Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-13 / 36. szám

KÉPERNYŐ ELŐTT Váradi Hódi Egerben „Mindenütt csak kék az ég..." Egyedül a Megyei Művelődési Központ színpadán (Szántó György felvételei) Négy láb és egy iábas ára AZ ÓRA, a saját négy lá­bán, a kandalló közepén állt, és tisztéhez híven mu­tatta aZ időt, bár az Időnek — mármint napszaknak — a témához semmi, semmi kö­ze sem volt. A négy láb ült Bármilyen furcsának is tű­nik, hogy akár egyetlen láb is ülhet, mégis most egy­szerre négy láb ült. Nem is egyszerre, mert éz így pon­tatlan. A lábak külön-külön ültek, illetőleg párosával külön-külön. Ebből rögtön megtudtam, hogy' ezek em­beri lábak. Sőt, hogy ezek azok, e tekintetben még riyomósabb érvnek tűnt sze­mem és önmagam számára, hogy a két pár láb egymás­sal szemben ült és cserél­gette egymást: hol az egyik lábszár hintázott a másik, (a saját másik!) térde fölött, hol a másik lábszár, a* imént még fölső, helyet fog­lalt az egyiken. így teltek az izgalmas percek, miközben a márki franciás szellemességeket mondott a polgárnak, aki természetesen polgári mó­don bumfordi dolgokat mondott a márkinak. De ez mégint nem pontos: az egyik pár láb, formájára nézve ez lehetett a márki lába, mondta a szellemessé­geket, a másik pár láb a bumfordiságot, miközben középen, rettentően unva az egészet, egyre lemondóbban ketyegett az óra. Amely en­gem nézett, hogy mit szó­lok az egészhez, pedig neki kár volt unnia az egészet, ő légalább ott volt a szobá­ban, ahol ezek a lábak be­szélgettek. ö legalább lát­hatta, ha akarta, kik be­szélgetnek, melyik hang és láb a márkié, s melyik hang és láb a bumfordi bur- zsoáé. De én mindebből csak a lábak látványát kap­tam A szerelem című olasz —francia koprodukciós film tévébemutatóján. Meg alul és felül azt a bizonyos fekete csíkot, amelyért a bájos bemondó­nő nemcsak e koprodukció, hanem több más volt és fé­lek, hogy még lesz film kap­csán kénytelen lett légyen majd szíves elnézésemet kérni. Élnézék. HELYESEBBEN elnézege- ték ilyenkor egy olyán fil­met, amély a maradékok áruházából való. Mert em­32. — A Geiger-féle műszer akkor miért mutatott nagy radioaktivitást? — A bizottságnak igaza volt, amikor némi radioakti­vitást állapított meg, de ez nem jelent semmit. —- Persze a te közremű­ködéssel ? — Kedvesem, ne akarj túl sokat tudni. — Az újságíróknak hogyan lehetett átvilágított minden tekercs filmjük? — Ez egyszerűen jó tréfa volt. Marty Brett, különben nagyszerű bányamérnök, amikor fényképeztek, háttal állt a kis épületnek. Emlé­kezhetsz, hogy ott két helyi­ség volt. Az elsőben a saj­tókonferencia, a második­ban néhány röntgenkészülék. Egyszerűen bekapcsolták, amikor fényképeztek. Nem­csak az urán tészi törtkre a filmet. Kis távolságban meg­lékszem, hogy gyerekko­romban a szomszédos sar­kon volt egy öreg boltos, aki maradékot árult: fél­méteres, méteres szövetda­rabokat, vagy kétméterest, középen szakadással. Amit Vajon mit szólna Ingmar Bergmann, ha valamelyik filmjét, szíves elnézésünket kérve, alul-felül fekete csík­kal mutatná be a televízió. Szerencsére a vele készített finn portréfilm, ha a nagy művész alkotói munkájáról szólva nem is töltötte ki minden rekeszét kíváncsi lelkűnknek, de a képernyőt igen. ki lehetett vágni. A szövet ugyebár attól még szövet, kérem — mondta az öreg boltos és a maga módján igaza is volt. Csakhogy a film nem szövet, amiből ki vagy le lehet vágni, a kö­zepéből, vagy alulról és fe­lülről, mert a filmalkotás, amelynek alja, felje, közepe mind hozzátartozik ahhoz, hogy film legyen. A szövet, ha szakadt, még szövet le­het, körülszabhatja a szabó ollója, de filmet, hogy Ho- fival éljek, csak elszabhat­ja az a műsorkoncepció, amely szerint annyi baj le­gyen, ha széles, majd le­vágja a képernyő, film ma­rad az még attól. Mert nem marad. Túl azon, hogy tiszteletlenség az alkotóval szemben, sőt adott esetben még hamisí­teszik ezt a Gamma-sugarak is. — Nem értem, akkor miért háborodtál fel, hogy az egyik újságírónál leleplezték a Geiger-féle készüléket. — Meg kellett játszanom ezt a jelenetet. Kezdettől az volt a célom, hogy végül se az újságírók, se a cég há­rom főnöke ne higgye el azt, amit mondok. Pedig • az őszinte igazságot mondtam. — És ha a „New York Hé­ráid Tribüné” tudósítója nem veszi elő a Geiger-féle mű­szert? — Ettől nem féltem. Tud­tam, hogy minden újságíró­nak volt a zsebében és a táskájában. Ha mindez Len­gyelországban történik, a mi sajtóképviselőnk sem üres kézzel ment volna el. — Mégis nagy volt a koc­kázat. A cég három ura egyszerűen eltekinthetett vólna a szerződés 15. pont­jától és a nyakadban marad tásnak is tűnhet egy-egy film ilyetén történő bemu­tatása — nem tudom, nem tiltakozott-e már színész, rendező az ilyfajta gyakor­lat ellen? —, de ugyanak­kor lekezelése a tévé nézői­nek is. Eszik, nem eszik, nem kap mást, s amit kap, azt így kapja. Tudom jól, hogy a tévé kielégíthetetlen Moloch, nem is eszi, de zabálja az „adásanyagot”, legyen az bármilyen műsor és műfaj. És ha lehet, még félelmete­sebb az étvágya a filmeket illetően. Ám ez sem lehet mentség, még Igazolás sem arra, hogy bár évek óta többször . szóvá tették a né­ző.c, a nézőkből lett kritiku­sok és a kritikusokból né­zővé sanyarodott előfizetők, — e téren semmi változás sem történik. Ha technikailag nem le­het megoldani, hogy a mo­zivászonra készült kép „összemenjen” és kitöltse a képernyőt, akkor nem kell, nem szabad még könnyed szélesvásznú filmvígjáté­kot sem bemutatni. Még a legkönnyebbet sem, mert csak nehéz bosszúságot okoz a nézőnek. És mert egysze­rűen nem is „a” filmet mu­tatják be, hanem annak va­lami torzó selejtjét. Ha rossz a képminőség az egye­nes adásban valahonnan eseményről beszámolván, jószerint még azon is mor­golódunk, de legalább meg­érthetjük az okát és tudo­másul vesszük az egyszeri- ség, a helyszínen levés és az egyidejűség okán. Ez in­dokolt, illetőleg indokolható kompromisszum. De hogy perceken keresztül négy lá­bat bámuljon a néző, — ez legfeljebb szilveszteri kaba­réba való. Máris felhívom az idei év szilveszteri est rendezőinek a figyelmét e kihasználható tréfás lehető­ségre. SZILVESZTERKOR SZE­RETEM a tréfát, mégha ve­lem is űzi a televízió. Egyébként azonban csak akkor szeretem, ha az való­ban tréfa és nem nézőbosz- szantó. Gyurkó Géza a bánya. Akkor mit csi­nálsz? — Kockázat minden üzlet­ben van. Kockázatos még az úttesten is átmenni. Elméle­tileg persze megtehették vol­na, hogy nem vásárolják vissza. Akkor nehéz, de nem veszélyes helyzetben lettem volna. Egy kis áldo­zattal és Brett mérnök ta­nácsára újra meg lehetett volna indítani a termelést, de sok hasznom nem lett volna belőle. Az egész azon­ban nem volt olyan remény­telen, mint gondolod. Végül is nem vesztettem volna semmit. Sőt, még kerestem volna is rajta. Persze nem olyan gyorsan, mint Bra­cken, Stern és Kané úrak jóvoltából. — Magyarázd meg ne­kem: a New York Héráid Tribüné miért közölte azt a cikket az uránról? — Nem volt nehéz meg­játszani egy kis komédiát. Wardcitybe előbb Brett mérnök utazott, aki ponto­san felmért mindent. Ugyanakkor sokat keren­gett a környéken, hogy mi­nél több ember lássa. Ezt követően már hárman men­tünk oda: én, Brett és egy fiatalember, a segítőnk. Az volt a feladata, hogy minél több emberrel kössön isme­retséget és híresztelje el, hogy milyen drágán vásá­rolom meg a kimerült bá­nyát. Megismerkedett a he­lyi lap tudósítójával is. Ek­kor a kisegítőm részegen el­fecsegte annak az újságíró­nak, hogy kihallgatta a be­szélgetésünket az uránról. — Az újságíró azonnal ka­pott a szenzációsnak ígérke­ző hírén és a legnagyobb lapnak, a New York Héráid Ez a verssor a maga el- pusztíthatatlannak látszó derűjével és pergő ritmusá­val hat ránk, főként, ha táncot is ropnak hozzá, és nem is akármilyet. És aki mondja, meséli ezt a verset, az átélés erejével valóban tavaszt, inkább nyarat vará­zsol elénk a lucskos­farsangi februárban. Váradi Hédi Egerben járt és másfél órára fellelkesí­tette az egri közönségnek azt a hányadát, amely a vasárnap esti otthoni ké­nyelméből hajlandó volt ki­mozdulni egy jól megszer­kesztett és remek pillana­tokat hozó pódiumműsor végighallgatására. Ezeknek az alapjában vé­ve egyszemélyes műsorok­nak valódi vagy csinált kér­dése szokott lenni: a színész hol érzi jobban magát, mit tart a színházi alakításairól, és miért vesz részt pódium­műsorban. Váradi Hédi azért szereti a pódiumot, mert itt önmagát adhatja, azt az egyéniséget, aki őma- ga valójában. Azzal is, amit elmond, azzal is, amit ki­hagy műsorából, mert itt nem a színpadon megjelenő drámai jellem és játéka a fontos, hanem az, hogy a művész-játékos önmagát mutassa be a közönségnek. A művésznőnek ez a más­fél órás bemutatkozása szí­nes élményt hozott. Játszott a mozdulataival, a ruháival, az arcával, kihasználta az egész színpad lehetőségeit, körüllobogta a mikrofont, arcával akkor is érzelmeket fejezett ki, amikor nagy, ke­rek ablakszemüvegével szemrevételezte hallgatósá­gát. De leginkább a hang­jával vitte el a nézőtéren ülőket oda, ahová akarta. A hang színe és terjedel­me csak külső adottság ah­hoz, hogy valamit gazdagon kifejezhessünk, megmutas­Tribune-nek telefonálta meg a hírt. — Látom, hogy a legrész­letesebben kidolgoztál min­dent és pontosan végre is hajtottad. — Természetesen. Megle­petés már nem érhetett. Na, de elég erről ennyi. Holnap is nap lesz — nevetett He- nio. — Menjünk aludni. Másnap, amikor visszatér­tem a szállodába, mister Henry MacAreck kékesszür­ke Mercedese már a parko­lóban állt. Ezen a napon barátom kissé kedvetlen volt. Hogy egy kicsit kedvre derítsem, javasoltam, hogy látogassunk el a szczecini teniszklubba. Ez hatott, mert Henio megmozdult és rossz hangulata nyomtalanul el­tűnt. Ezt az alkalmat is fel­használtam; megkértem, hogy meséljen tovább ka­landos életéről. — Látom, úgy véled, hogy én egy csirkefogó, füllentős ember vagyok — mondta a barátom. — Azt gondolod, hogy soha nem csináltam semmit, csak különféle „vál­lalkozásokat” szerveztem. Ez nem igaz. Néha szervez­tem ilyesmit, de kimondot­tan csak akkor, amikor üzérkedőkkel volt dolgom és úgy akartak engem is be­csapni, mint előttem száza­kat. Olyan kő voltam, ame­lyen kicsorbult a legerősebb amerikai üzlet. Ezen kívül összeszedtem néhány fillért, becsületesen kereskedtem, néha játszot­tam a tőzsdén, és gyakran nem feledkezve meg a ma­gam keresetéről sem, meg­mentettem másokát a csőd­től. t (Folytatjuk) suk magunkat úgy, ahogyan valóban gondolkodunk, ér­zünk, élünk szenvedélyeink, vágyaink és fel-felcsapódó érzelmeink között. Az igazi, a mindenki mástól megkü­lönböztető jegyek bentről, a jellemből, a gondolatokból, abból a belső látásból és hallásból adódnak, ahogyan a világot, a benne levőket és önmagunkat átéljük. Nos, ezt az érdekes belső törté­nést hozta felszínre, tárta a közönség elé elsősorban hangjában és hangjával ez a kitűnő művész. Ahogyan egy nevet leejtett emlékezé­seiben, ahogyan egy Ma- dách-sort hosszan elnyújtva végigmutogatott a közönség előtt, mint egy drága ék­szert, az ugyanúgy tudatos és tiszta hatnivágyás volt, A „C s a 1 á d”, Szalai Atti­la hangjátéka egy szoronga­tó helyzet keresztmetszete, annak a mikroorganizmus­nak pillanatképe, amit „mai élet”, „így élünk” címszó alatt tartanak számon jó és gonoszkodó írások. Milyen is lehet hat ember és egy náluk is érzékenyebb kutya élete a kétszobás mo­dern lakásban, ahol mindenki a maga helyét keresi, a ma­ga helyéért harcol a konyha- és a hűtőszekrény polcain és a fürdőszobában? Mit mon­danak az öregek? „Én meg­mondtam, hogy ne hozzuk ide őket, mentek volna al­bérletbe, mint a többiek ... Csinálok egy kis tojásos no- kedlit, Katánk ezt nagyon szereti... Legalább tojást vennének egyszer. Most is 2,50, aztán csak úgy eszik a rántottét... Ne panaszkodj, nem tudják, mi az élet.” Mik­lós, az ifjú férj így: „Itt nincs egy talpalatnyi hely, ahol az ember meghúzhatná magát. E nélkül az ember olyan, mint ruha nélkül. Mez­telen és védtelen.” Megoldás lehetne, ha a nagymama el­adná a Pest környéki kertes családi házat, ha a mama nem betétkönyvekbe gyűjtö­getné a tízezer forintokat. A pénz így olyan, mintha nem is lenne. Mindebből még az unokáknak is telne lakásra, autómata mosógépre, „színes televízióra, de könnyebb el­viselni a mindennapi vesze­kedéseket, mint tenni is va­lamit. Így aztán marad a megkövesedő életforma, a nem éppen lelkesítő dialó­gusok: „velem, ne beszélj így, mert hozzád vágok va­lamit ... hát én agyon csa­pom ezt a Miklóst... menj aludni, vén kecske”. Mindezt csak röpke fél órára oldja fel a televízióban sugárzott kri­mi és az üveg bor, amit a gondos atya hoz fel még zá­rás előtt a közértből. Már úgy tűnik, hogy csendes nyu­govóra tér a család, amikor a nagylány nekiáll a mosás­nak, azonban az ősrégi Le­hel elért kábele rövidzárla­tot okoz és a véletlenen múlt, hogy agyon nem csapta. A béke jele azonban, hogy a két férfi a lemezburkolatnál el­rohadt vezetéket kicseréli, de mosni éjjel 11-kor már sen­kinek sincs kedve. Csak egy ötleten kell gondoldozni még a fiatal párnak, hogy vállal­ja-e egy kiadó garszon két­ezer forintos bérét. „Vala­hogy kinyögjük. Beszéljétek meg Katával!” Szalai Attila hangjátéká­nak a problémalátáson és a hiteles ábrázoláson kívül a drámai szerkesztésmód js ér­téke. A szorgoskodó férfiak párbeszédéből azonban ném derül ki, tudott-e valaki a mint ahogyan a régi san­zonokat eljátszotta, dalolta, utánozva is azokat, akikhez a nagy számok emléke ta­padt. És az egyéniség su­gárzását éreztük abban is, ahogyan Petőfit és József Attilát adott elő, pódiumon is színháziasan, felbontva a vers ritmusát a képekéhez, amiket a szavakkal látta­tott. A zenei keretet is igénye­sen választotta meg: Lelkes Péter Liszt- és Chopirt- műveket játszott. A fiatal Nyerges Ferenc riporterként „drukkos” kez­dőnek tűnt a nagyvonalú és minden mozdulatában fe­gyelmezetten elegáns Váradi Hédi mellett. Farkas András zárlatos vezetékről. A befe­jezés: ronda dolog lett vol­na... Hát szó, ami szó,” nem több egyfajta vállrán­dításnál. A rendező — Pós Sándor — és a színészek, megértve az író szándékait, olykor mértéktartóan, olykor kissé harsány színekkel ábrázolták ennek a megoldásra váró problémának kínkeserveit és útvesztőit. □ Az „1 g y éltünk Pan­nóniában” alakjai léptek ki a kitűnő korrajz lapjai­ból. Az irodalmi félóra ren­dezője — Vadász Ilona — olyan részleteket emelt ki a könyvből, amelyek nemcsak a dunántúli, hanem a szá­zadforduló életének is tük­rözései. Ezekből a táblaké­pekből — ahogyan Keresz­túri Dezső Bernáth Aurél piktúrájának jellemző voná­sait látja — a századfordulón élő lateiner réteg életének gondatlansága, szokásai bon­takoznak ki. A bakkecske és a halászlé elkészítésének szertartása, a meghitt vi­szony az ügyvéd és a masi­niszta között, élénk színfolt­jai ennek az életvitelnek .1 Gedeon, a kecskebak nem­csak marcali Zeus volt, ő az atyja testőre, gárdistája, aki­nek friss répalevelekkel ked­veskedtek a gyerekek, de po- kolfajzatnak, az ördög cim­borájának nevezték a falu­siak. Ez az új kiadásban megje­lent első kötet annak az út­nak az állomásait is felsorol­ja, hogyan lett a képet csak szemlélő, a festményt és a rajzot értő ügyvédnek szánt fiúból a modern magyar fes­tészet egyik kiemelkedő alak­ja. A család öreg barátja ezzel a tanáccsal indítja út­nak a fiatalembert: „Inkább nappal zsákot hordani, este és vasárnap dolgozni, de úgy festeni, ahogy a szándék lát­ja.” Egy félórás — művet idé­ző — műsor keretében lehe­tetlen a csaknem ötszáz la­pos korrajz minden részleté­re rátekinteni, de itt korfor- dulóról, a jövőbe futó életút meghatározó mozzanatairól is szó van, ezért megérte vol­na a háború hátországi ké­peit is megcsillantani vagy azt a döntő pillanatot, ami­kor Bernáth elhagyja az ősi fészket és Nagybányára megy, ahol nem várta rokon, se ismerős és abban re­ménykedett, hogy a vasút kö­rül talál valami munkát,1 amiből megél és mellette ta­nulhat is. Ez is „kivonulás” az akadémizmusból, és elkü­lönülés a lótuszevő társada­lomtól. Ebergényi Tibor A hangszóró mellett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom