Népújság, 1979. február (30. évfolyam, 26-49. szám)

1979-02-18 / 41. szám

>»*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*/ W.WW\\\\ AW AWWWVvWVA^S VIORICZ ZSIGMOND: ÚJ világot teremtsünk A magyar vidékeken minden száz lakos közül hetven­öt csak földmívelésből él. Némely vármegyében még több. • Sajdú megyében hetvenkilenc. Tehát a földmíveseké az ország, és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhte­nyésztő, kertészeti munkás, 46 pedig kisebb-nagyobb va­gyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirto­kos 20. Öt és ötven hold között van a másik 20. A hátra­lévő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál. Még­pedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egy­nek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtoko­soké jog szerint az ország tizedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egy­negyedrésze. Egymillió-nyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1439 földbirto­kosnak volt összesen 13 millió 67S 000 hold földje. Üj világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Min­denkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetet­len. Üj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörtedíszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsirozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja á kalapját, ha egy úr előtt szerencséje van megállani. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagybirtokos. Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, néz­zen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, ző, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni! Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az emberek­nek egy csoportja, s nem lesz olyan irtóztatóan szegény az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fonto­sabb, senkinek nem lesz joga leköpni a szegényt, a ke­nyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabiró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak mind a legszegé­nyebb szegénynépnek a cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Ügy igyekezzenek hát, hogy megelé­gedéssel nézhesse az ember a szorgalmas, becsületes mun­kájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és meg­vetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehe­zebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes test­vériségnek kell elkövetkezni. Üj világot kell teremtenünk! Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 191S—19-es magyarorszagi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezd­ve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. IRBBBRRBRRRRBBRBRBBRBaRaBBRBBRRRRRRRBRRBRBBBBRRBBRRRBBlBaRiaBBBBBBBRMBBBBBRaRBBaBB á Magyar írók a j forradalomban ! Móricz és a földkérdés 1918-ban Móricz már ré­gen sikeres, ünnepelt és tá­madott iró, Ady mellett a haladó irodalom vezéralak­ja. Már egy évtizede tudja, s műveiben egyre világo­sabban ábrázolja, hogy a magyar társadalom fejlő­désének legnagyobb aka­dálya a feudális nagybirtok- rendszer, a továbblépés leg­első feltétele tehát az ag­rárreform: a lakosság há­romnegyedét kitevő pa­rasztság helyzetének megol­dása. És tudja a megoldást is: a parasztnak föld kell, sa­ját föld, amely számára nem­csak kenyér, megélhetés, hanem emberi jogának, tár­sadalmi nagykorúsodásának jelképes és valóságos alap­ja. A kitörő első világhábo­rútól sem a külső győzel­met várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társadalmi felemelkedés le­hetőségeinek megnyílását a dolgozó rétegek, elsősorban természetesen vérei, a „föld- mives munkásság" előtt. Háborús novellái világosan láttatták e helyzet érlelődé- sét, a szegénység öntudatra f bredésének folyamatát. A ,evél című elbeszélés hőse még csak a fronton hulla­tott vére ellenszolgáltatása­ként formál jogot az egyen­lő lehetőségekre: „Ä sze­gény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztítani, mint akár a grófok, vagy az ügy­véd urak. Nohát, akkor ar­ra is jó lesz a szavazatja, hogy a maga szájíze szerint intézze az ország dolgát”. A Szegényemberek című el­beszélés hősével, a huszon­hat havi frontszolgálat után hazatérve otthon nyomort, éhséget találó és húsz pen­gőért gyilkoló katonával pe­dig már kimondatja a vég­ső bizonyosságot: az urak­tól a szegények nem kap­nak meg szépszerivel sem­mit, urak és szegények egymás mellett békében nem élhetnek: „nem a muszka van a másik oldalon... ha- fiem.. a gazdagok”. Ehhez az írói tisztánlátás­hoz képest az 1918-as pol­gári demokratikus forrada­lom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpo­litikai helyzet, a polgári forradalom célkitűzései és az agrárproletáriátus igé­nyei közti feloldhatatlannak vélt ellentmondások miatt — visszalépett némileg. A köztársaság kikiáltása és a háború befejezése, az áhí­tott béke első napjainak mámorából való ocsúdást követő tájékozódás után (Debrecenbe, Kabára, Kis­újszállásra és Balmazújvá­rosba ment felderítő útra, s itteni tapasztalatait, javas­latait, aggodalmait publi­kálja riportokban, publi­cisztikai írásokban, tárcano- vellákban) tulajdonképpen jó ideig egyebet sem tett, mint megpróbált közvetíte­ni az urak és a „földmives munkásság” közt. Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbbiak érdekeivel azonosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna történelmi és emberi igaz­ságukat. Egyértelműen, s Petőfi Á nép nevében című versének fenyegető hangsú­lyával fogalmazta, meg a földosztás szükségességét. Abban a kérdésben, hogy „ingyen”, vagy pénzbeli megváltás ellenében osz- szák-e szét a nagybirtoko­kat, így írt: „...az a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az úré, akié eddig a föd vót? Ügy megy firól fi- ra? Akkor mi biztosítjuk a birtokosnak, hogy ezután még annyit sem kell dol­gozniuk, mint eddig, mert Móricz földosztásra váró parasztok közt még a bérlőkkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsí­runkból. A legszegényebb ember izzadni fog és a szá­jától húzza el a legjobb fa­latokat, hogy... fizetni tud­ja a mai nagyuraknak a tö­két: hogy azok örökre meg­tarthassák a hatalmat, a gőgöt, és a zsarnokságot”. Mégis, ebben az időben születő írásainak legfőbb törekvése, hogy békés meg­oldást teremtsen, bókét sze­rezzen a birtokosok és a nincstelenek között —, hogy az előbbieket meggyőzze: földjüket szépszerivel és ha­ladéktalanul osszák meg a nincstelenekkel — az utób­biakat pedig meggyőzze ar­ról, hogy várják ki türe­lemmel ezt az osztást, ne folyamodjanak erőszakhoz. Békés megoldást hirde­tett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fe­nyegető imperialista terü­letszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szem- beszegezhetőnek. A józan ész szülte megoldást keres­te, mert feloldhatatlan el­lentmondással vélt találkoz­ni : Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultaknak meg­élhetést nyújhatna; ám e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhe­tetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigé­nye. Félt az erőszakos föld­osztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Két­ség és reménység között há­nyódott tehát. Ezért is zeng fel olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felsza­badult sóhaj az 1919. feb­ruári földtörvény megszüle­tését ünneplő cikke, az Üj világot teremtsünk. Az igazi megnyugvás azonban a Tanácsköztársa­ság idején, a csíráikban is hatalmas távlatokat meg­alapozó eredmények láttán tölti el Móriczot. A Nemze­ti Színházat először meg­töltő proletár-közönség értő műélvezete láttán tudja már: az igazi kultúra befo­gadására és teremtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkezet javára, a tavaszi munkálatok ésszerű szervezettségét, a munká­ban részt vevő tegnapi cse­lédek, öntudatos szorgalmát, gazda-tudatát látva, a ké­szülő terveket megismerve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére, utak, iskolák, egészségügyi intéz­mények létesítésére, a falvak villamosítására is kiterjed­nek, — bizonyosság tölti el, hogy az anarchia és össze­omlás helyett itt valóban új világ születik. Somogy Ma­gyarország egészének, a Ta­nácsköztársaság pedig Euró­pának, a világnak mutat példát arra, hogy milyen'te- remtöerö lakozik a népben, a szabad közösségben. A somogyi termelőszövet­kezetben tapasztaltak életre szóló tapasztalatok voltak Móricz számára. Jóval a Tanácsköztársaság bukása után mondta: „... a somo­gyi paraszt csakugyan meg tudta volna csinálni, a maga eredeti és kedves egyenlőség világát. Ha a magyarság va­laha is dönthetett volna az élete fölött és nem lett vol­na mindenkor a világpoliti­kai érdekek ütött-vetett labdája, meg tudta volna te­remteni a maga nagy dol­gát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeséién nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról írtam, ... mint a himnuszok repül­tek a magyar nép... erejé­ről és nagyságáról”. * saaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa^ J WytAAAAAAAAAAAAAdA N A történet régi. Szereplői él­tek. Főhőséről többen is ír­tak már, saját néven is, álnéven is. Szóval, kulcstörténetet kapnak itt... Behemóth Károly újságíró, író, közíró, társadalomtudós volt. Óriá­si, hájas termetére még külön lö­työgő ruhákat szabatott. Vagy in­kább vett készen. Mert Behemóth nemcsak szegény ördög maradt világéletédfen, hanem rettentő könnyelmű fráter is. Szerette az eszem-iszomot, a szoknyát, a kár­tyát. .. Amivel azonban népszerű­séget vagy hát hirhedettséget ví­vott ki magának Behemóth, az nyers ötletessége, vad tréfái, csú- fondáros modora volt. Hát egyidőtt egy nagyobb vidé­ki városban újságíróskodott. Ott elválhatatlan pajtásának csípte fel Sóska Károly kartársát és druszáját. Sóska, ez a nyápic emberke úgy föstött Behemóth mellett, mint a bika mellett a bodri kutya. A ha­sonlat viselkedésükre is illett. Be­hemóth lomhán mozgott, nagyo­kat hallgatott, Sóska örökké szá- jaskodott, handabandázott, ágált, ugrált. A gyilok, a kard, sőt a revolver sem tudja eltüntetni, vagy ki­egyenlíteni azt a felsőbbséget, amit a termet ad a nagy ember­nek a kicsivel szemben. Azért akad a kicsi emberek között sok­kal több hetvenkedő, nyugtalan jellemű. Ez a Sóska Károly például rendszeresen untatta és bosszan­totta Behemóth druszáját félig ki­talált vagy elferdített kalandjai­Tersűnszky <1. Jenős MEGVEDLEK val, amik keretében kegyetlenül megleckéztetett, elagyabugyált ne­ki kellemetlen alakokat. Nos, egy nap ott halad Behe­móth Sóskával a város úgyneve­zett Templom utcáján. Ennek sar­kán állt az újságírók egyesületét rejtő épület. Az utca túloldalán pedig az Ipartestület háza. E lőzőleg esett az eső. A kes­keny járdáról a járókelő­nek a kocsiút tekintélyes sarába kell lelépni, ha leszorul róla. Az Ipartestületből éppen a hús­iparosok küldöttsége nyomul ki­felé valami ülésről. Erről a fog­lalkozási ágról aztán éppen nem lehett állítani azt, hogy csupa csimpiszli alak a művelője. Amint a kis Sóska távolabbról észreveszi a derék henteseket, mészárosokat a járdán, elfutja agyát szokott ungorkodhatnékja. Azt mondja Behemótnak: — No nézd, ezt a sok randa hurkametélőt. Mind úgy halad a járdán, akár az utca, a város, a megye, az ország övék volna. Ez jellemzi a közállapotokat igazán... Én a minap, egy ilyen dögnek, aki nem tért ki nekem... — Csatt! — bódult rá Behe­móth Sóskára: — Ne folytasd! Ne­kem is begyemben vannak ezek a pofák. Ha akarod, megleckéztet­jük őket. — Hogyan? — hebegi erre Sós­ka. Merthát meghűlt benne a vér annak elképzelésére, hogy nem­csak üres fenyegetés marad ezút- - tál élete fő vágyálma, hogy dia­dalmasan szerepeljen valóban egy komoly összetűzésben. — Ide fülelj! — bömböli Behe­moth: — Előremégy és megvá­rod ; tisztességesen utat enged­nek-e neked a járdán ezek a gaz hentesek? Ha igen? Rendben van! Ha nem? Akkor az elsőnek döf­jél egy olyat könyököddel a pot- rohába, hogy nyekkenjen! A töb­bitől ne szurkolj! Itt vagyok éh! Megyek utánad, és úgy a falhoz kenem az egész bandát, hogy... — Jó! — rebegi erre Sóska. — De minek nem tartunk együtt? Minek menjek én előre? — Marha! — korholja Behe­moth. — Hát ha engem a bivaly alakommal veled látnak, akkor biztos, hogy kitérnek... Hát mégy? Vagy nem? Már itt vannak az orrunk előtt rögtön... Sóska sápadozik, remeg. De le- küzdi szívdobaját, szepegését, és halálra szántan rohan előre... A mint odaér közvetlen a tousiparosokhoz, hát az első pár közülük nagy tárgyalásban van éppen és észre sem veszi a kis szöcske emberkét maga előtt. Sóska tehát nagyot lélegzik, és könyökét előrefeszítve ront neki a járda közepén az egyik húsiparos pocakjának. — Maguké ez a járda? — ma­kogja harciasán. A húsiparos, véletlen a legügye­sebb nagyvágó. Hozzá van szokva a tagló gyors kezeléséhez. A ké­pén még ott az ámulat, hogy: ilyen pukkancs mert a hasába döfni. De óriási mancsa már csap is a Sóska fejéhez. Szegény Sóska! Mint rongybábu nyaklik össze és rogy oda a fal tövébe és bámul hülyén a levegő­be. .. A húsiparosok lassan, röhögve vonulnak el mellette. De hát hol van a derékhad? Hol a mentő kar?' Hol a segítség? Hol van a megtorlás? Hol van BéhemőtTI?" ~ Behemóth a bajtársiasság örök gyalázatára végignézte Sóska le­ütését és nemhogy egy tapodtat tenne támogatására, de röhögni kezd, akár a húsiparosok és el- s húzódik a sarok mögé... | Rettenetes! Szegény Sóska fel- \ tápászkodik. Keresi Behemóthot. i Nincs sehol. Hát sárosán, sánti- <J kálva, kábult fővel, vérző orral £ folhatol az újságíróegyletbe. Ott, í képzelhetni, micsoda vad, micso- í da vért forraló szónoklatot tart | az esetről... < Amikor éppen a végszónál tart, > berobog a klubba Behemóth. 5 Általános felháborodás fogadja. Maga az elnök kéri számon io- vagiatlan, kartársiatlan eljárását Behemóthtól, amit Sóskával szem­ben, a testület szégyenére tanúsí­tott. B ehemóth azonban nyugod­tan legyint és hirtelen ko­moly képet ölt, hogy a következő beszédet tartsa: — Tévedés! Sóska Károly ne­kem hálával tartozik cselekede­temért és tőletek sem illet gáncs érette. Nem vettétek-e észre, hogy ez az ember tűrhetetlenül tele egészségtelen és oktalan gyilkoló- dási hajlamokkal? Elhatároztam, hogy kigyógyítom ebből. Remé­lem, használt a gyógymód és nem fog visszaesni. Lelki orvosának tekinthet engem, valamint a nagy­vágót testi orvosának... Ne vitat­kozzatok! Inkább adjon valame­lyikötök öt koronát, hogy beül­hessek az alsósba, mert Sóskától egyelőre nem kérhetek... íme a történet!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom