Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
Egy katona emlékezik Kedves kitüntetést őriz néhány hét óta egy hajdani páncélos, a gyöngyösi Páncélos utcában. A deres hajú katonát, Butyka Géza nyugalmazott alezredest, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa tisztelte meg újabb elismerésével a két ország közötti fegyverbarátság kifejezéseként, a testvéri állam hadseregének 60 esztendő* jubileuma alkalmából. A csillogó érmet a főtiszt kapta. Valójában azonban — beszéli, gondolataiban messze járva — sokuké. Leginkább talán a régi harcok idején nyomtalanul elesett bajtársaié, a hatszáz hősi halott között pedig azé a 247 emberé, akik a Farkasréti temetőben mindmáig névtelenül nyugosznak a könyvben is megírt, legendás Budai Önkéntes Ezred síremléke alatt. A messziről érkezett medál tulajdonosa ugyanis eh-* hez a nagyszerű gárdához tartozott egykor, Variházy Oszkár parancsnoknak, a magyar főváros felszabadításában ismertté vált s elévülhetetlen érdemeket szerzett csapatához! Az apci pedagógusok fiának nem tetszenek a nagy szavak, láthatóan ellenére van a jelző, a dicséret. Őszintén megvallja, hogy a szülőktől tanult helytállást sem egészen így képzelte el valamikor. Eredetileg polgári pályára készült, mérnök szeretett volna lenni. Az elegáns uniformisra inkább csak fiatalkori kedve, a romantika csábította. Ezerkilencszáznegyven- háromban kapta hadnagyi rendfokozatát, s tulajdonképpen a jászberényi páncélosoktól vezényelték a háborúba — ahol sok mindenre rádöbbentették a napi események. Olyanokat látott, hallott, hogy igazán nem volt nehéz' meggyűlölnie a nyilasokat, s egyre inkább ellenségeknek érezni a magukat ugyan szövetségeseknek hirdető, de lépten-nyo- mon fosztogató, rabló, ke- gyetlenkedő, a magyarokat leplezetlenül csak ágyútölteléknek szánó, az országot mind jobban elözönlő, fennhéjázó, gőgös SS-eket. Ugyanekkor meglepetéssel vette észre, hogy egy-egy összecsapásnál a szovjet csapatok olykor ügy tesznek, mintha szándékosan kerülnék a magyarokat. Ami aztán gyakori beszédtéma lett a jobb érzésű fiatal tisztek körében, sőt. nemegyszer felvetette mindjárt a tulajdonképpeni hovatartozás kérdését is. A jászberényi páncélosok szétmorzsolódása, majd hivatalos feloszlatása után, a parancsnokságot keresgélvén keveredtek néhányan a fővárosba, ahol az egyik katonai konyhán jelentkeztek további szolgálatra. Mivel azonban konkrét utasítást nem kaptak, már szembetűnő volt a fejetlenség a hadvezetésben s a nácikkal úgyszólván a végsőkig fajult ellentétük, a debreceni ideiglenes kormányról érkező biztató híreken is felbuzdulva végül is o Márcibányi téri szovjet parancsnokságon kötöttek ki. — Kedvesen fogadtak bennünket — emlegeti Butyka Géza még mindig —: elláttak minden szükségessel, megfürödhettünk, tiszta fehérneműt, élelmet kaptunk. Csak éppen a bizalmuk nem volt még teljes. Érthetően, előbb kisebb-nagyobb feladatokkal tették próbára a társaságot. Német foglyokat bíztak ránk, s más ilyenfélét. Amikor pedig a kívánt módon teljesítettük a dolgunkat, valamennyiünket átirányítottak egy másik helyre. S lényegében innen, a Tárogató utcai parancsnokságról indultunk igazából a fasiszták ellen. Budapest bevétele stratégiai fontosságú volt a szov1979. április 4., szerda jet hadműveletekben, ez jelentette a felszabadulás második nagy szakaszának fő célját, az ország háborúból történő teljes kikapcsolása mellett. S akik erre szövetkeztek, azoknak több mint 180 ezer főnyi helyőrséggel kellett szembenézniük! Mint az egykori ifjú hadnagy, 34 év távlatából idézi: a szovjet katonákkal együtt izgalmas felderítő utakon cserkésztek a rejtőzködő németekre, s közben természetesen iparkodtak újabb magyarokat is megnyerni ügyüknek. Hangszórókat kapcsoltak s ezeken keresztül biztatták honfitársaikat is az ellenállásra, a harcra, hívták maguk közé mindazokat, akik velük együtt kívántak küzdeni. S mert nemes célokért szálltak síkra, nem utolsósorban pedig biztosabb is volt közöttük lenni, jobb, mint fogolynak, szépen gyülekeztek. Egyenruhát nem kaptak, mindenki abban járt, amije megmaradt, vagy amit éppen össze tudott kapkodni. Mindössze annyi közös jelük volt, hogy a karjukon szalagot hordtak alakulatuk számával, sapkájukra pedig kis ferde csíkot varrtak. Pirosat, vagy fehéret, kinek mi jutott az ejtőernyőselyemből. Előbb csak szakaszokra futotta a magyarokból — egy ilyen szakasz élére került Butyka Géza is — s szovjet századokhoz osztották be őket. Aztán századokká nőttek egy-egy zászlóalj kötelékében. Nagy „csetepaték” közepette mentek előre a Budára szorult nácik ellen. Nemcsak utcáról utcára, hanem házról házra, pincéről pincére nyomulva kellett szembeszállni a fanatikus németekkel, akik az ígért felmentés reményében makacsul tartották magukat. Nem túlzás — törölgeti az emlékezéstől is megizzadt homlokát a nyugalmazott főtiszt —, hogy olykor csak lépcsőházanként, vagy emeletenként lehetett előre haladni. Mégis, másnap újra kezdték. Éhesen, tépetten, megfogyva sem adták fel a reményt, hogy győznek. Így születtek a zászlóaljak, s így alakult a Budai önkéntes Ezred. Az egység, amelynek katonái elsőként vették be a várat, s legalább 10—12 nappal rövidebbé tették a békére várakozás idejét. — A szép siker, s később a főváros újjongó népe, amely elvonulásunk alkalmával tisztelgett az ezred előtt, friss erőt öntött valamennyiünkbe. S Jászberényben, ahol megbízásunknak eleget téve feloszlottunk, majd utóbb megalakítottuk a Magyar Néphadsereg 1. hadosztályát, már a fasiszták teljes megsemmisítésére készülődtünk. 1945 áprilisának végén indultunk Nyugatra, jómagam Szalvai Mihály zászlóaljában. Bécsújhely térségében azonban már csak kisebb összecsapásokra került sor az SS-ekkel. Hitlerék kapituláltak s a hadosztály visszatért. Békefeladatokat teljesített a Dunántúlon. — A felszabadulás után Is katona maradtam. Előbb határőr voltam, Salgótarjántól Aggtelekig szolgáltam őrsparancsnokként, majd századparancsnokként, végül pedig a határőrség őr- parancsnoka lettem. 1949ben a minisztérium kérésére viszakerültem a páncélosokhoz, aztán másfél évig tanfolyamon voltam Leningrádban, majd idehaza, a HM-ben dolgoztam, később a páncélos tiszti iskola főelőadója, illetve tanszékvezetője lettem. Ezerkilencszázöt- vennyolcban jöttem újból haza, Heves megyébe, ahol nyugdíjazásomig a magasabb egység állományában dolgoztam hadműveleti beosztásban. Butyka Géza, aki már-már bánni kezdte a pályát, amit választott, az említett mellett még egy sor más magas kitüntetést is őriz ma gyöngyösi lakásán. Közülük a legkedvesebb, természetesen az, amelyiket Budapest felszabaditásáért kapott. Érdekes, izgalmas, szép pályát választott — magyarázza lelkesülten — olyan, amitől lám, nyugdíjasán sem tud elszakadni. Rendszeres pártmunkája mellett ugyanis: polgárvédelmi előadó a Gagarin Hőerőműnél. Méltán övezi mindezekért tisztelet a családjában is. A felesége, Ágnes asszony azonban leginkább talán annak örül, hogy a hivatásos katona mindmáig kitűnő férj, példás apa tudott lenni legnagyobb gondjai, sokirányú elfoglaltsága közepette is. Mindhárom gyermekét tanítatta. A legnagyobb már mérnök — sorkatonaként most éppen' a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik —, a leány végzős orvostanhallgató, kisebb fia pedig első éves egyetemista, s a bátyjához hasonlóan építésznek készül. Ritka élmény a krónikásnak, hogy felszabadulásunk ünnepén róla írhat. Gyóni Gyula A parancsnok Az egykori bervai munkatársak is ugyanúgy becsülik, mint szűkebb hazánk üzemeinek, vállalatainak szervezett dolgozói, vagy mint a megyei szakszervezeti szervek kisebb s nagyobb rangú funkcionáriusai. De egészen biztos, hogy az a megkülönböztetett tisztelet sem csak posztjának, rangjának szólt, ahogyan legújabb beosztottjai, megyénk munkásőrei fogadták bizalmukba parancsnokukat, Farkas Sándort. — Vajon honnan fakadnak ennek a főnöknek, a barátnak, a katonának, a kommunistának, az embernek egyformán szóló szimpátia szálai, gyökerei? — Messziről és sokfelől — mondja a parancsnoki asztala mellett. — A legtöbb talán az egri Finomszerelvény- gyárhoz, az ottani emberekhez kapcsolódik. Több mint 20 felejthetetlen év köt hozzájuk, emlékeztet nap mint nap rájuk. Ott tanultam szakmát, ott kerültem be az ifjúsági mozgalomba, 1956- ban ők vettek fel a pártba, ott lettem sztahanovista, nyolcszor kiváló dolgozó, munkásőr, bronz, ezüst és arany fokozatú újító, mozgalmi és politikai munkás. — Ez utóbbit bizonyára az is megkönnyíthette. hogy a Farkas családot mindig is bolsikként — ahogyan a falubeliek ma is mondják — tartották számon Felsőtár- kányban. — Igen, ez így igaz. Nevelőapám 1945-ben lépett be a pártba, a felszabadulás után édesanyám volt az első tanácselnöke a falunak, és Ottó bátyám is éveken át dolgozott pártmunkásként. Mindezt jól tudták az 1956- os ellenforradalom itteni szervezői is, így aztán az elsők között kerültünk fel a feketelistájukra és tiltottak el bennünket a gyárból. Utána természetesen valameny- nyien visszamentünk és a termelés megindítása mellett mi is csatlakoztunk azokhoz, akik maguktól láttak hozzá a gyárban a párt és a KISZ helyi szerveinek megszervezéséhez. Ezután a munka, a tanulás, a bizonyítás, a helytállás évei következtek. Komoly funkciók, megbízatások a KISZ-ben, a pártban, a szakszervezetben, s egyre magasabbra jutott a gazdasági vezetők ranglistáján is. Közben szakmai, politikai tanfolyamokat látogatott, befejezte tanulmányait a Marxista—Leninista Esti Egyetem szakosító tagozatán, és az első vonalban volt akkor is, amikor a gyár felszámolta a régi, e ívűit termékeit, és új gyártmányokkal indult el szerencsét próbálni a hazai, a szocialista és a tőkés piacokon. — Kimondhatatlanul jó érzés volt, — meséli visszaemlékezve —, amikor a présöntődében Szűcs Vilivel, Kormos Micuval, Gyenes Bélával, s a többi baráttal, haverral együtt leöntöttük az első kifogástalan minőségű olajszabályozót. Igazi jó csapat volt. Együtt érző, egymást segítő társaság. Nagyon sokat köszönhetek nekik. — 1975. május 1. Milyen változást jelentett ez a nap Farkas Sándor életében? — A mi társadalmunkban, hogy egy munkásemberből vezető lesz, természetes, mondhatni köznapi dolog. Mindezt tudva és vallva is, mégis meglepődtem, amikor szinte egyik napról a másikra megyei vezető, vagyis a Szakszervezetek Heves megyei Tanácsának titkára lettem. A bizalom természetesen fölöttébb jólesett, és a munkát is szépnek, érdekesnek, izgalmasnak találtam. Ügy érzem, hogy be is fogadtak, meg is becsültek, jólesik, hogy ma is gyakran eljönnek hozzám a SZOT-ból, az SZMT-től és az üzemektől is. Túlzás nélkül mondhatom, hogy szinte csak szép, hasznos és kellemes emlékeim vannak arról a munkáról, amit a szakszervezeti apparátusban végeztem. — 1978. október 1. Üjabb dátum, újabb állomás, újabb megbízatás. Hogy érzi magát, mint Heves megye munkásőreinek első számú parancsnoka? — Köszönöm, jól. Annál is inkább, mert ismerősök, jó barátok közé kerültem. S honnan az ismeretség? Egyszerű a magyarázata. 1957. március elseje óta ugyanis magam is munkásőr vagyok. Ráadásul az említett hónap és nap egyben a születésnapom is, így aztán évenként egy alkalommal még családi alapon is koccintani illik a kék overallra. De komolyra fordítva a szót: mivel e rendkívül nagy felelősséggél járó pártmegbízatást mindössze néhány hónapja kaptam, így most csak annyit mondhatok, vagy ígérhetek, hogy minden tekintetben szeretnék megfelelni a munkám iránt támasztott kövé- telményeknek. Tudja, én az a típus vagyok, aki nemcsak a gondjait, a tennivalóit, hanem az örömeit, a sikereit is szereti megosztani társaival. Remélem, ebben a beosztásomban sem kell ezen szokásomon változtatni. Nem is szeretnék, mert bár nálunk a munka nagy részét parancsban határozzuk meg, de az emberek meggyőződését, egyetértését, vagyis, ha a szívüket is sikerül megnyerni a feladatok, a parancsok vég-,, rehajtásához, akkor aligha adhatunk, vagy kaphaturik olyan feladatot, parancsot, amelyet ne tudnánk eredményesen megvalósítani. — Tudjuk, hogy most vizsgázik az Eötvös Loránd Tudományegyetem tudományos szocializmus szakán, ezért nem is raboljuk tovább tanulmányi szabadságát. Arra azonban még kíváncsiak vagyunk, hogy mit szólt a 43! évében járó férj és apuka parancsnoki kinevezéséhez ® Finomszerelvénygyárban dolgozó feleség, a Dobó Gimnáziumba készülő Sanyi és a tízéves Zsolt? — Szurkolnak, drukkolnak értem, ahogyan ez egy harmonikusan élő családban illik, vagy természetes. Jó lenne, ha több időm jutna rájuk, meg a gyárra, a barátokra, az egykori lakatoscimborákra. Mert a velük töltött percek, órák számomra mindig örömet, erőgyűjtést és biztatást jelentenek...1 Hát, többek között, innen fakadnak a parancsnok, a kommunista, az ember, a barát, a főnök iránti tisztelet, s szimpátia gyökerei és forrásai. Koós József Földcsuszamlás ELSŐ KÉP Súlyos, csúnya veszekedéssel kezdődött akkor már szinte minden reggel. Az például, hogy „te, barom állat!” — hovatovább már kedveskedésnek tűnt a súlyosabb jelzők mellett, arról nem is beszélve, hogy levegőben lógott a tettlegesség. És mert szerencsére ez a kép már nem egészen mai keletű, így különösebb megrázkódtatás nélkül is elárulhatjuk talán, hogy nagyon sok pofon lógott akkor a levegőben, és ha már úgyis ott voltak — és megfelelően felparázslott hozzá az atmoszféra — akadtak. akik leakasztottak néhányat. Arról az időszakról van szó, amikor nagyon nem ment a termelőszövetkezetnek, ama bizonyos „hőskorszakról”. amikor a rizs és a gyapot lett volna hivatott megmenteni, mi több, fellendíteni gazdasági életünk szebb jövője felé tartó, de igen-igen kátyús úton zöty- kölődő szekerét. Arról az időszakról, amikor „odafent” mindig jobban tudták, hogy mit tud idelent, minálunk a föld, hogy mit muszáj shogy mit nem szabad termelni. Nos, ebben az indulatoktól oly terhes, vibráló időszakban történt hogy kiszállt a téeszbe egv szakbizottság, megnézni, mért nem úgy megy. ahogy kéne. hogy azután majd kiadhassák a szükséges ukászokat Sok tanúja volt a dolognak, akkoriban még nagy esemény volt, ha megállt egy fekete Pobjeda a dűlőúton... Arra is emlékeznek, hogy hűvös volt a nyár és a hamar érkezett ősz hideg. A kocsiból — az elnök társaságában — két divatosan öltözött férfi szállt ki, mutogatásukból, geszti- kulálásukból messziről is lászott, hogy vitatkoznak. Az emberek abbahagyták a munkát, lassan odaballagtak. Valóban úgy volt. ahogy messziről látszott: nagyban ment a vita, a „fentiek” kijelentették a szikes, jóindulattal is csak gyenge közepes földre, hogy márpedig nagyon jó, az elnök meg persze cáfolta. Úgyszintén az emberek is. Talán fél óra is eltelt a terméketlen vitával, amikor az egyik vendég dühösen felkiáltott: , — Ez gyenge maguknak, ez a drága zsíros humusz?! —és lehajolt, felvett egv marék földet és morzsolgatni kezdte ujjai közt. Talán hallott róla. hogy a paraszt, szakember így ..kóstolgatja” a földet. Ez még nem lett volna baj. de kezén felejtett? a kesztyűt a fenti okos. és akkor egy szikkadt, már harmincévesen is ötvennek látszó ember hozzálépett, és egyetlen mozdulattal kiütötte a kesztyűs kézből a földet... második kép Nyár elején megjött a már régen esedékes, várva várt levél — Amerikából! Igen; Joe bácsi rászánta magát. Joe bácsi, a hatvanéves öreg rokon, aki még gyerekfejjel került ki Amerikába, végre rászánta magát. és meghívta „egy kis nyári vizitre” az itthon élő unokaöcsit, aki — bár már jóval elmúlt harminc — a családban az öregebbeknek még mindig öcsi. (Legalább megismerjük egymást personal — írta az öreg, mert személyes találkozóra még valóban nem volt mód, csak fényképekről látták eddig egymást.) * öcsi tehát lelkesen készül, mert ugye. Amerika azért mégiscsak Amerika, arról nem is beszélve, hogy az öreg Joe bizonyára nem engedi majd üres kézzel haza. És mert régi nóta, de igaz, hogy szívesebben ajándékoz az, aki maga is kap ajándékot, öcsi indulás előtt rááldoz egv kis vagyont: herendi porcelán. nehéz, mívesen metszett ólomkristály készlet. és kulacs, igazi csikóbőrös. (Valahol a Hortobágy környékén éltek-vegetáltak! kitántorgás előtt az öregék, innen jött a kulacs-ötlet, ha mástól nem is. ettől biztosan meglágyul Joe bácsi szíveb Az indulás előtti napok szorongó, mégis boldogságos várakozása, a vám, a repülőút izgalmai, az éjszakai New York káprázatos fényei odafentről, a megérkezés ! — megannyi felejthetetlen emlék. Aztán a rokoni csókok, ölelések, majd a kérdések végtelen özöne, mi van ezzel, él-e még az, és ez, és az és amaz... ? — Öcsi türelmetlenül mesél. 9 mire végre az öreg megelégszik, az óhazából érkezett kedves vendég kinyitja kofferjét: — Hoztam egy kis ajándékot is, Joe bácsi, nézd,' milyen szépek! — és pakolja ki a kulacsot, a porcelánt, az ólomkristályt, s közben titkon figyeli az öreg arcán a hatást. De semmi; Már végére ér a sok drágaságnak, de a vén szemekben még mindig csak a várakozás. — Nincs több... — mentegetőzik zavartan a mesz- sziről érkezett — szerintem nagyon szépek, és értékesek. .. — Hagyd csak, fiam —• az öreg legyint, hangja rekedt —, csak azt reméltem. .. azt. hogy hozol nekem. .. hozol egy maréknyi hazai földet. B. Kun Tiboi
