Népújság, 1979. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1979-03-18 / 65. szám
Á létra fokai A minden titkok tudója is széttárná a karját: nem tudom — mondaná tanácstalanul. Mármint azt, hogy miért nem jutott a told mélyébe helyezett gázcsővezeték utolsó félméteres darabjára a szigetelő bitumenből? Mert nem jutott. Amúgy jó munkát végzett Itt mindenki, illetőleg majdnem jó munkát. Azt a bizonyos tél métert leszámítva úgy helyezték el a csövet bitumen mázában, a kellő mélységben, hogy talán évszázadra sem lesz gond korrózióval, töréssel, szivárgással. Néhány hónap múlva — hát nem érdekes? — pont azon a fél méteren kezdett el szivárogni a gáz: lehetett bontani és kezdeni mindent elölről. A létra, amit nézegetek, kitűnő munkának látszik. Könnyű, de szívós fából, minden foka a helyén, szét- nyltva magabiztosan állja a talpát. A létra tehát jó..Azazhogy: majdnem jó. Az egyik ág középső létrafoka rosz- szul esztergált, lazán áll a két mélyedésben: veszélyes. Csak egy fok hibádzik a tizennyolcból, a létrafokok egy- tizennyolcada hibás, igazán eltekinthető arány ez, ami minőséget illeti, de aki ezen az egytizennyolcadon töri ki a nyakát, annak ez a száz százalék. Az öltöny, amit kínálnak valóban korszerű, jó terméknek látszik, és ahogy a tükör előtt forgolódom, mint valami konfekcióba szerelmesedett páva, el kell ismernem, hogy a zakó olyan, mintha rámöntötték volna. Jó az öltöny — állapítom meg magamban, aztán újabb forgás a tükör előtt és ki kell javítanom önmagam: majdnem jó. A fél vállam, ugyanis mintha magasabb lenne. Emiatt aztán úgy nézek ki, mintha örökös tanácstalanságban és nem egy új öltönyben járnék: a bélés van rosszul el- varrva? Nem értek hozzá miért, csak ahhoz, hogy ez az egyébként színében, fazonéban és árában is igazán elfogadható öltöny a zakó válla miatt csak majdnem jó. És én jót akarok venni. Még a nem drága áron is — jót. Ez pediglen csak majdnem jó. S ez a majdnem végigkíséri életünk javarészét. Valahol, valamiért (?) munkánkból gyakran hiányzik az utolsó, a dolgokat helyére rögzítő öltés, a falakon azok a bizonyos utolsó simítások, amelyektől végleg elcsitulnak a vakolat háborgásai, amelyektől a cipő talpa nem válik le egy hét múlva, amelyek miatt az ügyfélnek nem kell még kétszer és feleslegesen instanciázni, és amelyek miatt nem dobják vissza exportunk egyikét-másikát. Majdnem jó. Azt hisszük, hogy ebben a szópárban a jó teljes feloldozást ad a majdnemnek és a majdnem előzetes mentegetődzési és utólagos felmentési lehetőséget a számunkra. Nem tudom ki találta „fel” ezt a kategóriát, ki, vagy kik használták először megbocsátásként és önigazolásként, de szobrot emeltetnék nékik: egy majdnem szobrot. Nincs majdnem jó. Ami nem jó, ami csak egy kevéssel is eltér az előírásoktól, az rossz. Nincs majdnem jó kenyér, majdnem jó tej, majdnem jó autó, vagy majdnem Jó munka: valami vagy jó, vagy rossz. És ezen a téren semmiképpen sem lehet „valahol középen” az igazság. Szűkebb társaságban esett szó minderről a minap. És e társaság egyik-másik tagja még holmi magyar átoknak, történelmi örökségnek, faji karakternek is elfogadta volna ezt a majdnemságot, mondván, hogy a magyar soha nem volt angol, vagy német, a magyar ember a tágas pusztaság tér és idő nélküli világához szokott volt. És akadt, aki azon tűnődött, hogy lehet-e egyáltalán hibátlan munkát végezni, mert ha nem lehet, akkor ennek a majdnem jónak igenis van létalapja és joga, hogy egyfajta kategória legyen gazdasági életünkben. Ám szerencsére akadtunk olyanok is, akik mindezt, balga beszédnek, kiskaput nyitó önigazolásnak tekintettük, mert a magyar „sem alább való”, ha fegyelemre van szükség a munkában, megelégedettség a munka eredménye láttán, — mert, hogy szerencsére azért mégsem mindig és mindenben a majdnem jó szemlélete az uralkodó. Dohát miért, hogy az utolsó fél méterre nem jut szigetelőanyag, hogy a iétra foka hibás, hogy a falak egyenetlenek, hogy .,.? A lehető gondok közül most csak egyről: a középvezetőkről essék szó. Legyenek művezetők, vagy brigádvezetők, szaiagvezetők, vagy egy üzemrész felelősei, rajtuk áll, vagy bukik a legtöbb esetben, hogy jó lesz-e a kifutó termék, vagy csak „majdnem jó”. Amilyen fegyelmet tudnak tartani, és amilyen eszközeik vannak a fegyelemtartáshoz, amennyire igényesek a beosztottjaikkal szemben, s amilyen anyagi, szervezési lehetőségeik van- j nak, hogy valóban azok is lehessenek, aszerint válik egy- egy termék általában jóvá, vagy rosszá. Ügy vélem, társadalmilag kevéssé becsüljük ezeket a középvezetőket, akik pedig csodálatos kentaurok: egyik felük munkás, a másik felük vezető, önmagukban érzik ennek a kettősségnek minden lehető előnyét és minden alig bírható hátrányát. És hányuk bére nem éri el a beosztottjaikét, néha még a jó szakmunkások átlagbérét sem?! Milyen fegyelmezési eszköz van a kezükben, és milyen kedvük, módjuk van ahhoz, hogy a fegyelmi eszközöket akár használják is? Hány esetben kapott utólag „igazolást” a felsőbb és társadalmi szervektől az, akit a nem megfelelő munkájáért egyik-másik középvezető elmarasztalt? Majdnem jól dolgozni már megtanultunk, jól dolgozni még tanulnunk kell, vagy józan belátással, vagy következetes beláttatással. A majdnem jótól a jóig vezető út nem éppen rövid, ám, hogy rajta milyen határozottan haladunk és milyen tempóban, abban ezeknek a középvezetőknek óriási a felelősségük. És a lehetőségük. És, hogy lehet-e hibátlanul dolgozni? Természetesen nem lehet. De jól, azt igen! A létrák minden jó fokára esküszöm. JftWáhMfü 'W ■' Révész Napsugár rajza ehát iszik. Nem sokat, T nem túlzottan, de azért a szeme sarkában összeszaladó ráncok, mikor kesernyésen elmosolyodik, árulkodók. A cigarettacsutkák gyűrött végéi egykedvűen merednék fel a hamutartó mélyéről. A mondatok szünetében az arcát nézem és magamban azt mondom, hogy ez a nő szép. Így, ezzel a kissé pergamenszerű bőrrel, a cigarettától nikotinszínű újjheggyel, rövidre nyírt fiús hajával, több mint negyvenévesen, szürke szemei körül az ösz- szeszaladó pókhálószövedékkel. — Jó napot. Elvinne Gy.- lg? — Persze. Tessék beszállni. Megyünk. Szó nélkül, hang nélkül. Havazik. A tavasz első napján. Beérünk Gy,-be. Állunk a forgalmi lámpánál. — Hol álljak meg? — A bus7.megálló körül ha lehetne. Még tovább kell mennem. — Meszire? — Nem. A szanatóriumba. A férjemhez. Egy pillanatig csend van. Aztán hozzáteszi. A volt férjemhez. — Mikor van járat felfelé? — Délben. — Elvihetem? — Ha kifizethetem a ben- zinköltségét. Harmadszor találkozunk. Hazafelé tartva mindig benézek a pályaudvar mögötti presszóba, és titokban mindig azt remélem, hogy ott van. Most teát kér és mellé egy konyakot. — Hogy van a férje — kérdezem esetlenül. — Rosszul. És talán mert csendben vagyok, talán mert egy kicsit hasonlítok Lacira, talán azért, mert valakinek előbb- utóbb el kell mondania, talán azért, mert önmagának is meg kell fogalmazni, beszélni kezd. — Betanított segédmunkás voltam. Brigádban dolgoztunk. Szocialista brigád voltunk. Hogy miért, azt én meg nem tudnám ma sem mondani. Ugyanúgy dolgoztunk mint a többiek. Volt, amikor néha szétosztottak közöttünk színház-, meg mozijegyet, aki akart elment, de a többsége nem. Egvi- kühk vezette a naplót, valamelyik lánynak volt egy fotós barátja az ckinált róEgy férfi, egy nő, egy gyerek és az eszme- lünk munka közben fényképeket, meg egyszer a kirándulásról. Ezeket beleragasztottuk a naplóba. Műszak után, minden hónapban egyszer tartottak nekünk politikai vitakört, A nemzetközi helyzetről beszéltek meg a népgazdasági egyensúlyról, meg külkereskedelmi mérlegről. Egyszóval elég unalmasan tartották az előadásokat. De egyszer valami más történt. B. László mérnök tartott előadást. De ez nem olyan volt mint a többi. Már azzal kezdődött, hogy azt mondta, akinek van valami fontos dolga, az nyugodtan menjen haza és intézze azt. El is mentek elég sokan. A mérnök megvárta amíg csend lett, aztán elkezdett beszélni és mi mindannyian úgy ültünk ott több mint két órán keresztül, mint aki találkozott a csodával. Az életünkről beszélt akkor Laci. Egy emberibb, Igazabb életről, a mi társadalmunkról és — ma már így fogalmazok — társadalmi gyötrelmeinkről, azokról a megrázkódtatásokról, amiket átéltünk, amik még várnak ránk és, hogy hogyan próbáljunk meg kicsi dolgokban megfelelni egy hitünk szerirfti maga- sabbrendű társadalomnak. — A szemére emlékszem arról az estéről, ahogy ránk nézett. A mozdulataira és a hangjára. Azt hittem, hogy csak filmeken van olyan, hogy egy pillanattól kezdve másképp lát az ember. Hát én olyan voltam. Attól kezdve másképp kezdtem hinni mindenben, másképp láttam az értelmét az egész brigádnak. Még akkor megkérdezte Laci, hogy van-e valami olyan problémánk, amiben esetleg segíteni tudna. Mondjuk, hogy van. A művezetőnek mondtuk is, hogy változtassunk meg egy munkafolyamatot, de ő nem hallgatott bennünket. Laci másnap visszajött, megbeszélte a főnökkel és attól kezdve •sokkal könnyebb lett a munkánk. — Ó ném a mi gyáregységünkben dolgozott. Éitkán lehetett látni Egyszer, arcúkor mentem hazafelé és vittem az új faliszekrényt, megállt, hazavitt, felszerelte, ivott nálam egy teát és elment. A brigád kérte, hogy ő tartsa a következő politikai vitakört is. Eljött és én akkor azt mondtam beszélni akarok vele. Igen. Beleszerettem B. László mérnökbe, összeházasodtunk. Született egy fiunk. Ennek tizenhat éve. „Leikecském! Ne gyötörd magadat. Próbálj meg boldogulni és boldognak lenni. Mamu.” — A nagymamája írta neki ezt a levelet harminc- ötödik születésnapjára. Talán ő ismerte legjobban Lacit. Én csak akkor kezdtem rá figyelni jobban, amikor a gyerekünk már kezdett felnőni. Persze addig is tudtam, hogy semmit nem törődik magával. Volt egy kedves vászonzubbonya, abban járt évekig. De ez csak apróság volt. Mindenhová járt előadásokat tartani, nem is tudom elmondani hányféle klubnak, szakkörnek volt elindítója a szakmunkásképző iskolák kollégiumában. Közben pedig őrölték benn a malomkövek. Tudom, miken ment keresztül a gyárban. A vezértől egyszer ötórás beszélgetés után jött ki, amikor közölte vele, hogy fel fogja jelenteni, mert nem hajlandó tétlen szemlélője lenni, hogy a vállalat pénzén, a vállalat fuvarjaival és a telephelyekről elhordott anyaggal épüljön meg a nagvfőnö- kök luxusnyaralója. Vizsgálatok tömkelegét kellett neki kiállni, közben olyan történeteket terjesztetlek róla, hogy esak úgv juthatnak előre beosztott nő dolgozói, ha lefokszenek ve’e. Hogy azért fúria a főnököket, mert. Ő akar magából igazgatót csinálni. Ment, rohant, lobogott rajta a vászonzubbony. fl is beállt társadalmi munkában maltert keverni, ha valamelyik brigád tagja a hárónftéshez szervezte a haverokat. Azt mondta nekem: Anna nekünk az életünkkel kell példát mutatni mindennap. Ez rendben is van — gondoltam én — de nem lehet kommunista krisztusként szolgálni végig egv életet. Nem az hiányzott nekem mint a többieknek. hogy külföldi utakról mesélhessek és egymáshoz járjunk ruhát és ékszert mutogatni. De így sem lehet élni. Ma már ezt nem várja el senki egv embertől. „Nekem a példaképem az apáig. Tudom, hogy. csak egyszer élünk, és azt is tu* dom, hogy a boldogság nagyon fontos. Meg azt is, hogy meg kell az embernek szeretni a pénzt meg a kényelmet ahhoz, hogy boldog legyen, mert az fontos. De én azt mondom, hogy nincs az rendben ami itt folyik. Mindenki papol, hogy küzdeni kell a kispolgárisági szemlélet ellen, hogy közös, ségibb módon kell élni, közben meg megy a nagy flanc. Ha mindenki csak egytized részét tette volna meg ezért a társadalomért mint apa, akkor neki nem kellett volna idáig jutni.” — Laci én ezt nem bírom tovább. Elválok tőled, ha így.. , folytatod — mondtam egyszer neki. Azt szerettem volna ha magával többet törődik. Ha együtt elmentünk volna kirándulni. Azt szerettem vol. na, ha nem válik nevetségessé mások előtt, mert higgye el a legtöbben annak tartották. — Anna — mondta ilyenkor nekem — gondolj arra, hogy hány ember kerülhet az életnek a magatartás- és viselkedésformának egy magasabb rendjébe a munkánkon keresztül. Azt hiszed Anna, hogy ma nincs mozgalom, csak szervezet? Mi ez ahhoz képest, amikor az emberek életüket áldozták az eszmékért? Semmi, ség. Nem tudott, nem is akart változtatni az életén. Nem bírtam tovább. Elváltunk. — Maga Anna barátja? —; néz rám eltűnődve. — Csak ismerőse vagyok.' Kár. Ez a társadalom tele van ismerősökkel. Jó és még jobb ismerősökkel, akik szívességet tesznek egymásért. Hol azt, hogy szólna!» valakinek, valaminek az érj dekében, hol azt, hogy megszerzik, amit éppen nem lehet kapni, hol csak azt, hogy elhozzák autóval a volt feleséget látogatóba, a voli férjhez. Maga melyik kategóriájába tartozik az ismerősöknek ? A tea, mellette egy koJ nyak, Anna szürke szeme körül a ráncok, a csikkek a hamutartóban. És egy levéli „Azt hiszem igazságtalan voltam magához. Túlságosan kiéleztem a dolgot. Kérem bocsásson meg”. 1 Szigethy András .. i
