát tekintette. Itt és ekkor volt kemény, olykor durva, de mindig agitatív és saját eszmei rendszerén belül logikusan .következetes. (Akadémiai Kiadó, ’79) SZŐKE DOMONKOS ISZLAI ZOLTÁN í Születésnap I rmuska imádta a virágokat. Nem kedvelte, szerette, nem gyönyörködött bennük, hanem imád­ta őket. Reggel, felkelés után, rögtön az állványához sietett és elnézte imádata tárgyait. Simogatta a le­vélkéket, leporolt, spriccelt, öntö­zött, alátöltött, permetezett. Kláritól, sokfogú kolléganőjétől hallotta: ha sörrel mossák a leve­leket, jugoszláv importsörrel, ak­kor egy bizonyos idő után fényle- , ni kezdenek. — A virágokra kell. Állítólag jót tesz nekik — magyarázkodott- a harmadik alkalommal az isme­rős Közértben. — Fényt kapnak tőle a levelek. Magányos nő, ha gyakran vásá­rol italt, könnyen pletykák ke­reszttüzébe kerülhet. Irmuska pe­dig büszkén viselte a „megrögzött alkoholista” kitüntető címet. Még a professzor születésnapján sem ivott, egyetlen' kortyintást se. — Rosszat tesz az arcbőrnek, a mellizmoknak és a léleknek — is­mételgette türelmesen kolléganői ' előtt az aranyigazságot; persze hasztalan. A' sör valóban csodát tett. A zöld fényű, bőrszerű levélkék reggeli látványa elfeledtette és megbocsá­totta kocsmaszagukat. Irmuska elégedetten sóhajtott. Jól kezdődik ez a nap. Keveset tornázótt a nyitott ab­lak előtt, utána langyos-hideg für­dőt vett. A Triumph bőrápoló tej még derekasan kitartott, majdnem félig volt a tubusban. Üj divatú, a tavalyinál szűkebb, barnazöld kockás, puha szoknyát vett magára, bézsszínű pulóverrel. Csizmájával a kezében, hosszan eltűnődött. Kétségtelenül csinos: jól megy a széles sávú, barna kord­bársony kabátkához, de igazában már kissé meleg. Mégis úgy döntött, felveszi. Táskája, sapkája, sál ja és kesztyűje garnitúrákban, színek szerint várt sorára a szekrényben, ráér, ha reggeli után választ kö­zülük megfelelőt. T ermészetes narancslevet, lágytojást, pirítóst, szilvabe­főttet reggelizett. Gondosan bezár­ta az ajtót. Ebben mindig számít­hatott magára. Elnézően mosoly­gott a szomszédain, amikor látta, hogy a folyosóról, a kaputól, sőt még a buszmegállótól is vissza­fordulnak megnézni, hogy vajon bezárták-e a lakásuk ajtaját. — Egy kicsit hamvasíthatja, Nu- sika — mosolygott a molett fod­rásznőre kedvesen. — Ma nagyon szép fejet kérek, édeském. Itt, elöl hagyjuk most kivételesen hosz- szabbra a frufrut. Jó? Ma van a születésnapom. Jó ez az előre bejelentő rend­szer, fokozódott Irmuskában tovább a reggeli kellemes közérzete. Így egy óra alatt végeznek a fodrász­nál az ember fejével. Hajában a csavarokkal, még bement egy arc­masszázsra is, a kozmetikába. A barna virágcserepet már egy hónapja kinézte magának. Elsétált az üzletig, hátha megjött már az újabb szállítmány. Az öblös, alul keskenyedő, sötétbarna peremű, te­jeskávé színű cserepet Irmuska csodaszépnek találta. Általában vé­ve, szerette a szép tárgyakat: kör-' nyezetében és a kirakatokban egy­aránt. Az üzlet még nem nyitott ki. A. kis létszámú intézetben, ahol Ir­muska dolgozott, még mindig tel­jes volt a nyugalom. A professzor külföldön tartózkodott. Ilyenkor cincogtak az egerek: mindenki ké­sett, széledt, ahogy csak tudott. Irmuska kitárta a régimódi, fe­hér keretes, rézkilincses ablako­kat. Kifámasztotat őket a nehéz, többször átfestett vaskampókkal. Aztán az ajtóhoz lépett és egy ki­csi kulccsal kinyitotta az ajtóra il­lesztett levélszekrényt. Elővette a napi postát. A professzorét félretette. Ke­zében a többi levéllel, el­mosolyodott. Még szebb lenne ez a mai nap, ha itt lenne, közöt­tünk volna az Öreg. Irmuska felkuncogott. Megszokta, hogy öregnek emlegesse. Pedig az egész ember még csak ötvennyolc éves. „Irmuska, drágám. Nagyon boldog születésnapot. Majd gondo­lok magára Barcelonában”. Hosszasan megszorította a kezét és a szemébe nézett. Irmuskát a melegség most is elborítja. Józsai professzor a közhit szerint is fel­tűnően jóképű férfi. A haja dús, fiúsra nyírott, acélszürke. A szeme ferde vágású és zöld. Arisztokrati­kusan karcsú alakja ábrándozásra készteti a női munkatársakat. Te­niszezik is. Irmuska esténként, olvasás köz­ben, egyre hosszabban gondol Jó- zsaira. Egy éve dolgoznak együtt. Józsai eleinte tisztelt kolleginának szólította, pedig neki csak böl- csészdoktorátusa van. Tehát nem illeti meg a kollegina címe. Aztán egyre jobban összemele­gedtek. Bár a professzpr angolul, németül és franciául tökéletesen beszél, az olasznál mind gyakrab­ban vette igénybe Irmuska segít­ségét. „Hogy maga milyen csinos min­dig” — nézett rá a múlt hétfőn is őszinte elismeréssel, amikor át­nyújtotta az új olasz tanulmány- kötetből készített, bőséges összefog­lalót. O is tudta: a türkiz kötött ru­ha jól áll a frizurájához. Csak azon csodálkozott, hogy Jó— zsai nem találja az arcát egy ki­csit fáradtnak. Szerencsére erősebb sminket rakott fel reggel, hogy pa­lástolja a karikákat a szeme alatt. Hajnali háromig gépelte a fordí­tást, hogy elkészüljön vele, egy nappal korábban, meglepetésként. Először véletlenül került erre sor. Még meleg nyár volt, amikor Ir­muska megemlítette, hogy milyen bolondul virágzik egy cíniabokra, kinn az erkélyén. „De szép is lehet” — mondta Józsai elábrándozva. Másnap öt szálat tett a profesz- szor szobájában örökké üresen po­rosodó vázába. „Köszönöm magának” — mon­dotta Józsai dél felé, amikor elő­ször találkoztak aznap. „Rögtön tudtam, hogy csak maga hozhat­ta, Irmuska, drága”. Akkor szólította így legelőször. • Azóta is úgy mondja: „Irmuska, drága”. Lerakta a postát és átment az előjegyzési naptárért a titkárnői szobába. Igen, jól emlékezett. Jó­zsai augusztusban megy szabadság­ra. Akkor mégis a jugoszláviai utat fizeti be magának a Budapesti Touristnál. A turnus augusztus 11- töl 23-ig tart. K ettőig dolgozott, senki egy pisszenéssel se zavarta. Munka után átment a szomszédos irodaház ebédlőjébe, de előtte föl­vett egy poliészter munkaköpenyt. A köpenyt, mint műfajt, általá­ban nem kedvelte. Munka közijén például soha föl nem vette vol­na. Az ebédezéshez azonban hasz­nos ruhadarabnak bizonyult. Így nem itatta át ruháját a zsírszag. Ebédre rakott kel volt. Elég sok tejföllel. Jó étvággyal etye. de utá­na rögtön bevett két Cotazyn Forte emésztési tablettát. Három óra körül kivillamosozott a Farkasréti temetőbe. Halottai örök csendben feküdtek, már jó > néhány esztendeje. Kicsipegette a \ három-négynapos, gyenge gyo- < mocskákat, meggyújtott egy mé- í esést. Elnézegette az alig látható ? kis lángot a langyos délutánban. S Rácsodálkozott egy • szénfekete, sár- > ga csőrű rigóra. A madár egy kar- < csú vörösmárvány sírkövön csitté- ) gett, semmibe véve a zsongó csőn- > det. s A sírok felett egy-két ráncos ké- ) pű öregasszony hajladozott. Más í öregasszonyok, kövérek, szétfolyó ( képűek csak üldögéltek. Előre- . I nyújtották magas cipőbe bújtatott, ? dagadt bokájú lábukat. í A busz az iskola előtt tette s le Irtnuskát. Spanyol nyel- ( tanfolyamra iratkozott. Hét hónap > alatt sokra haladt. A kurzuson, < persze már egyre kevesebben van- \ nak. A tanárjuk beletörődve in- > gáttá a fejét. > — Hiába, mindig így van. Négy- ( vénén kezdjük, aztán eltelik két- ( három hónap és csak a kitartók ? maradnak. Öten, hatan. Irmuska könnyedér;, elegánsan / fordította a szövegeket. Jelest ka- ; pott, mint legtöbbször. Vacsoráról nem kellett külön S gondoskodnia. Tegnap — vasárnap, s lévén — szombatról főtt étel ma- < radt. Késő este úgyis csak tejet ’ í iszik. , í Saját levélszekrényében két táv- ? irat várta. > „Tisztelettel és szeretettel kö- ) szöntjük születésnapján. Dr. Jó- ^ zsai Loránd és munkatársai.” „Drága Irmám. Ne búsulj, én is ; 70 éves vagyok. Ölel barátnőd, Zsó- l ka.” ’ • | Meglocsolt arctejjel egy darab ) vattát, és az arcát erélyesen ledór- > gölte. Langyos vízzel lezuhanyo- S zott, fehérneműjét Optinolban öb- ! lítette. Megitta a pohárnyi, éppen l csak átlangyosított tejet, arcát vé- ? konyán bekrémezte, a haját haj- t hálóval leszorította. < T udta, hogy rossz szokás, de > az ágyban kislánykora óta > szeretett olvasni. A spanyol nyelv- < könyvet vette elő. Könyvjelzőnek ( Józsai táviratát helyezte bele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom