Népújság, 1979. január (30. évfolyam, 1-25. szám)
1979-01-14 / 11. szám
Az operett királynője volt Ronthy Hanna és Rátonyl Róbert (Fotó — Keleti Éva) Neve — még életében — fogalommá vált. Alakját, személyét, színpadi és magánéletét legendák övezték pályafutásáról könyveket írtak, a róla szóló (igaz és kitalált) történeteknek se szeri, se száma. Rajongóinak és utánzóinak, irigyeinek és haragosainak névsora oldalakat tenne ki. Furcsa ellentmondás: azok, akik színpadról ismerték — rajongtak érte. Ám, akikkel együtt dolgozott: zeneszerzők. szövegírók, rendezők, színészpartnerek, fodrászok, öltöztetők, kellékesek, világosítók — olykor bizony tartottak tőle. Mert ugyanolyan lelkesedést, szorgalmat. pontosságot követelt meg tőlük, mint önmagától. Hihetetlenül jól ismerte a színpadot, a közönség lélektanát, a siker titkát. Napokig tárgyalt, sőt olykor veszekedett is háziszerzőivel: Szilágyi Lászlóval, Békeffi Istvánnal és Kellér Dezsővel, egyetlen mondatért, egy kellő pillanatban robbanó csattanóért: sőt egy rossz helyre varrt fodorért, nem oda illő színű ruhaszalagért. Kitűnő humorérzéke volt, remekül ..poentirozott”. Szívesen tréfálkozott önmagán is. Amikor az Operettszínház Moszkvában vendégszerepeit a Csárdáskirálynővel, az előadás este héttől — éjfélig tartott. Furceva asz- szony, az akkori szovjet kulturális miniszter. — akivel Honthy őszinte barátságot kötött és éveken keresztül levelezett — . megkérdezte tőle: mi a sikerének titka? Honthy így válaszolt: „A korom! A közönség azért ünnepelt ma este, amiért ilyen későig még egyáltalán ébren tudtam maradni...’' Rátonyi Róberttel több mint hétszázszor játszotta a Csárdáskirálynőt. Tőle hallottuk ezt a történetet: — Annyira lelkiismeretesen készült a premierre, hogy a színpadi próbák mellett még „házi próbákat” is tartott. Meghívott Deres utcai lakásába, ott finomítottunk az összjátékon. Közben teát kért házvezetőnőjétől. Épp azt a szöveget mondtam, féltérdre ereszkedve előtte: „Addig innen el nem megyek, míg nem leszel az enyém!” Ebben a pillanatban lépett be Erzsiké a teával, s annyira megdöbbent a látottakon — hallottakon, hogy ijedtében a földre ejtette a megrakott tálcát. Honthy nem mérgelődött, sőt! Mosolyogva jegyezte meg: „Látod Robi- kám, most élethűen játszottál ...” Évtizedekkel ezelőtt előfordult, hogy a rajongók kifogták a lovat a primadonna hintájából, és maguk húzták végig a kocsit az utcán. De ami Honthy Hannával esett meg, egy kolozsvári vendégszereplésekor, az minden bizonnyal példa nélküli a hazai színjátszás történetében. A kiskapunál hatalmas fekete autó várta a primadonnát s a lelkes nézők azt emelték — Honthy- val együtt — a vállukra. Közismert volt, hogy mennyire vigyázott a kondíciójára. Sohasem éjszakázott, előadás után nyomban hazasietett, még a premier-ban-* keiteken is csak néhány percig vett részt. Egy alkalommal Pozsonyban vendégszerepelt, abban a városban, amelyben pályafutása elkezdődött. Régi, ottani barátai kedvéért megszegte a törvényt, s reggel ötig mulatott velük a szálloda éttermében. Partnerei a szomszéd asztalnál ültek, s egyikük csodálkozva jegyezte meg: „Odanézz! Hajnal van és Han- nuska még mindig mulat”. Mire a másik: „Ugyan, már rég alszik! Ez biztosan a hasonmása.. Amikor a Fővárosa Operettszínház első ízben vendégszerepeit Moszkvában a Csárdáskiráiynővel, a színészek — az érthetőség kedvéért — oroszul tanulták meg szövegüket Honthy nem vállalkozott erre. „Én másképp oldom meg a dolgot” — mondta a rendezőnek, S neki lett igaza. Amikor megjelent a színen és — szerepe szerint — ezt mondotta, magyarul: „Itt vagyok!” Kirobbant a taps. S végig kísérte minden mondatát. Mert úgy játszott, hogy a magyarul tudók is megértették. Nyolcvanadik születésnapján lépett fel utoljára a Fővárosi Operettszínházban. Természetesen a Csárdáskirálynőben. Négy órán keresztül tartó szakadatlan ünneplés volt ez az előadás. Virágcsokrok százai hullottak a lábai elé, amikor partnerei, pályatársai köszöntötték. Akkor sírt életében először valódi könnyekkel a színpadon. Mert vallotta: nem az a jó színész, aki nyílt színen sír és nevet, hanem az, aki a közönséget tudja megríkatni és megnevettetni. Elhitetni vele a csacska operettlibrettókat. elfeledtetni a hazulról hozott gondokat. Sajnálatosan kevés film- és tévéfelvétel maradt utána. Nem szívesen vállalkozott ilyen feladatokra, zavarta. hogy nem tudta lemérni: jól csinálja-e amit, s ahogvan csinál. Mert a közönség reagálása, nevetése, tapsa bele volt „kalkulálva” az alakításába. ★ A Deres utcai otthonát még életében a magyar államnak adományozta, múzeum céljaira. De belőle nem válik muzeális emlék, mindaddig. amíg lesznek olyanok, akik valaha is látták. Garai Tamás Humorszolgálat — Halló, Frank, azt hittem, meghaltál! , — Igen, valóban híre terjedt, hogy állítólag meghaltam, de aztán kiderült, hogy másvalakiről van szó. Mihelyt meghallottam, én is nyomban kitaláltam, hogy nem rólam van szó! ★ A rendőr megállítja a kezdő gépkocsivezetőt: — Hát nem látta a jelzést? Itt csak egy irányban szabad hajtani! — No és én talán két irányban hajtok? — ellenkezik az éles eszű kezdő autós. ★ — A mosodából úgy kaptam vissza az ingemet, hogy idegen gombok voltak rávarrva. — Magának szerencséje volt! Én úgy kaptam vissza a gombjaimat, hogy idegen ingre voltak rávarrva! ★ Párbeszéd a kertben: Szomszéd: — Visszaadtam a fűnyírógépet, amelyet kölcsönkértem? Felháborodott tulajdonos: — Nem, dehogy adta vísz- sza! Szomszéd: — Akkor mit tegyek? Éppen megint kölcsön akartam kérni... ★ Idegenvezető: — Ebben az urnában a fáraó hamvai vannak. Turista: — Nem is gondoltam volna, hogy a fáraó ilyen szenvedélyes dohányos volt! ★ A kereszteződésnél összeütközött két autó. A rendőr így szól az arra haladó idős hölgyhöz: — Hajlandó volna tanúskodni, asszonyom? — A legnagyobb örömmel biztos úr! — felelt a hölgy. — De mi történt? ★ Kalle lovát talált, és mivel nem tudta, mit kezdjen vele, egy rendőrhöz fordult tanácsért: — Vidd az állatkertbe — mondta az. Másnap a rendőr megpillantja Káliét az utcán, s a ló békésen poroszkál mellette. — El vitted az állatkertbe? — kérdi a rendőr. — Hát persze, hogy elvittem, most pedig moziba megyünk ... PÉNTEK IMRE: DÓMJÁN GÁBOR: Faggatózás De ki szereti a nem szeretőket, a mindig egyedül ténfergőket, a folyton egyedül vánszorgókat, kiket a forgóajtó forgat; ki öleli a nem ölelőket, az élőn is holthideg nőket, a márványmagányú férfitestet, ahogy az ágyon végigtesped ... Ki csókolja a nem csókolókat? Szájuk szélén a szó kifolyhat, mégsem issza szomjasan senki, magányuk rendőr feljelenti, gyanús, ahogy kószálva lépnek, cigarettájuk lyukat éget az összemaszatolt délutánba, el nem követett bűneiket vallatja egy utcai lámpa... Valaki kell. hogy szeresse őket! De ki szereti a nem szeretőket? Telelő Múltba múlik ez az év kis melleden kitelelnék várnék lyukas szilvesztert szegényen örülnék decembert és ha múlott ez az év csak ágakon ringanék szórnám rügyesen mint kis majom ügyesen a virágot a kedvemet mert nagy kosarad lehet ha a föld foglal benne helyet s a tél csak jó takaró hogy elbújhass velem! Uj évi kuriózumok /Vyea^ PÉNZÜGYI POLITIKA Anyagi helyzetének javítása érdekében a portugál főváros most a szerencsével próbálkozik. Két tartózkodás mellett ugyanis a lisszaboni városatyák megszavazták, hogy minden hónapban vesznek egy lottót. BerezelL(?!) SZAMARAGOLÓ MESTER Tizenöt hónapig tartott, amíg egy hatvannyolc éves francia Róza nevű szamarán átutazott Anglián és Francia- országon. A vállalkozás végállomása a skóciai Edinburgh volt. Ott írta ugyanis Robert Luis Stevenson (1850—1894) az „Utazás szamárháton át a Cevenneken” (hegység Dél- Franciaországban) című művét. Stevenson emlékének hódolva indult útnak a francia úr Róza nevű szamarán. MAJOMVADÁSZAT Egy hétig igyekeztek a rendőrség és a tűzoltóság egységei az NSZK-beli Hennig város környéki erdőségekben 19 páviánt befogni. A majmok egy magánállatkertből szöktek el. Az állatok a fák koronáin ugrálva mindegyre eliszkoltak üldözőik elől. A vadászat úgy ért véget, hogy egy erdőrészt halászhálókkal zártak el, és a tűzoltók magas létráikon állva kihalászták a fogságba esett páviánokat a hálóból. EREDMÉNYES HIRDETÉS Küszöbönálló felszámolása alkalmából egy rádiókereskedés Milánóban kiárusítást rendezett. Az erre készült hirdetés szövege-a következő volt: „Ki az áruval az üzletből!” Azonban a következő reggelen a bolt valóban üres volt. A hirdetést a tolvajok ugyanis szó szerint vették. Az éjszaka folyamán valamennyi televíziós és rádiókészüléket eltávolították a boltból. TÁV GY ALOGLÖ Az olaszországi Pordenonéban az ott alkalmazásban álló levélhordó megdöntötte a 24 órás gyaloglás 100 évvel ezelőtt felállított világrekordját. Egy stadion futópályáján megszakításokkal 205,8 kilométert tett meg. Az éjszakai órákban a rekorder klasszikus zenével erősítette magát, a többi között a Carmen ”Fel, torreádor, öld meg a bikát!” című torreádordalával. A Köznevelés hasábjai ri (1978. 19. sz.) olvashattuk. A' gyerek igaza című közleményt. A történet lényege: a napközi tanár megpofozta egyik- „szájas és izgága” diákját, s az igazgató vizs-í gálatot rendelt el ebben az ügyben. A riporter érdeklődött, s megírta azt is, mit mondott az esetről az intézet vezetője. Az ő szájába adott mondatok között olvastuk ezt a megnyilatkozást: „A két előző gyerek: berezelt, hebegtek.” Lehetséges, hogy az igazgató valóban így fogalmazott, de az is feltehető, hogy a riporter számlájára írhatjuk az ezzel a szóval való élést. A folyóirat cikkeinek megszokott nyelvi formálásától nagyon eltérőnek, szokatlannak találta egy olvasónk is a be- rezelt ige használatát, s a „nyelvi ízlés” nevében tette rostára a szerinte „ebbe a folyóiratba nem illő” igeÉjjel két óra volt. Éppen azt álmodtam, hogy alszom, amikor felébredtem. A magasföldszint 5'b. alatt lakó Belzebub Manó állt az ajtóban. Még mindig nyomta a csengőt, a hangja remegett. — Adja vissza a kenyeret, amit egy órája kért kölcsön. — Már megvettem. Ügy volt, hogy csak holnap délután... — Adja vissza. Kölcsönkenyér visz- szajár. ftgyik lábával a másikra állt. Hideg volt kint a folyosón. — Meg különben is — mondta. — Mi az hogy meg különben is? — Csak. Maga a cikkeiben rendszeresen rágalmaz engem. Egy talpig becsületes embert. Megnéztem a talpát. nem látszott rajta. — Én nem rágalmaztam magát — mondtam —, már csak azért sem. mert soha le nem írtam a nevét. — Persze, hogy nem, mert gyáva. Névvel nem mert. De ki írta a „Nyugalmazott mozdulat” című írásában, hogy még mindig vannak, akik saját alantas céljaikra használják az utcai illemhelyeket? Hogy egyesek még ma sem köszönnek előre az ÁllatBecsületes Belzebub kertben a ragadozóknak, és akadnak olyanok is akik tegezik az ízeltlábúakat? — Én csak.. I — Ne vágjon közbe. amikor én vágok közbe. Ha jól emlékszem. ugyanebben a fércművében írt azokról az ügyeskedőkről, akik árleszállításkor kettesével veszik a lépcsőfokokat. — De higgye ' el. én csak úgy általában, mindössze társadalmunk néhány visszásságát, szóval egykét olyan jelenséget, melyek a szocialista erkölcs... — Nekem itt ne próbáljon mtllébe- szélni. És a „Hűtlen kezelő” című írásában talán nem engem akart pellengérre állítani, kicsúfolva ezzel a becsületes emberek millióit? — Az egy sajnálatos elírás volt. Az eredeti cím: Hűtlen kézelő és arról szólt, hogy elveszett a kézelőm, pedig már úgy a kezemhez nőtt, és hogy mosta sírás fojtogat, szóval amolyan lírai kis jegyzet..: — Lírai kis jegyzet, értem. Hát a „Tolvaj túlórája”, talán nem rólam szólt? — Bocsánat nem emlékszem már, mi volt az? — Hát amelyikben leírja, persze csak úgy név nélkül, ahogy szokta, hogy sokan lopják még ma is a munkaruhákat, mások pedig, jellemző, hogy mindig az Állatkertiéi jön. rendszeresen elcsenik a szarka ketrecéből az odakészített élelmet. S ha ezzel rám akart célozni, nagyon téved. Mert tényleg hazavittem a munkaruhát, de csak azért, hogy másnap reggel ne kelljen az átöltözéssel vesztegelnem az időt... Igaz, hogy másnap nem mentem be, mert kiléptem, de ez magát nem jogosítja fel arra, hogy név nélkül írogasson. — De hát én nem is tudtam erről! — Csönd. Még elmondom, hogy volt a szarkával. Mert nem szeretném, hogyha állandóan félreértene mindent. Igaz, hogy elloptam a szarka elöl az ennivalót. de csak azért, mert láttam, hogy romlott az étel. amit a lelkiismeretlen ápoló ad neki. Hazavittem és odaadtam a saját papagájomnak. és az meg is ette. De csak azért csináltam az egészet, nehogy a szarka visszalopja, és mégis megegye. Persze, magának hiába mondom, maga cinikus, félremagyaráz mindent. Hajnalodott. Arra gondoltam, hogy húsz éve lakunk egy házban. s eddig szinte semmit sem tudtam Belzebub Manóról. Az utcáról behallatszott, ahogy a szemetesek zörögtek a kukákkal. — Sok a szemét — mondta Belzebub Manó a magasföldszint 5/b-ből és cinkosan kacsintott. — Ezt írja meg, ha meri. Föld S. Péter hogy írásban igen ritkán találkozhatunk ezzel a szóval: Abban igaza van, hogy a berezelt ige valóban inkább csak a szóbeli közlésekben jelentkezik, írásban már ritkábban, akkor is csak a bizalmas jellegű beszédhelyzetekre utaló nyelvi formálásban. De az is igaz, hogy az igazgató inkább szépítő kifejezésként használta ezt az igét. Nem is gondolt annak eredeti jelentésére. Á rezei ige ugyanis a palóc nyelvjárás szóhasználatában eredeti jelentésében azt nevezi meg, hogy valaki a nagyobbik szükségét végzi. A szövegösszefüggésből világosan kitűnik, hogy ez az ige átvitt értelmet közvetít, s így ebbe a rokon értelmű szó- és kifejezéssorba illeszkedik bele: megijed, beijed, megrémül, megriad stb. Á berezel ige mint szépítő, jobbító nyelvi forma is elsősorban tréfás megnyilatkozásokban és a bizalmas társalgási nyelvben teljesíti jól szerepét. Ezért, mi is, ha nem is „ízléstelennek”, de kissé mégis stílustalannak ítéljük a beszédhelyzethez, s a folyóirat jellegéhez nem igen illő igével való élést. Dr. Bakos József WWWtfWWVWWWAAAWlWWII»' MWAMAMM I
