Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-01 / 77. szám

Vasas Károly szobraiból nyílt kiállítás a Műcsarnokban. Képünkön a Cantata Profana, illetve a Lányok című alkotását mutatjuk be.

Kihal az eszperantó?

Sokak szerint a közös nyelv iránti érdeklődés teljességgel megszűnik Mark Starr azonban, az ÉNSZ mellett működő Universal, Esperanto Association képviselője azt állítja, hogy az eszperantó nem hal meg, hanem csak „az érés szakaszán megy át”. Közeledünk ahhoz a korszakhoz, amikor az olyan szervezeteknek, mint az ENSZ, dönteniük kell a nyelvproblémák megoldásában és hatékony segítséget kell nyújtaniuk az eszperantó fejlesztéséhez”. Starr szerint ez nemcsak csökkentené a nemzeti és faji antago- nizmusokat, hanem pénzt is takarítana meg. Az ENSZ egyes intézményei jelenleg

jövedelmeiknek több mint a 25 százalékát tolmácsolásra fordítják.

Az első világháború után, 1922-ben a Nemzetek Ligája az eszperantó nyelvet,

„minden ember második

nyelvét”, amely elnevezését megalapítójának a lengyel dr. Ludwik Zamenhofnak álnevéről (dr. Esperanto) kapta, egyértelműen „nemzetközi kisegítő nyelvnek” minősítette. A Liga által jóváhagyott dokumentum szerint „a nyelv nagy erő és a Nemzetek Ligájának minden oka megvan arra, hogy különleges érdeklődéssel figyelje az eszperantó mozgalom fejlődését, aminek — ha jobban kiterjed — jótékony hatása lehet a világ morális egységére nézve”. 1925-ben a Nemzetközi Távírószövetség az eszperantó nyelvet is engedélyezte a távírásban, mint „érthető nyelvet”. Ez azután következett be, amikor a szovjet kormány hivatalos postabélyeget adott ki eszperantó szöveggel. A második világháború után az UNESCO jóváhagyott egy rendelkezést, amely elismeri az eszperantó jelentőségét a

nemzetközi intellektuális kapcsolatokban és a világ népeinek közeledésében.

A számítások szerint jelenleg körülbelül 400 ezer tagja van a szervezett eszperantó köröknek, de az eszperantó nyelvet beszélők száma körülbelül egymillió. Az eszperantó szemmel láthatóan tovább fejlődik a harmadik világban és a szocialista országokban. Az eszperantó nyelv fejlődése a második világháború után csökkentette az angol nyelv befolyását az olyan területeken, mint Ázsia. Ugyanakkor az Egyesült Államokban nem növekszik az eszperantisták száma és a mozgalom stagnál.

Azon túl ott a tág rilág

Bánlaky Pál— Varga Csaba könyvéről

A „vidékiség” meglehetősen rosszízű, pejoratív tartalmú kifejezés. Akire, s amire alkalmazzák, vele nem a . földrajzi hovatartozását kívánják Budapesthez viszonyítani. Sokkal inkább az élet egyfajta minőségét, egy meghatározó magatartásformát és személyiségtípust jelent, melyet zömében egy viszonylag zárt kisvárosi miliő termel ki. Magyarországon mintegy 60—65 város tartozik ebbe a kategóriába, s az itt élő csaknem kétmillió fős lakosság — az összlakosság csaknem egyötöde —, valamiképpen szembesül ezzel az életformával.

Bánlaky Pál és Varga Csaba a könyvbe közzétett, két önálló, de tematikailag szorosan összefüggő tanulmánya azt vizsgálja, mik a vidékiséggel jellemzett életforma legfőbb jegyei, illetve a vidékiség fogalmával értelmezett társadalmi viszonyok ^felgöngyölítésének vannak-e reális alternatívái.

A „vidékiség” egyfajta ítéletet tartalmaz, melynek negatív tartalmú minősítő jellege többé-kevésbé vitathatatlan. A magyar szellemi-irodalmi gondolkodás történetében is nagy múltra visszatekintő kategória. Mikszáth utánozhatatlan gúnnyal ábrázolta, Ady kérlelhetetlen ellensége volt, Móricz Zsarátnoka pedig akár a kifejezés szinonimváltozata is lehetne. S Jiogy kisvárosi településeinknek mindmáig fontos tünete lehet, azt éppen ez a két szociológiai tanulmány bizonyítja.

Mik is valójában a kisvárosi mentalitás legfőbb jellemzői? Mindenekelőtt a helyi értékviszonyok abszolutizálása, a helyi hierarchia abszolutizálása, s az ezekhez való értelmiségi asszimilációnak az elfogadása. Olyan értékviszonyok eluralkodása, melyben meghatározó szerepe van a középszerűségnek, s a szakmai dilettantizmusnak. A könyvben ezeknek a szempontoknak a kiemelése természetesen önkényesnek tűnhetne, ha a szerző, nevezetesen Bánlaky Pál, nem tudná ezeket alátámasztani és dokumentálni az „életből ellesett szituációkkal”.

A szerzők olyan szituációt beszélnek el, vagy mondatnak el magukkal a szereplőkkel, melyek ezt a fentebb említett kisvárosi-vidéki miliőt a tipikusság szintjén jellemzik. A lineáris programozást szorgalmazó mérnök! esete éppen olyan szembeállást vált ki, mint az új oktatástechnikai módszert bevezetni akaró ambiciózus tanáréj Az alapállás: nem kell a hagyományos, esetleg hagyományosan rossz! szokásjogot megbolygatni, mert az kudarcokat szülhet. De nem jobb annak a főiskolai katedrán tanító marxista oktatónak a helyzete sem, aki társaival ellentétben nem az esti egyetemen való oktatást tekinti fő hivatásának, hanem a tudományos munkát, s ezért kollégái mindaddig kívülállóként kezelik, míg nem vállal ott is munkát. S ezután csak két út maradhat, vagy asz- szimilálódni, vagy elmenekülni!

Ha egy ember, mint például e sorok írója, maga is kisvárosi miliőben él,- nem tudja a feltoluló kérdést visz- szafojtani. Vajon a tahulmány alapjául szolgáló esetek és szituációk mely városban történhettek meg? S ha kellő tapasztalattal és „intimebb” információval is rendelkezik, nem kell sokáig töprengenie, a könyv szereplői közöttünk járnak, s ha maguk is igazán konfliktusérzékeny emberek, mindezt ugyanúgy láthatják, mint a könyv szerzője A' kérdés lényegi oldalát mégis az jelenti, tudják-e melyik oldalhoz tartoznak? Az egyik fele föltétlenül!

(Gondolat, 79)

Szőke Domonkos

Kulcsár János:

Meggypiros Lada

B

enikő Mihály ötvenéves termelőszövetkezeti állatgondozó; falümbéli lakos annak rend- je-módja szerint kitagadta a lányát. Zordon szívű grófok szoktak így elégtételt venni a család becsületének megcsúfolásáért, ha a szende grófkisasszony megszökött a kopottas zongorahangolóval. Mihály ereiben nem csordogált kék vér; apja gátőr volt, ő maga pedig az elemi iskola öreg padjait farigcsálta csontnyelű bicskával és tompa érdektelenséggel, míg csak kisbéresnek nem adták. Később szem elől tévesztettük egymást, s jó harminc esztendő után most találkoztunk ismét, szeptember első napjaiban. A kisvendéglő bejáratánál támasztotta az ajtófélfát Kezében söröskorsó, bajúszán habfoszlányok.

— Megőszültél — fogadott elégedetten —, de azért messziről megismertelek.

— Te sem lettél fiatalabb.

— Szentigaz — bólogatott némi megfontolás után. — Család van? — Kettő. Hát neked?

— Nekem egy sincs — hördült fel váratlan indulattal —, hallani sem akarok róla többé. Nekem olyan, mintha meg sem született volna.

— Megszökött valakivel?

— Megszégyenített Elkergettem, kitagadtam a becstelent. Az én küszöbömet át nem lépi többé...

Várta, hogy kérdezzek. Hallgattunk mindketten. Az járt eszemben, hogy Benkő Miska az egyszeregyet is csak egyféleképpen tudta felmondani az iskolában. Az ötször hét után hiába kérdezték tőle a hétszer ötöt, belezavarodott, leszegte busa fejét, s várta az üt- leget. Hangját akkor sem hallottuk volna, ha nyúzzák elevenen. Negyedszer ismételt már osztályt.

Most megszólalt újra, lapos pillantással:

— Az autó sajátod?

— Sajátom. Sokfelé kell járnom, tudod — tettem hozzá mentegetőzve. Visszarémlett valahonnan, amint ketten felkapaszkodunk egy nyargaló parasztszekér saroglyájába, s a gazda amúgy visszakézből Miska arcába csap az ostorral.

— Én öregfejszével verném szét, ahány csak szaladgál ezen a ri- banc világon.

Megint hallgattunk egy verset, s lassan mégiscsak kikerekedett a történet. Egyszerű, mint az iskolában közösen kántált egyszeregy, amelynek néha még most is hallom álmosító, monoton dallamát.

Á

gira úgy nőtt rá a jó mód, mint apró csigára a kunkori házacska: ruganyosán, testre szabottan, hogy majd csak akkor csontosodjék meg, ha már elnyerte végső alakját, legcélszerűbb méretét. Mindig akadt szempár, hogy lesse az étvágytalan, véznács- ka kislány óhaját, míg az nyafogva turkálta az ételt. Maciját „igazi” babakocsiban tologatta, lépe- getős babája beszélni is tudott, télre pedig ugyanolyan bundácskába öltöztették, mint Ágikát.

Benkő Mihály a téeszmajorban tizenhatórázott, felesége otthon hajszolta magát a hízómarhák, disznók, nyulak körül, s a nagymama halála után Ági egyre inkább magára maradt. Elolvasta naponként a háziáldást, hogy „Hol hit, ott szeretet — hol szeretet, ott béke — hol béke, ott áldás — hol áldás, ott isten — hol isten, ott szükség nincsen”. A falvédőket még inkább szerette olvasni, kivált amelyikre ezt hímezték: „Fehér galamb száll a falu felett”. Le is volt rajzolva a galamb, a falu patakkal, hidacskával, ringó búzatáblával. A szebbik szobában a világítós rekamié felett függött még bekeretezve egy „Magyar Hiszekegy”. Egyéb olvasnivaló nem is akadt a lakásban.

M

ikor gimnáziumba íratták, új szobát toldottak a házhoz: hadd tanuljon a gyerek zavartalanul. Júniusban — mert nem bukott meg — zongorát kapott. Ági utálta a zongorát, utált mindenféle hangszert, így a koros kántornő, aki kezdetben tanítgatni próbálta, elmaradt a háztól. Benkő Mihály káromkodott, felesége térítőt horgolt a háromlábú szörnyeteg hátára, a térítőre pedig váza került, örök életű művirág csokorral. Igazán csinos lett tőle a szoba.

Amiben csak titkon reménykedtek, megtörtént: a lány, ha nem is minden zökkenő nélkül, átment az érettségin.; Miután pedig Benkő Mihály hetekig járta a várost, Ági bekerült a főiskolára is, a jóég a megmondhatója, hogy milyen keret terhére. Apja nem is titkolta, hogy a fiatal állatorvossal szeretné összeboronálni, aki a nyáron került a faluba, s nőtlen volt az istenadta. Hát ezért nem ártana a kislánynak a diploma.

— Hát ti igazán nem látjátok, hogy én mennyire csúnya vagyok? — öntötték el Ági szeplős arcocskáját a könnyek, mikor egy este szóba került a dolog. Szobájába rohant, bevágta maga után az ajtót. Benkő Mihály csak ennyit dör- mögött:

— Nincs olyan baj, amelyikre patika ne volna.

ősszel Ági megkapta a meggypiros Ladát.

Harmadik nekirugaszkodásra megszerezte a jogosítványt is. Ekkor már a városban lakott, rokonoknál, akiknek úri bőkezűséggel fizetett a szállásért-kosztért az apja. Délutánonként az utcákat rótta kocsijával, vagy a környékbeli falucskákban barangolt, mindig egymagában. Karácsonyra sem kívánkozott haza. Anyjának, mikor el- bátortalankodott érte, csak ennyit mondott lepittyesztett szájjal:

— Értsd meg, mama, otthon mindennek disznószaga van. Neked is, most is.

Az asszony hazabotorkált, elsírta bánatát az urának, de az most

nem akarta tíz körömmel leszedni a szeneteket az égből. Újévre francia konyakkal kívánt szerencsét az állatorvosnak, Ági zsebpénzét megduplázta, s ment minden a régi csapáson.

J

ött a nyár, elmúlt a vizsgák ideje, de a meggypiros Lada csak nem akart feltűnni az utcában. Levelezőlap érkezett helyette, melyen a lány tudatta, hogy a Balatonra utazott pár hétre a „fiúval, akivel együtt járunk”.

— Nem neveltem kurvát senkinek — vicsorított Benkő Mihály, aztán kilátásba helyezte feleségének, hogy kettéhasítja elevenen, ha bárki megtud valamit a dologról. Vitt az állatorvosnak egy kosár ropogós cseresznyét, aztán eszméletlenre itta magát a kocsmában.

Aratás vége felé levert kaptak a bolgár tengerpartról. „Férjhez mentem, és most nászúton vagyunk” — írta Ági. „Talán szólhattam volna előbb is, de megérthetitek, hogy ez a dolog a kettőnk magánügye, nem tartozik senki másra.” Röviden megemlítette még, hogy a férje külföldi mérnökhallgató, előkelő család sarja és igen jó fej. Aztán befejezésül: „Búcsúra hazalátogatunk. Jean- Pierre még úgysem látott magyar búcsút...”

B

enkő Mihály nem feküdt le aznap éjjel, s munkába sem ment másnap, harmadnap sem. Ült az asztalánál, busa fejét két öklére hajtva. Nem evett, nem ivott, nem szólt, nem káromkodott. Felesége egy ideig ott téblábolt körülötte, de nem merte megszólítani. Fogta a levelet, ünnepi kendőjét kapta magára, s meg sem állt a plébániáig. Az öreg esperes figyelmesen böngészte Ági verébfej-betűit, aztán megnyugtatóan csillantotta pápaszemét az asszony felé:

— Hát ami megtörtént, megtörtént. Ami ezt a Jean-Pierre-t illeti, igen, így kell mondani, hogy zsánpier, valóban előkelő francia név. A kislány is írja, hogy jobb családból való a fiú. A francia előkelőségek pedig többnyire buzgó katolikusok. Kívánom, hogy éljenek egymással isteninek tetsző életet...

A levél csakhamar végigjárta a szomszédságot is, terjedt Ági há* zasságánák híre, s általános volt a vélemény, hogy miért is pené- szednék falusi állatorvos la,kásában egy tanult kislány, akire Párizsban vár fényes jövő.

— Az én fajtám — dörmögte ekkor már Benkő Mihály is, — megvan a magához való esze.

István király napjára disznót vágott, s megtizedelte alaposan a csirkék, kacsák táborát is. A kamrában csodálatos torták hűsöltek, a boroshordót már kigurították a levélszín alá az udvarra. Öt faluból gyűlt össze a rokonság a búcsúi meghívásra, s most az asztalok mellett várták a bevezető húslevest, de azt nem lehetett feltálalni, míg az ifjú pár meg nem érkezik.

P

ontosak voltak. Éppen harangozni kezdték a delet, amikor feltűnt az utca végén a piros Lada. Szédületes iramban rohant a házak közt, porfátylat húzva maga után, majd nagy fékcsikorgással megállt a nyitott kapu előtt. Ági ugrott ki elsőnek, virágmintás nyári ruhában, majd talpig fehérben a férje. ötven szempár meredt rájuk kíváncsian.

— Szüleim, rokonaim — mutatott körbe széles gesztussal Ági. — ö pedig Jean-Pierre, a férjem.

Egyetlen hang sem hallatszott, szempilla sem rezdült. Mindenki a fiúra bámult. Jean-Pierre ott magasodott hatalmas termetével, hófehér ruhájában, sugárzó férfifejével a vézna, jelentéktelen asz- szonyka mellett. Szép volt, mint egy őserdei isten. Mint az éjszaka istene. Bőre olyan fekete volt, mint a kőszén. Igen, Jean-Pierre néger volt, valahonnan Közép-Afriká- ból.

Tett volna egy tétova lépést előre, de senki sem bíztatta, senki sem állt fel, senki sem nyújtott kezet. Zavart, kisfiús mosollyal álldogált pár hosszú másodpercen át, míg Ági dühödt sziszegéssel meg nem rántotta a karját:

— Menjünk innen valahova, ebédelni. Itt még mindig, mindennek disznószaga van.

A meggypiros Lada szikrát vetve farolt a kavicsszőnyegen, aztán kilőtte magát az országút irányába. Olyan rövid idő alatt történt az egész, hogy még el sem ült közben az előbbi porfelhő.

A