Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-13 / 86. szám
\ Versre mindig van közSnség Virágh Tibor költészetnapi műsoráról való, minél dinamikusabban tör elő, annál . finomabban, óvatosabban kell elvégezni azt az összekapcsolást, amely más versekkel együtt akarja hatóerővé emelni az amúgy is híres, a közönség által is ismert költeményeket. Külön veszély, hogy más előadók korábbi versmondásaival, azok felfogásával, értelmezésével. hangulati elevenségével is meg kell birkóznia az új próbálkozónak. Virágh Tibor a saját József Attiláját adta elő, azt a költői és filozófiai magvat, amit ő maga akart hitével termővé tenni ez alkalommal. Ez az orgáhum nem alkalmas nagy drámai, vagy akár tragikus hanghordozásra, de arra igen. hogy kissé fótyo- lozottan, a belső feszültséget megmutatva, kifejtse a hallgató előtt az örökbecsű gondolatokat. A sarokkérdéseket a sorsában hordó és a sorsával megvalló József Attilát igyekezett elénk állítani egyórás műsorában. S hogy hű szolgálója, tolmácsolója ennek a nagy költőnek, azt az egész estét befejező gesztusa is vallotta: mintegy rikkancsként adott át az asztaloknál egv-egy József Attila - versmásólatót a hallgatóknak. .. Heves megyei Építők Kórusából alakult kamaraegyüttes a zenei áhítat komoly perceivel járult hozzá az egyszemélyes irodalmi színpad sikeréhez, aminek jövőjét szeretnénk hinni és támogatni. Farkas András löknek szóló nevelési, illetve pályaválasztási előadások is. És persze nem hiányzik majd a vetélkedő, a Játék, a zenés est sem. Legközelebb tizenkilencedikén, csütörtökön a cigány nép eredetéről, kialakulásáról, történetéről beszél a klubban Mészáros György ciganológus az érdeklődőknek. Az idei költészet napjára Virágh Tibor — másfél évtizeddel az Egri Irodalmi Színpad hasonló kezdeményezése után — vágott neki izgalmas és rokonszenves vállalkozásnak : verset mondott, pódiumra lépett, „presszós környezetben”, ahol különleges légkörben jöhet létre művészi élmény. A cukrászda ügyeletes főnöke ezúttal háziasszonyi minőségben is. közreműködött, „játszott kézre” az előadóművésznek és a közönségnek egyaránt: kellemessé vált így a hangulat szerda este fél nyolc és nyolc között a Dobosban. És ez nagyon jó kezdet, ezt folytatni, ezt erősíteni és támogatni kell. Várkonyi Zoltán halálára Elment megint valaki. Valakivel megint szegényebbek lettünk. A magyar színház- és filmművészetet érte a csapás. Hosszan tartó, súlyos betegség után, 67 éves korában meghalt e két művészeti ág nemzetközi hírű „nagymestere”, a játék művésze, tudósa, a színész és a rendező — Várkonyi Zoltán. Szoros szálakkal kötődik a XX. századi magyar szellemi élethez. Apja Várkonyi Titusz újságíró volt, ő maga 1934-ben végezte el a Színművészeti Akadémiát. Előbb a Nemzeti Színház ösztöndíjasa, majd rendes tagja lett. Innen számítva színdarabok, filmek százai jelzik-őrzik nagy értékű művészi emlékét Szinte nincs olyan jelentős, nyomot hagyó színházi, vagy filmvállalkozás, amiben ne lenne jelen akár ha csak egy epizódszerep erejéig is. Az 1934-es Meseautótól a mai tv-korszak filmsorozataiig mint színész és mint rendező újra meg újra találkozunk vele. Most elment közülünk és mi szegényebbek lettünk vele. Hiába mondjuk: emlékét őrizni fogjuk. Hiába mondjuk: őrizni fogja alkotásait a film, szegényebbek lettünk! Elment közülünk valaki, aki valami olyat tudott, amit más nem. És úgy ahogy senki más. Véget ért Várkonyi Zoltán művészi pályafutása. Gyászoljuk őt! (szalontay) A megye nem egy településén évek óta működnek cigányklubok. A jó tapasztalatok alapján Egerben, a Megyei Művelődési Központban is létrehozták a város üzemeiben, gyáraiban dolgozó cigányfiatalok közművelődési klubját, ahol a legkülönbözőbb érdeklődésű résztvevők is találhatnak majd a maguk számára izgalmas programot. Virágh Tibor a költészet napjára József Attila verseivel készült. Saját elgondolásai szerint válogatta össze anyagát úgy, hogy a versekben munkáló gondolatok egymás hatását fokozzák, erősítsék. öt részre bontotta az előadás műsorát, s közben preklasszikus kórusművek adtak pihenőt az olykor igenigen súlyos gondolatok feldolgozásához a közönség számára. Aki már részt vett ilyen irodalmi összeállítások szerkesztésében, az tudja csak igazán, mennyi buktatót rejt magában egy ilyen vállalkozás. A versek ugyanis ön- .magukban zárt hangulati egységet alkotnak, sajátos belső feszültséggel, ritmussal. Minél önállóbb a versben rejlő téma és mondandA bemutatkozó találkozókat követő első összejöveteleken például beszélgethetnek majd a cigány népzenéről, sor kerül a Cséplő Gyuri című film vetítésére és vitájára, megismerkedhetnek Bari Károly költővel, Oszt- jokán Béla íróval, Oláh István versmondóval. A későbbi programban szerepelnek szüCigányklub alakult Egerben Most a fájdalmas összegezésnél ilyen megállapítások bukkannak fel bennünk: intellektuális művész volt. Markáns-mesterien tudott okos, gonosz, szóval negatív figurákat életre kelteni. Ugyanakkor tudunk róla, hogy a mesterség legigazibb, legmesteribb művelője. Gyakorlatból a praxis alapján és elméletileg is. Éppen ezért művészi teljesítményeit mindig az alapos előkészítő munka, a fegyelmezett, precízen kidolgozott, lélektanilag megalapozott szituációteremtés határozta meg. Biztos technika, mondjuk most. de soha nem elégedett meg a figura egyszerű tükrözésével. Amíg az nem kelt színesen, érdekesen életre, addig nem hagyta abba a próbateremtést. Intellektualitás, biztos technikai tudás jellemezte A Jókai-filmek. az Egri Csillagok. nemcsak mint színészt- rendezőt. de szellemi varázslójukat is őrzik, azt a művészt, aki kitalálta, hogy hogyan őrződik meg hitelesen a nagy irodalmi művek hatása a celluloid -szalagon. Tudatosan vallotta, hogy a legtöbb, amit filmművész tehet. a jó közönségfilm megteremtése. Színész és rendező. de hangjátékot, forgatókönyet is írt. színdarabokat fordított. Mindezt életműve természetes részeként, mert művész volt és ha kellett valami ahhoz, amit csinált, mert fölszikrázott benne a gondolat — hát megírta. És tanár volt, természetesen művésztanár, a Színház- és Filmművészeti Főiskola rektora, sok művészgeneráció alkotó nevelője. QäMkM 1979. április 13., péntek , 1. Biztosan sokan elmondhatnánk ezt a történetet, de ezúttal, ahogyan ez ilyenkor lenni szokott, egyvalaki meséli, aki lehet útitárs valami hosszú éjszakai vonatúton, lehet az írói fantáziám leleménye, szolgálva egy hirtelen felébresztő szomorú igazságot, de lehetek én magam is. Mindegy. A saját valóságunkat is könnyebb szerepként eljátszani... Ennek az évnek az elején felhívott egy gyerekhangú nő azzal, hogy Gáli András költővel szeretne beszélni. — Én vagyok. Tessék — mondtam türelmetlenül, mert éppen a feleségemmel vitatkoztunk a mi régen kátyúba jutott életünkön. — Jaj, maga az személyesen?... — mondta a nő nem is zavartan, hanem ijedten. — Én nem is tudom. .. Égy olvasója va~ gyök... És nagyon tetszett az a kötete..., és különösen az benne, aminek... Izsák a címe. hogy „éppen szeretteinket áldoznánk a magunk Istenéért" .. .Nagyon tetszett. .. Csak ennyit akartam mondani. És elhallgatott. Leteszi a telefont, ha nem mondok valamit én is. Kíváncsivá tett a rövid beszélgetés, mert. a habókos irodalom-, vagy íróbarát nők nem így szoktak telefonálni, azok mindenekelőtt nagyon jól érthetően bemutatkoznak, akár a címüket és foglalkozásukat is közük, hiszen éppen az a fontos, hogy ők rajonganak, ők értenek. — Most otthonról beszél? — kérdeztem. — Igen... Miért? — válaszolta kis tétovázás után. — Mert hallom, hogy kisgyerek gőgicsél a közelben. — Igen. A kisfiam. Talán még tovább érdeklődtem volna, de ránéztem a feleségemre, aki ott ült a félbehagyott mondatával, ezért köszöntem és letettem a telefont. Különös telefonáló... — meséltem a feleségemnek rögtön. — Te nagyapa lettél — mondta ő —, Károly megnősült és a felesége telefonált. Én is erre gondoltam, de kételkedve, mert annyira és olyan régen szerettem volna, hogy egyszer íev történjen. .. Károly négyéves volt, amikor elváltam az anyjától, aki egy évvel később feleségül is ment a hivatali főnökéhez. Olyan szokványos és érthető eset ez, hogy kár is szót vesztegetni rá. A magam szempontjából nézve mi voltam én akkor? Semmi. Még csak készülődtem valamire. Nagyon fiatalon házasodtunk. Egykori feleségem az új férje mellett olyan gyorsan megtalálta saját helyét az úgynevezett életben, hogy hamarosan szükségét érezte az én kitagadásomnak. Nagyon érzelmesen kért, hogy Károlyt — akkor még Károly- kát — az új férj nevére irathassák teljesen formális örökbefogadási eljárás segítségével. Mert így lesz harmonikus a család és elsősorban Károlyka élete. Természetesen továbbra is akkor látogathatom a gyereket, amikor akarom. Ugyanúgy, mint korábban. Én akkor még kevésbé tudtam, hogy ez az úgynevezett élet némelyek számára az adott jogok embertélen kihasználását jelenti, nekem, az ön- és közveszélyes humanistának, vagy együgyű fiskónak sok mindent be lehetett adni, ezért beleegyeztem a névcserét szolgáló örökbefogadásba. Amint ez mindenféle papírok segítségével megtörtént, egykori feleségem, az én első szerelmem, akinek én is első szerelme voltam, a következő látogatásom alkalmával tárgyilagosan. akár egy hivatalnok, kezében nyugodtan füstölgő cigarettával azt mondta: — A jövőben ne látogasd a gyerekét. Lemondtál róla. Nincs hozzá jogod. Ó, drága olvasó, ne keresd most a női lélek romantikus rejtelmeit... Nem a hajdani szerelmesének ragaszkodását próbára tevő és csalódott nő beszélt velem. Kiűzetésem oka mindössze annyi volt, hogy Karcsika a közös sétáink után néha azt mondta újonnan került apukájának, hogy: — Nem is te vagy az igazi apukám. Zavartam az ő úgynevezett rendjüket, aminek hazugságok voltak a tartópillérei. önként sétáltam bele az általuk értelmezett törvény, kihegyezett cölöpökké] (VÍístÍt jstvin r Az embereknek az életről különböző elképzeléseik vannak. Vannak, akik azt tartják, hogy akkor jó az élet, ha nyugalmas, békés, szóval amolyan lassú víz. Mások — a bátrak — a veszélyt keresik, a kockázatot, mondjuk a repülést, a motorversenyzést, a barlangkutatást. Megint mg- sok, mindenekelőtt az élet élvezeteit helyezik mindenek elé3 ital, nő, evés. — önnek milyen elképzelése van az életről? — Nekem gyakorlatom van! Én művész vagyok és a művészetemnek élek. Rajzolok, festek, vázlatokat készítek, tökéletesítem önmagam mindennap. — Ez természetesen munka. Tehát ön, a munka... — Látja, itt a tévedés! Ez különböztet meg minkét,’ művészeket más emberektől. Nálunk a munka egyben szórakozás, hobbi, kikapcsolódás, életcél, amit akar. Üres vásznak, képkeretek, festékek között botorkálva találom meg a jó öreg rekamiét, amelyen alig akad egy tenyérnyi üres hely. — Miért? Más is szereti a munkáját. Aki nem szereti azt, amit csinál, az tényleg sajnálatra méltó. — Igen; igen, de ez más! A művész, hogy is mondjam..] A művész barátja érkezik, gyorsan bekapcsolódik a beszélgetésbe. — Hogyan érdemes élni? — Ügy, hogy forrjon, pezsegjen az életünk! — Mit ért ez alatt? — Tenni, csinálni, produkálni sikereken és kudarcokon át. Tudja, az élethez hozzátartoznak a csalódások, a sikertelenségek is. Ügy szoktam én ezt mondani: nem lehet egy életen át mindig tortát enni, mert akkor előbb-utóbb megutálja az ember. Pihenni csak az tud, aki előbb elfárad. Jóízűen az eszik, aki éhes. A friss forrásvíz csak annak esik jól, aki szomjas. A művész barátja lelkesen beszél, mondhatnám pátosz- szál, de őszintén. — A cél! Azt hiszem, a cél a legfontosabb. — Mire gondol? — Már úgy értem, hogy az életcél megvalósítása. Az orvos gyógyítson, a pedagógus neveljen, tanítson, az eszteí- gályos... — Ez kevés! így kevés. — Miért? Van egy életcél és e felé törekszünk. Nem? — Igen! De nem akárhogyan! Mindig többre és jobbra,’ tökéletesebbre kell véleményem szerint törekedni. Ez adja a lüktetést, a pezsgést, a lendületet. Csend van egy percre, úgy tűnik, zsákutcába jutott a beszélgetésünk. — Mit gondol? önmagának épít az ember tornyot? Cigarettát ránt elő. — Látja, ez az! Az élétnek csak akkor van értélnié, ha másokért élünk. Gyermekeinkért, családunkért, az emberékért. Kiket gyógyít az orvos? Másokat! Kiket nevel a tanár? — Mit szól a filozófiánkhoz, művész úr? — Titkon azt remélem, hogy egykor az én képeim előtt majd egy fél világ gyönyörködik... Szalay István megtűzdelt vermébe, amikor engedtem a gyermeke érdekében könnyezve rimánkodó anyának. • És ettől kezdve már csak titokban látogattam el Karcsikéhoz, amikor csupán a nagyszüleivel volt otthon. Ezek a nagyszülők még olyanfajták voltak, akikben az emberség szabja a törvényt. Egyszer, amikor Karcsika már befejezte az első osztályt, a Balaton mellett nyaralt nagyszüleivel, és én a közelben utazva, elmentem hozzá. — És tudsz már írni? — kérdeztem, nem a felnőttek szokásos gyermetegségével, hanem mert valódi csoda volt, hogy különös tudományokban járatos az a beszélni sem tudó apróság, aki a kabátom gallérja mögé bújt, amikor valamikor, szemerkélő esőben karomon vittem az orvoshoz. — Írjál nekem ide — mondtam, én odaadtam neki egy jegyzetfüzetet. — Mit írjak? — kérdezte. — Írd le a nevedet: Szabó Károly — tanácsolta a nagypapa ártatlan természetességgel, hiszen Karcsikét akkor már egy éve Szabónak hívták. Karcsika egy kicsit gondolkodott, aztán csak any- nyit írt, hogy Károly, és a Balaton menti címüket. Azt hiszem, ma is megvan az a füzet valahol a mindenféle irataim között, de lehet, hogy szándékosan eldobtam, ahogyan eldobálom az emlékeimet, a múltamat csak azért, hogy újat és mást teremthessek helyette. Mindig újat ó:. mást, hogy tovább tudjak élni. Aztán egyre ritkábban találkoztam Karcsikéval. Anyja és név szerinti apja eltagadtak előtte, és Karcsika jó gyerekként úgy tett, mintha hinne nekik. Ahogy nagyobb lett, önmagamat megkínozva, de nem akartam a jelenlétemmel még fokozni a rá nehezedő hazugságot. Mert nekem nem mondhatta, hogy apa, én pedig hitványságnak tartottam cinkosságra kényszeríteni egy gyereket. Tizenegy éves volt, amikor utoljára láttam. Anyám és apám minden megfontoláson túl ragaszkodtak az első unokájukhoz, és néha meg akarták nézni. Csak nézni, hogy milyen; Őket Karcsika anyj^ egyszerűen szólva kidobta. Őrizték a rendet és a nyuj galmat ebben a családban. Negyedóra sem telt el ^ történetem elején leírt beszélgetés után. amikor ismét csöngött a telefon. Ezúttal ismerős hangsúllyal beszélő kamasz, vagy fiatalember! szólt: — Szia. Károly vagyok. — Szia. Hogy vagy? — Tudod, kivel beszélsz?, — Persze... — Honnan? — Játékosan jól müköáiU a logikám — mondtam nevetve. — A feleséged hívott az előbb? — Igen. — És van kisfiátok? ' — Igen. — Akkor én nagyapa let* te ni... (folytatjuk* *
