Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

Jubiláló amatőrök Ila már születésnap, illő a köszöntés is. Különösen egy ilyen, nem mindennapi ju­bileum alkalmából, mint amilyen a Gyöngyösi Játék­szín negyedszázados évfor­dulója. Ennek a kedves kö­telességnek tett eleget Kato­na Istvánná, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője. Még az ünnepi hangulat­ban sem tudta azonban ő sem kikerülni a kérdést, amely sokaknak eszébe öt­lött: — Vajon mi adta az erőt a gyöngyösi munkásszinját- szóknak a megmaradáshoz szükséges élni akarást az el­telt huszonöt év alatt? Megkísérelte a feleletet is megfogalmazni: — Mindenekelőtt az a fel­ismerés, hogy szükség van a munkájukra: önmaguk gaz­dagodására és mások neve­lésére. De talán még inkább az a tény, hogy az együttes a város első szocialista ipari üzeméből, a kitérőgyárból indult el, ott vert gyökeret, onnan terebélyesedett ki, vált gyümölcshozóvá. Elismerésnek is figyelemre méltóak voltak ezek a sza­vak, amelyek a hivatalos ünnepségen hangzottak el a Mátra Művelődési Központ kamaratermében a csoport tagjai és a kedves közönség előtt. És mi lehetett volna más a folytatás, ha nem egy újabb, a jubileumhoz illő előadás, amely kapcsolódott a történelmi évfordulóhoz is, a Tanácsköztársaság kikiál­tásának hatvan évvel ezelőt­ti eseményeihez. így illett ez a munkás­színjátszókhoz. Csillagok-csillaga: hirdette az irodalmi összeállítás címe a szándékot és a mondani­valót. A megvalósítás pedig pontosan tükrözte is mind­ezt. Hallottunk verseket, lát­tunk színpadi előadást pó­diumjátékban, tehát az iro­dalmi színpadok szokásos eszközeivel. Ha annyit mondunk ösz- ' szefoglalásként, hogy híven követték az irodalmi anyag ■ ''Szellemét, eszmei telítettsé­gét, nem mondtunk sokat — látszólag. A lényeget illető­en azonban mindent meg- mondtunk mégis. Ehhez a csupaszra ruhátlanított ere­dendő valósághoz csak az — Nézz az órára: fél öt — mondta az asszony. — Azt gondoltam, ez valami ünne­pélyes rendezvény lesz. Gon­doltam. majd fogadják őket valahol, a repülőtéren vagy mit tudom én. Ezek meg pitymallatkor iöttek, még a házmesterek se fogtak a dol­gukhoz. Szerintem ez illet­lenség. Te meg hogy ébred­tél föl ilyen korán? —nyúj­tózkodott az aszony és hir­telen fölrezzent. — Hová te­lefonálsz hajnalok hajnalán? — Apádnak. Soha nem bo­csátja meg. ha nem neki mondom el először. Az álomittas após sehogy sem értette, miről van szó. Annánként vált világossá az .esés/ — Nagyqn érdekes — mondta. — Köszönöm, hogy felhívtál. — Letette a kagy­lót az éjjeliszekrényen levő telefonra és a felesége felé fordult, aki feszülten figyel­te a beszélgetést. — Mi történt? — kérdezte az acszonv. — Üristen. meg­mondod már végre, mi tör- lénf ? Vaszif az előbb repülő csészealjat látott — vála­QMmism liny. március ZL, szerda ilyen póz nélküli, kevés esz­közzel élő, belső fütöttségü előadásmód illett. Nagyon jól rátaláltak erre a megol­dásra és volt erejük, bátor­ságuk, mértéktartásuk végig meg is maradni ennél. A rendező, Jankovits Jenő ér­demét kell kiemelnünk első­ként, de mindjárt melléten­ni azt a nem is akármilyen értékű tényt, hogy neki pe­dig volt lehetősége olyan szereplő-anyaggal dolgoznia, amelyik ezt az alaptételt kö­vetni is képes volt. Ha Mészáros Lajos nevét említjük, őrá mindenki jól emlékezik, aki figyelemmel kísérte eddig a gyöngyösi együttes tevékenységét. Ki­váló megjelenítő erővel ren­delkezik és rutinjából is csak annyit használ fel, amennyi szükséges. Mellete a fiatalok közül is figyelmet érdemel Nagy Oszkár, Cseke Teréz és Nagy Mária, illetve Nagy Gábor. Van tehát egy olyan egy­séges magja ennek a cso­portnak, amelyik egyenletes teljesítményre képes, amivel kevés műkedvelő csoport di­csekedhet. Ezért nem törik meg az előadásuk íve, szín­vonala, hanem marad mind­végig azonos hőfokon, azo­nos stílusban. Az előbb már említettük Jankovits Jenőt, mint az együttes rendezőjét. Most szóljunk róla, mint színját­szóról is, aki egy kicsit a „lelke” is ennek a különben is lelkes csapatnak, amely­nek minden tagja őszinte hittel vállalja azt a meggyő­ződést, hogy amit ők csinál­nak, arra szükség van, az közhasznú tevékenység. De egy percig sem akarnak szí­nészek lenni, tudatosan ma­radnak műkedvelők, mert ez a név szerintük is rangot ad, régi hagyományokat őriz és ápol továbbra is. A jubileumi rendezvény- sorozat nyitó előadása jól tükrözte a Gyöngyösi Játék­szín minden erényét. Prológ­ja volt ez az eljövendő idei szerepléseknek is, amelyek szinte keresztmetszetét ad- 'ják majd a csoport sokoldalú tevékenységének. Köszöntjük a jubiláló gyöngyösi amatőröket és to­vábbi sikereket kívánunk mindannyiuknak. (Gmf) szolt lassan, némi szünet után az após. — Hol látta? — A levegőben, hol másutt ... Meglátta és felhívott, hogy értesítsen. — Uram istenem! — mondta az, anyós. — Mi lesz most? Hiszen gyerekei van­nak. Szegény Szenuber! — Hogy jönnek ide a gye­rekek? — kérdezte epésen a férfi. — Lát az ember egy repülő csészealjat, nincs ab­ban semmi. — Arra nem gondolsz, mi­től látott egyszerre repülő csészealjat? — kérdezte jám­bor hangon az anyós. — Megbocsáss, de úgy be­szélsz, mintha hallottál vol­na már olyant, hogy valaki a rokonaink, vagy barátaink közül arról tájékoztasson, hogy látott valamit a levegő­ben. ami repül. Kész nevet­ség. — Alszom. — Tudom, hogy alszol. Ez a legkényelmesebb... Per­sze mégiscsak nagyon érzé­ketlen ember vagy — sóhaj­tott föl az anyós —, pedig te vagy felelős a lányodért is, az unokáidért is. Arról már rég leszoktam, hogy maga­mat is fölemlegessem! — Nem hagysz aludni — mondta az após; a hangja érdesen csengett. — Hagylak, vagy nem hagylak — válaszolt jóval csöndesebben az anyós —. a dolgokon ez nem változtat. Táncban elbe­szélve A Magyar Néphadsereg Központi Művész­együttese a Tanácsköz­társaság megalakulá­sának 60. évfordulója tiszteletére összeállított műsorát Egerben is bemutatta. A nagy sikerű előadáson tánc nyelvén megemlékez­tek a hősök­ről, akiknek példája nyomán a szabadság eszméje végül is győzedel­meskedett. Egy délután az egri Kun Béla Kollégiumban Nemcsak az épület külleme szemgyönyörködtető, hiszen a látogató benn megcsodálhat­ja a jó érzékkel összeváloga­tott, ízléses bútorokat, az otthonosság légkörét sugalló négyszemélyes szobákat. A kilátás — a megyeszékhely elbűvölő panorámája bilin­cseli le a tekintetet — festő ecsetjére kívánkozik. A Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Almagyar-dombon lévő Kun Béla Kollégiumá­ban százötven ifjú készül le­endő hivatására. Ebben a kellemes környezetben az itt lakó történelem szakos hall­gatókkal beszélgetett az új­ságíró arról, hogy miként ápolják névadójuk emlékét, hogyan értékelik, őrzik a milliók javáért életüket is kockáztató elődök hagyaté­kát. A fiatalok — megnyerő őszinteséggel — arról is szól­tak, hogy egy-két esztendő múltán a katedrán milyen módszerekkel tolmácsolják majd a múlt üzenetét a vi­lág dolgaira érzékenyen rea­gáló, a tisztánlátásra vágyó tizenéveseknek.,. 1 Arról mindjárt meggyőz­nek, hogy a hat évtized előtti események számukra nem­csak tananyagot jelentenek, hanerp olyan krónikát, amelyhez erős szálakkal kö­tődnek. Erre utal az a Konyhás Mihály, aki az esztergályos szakmát, a munkapadot hagyta ott azért, hogy isme­reteit gyarapítsa. Keményen meg kellett dolgoznia azért, hogy egyesztendős előkészítő tanfolyam után, érettségi nélkül felvegyék. meglehetősen keveset hall­hatunk róluk. Ezt a gondolatot viszi to­vább kollégája, a harmad­éves Telek Béla is. — A neves proletárvezér életével, tevékenységével meglehetősen ritkán foglal­koztunk, holott nekünk töb­bet kellene kapnunk az il­lendő megemlékezés szavai­nál. Szobrát ugyan felállítot­ták az épület előtt, de sorsának fordulói, cselekede­teinek mozgatórugói csak nagy vonalakban rajzolódtak ki bennünk. Még hátrányo­sabb helyzetben vannak azok, akiknek nem a történelem az egyik választott szakjuk. Ez« olyan adósság, amelyet tör- lesztenünk kell. Gortva József érdekes do­logra hívja fel a figyelmet. — Nem sok írás jelent meg Kun Béláról. E téren a 60 éves jubileum sem hozott lényeges változást. Hazai és nemzetközi jelentőségét még nem méltatták kellőképben. Károlyi Mihály munkásságá­ról jó néhány elemzés, ki­advány látott napvilágot. Kellettek ezek. mert számos félreértést oszlattak el, mil­liók jogos megbecsülését sze­rezték meg számára. Az vi­szont nem megnyugtató, hogy egy kissé háttérbe szorul a Tanácsköztársaság legkiemel­kedőbb egyénisége. Ezt a mulasztást jó lenne ha mi­nél hamarabb pótolnák a historikusok, hiszen küzdel­mes életútja ifjak százezrei számára szolgálhat tanúlsá- gul. Előbb azonban meg kell ismerni, emberközelbe kell hozni ezt... 2 Arra is kíváncsi voltam, hogy hajdan az általános is­kolában mit kaptak útrava- lóként, mennyire pillanthat­tak be a hatvan évvel ezelőt­ti, forradalmakat szülő kor­ba. Megsejtették-e velük az alapvető f - összefüggéseket, társadalmi törvényszerűsége­ket? •A válaszok sajnos nem szívderítőek, s oktatásügyünk ma is meglévő gondjait jel­zik. — Tulajdonképpen minden adat kihullott emlékezetem­ből. Azt hiszem, ez nem vé­letlen, ugyanis tanáraim nem tudták megkedvelteim velem a históriát. Talán azért, mert nem fűthette őket iga­zi pedagógusszenvedély. Tisztesen munkálkodtak, de nem fedeztették fel velük a tárgy szépségeit. — Nem szakos tanár fog­lalkozott velünk, épp ezért újat egyáltalán nem adott. Maga is egy-két órányi anyaggal előzött meg min­ket. Csupán leckét kért tő­lünk számon, s ez inkább ri­asztott, mint vonzott bennün­ket. Mindent távolinak érez­tünk, s eszünkbe sem jutott hogy elhangzottak — zörnü1' szólamszerű megállapít' volt — valahogy a mához kötődnek. — ötödiktől kizárólao e- mást váltó képesítés nélküli­ek okítottak minket. Nem á jó szándékot vitatom, hanem a hozzáértés, a lelkesedés hiányát emlegetem. Nem sze­rezhettek tekintélyt, s a tő­lük hallottak egyáltalán nem mozgatták meg íantáziánakt, s érzelmeinket is hidegen hagyták. Enélkül pedig nincs maradandó élmény. Érdeklő­désem nem ők keltették fel, magától formálódott az ál­talam megválogatott olvas­mányok hatására. Erről az időszakról bizony csak be­szajkózható általánosságokat jegyeztem meg, s ezt a hát­rányt csak a középiskolában hoztam be valamennyire. Mindenesetre pótolnivaló a főiskolára is maradt... 3 Ezek uán nem csoda, hogy ők szakítani kívánnak ezzel a helytelen gyakorlattal, s arra törekszenek, hogy meg­nyerjék tanítványaikat, fel­keltsék bennük a képzelet­erőt, tisztázzák számukra a legfontosabb fogalmakat, s az elődök örökségének meg­becsülésére, továbbvitelére neveljék őket. Erről tanúskodnak jövőre szóló elképzeléseik, terveik is. — A gyerekek értelmi szintjéhez méretezném a leg­szükségesebb ismereteket. Mindig színesen, érdekesen szeretnék beszélni. A válto­zatosságot a korszerű szem­léltetőeszközök alkalmazásá­val növelem, hogy ne ka­landozzon tévútra a figye­lem. Azt óhajtom tudatosíta­ni, hogy a múlt a jelen elő­játéka, épp ezért úgy eleve­nítem meg az eseményeket, hogy a fiúk-lányok hozzájuk közelállónak érezzék azokat s maguk jöjjenek rá a tanulsá. gokra. — Felvillantom majd a történések bonyolultságát, mellőzöm az egysíkú szem­léletet. Akkor leszek elége­dett, ha a tanulók megisme­rik a tanácshatalom vezetői­nek egyéniségét, s értékes jellemvonásaikat követendő példának tartják. Ha lehető­ség lesz rá, az órákra meg­hívom az egykori vöröskato­nákat, a nagy idők tanúit, s személyes élményeik felele­venítésével világítom meg, hogy mit jelent az átlagem­ber áldozatvállalása, hogyan ötvöződnek az egyéni kíván­ságok közös,, történelmet for­máló akarattá. — Ha így cselekszünk, ak­kor száműzzük az unalmat. Mindez nem általánosság, hi­szen már másodévtől foglal­kozunk módszertani kérdé­sekkel. s azt is mérlegeljük — a gyakorló tanítás során mások is megítélik —, hogy mire vagyunk képesek. Egy biztos: annál sokkal többet kell nyújtanunk, amit ml kaptunk. Szerintem ez adja meg a hivatás szépségét. A lelkesedés, a kezdemé­nyezőkészség bíztató jel, mert ha a múlt üzenetét így '»lmácsolják a jelennek, afe- or a nagyapák öröksége jó- "á formáló erővé válik... Pécsi István Szerintem valami baj van a vőnk körül. Mindig mond­tam neked, hogy van benne valami furcsa, gondolom, ez a telefon téged is meggyő­zött. Rossz vért örökölt. Az após szótlanul fölkelt, fölnyalábolta a takarót meg a párnát és átment a szalon­ba aludni, a díványra. — önző — szólt utána az asszony. — Emeld föl a ta­karót a földről. — Visszadob, a párnába és elgondolkodott. így reagáltak a feltételezhe­tően más bolygóról érkezeit űrhajóról szóló első híradás­ra Vaszif Refibejli apósának lakásában. Külsőleg semmi jele nem volt. Egyszerűen ment az utcán serényen egy ember, még azt sem lehetett rámon­dani, hogy különösen mo­solygott volna, csupán vala­mi könnyed, mondhatni, megfoghatatlan derű lebe­gett az arcán. Vaszif külseje alapján so­ha senki rá nem jött volna, hogy az az ember megy itt, aki olyant tud, ami mellett a világ összes államtitkai el­halványulnak. Az az ember, aki épp ma reggel szemtanú­ja volt egy olyan esemény­nek, amitől talán az egész emberiség sorsa megváltozik. Külsőleg semmi jele nem volt, mert Vaszif rendkívül jól nevelt ember volt és tö­kéletes pontossággal tudta, hogyan kell viselkedni az ut­cán... De a bensejében él­vezte az életet. Egész lényét a felfedezők boldogsága ha­tolta át. Azonkívül sietett, érezte, nincs joga a magá­nyos élvezethez. Társakra volt szüksége. ...Nem várt a liftre. Egy szempillantás alatt fülrepült a harmadik emeletre. Ámu­latára a laboratóriumban meglehetősen hűvösen fo­gadták a közlését. S tették ’— Nem szeretem a bele- magyarázást. mégis tény az, hogy nagyapáink áldozat, vállalása nélkül ilyen lehető­ség nem várt volna rám. Az ő építőköveik hiányában aligha állna a jelen épülete. Ezért is természetes, ben­sőből fakadó a tiszteletadás, ezért is kötelességünk az. hogy tudjuk: mit, miért tet­tek. Emiatt is tanulni kell és lehet is tőlük hitet, akaratot, emberséget. Ügy hiszem —, s ez nemcsak kritikai, hanem önbíráló megjegyzés is —-------------------------------------------S e zt azután, hogy részletesen elmondta, mit látott, és min­denkinek megmutatta a no­teszlapot az űrhajó külsejéről lemásolt jelekkel. — De miért nem fényké­pezted le? — kérdezte elpi­rulva Szevda, egy munka­társnője, aki mindig is azért tetszett Vaszifnak, mert ké­pes volt belepirulni a legár­tatlanabb beszélgetésbe. — Azért, mert soha éle­temben semmit nem fényké­peztem le — mondta Vaszif és váratlanul megérezte, hogy maga is elvörösödik. — Nem tudok fényképezni. Még gépem sincs. — Ragyogó — szólt félre­pillantva Murszal a tudo­mányos segédkutató. — kü­lönben, Vaszif, nem felejtet­ted el tegnap figyelmeztet­ni Hadzsijevet, hogy fogytán van a fluorsav?... Jól van, köszönöm. Vaszif hangulata tulajdon­képpen nem lett rosszabb vagy éppen rossz, nem, egy­szerűen érthetetlenül meg­változott; mai hangulatá­nak bonyolult pozitív érzel­mi elegyéből elsőnek az új- jongás halt el. Egyébként sok volt a munka, bizonyos időre kikapcsolódott a reg­geli benyomásokból. Két órá­val később az ajtón bedugta a fejét Vahid a polimermű­helyből és vidáman meg­kérdezte: — Fiúk, ki volt az a labor­ból, aki ma félálomban látott valamit, valami zöldet, fa­rokkal és szarvakkal? Üdv., Vaszif. Idefigyelj, ez ko­moly? Na mesélj. Tudod, mennyire szeretem az ilyen történeteket.... Szóval, állsz, nem bántasz senkit, az meg odarepül az erkélyedhez és azt mondja... (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom