Népújság, 1979. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-30 / 100. szám

A drámaíró Bródy Sándor

vidéke lett a hevesi táj, a szűkebb haza, amit csak tovább igazolhat írói nyelvének hevesi ízeket is magába foglaló gazdagsága.

De vajon a színpadi szerzőként is oly nagyrabecsült és elismert Bródy drámái őriznek-e még valamit a hazad táj színeiből? Igen. Méghozzá a legjelentősebb színpadi művek egyike: A dada, amely néhány prózai szöveg, az ún. ELza-novellak anyagára épült. A „dada-novellák”- ként is emlegetett elbeszélések (Erzsébet dajka lesz, Erzsébet elbocsájtatik, Erzsébet boldog lesz, Elza férjhez megy) Bródy híres Fehér Könyvében jelentek meg 1900-ban, majd egy korábbi novellával, az 1897-ből való Maris dada cíművel kiegészítve önálló kötetben is közreadta őket 1902-ben Erzsébet dajka és más cselédek qímmel.

Az elbeszélésekről méltán írta Bródy monográfusa, Juhász Ferencné, hogy „az Er- zsébet-novellák a magyar irodalom legszebb elbeszélésed közé tartoznak”, s hogy „a varázslat megtörtént: a

rút szépség érzetét kelti” ez a kötet, mert „amit elmond, az csúf, és kényesebb lelkek számára visszataszító”, de „ahogyan elmondja .. „ abból eddig még ismeretlen szépségek ragyognak, gyöngédséggel és haraggal”. És ebből a fölöttébb gazdag életanyagot hordozó novellaciklusból nőtt ki A dada, amelynek megírása mór 1900- ban is foglalkoztatta s amely 1902-re el is készült, az esztendő elején (1902. január.) mutatta be a Vígszínház Varsányi Irén főszereplésével. Az Erzsébet-novelláik s A dada megírásakor Rródyt a hevesd táj ihlett újra: Erzsébet egy Hevesből Pestre került leányanya, akit a nagyváros szociális és morális konfliktusai tesznek tragikus hőssé. A darabot persze korántsem csak a szoci* ális téma tette újszerűvé, sikeres színpadi alkotássá, hanem a naturalista dramaturgia adaptációja is, amely valóságos forradalmat jelentett a népszínművekhez s a történelmi tárgyú, valódi konfliktusokat nélkülöző színpadi alkotásokhoz szokott magyar színházi életben. Meg is írta róla Ady Endre, hogy „áldassék a B(ródy) S(ándor) zsenije, hogy a bu- nyevác lekvárhozományos lányok története, a Tágma királynék helyett forradalmat termel. Hogy ez a lángoló zseni, magyar levegőből él, az a mi szerencsénk, s a B(ródy) szerencsétlensége”.

Talán nem érdektelen tudni, hogy ezt a nagyszabású színpadi sikert csupán egyetlen próbálkozás előzte meg: Bródy első darabját, a Hófehérkét 1901 januárjában — tehát egy esztendővel A dada bemutatója előtt — tűzte műsorra a Nemzeti Színház, s noha nem az első rangú Bródy- drámák közül való volt ez a darab, mégis elismeréssel fogadták. A Hét-ben, Kiss József lapjában Ignotus méltatta. „Csiky óta a legegyénibb és legértékesebb színmű’ — írja a jeles kritikus, majd hozzáteszi: „Bródy Sándor meséit csak az ő szemével szabad nézni, egyénisége jogot ad erre. Egy tud lenni embertársaival az élet egész rendjével és minden jellemzőivel, titkos erők érzék feletti burkával veszi körül az alakjait.”

Ha tudjuk, hogy az egy évvel később színpadra vitt drámát. A dadát Ady mellett a polgári radikalizmus folyóiratának, a Huszadik Századnak kritikusa is nagy elismeréssel illette, úgy még jobban értjük, hogy az író majd újabbbak írásához kezd. A dadáról a Huszadik Század kritikusa, Wildner Ödön ezt írta: „A dadával látjuk bevonulni hazai irodalmunkba az első realisztikus milieu drámát, amely semmivel sem rosszabb, mint a Hauptmanok és Halbek felkapott műved. Sőt, hozzánk mindenesetre közelebb áll; a mi földünket, a mi városunkat, a mi véreinket, a mi életünk egy darabját vetíti elénik.”

A dada megírásával szánté csaknem párhuzamosan még három színművel tokija meg Bródy a magyar színpadon előidézett rebeliióját: Királyidillek címmel három

egyfelvonásos drámát ír (Lajos király válik,

Mátyás király házasít,

A fejedelem), történelmi tárgyúnkat tehát, amelyek

szintén a naturalista dramaturgia eszköztárát hordozzák. Az „őshazugságoktól1 (Mikszáth Kálmán szavai) terhes egykorú magyar történelemszemléletnek ront neki Bródy e vígjátékokkal, s álheroizmus teremtése helyett az ember bemutatására teszi bennük a hangsúlyt: Mikszáth szavai szerint arra figyelmeztetett, hogy „Petur bán is kendővel köti be a füleit, ha a foga fáj”, még akkor is, ha az egykorú felfogás szerint egy „Petúr bánnak még aludnia is sisakos fejjel keli”, A történelmi alakoknak a deheroiziUsát s hivatalos Magyarország nem is bírta el, a Pesti Napló híradása szerint a három művet Kolozsvárott már leparancsolták a színpadról: „Az idevaló Nemzeti Színház választmánya gróf Béldi Ákos főispán elnökletével tegnap délután ülést tartott, amelyből átiratot intéztek Megyeri igazgatóhoz, felkérve őt arra, hogy a Ki- rály-idillek című darabot, amely sérti a nemzeti érzületet, s az erkölcsiség tekintetében sem éppen kifogástalan, a Mátyás király szülőfalujában vétesse le a színház műsoráról, s ne adassa többet elő.”

Csak sajnálni lehet, hogy ennek a robbantásnak, színházi rebelliónak hosszabb időn át nem volt folytatása, s az újabb sikeres Bródy- drámát csak A dada előadása után hat esztendővel mutatták be. Sikeres bemutató volt, s a sikert A tanítónő hozta meg, amelyet méltán tekint irodalomtörténet-írásunk a „legkiforrottabb”, „legsikeresebb”, a naturalista programot is megtartó, de azon túl is lépő Bródy- drámának, s amelyet nemcsak nálunk övezett és övez több mint félszázada töretlen érdeklődés, hanem az európai színpadok közönségének körében is. Ami az eddigiekhez képest új benne, az a tartalmi-gondolati vonatkozásokban, s nem _ a formaiakban keresendő. Nagy Péter Bródy drámáiról szóló tanulmányából tudjuk, hogy valójában a századelő polgári radikalizmusának hatásával kell számolnunk A tanítónő létrejöttét illetően, „a darab erényeiben is, gyöngéiben is a mozgalom tükörképe. A falut s a falu problémáit úgy látni és láttatni, ahogy az Bródy drámájában történik, csakis a radikalizmus szociális szemléletmódjának befogadásával lehetett; a szociológia akkori felvirágzása (a Huszadik Század c. folyóirat körül) mintegy meg is magyarázza ezt. Bródy olyan remekművet adott, amely nélkül — falusi tematikáról lévén szó — nehéz lenne elképzelni a későbbi magyar paraszti tárgyú drámát Móricz művein át egészen Darvas József színdarabjaiig

A tanítónő után — sajnos — nincs további ívelés Bródy drámaírói munkásságában. Ennek a műnek a szintjét nem képes túlszárnyalni többé, noha az 1911-ből való, A medikus c. darabban, melyet a napokban mutat be a Gárdonyi Színház, még fontos társadalmi jelenségre tapint: az „áruvá válás drámáját” írja meg ebben a műben. A későbbi színművekben (Tímár Liza, Lyon Lea, A szerető) már nem képes korábbi önmagát nyújtani, ami érték itt-ott akad bennük, az legfeljebb a részletekben villan fel.

Lőkös István

Czinder Antal rajza.

APATI MIKLÓS:

Egy mondat a munkáról

Kitakarózunk, betakarózunk, beszélünk össze-vissza arról, hogy mi a munka, egy szóval takarózunk, azt hisszük, ez lesz a megoldás, és nem az ágy, és nem a füst, és nem a pára (milyen jók lennének páriáknak), de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk: munka —

és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra, de még a mozdulatra se, holott az a mozdulat volna a munka, míg (ölharsog a fában a fém, a deszkában a szög, és nem lehet kimondani ezt a harsogást, nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka, hogy ugyanúgy el kell végezni életünket, ahogy a dolgunk, csak nehogy kiderüljön, hogy ama léha bárányfelhőnyáj is bebizonyítja önmagáról, hogy ö is munka, hogy a léhaság végképp belénkköltözött,

hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk: mi a munka és mi a bárányfelhő, hogy megfogalmazzuk: az marad magára mindig, aki dolgozik, holott egyedül dolgozni lehetetlen, a kalapács tételezi a szöget, a szög a deszkát, a deszka a fűrészt, a fűrész a fát, a fa az erdőt, s lám újra együtt vagyunk — erdőnyi létünk hová is lombosulna, ha csak az ágy, ha csak a füst, ha csak a pára mondhatja önmagát, s a munka hallgat, dolgozik.

Bolya Péter:

Dis&nóvágás

Bródy Sándorról szólni Egerben — úgy véljük, mindig időszerű dolog. Nemcsak egri születése, egri élményed, a művekben feldolgozott egri, vagy tágabban az egész hevesi táj világából származó életanyag determináló volta okán, hanem azért is. mert még mindig van törleszteni- valónk népszerűségét illetően. S van-e jobb alkalom e pótlásra. mint egy színházi bemutató, amely nevéhez kötődik, s amely talán alkalom lehet a Bródyt olvasók táborának szélesítésére? Aligha. Mert ha éppen nem is egri tárgyú a mű, ami színpadra kerül, a színházi élményen túl biztatás is lehet a nézőnek: érdemes és illő az írót. a megyeszékhely szülöttét kicsit jobban megismerni. Érdemes, mert szűkebb hazán teljesebb ismeretéhez segít, s illő, mert nagyon igaz Ignotus megállapítása: a

magyar irodalomban „nincs amit meg ne kezdett volna,” s kevés az új, mit... harminc esztendőn át” nem ő kezdett volna el — ha ideje, türelme nem is volt mindig a kiteljesítésre.

Minden Bródy-életrajz egyértelműen Igazolja: Bródyt, a „nagyváros íróját” C2 a vidék küldte az irodalomba. A születés tényén túl ide kötődik gyermekkora, neveltetése, — annyira, hogy amikor családja elköltözik Egerből, ő még akkor is visszajár a „völgyben fekvő” kisvárosba, amely „telistele vagyon korán nyíló gyümölcsfával”, s amelyet körülölel „hegy, domb, olyan színű, mint az aranyos egyik háta”, s ahol „messziről kék hegyeket szel derékon a felhő”. S ide kötik a hevesi táj más élményei is. Írásaiból tudjuk: mennyire jól ismerte a várost övező közelebbi s távolabbi falvakat és tájakat is. A „bodonyi várkastély” „gyémánitpitykés emberéről”, Bergetics hercegről szóló novelláját pl. a Mátravidék népmeséi kincse inspirálta; az Erzsébet dajka c. elbeszéléssor leányanya hőse a hazavezető „debrei országutat” keresi a pesti éjszaka riasztó és kilátástalanságot, reménytelenséget rejtő sötétjében. Tuza Istvánné (ugyancsak egyik novellájának hőse) a „kis mátraalji faluból” megy Csehországba szüntelen hazavágyó katonaférjét felkutatni; A szolgáló és a Kaál Samu c. elbeszélések színtere Fedémes; s aztán egy másik szép írásban, A szent tisztaság címűben újra a szülőváros élményanyar gára bukkanunk: „a szőlőpecsétes reverendában” ebédhez ülő. „kézzel sült krumplit evő” öreg érseknél tett látogatás emlékét írja le.

Akár ennyi kötődés felsorolása is elég alap, hogy kimondjuk: Bródy szépírói élményvilágának döntő forrás7 ombori, aki élete delén lett “ „paraszttá”, disznót is tartott a tanyáján. Párját nyolcszázért vásárolta, egyik malaca megdöglött, hat süldőt leadott, a hetediket megtartotta, hizlalta és nevet is adott neki: Manci. Az volt a terve vele, hogy egyszer majd bebúgatja, s a Manci akkor annyi malacot ellik, hogy Zombori lesz a leggazdagabb ember a tanyavilágban (Zomboriról tudni kell, hogy eredeti foglalkozása: városi semmittevő. Magyarán: simlis.

(Negyvenéves korában megszállta a bűnbánó lélek, megnősült Fiatal lányt vett el (aki talán csak azért ment Zomborihoz, mert nem kapott se jobbat, se fiatalabbat), ám a házasság lakást nem hozott s

csavarogni, csövezni csak a férfimagány állapotában lehet, nősen aligha. Kapóra jött Zomborinak, a találkozás: Mester, a festő, lelkesen szavalta el Zomborinak, hogy tanyát vett Kecskemét közelében, ott festi látomásait... így történt, hogy Zombori tanyát vett, fillérekért; leköltözött Izsák mellé, kalapot tett a fejére és földművessé változott. De a környékbeliek inkább úgy mondták, hogy: „pa- rasztizál”. Azokat nem lehetett becsapni, mint Zombori haverjait, akik ámulva és bizonyos tisztelettel szemlélték Zomborit, amikor néhanapján megjelent a fővárosban (kölcsönkérni a soron következő tanyasi beruházásra).

Én magam is Zombori vendége voltam egy téli napon. A konyhában ültünk, hármasban; kezemben piros lőre, amit Zombori gyártott a hordó aljából, cukor és víz segítségével (hiszen a bora javát már Mikulásra elfogyasztotta). Pattogott a fa a sparhertben; odakint a kemény kiskunsági tél, havas fenyők, betakart dűlőutak, s a Lassan közelítő új esztendő.

Friss hangokat hallottam a kerítés felől. Két tanyasi férfi jelent meg az udvaron, csizmás fekete alakjuk ropogva közeledett a hóban. Nagyot köszöntek, s nyomban a tárgyra tértek: „Kellene a disznó”.

Zombori, miután pénz került a közelébe, azonnal lemondott Manóival kapcsolatos tévéiről — egye fene, néhány évvel később állítja ki azt a hatalmas disznókondát! — s rövid, belvárosias alku után meg is egyeztek: Soós Laciéké a disznó, másnap hajnalban leszúrják, még ott a Zombori-tanyán, aztán átfuvarozzák Soósékhoz, náluk szedik szét, dolgozzák fel.

I aciék lenyelték a borukat, ^ elmentek. Zombori komoran, ült a konyhai priccsen: sajnálta a Mancit.' Meg hát: egyelőre le kellett mondani arról a tervéről, hogy hatlábú disznókat tenyészt ki, s benépesíti velük a Kiskunságot.

Másnap hajnalban meg is érkeztek Laciék, fogaton. Hátul a tál a vérnek, meg a táska, benne a szükséges kések. — Halál a Man- cira! — fújtatott Karcsi, Laci sógora: a böllér.

Elkaptuk a Mancit, oldalára döntöttük, Karcsi fürgén torkon szúrta. — A tálat, Feri! — ordította Laci, de Zombori nem mozdult, mereven állt az ólajtóban, Manci sivítását hallgatta, túlvilágian riadt tekintettel. A viharlámpa úgy lógott a kezében, mintha rögtön el akarná ejteni. Felkaptam a „vejd- lingot”. Manci torkához állítottam, Karcsi kihúzta a kést, fröcskölve zúdult elő a disznó vére, töltve a tálat színig. Kell a hurkába.

Zombori futva indult a ház felé.

— Hej, de nagy marha ez a Feri! — sóhajtott felegyenesedvén Karcsi.

És Manci hamarosan útra kelt Soósék tanyája felé; feketén ko- csikázott a hajnali fagyban.

Visszamentem a konyhába. Zombori sírt, zokogott. A felesége némán állt felette, riadtan nézett rám. — Sír — mondta.

ki em vártam meg Laciék díszít nótorát. Ahogy • kivilágosodott, elbúcsúztam Zomboriéktól, az állomás felé indultam. A tanya feketén, fagyosan állt az akácok között. Többé már nem fordultam vissza.