Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
t Derkovits Gyula emlékezete Végzés A tetőn a macska félelmetes árnya lopódzkodik az önfeledten tollászkodó veréb felé. A nyitott ablak párkányán végzés, rajta darabka száraz kenyér. Az ablak előtt álló férfi híreket olvas, s az őt figyelő nő arca eltorzul az aggódástól. Derkovits Gyula ebben az 1930-ban készült, a Végzés címet viselő festményében sűrítetten mutatja fel azt a szorongásokkal teli korszakot, amelyet a világgazdasági válság, az éhezés, a kilakoltatások és a fasizmus Európára vetődő árnyéka jelentett. Nincs ebben a festményben semmi elbeszélés, sem irodalmi, tulajdonképpen cselekvés sem. Csak ábrázolás. Az élőlényeknek és a tárgyaknak olyan, a létezés szükségszerűségeit felmutató, egymáshoz való viszonyát adja a festő, ami feszültté, gondolatokat szülővé és érzelmeket elindítóvá teszi a képet. Derkovits érett művészete általában egy-egy viszonylag egyszerű helyzetet, pillanatot ábrázol, ám azon belül a valóság lényegi sűrítését adja. A művész 85 éve, 1894. április 13-án született, és negyvenéves korában halt meg. Kényszerűen apja foglalkozását követve asztalosmesterséget tanult, majd' önkéntesnek jelentkezett az első világháború frontjára; ahonnan hadirokkantként megbénult bal kézzel, tüdőbajjal és csalódott, fáradt lélekkel tért vissza. 1916-ban Budapestre költözött és lényegében ettől az időtől kezdve foglalkozott rendszeresen a művészettel. A tanulóévek után szűk tizenöt év állt a rendelkezésére, hogy művészetét kibontakoztassa, remekműveit megteremtse. Rendkívüli alkotó volt, eredendő tehetség, aki a különböző esti tanfolyamokon és szabadiskolákban tanultak után hihetetlen szorgalommal és gyors előrehaladással sajátította el a festészet alapelemeit. Megismerte az izmusok magyarországi formáit, s Kernstok átmeneti hatása után gyorsan megtalálta saját kifejező eszközeit. Egész emberi alapállása, sorsa érzékennyé tette a társadalmi valóság iránt. Mint a kommunista párt tagja, eszmeileg tudatosan és felkészülten járt a világban, festői tehetségét ezáltal valósíthatta meg igazán korszakos művekben. „össze kell kötni a képzőművészetet a mondanivalóval — vallotta —, mert az embernek bizonyosan van közölnivalója. Mint festőnek és mai embernek, érzem, hogy kötelességünk az életünk és társadalmunk jelenségeit maradék nélkül kifejezni. Azt hiszem, teljesítem is ezt, mikor aktualitásukat tudomásul veszem.” Valóban teljesítette, s miközben bizonyos polgári szakmai körökben elismerést szerzett művészetével, a hivatalos művészetpolitika minden lehetőségtől megfosztotta, művészetét nem értékelte, sőt elítélte. Derkovits állandó létbizonytalanságban, hihetetlenül fojtogató légkörben adott híradást a művészet nyelvén saját koráról. Szinte valószínűtlen, hogy olyan beteg és meggyötört testtel hogyan tudott naponta vászon elé ülni és a külső elismerés értékvisszajelzése nélkül nagy művek egész sorát létrehozni. Derkovits Gyula marxista felkészültséggel és egészen rendkívüli emberi tapasztalattal tájékozódott a világban. Számára osztályának, a munkásosztálynak korszakos ábrázolása nem azt jelentette, hogy képein elgyötört, megnyomorított munkások rémlenek fel. Egy önarcképben, a befagyott ablak táblájában megvillanó szuronyban, az őrbódéban leselkedő fegyveresben éppúgy a korról szólt, mint a homokszállítók, a csónakosok vagy a hajókovács megfestésékor. Derkovits Gyula, mint említettük, eredendő tehetség volt, de nem vakon és megszállottan alkotott. A legnehezebb emberi körülmények között is munkáihoz a rajzok, a festményvázlatok egész sorát készítette. Szinte pontról pontra követhető, hogyan alakult ki a végső mű szerkezete, szoros, feszült kompozíciója, miként formálódott a gondolat és nyerte el végső képi formáját. Következetes életművet hagyott hátra, olyan festészetet amely egy szörnyű kor lenyomata s művészileg, emberileg mégis felemelő. Munkássága annyira egyedi és olyan öntörvényű, hogy szinte követhetetlen. Nagyságát a vele kortársként alkotó másik nagy proletárfestő. Dési Huber István í<rv jellemezte: „Vannak küldetéses emberek, költők, politikusok. írók, művészek, akiknek életintenzitása messze túlhaladja kortársaik életét. Akikben tömörülnek a dolgok. Az osztály, a nép. a nemzet érzelmei. Akikben ösz- szefut minden, ami a nagy egységekben él: a fájdalom, az öröm. a szenvedés. S amit érzékeikkel megélnek, sorra számbaveszik: a rész ismeri igy meg az egész életét, az egyén a sokaságét. Mintha külön szervük lenne rá ezeknek az embereknek, úgy fognak föl. zárnak magukba rpindent, hogy később hatványozottan fejezzék ki műveikben.” Harangozó Márta Humorszolgálat Amikor Jacek hazaér az iskolából, a papa kéri tőle az ellenőrző füzetet. — Sajnos nem tudom odaadni, papa — mondja Jacek —, mert odaadtam Péternek. Idegesíteni akarja vele a papáját.. A fiatal skót pár egy kisvárosba utazik, hogy ott töltse a mézesheteket. Amikor becsukódik mögöttük a szállodai szoba ajtaja, a skót magához öleli a feleségét: — Végre magunk vagyunk. Te meg én — egyek vagyunk. — Igen, szerelmem — válaszolja a feleség —, de azért ebédet talán kettőnknek rendelhetnél. Éjjel háromkor egy idősebb nő telefonál az orvosnak: — Doktor úr, már négy órája forgolódom egyik oldalamról a másikra és sehogy sem tudok elaludni! — Miért csodálkozik ezen? — kérdi az orvos. — Ha aludni akar, akkor feküdjék nyugodtan! — Ügy tűnik, nekem, hogy én magát valahonnan ismerem. Valahol már biztosan láttam! — Igen, én hoztam önnek az első fogást. — Fogalmam sínes, mit vegyek a feleségemnek névnapjára... — mondja .a férj a barátjának. — Miért töröd a fejed — kérdezd meg őt, hogy mit szeretne... ,— Annyit én nem tudok kiadni! A feleséged azt meséli, Hogy 50 000-ért vesz magáriak bundgt. Ennyi pénz! Te ezt engeded? • — Miért ne? Csak hadd mesélje... — Hol van a mama? — Átugrott öt percre- szomszédasszonyhoz. — Mikor? — Egy órával ezelőtt. CSELÉN YI BÉLA: • • Öreg a vonaton senkiföldjén a kocsárdon ott ül az öreg hideg ultrakék ingben kívül vastag vagonba öltözötten kőporos regényt olvas a hétbástyamadárról és szempillája csattog az öreg felrepül hogy utazik! hogy utazik! KERESZTÜRY DEZSŐ: Az oroszlán meg a kislány Az oroszlán nem hirdeti, hogy oroszlán: nem kell neki fegyver: állkapcsa, karma ereje, nagyhatalma. Szimata jelzi: valami jön már ínyét csiklandani; egy kisleány, már ott is ül mellette félelmetlenül. Te oroszlán vagy? — kérdezi és énekel, mesél neki az oroszlánról, ki szelíd, szereti embertársait. Bátorságánál is nagyobb a fény, mely szeméből ragyog, erősebb mint a napsugár, mely mély kút éjjelébe szál. Áll, elréved a szörnyeteg: — Varázsló talán a gyerek? — s figyel megbabonázva a kis Orfeusz szavára. Japán ötletok a mindennapi élethez A technikai újítások, a műszaki csodák országában, Japánban sok olyan egyszerű-ötlet is születik, ami a mindennapi életet könnyíti meg, kellemessé és biztonságossá '•'szi a közlekedést, egyszerűbbé a pénzváltást. Az alábbiakban ismerkedjünk meg néhány rendkívüli hasznos újítással: A pályaudvarokon mindenütt táblát és krétákat helyeznek el. Az utasok ezen hagynak üzenetet másoknak. A taxi ajtajait csak egy, a műszerfalon elhelyezett gomb benyomása után lehet kinyitni. Sok gépkocsiban automatikusan csengő szólal meg, amennyiben a vezető túllépi a maximálisan meg< / gedett óránkénti 100 kilométeres sebességet. A teherautókban és sok személyautóban is automa l- kusan megszólal a duda, és addig ad szaggatott kürtjelzést, amíg a sebességváltó hátramenet állásban van. A legtöbb kereszteződésben kis tokokban sárga zászlókat helyeznek el. Ezeket a gyerekek, az idősek és a fogyatékosok használhatják, amikor átkelnek az úttesten. A túloldalra érve a zászlókat visszateszik az ott elhelyezett tokokba. Boltok, bankok, szállodák és éttermek előtt lezárható ernyőtartók találhatók. A vizes esernyőket egyetlen mozdulattal lehet a tolvajbiztos tartókba elhelyezni. Aki mégis magánál tartaná esernyőjét, a bejáratok mellett elhelyezett műanyag tartókba teheti. Az újságok hetente egyszer közük azoknak a nevét, akiknek postája a pontatlan címzés miatt nem érkezett meg. Fenn a hegyen, erdő közepén, patak partján fekszik Fel- zergéd, ez a kis. .. pontosabban icipici község. Valamikor tizenhét ház állt benne. Most is éppen annyi van, csakhogy ... A házak nagyobb fele, azaz kilenc már gazdát cserélt, mivel a helybeliek egymás után leköltöztek a komfortosabb Alzer- géd nagyközségben Az ő házaikat megvásárolták a városiak, mert ugye, aki egy kicsit is ad magára, annak kell hogy legyen parasztháza is. No, és ez a státusszimbólum igazán nem kerül sokba. 30—40 ezerért már va’ódi, békebeli, zsúpfedeles vályog- kéglit lehetett itt kapni, A fogalmazás pontos: lehetett. Két év óta ugyanis nem volt eladó ház — az idén tavaszig. amikor idősb Csikorgó Péter is hallgatott gyerekei hívó szavára és elhatározta, hogy leköltözik Alzergédre. Csak előbb eladja a házát, legalább nem megy üres kézzel, visz vagy százezerét. Bizonyos volt benne ugyanis, hogy ha azokért a vályogviskókért a pestiek megadták a negyvenet, az ő újomian cserepezett, kívül-be- lül rendbe hozott házáért legkevesebb százezret fog kapni. Kitette hát a táblát: Ez a ház eladó, és várta a vevőket, akik jöttek is. Az első számú érdeklődőtől százhúszezret kért, hogy legyen miből engedni, ha alkudnának. Ám azok nem alkudtak. Fanyalogva körbejárták a házat, a szobába épp bekukkantottak. és köszönték szépen. ..majd még gondolkodunk rajta". Péter bácsi értett a szóból, és a következő két vevőjelölttől már csak százezret kért, de azok sem alkudtak, azaz még csak nem is alkudtak. — Na jó, beérem nyolcvanezerrel — engedte lejjebb az árat idősb Csikorgó, majd: — Legyen hatvan, de egy fillérrel sem kevesebb. A tizedik érdeklődőtől már csak ötvenezret kért, de az sem alkudott. Erre aztán nagyon megdühödött az öreg: rongy ötvenet nem adnak az ő házáért, amikor ,három éve legalább negyvenet költött rá? Hát akkor inkább leszedi a cserepet a tetőről, fölszedi a parkettát, a búbos kemencéről lebontja a csempét, a plafonról a mestergerendákat takaró álmennyezetet, meg ezt, meg azt, azokért is kap harminc ezrest, a többit meg ott egye meg a fene. Másnap nekilátott a rombolásnak, hét végére meg is kopasz- totta a házát. Ügy tervezte, hogy hétfőn kezdi hordani a holmit lefelé, Alzergédre. Vasárnap szépen összepakolt, s búcsúzóul kiült a kapu elé. Egyszer csak megállt előtte egy pesti autó. — Ez az az eladó ház? — kérdezte a pesti ember. — Már nem — bökte oda a pipája mellől az öreg. — Már elkelt? — Még nem, de ne törődjék vele az úr, nem eladó. — Hmf — mondta a pesti, és bement az udvarra, körüljárta a házat, bekukucskált az ablakain, majd visszatérve összesúgott a feleségével, aztán a gazdához fordult: — Ha mégis, én vevő lennék rá. — Hát jó — mosolygott a bajusza alatt az öreg, mert értette ő a tréfát: — Százötven ezresért a magáé. — Nem lesz az egy kicsit sok? — Legyen száznegyvennyolc — hunyorított Péter. — Száznegyvenötöt adok. Készpénzben! — szólt a pesti ember, és parolára nyújtotta a kezét. Idősb Csikorgó belecsapott. A vevő pedig boldogan megcsókolta a feleségét, és üdvö- zülten lihegte: — Földpadló, mestergerenda, sárral tapasztott kemence... Originális! — és súgva: — Igazán bagóért kaptuk meg. Sólyom László Rímelő szólásaink Nyelvünk szólásai között gyakran találkozhatunk, olyan formákkal is, amelyek közös jellemzője, hogy bizonyos szavak összecsengé- sével, hangulatkeltő rímpárokkal formálódik egésszé a szólás nyelvi formája. A jól hangzó, a valóban hangzatos rímek azt is elősegítik, hogy a zárt, kerek egységként formálódó szólást jobban megjegyezhetjük, s így nemzedékről nemzedékre eredeti alakjában hagyomány ozódik át. Mi most elsősorban a Heves megyei rímelő szólásokat szólaltatjuk meg, s főleg azokat, amelyek a hevesi tájak, helységek nagyon jellemző jellegzetességeit állítják előtérbe. Különösen gyakoriak a rímes formák a hevesi nép csú- folkodó szóláskészletében. Egy-egy helység nevére rárímelő nyelvi alakulatok is gyakoriak: Átány —, babot visz a hátán. Átány, Heves —, térdig ér a krumplileves. — Poroszló —, ott terem a sok rossz ló. Népünk rímfaragó érzékéről és készségéről árulkodnak azok a szólásformák, amélyekben a játékos kedvtelés mellett értékes információk is megfogalmazódtak. Egy-egy falu szójárásáról, foglalkozásáról, viseletéről, népszokásairól vallanak például ezek a rímelő szólástípusok: „Nána, Márkáz, Domgezló, Csupa kosárhordozó. — Bánya, Huta nem élhet, Ha csak hamut nem éget. — A baktai viselet, Kurta gatya, nagy ülep. — Ha bemegyek Heves Csányba, Bemegy a sár a csizmámba. \ Rímjátékra épülő szellemes rigmusokban mondják el elítélő kritikájukat is a körükben tapasztalható hibákról: Cifra ruha, bársony bajkó, Szobában a végrehajtó. — Sárga cipő, bicikli, Nincsen otthon mit enni. — Nem használ a jó ló, Ha a kocsis nem jó. — Bíbor, bársony, vendégség, Jobb egy napi egészség. Sokszor komoly gondolati tartalmak hatásfokának erősítésére szolgál a rímes forma. Nemcsak a szöveget tartósítja, hanem a népi emlékezet hordozó képességét is erősíti: A jó asszon, merő haszon. — Ez az élet úgysem sok, Használják az okosok. — Hogyha félünk, nem nem élünk. — Hol nem elég az erő, Mesterség álljon elő. — Amint szaladsz, úgy haladsz. Még ma is gyakran hangzik fel ez a szólásváltozat: Adnak kalácsot, de nem adnak tanácsot. A jelentése ma már elavulóban. Ez a mondat segít az értelmezésében: Szívesen látnak, de nem gondolnak veszteddel. A költői szóláshasználat ilyen szellemes formában bíz rá versbeli kulcsszerepet: „S tanácsért kalácsot juttatott cserébe”. (Reviczky Gyula: Edelény.) Dr. Bakos József
