Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-01 / 283. szám

Könnyű az amatőr festőnek Pályaművek gyöngyösi kiállításán í La ke da­lom ? i Egyszer volt. hol new , volt — volt egyszer egy hetedhét országra szóló la- * kodalom ... Messziről er- , kezeit a násznép, a föld­kerekség szinte valameny- ' nyi országából, hogy tanúja í egyen a nem mindennapi T frigynek. Kereken négy és 1 fél ezren vártunk az ifjú j párra, s talán csak azért , nem többen, mert a halai- y inas terembe egyszerűen 1 „csak” ennyien fértek be. T Akinek nem akadt sürgős, halaszthatatlan dolga, az ott szorongott a széksorok között, vagy a jókora pódi­um körül, amelyen már 1 1 órák óta világslágereket T játszott a zenekar. y Váratlanul elhalkult a 4 muzsika, az oldalajtón a i barátok, ismerősök és az T érdeklődő násznép gyürűjé- 9 ben besétált a terembe az k esküvői szertartásról érke- J ző, újdonsült házaspár. A y reflektorok kereszttüzében 1 léptek fel az emelvényre, ahol ebben a pillanatban halkan megszólalt az or­gona: a nászinduló hang- i jai ünnepi hangulatot va- y rázsoltak a hatalmas helyi- Î ségbe. Az ifjú feleség ke- j esés mozdulattal meghajolt j a férje előtt, a lámpák fényében megvillantak az esküvői kimonó szivár­ványszínei. A délszláv népviseletbe öltözött . férj méltóságteljes főhajtással köszöntötte asszonyát, majd kart karba öltve a pódium elejére léptek és meghajol­tak a násznép előtt. Óriási tapsvihar tört ki, mindenki az emelvény kö­zelébe akart férkőzni, hogy jobban lássa a japán fele­séget és a jugoszláviai ma­gyar férjet... Valaki egy szfínes könyvet nyújtott fe­léjük, egy ghanai ifjú hölgy színes sálat adott J ajándékba nekik, mások apró emléktárgyakat, nép­viseletbe öltöztetett babát tettek a pódiumra a fiatal pár elé. A zenekar közben ismét rázendített a világ minden{ táján ismert slágerekre. < A férj karját nyújtotta, s táncra kérte az ifjú asz-{ szonyát. Erre aztán táncra, perdült a násznép is, s ropta-ropta hajnalig ... Mindez történt pedig Vár­nában, az eszperantisták világkongresszusán. S az ifjú pár azóta is boldogan i él Jugoszláviában,, ha köz- T ben át nem költöztek Ja- 7 oánba.... 1 (szilvás) Manapság egyre többen vannak olyanok, akik egy szép napon elhatározzák, mától kezdve pedig festeni vagy szobrászkodni fognak, illetve a fényképezőgép se­gítségével valósítják meg önmagukat. És teszik ezt minden idegeskedés nélkül, nagyon komolyan és mély meggyőződéssel. Ha még pályázatot is hir­detnek a bátorításukra, ak­kor már senki és semmi nem bírhatja őket arra, hogy az ecsetek és a vésők tucatjait nyüjék el, a fényérzékeny papírok íveit használják fel. Aztán jön a zsűri és megál­lapítja, ez első, az második díjat érdemel, amaz pedig a szövetkezet nagydíját. Min­den tehát a legnagyobb rendben, az amatőrködésre áldás és elismerés, valahai olyan vélemény sejtetése, hogy az amatőrök nélkül nem is lehetne igazi művé­szet ezen a földgolyón. A kissé élesre fent kifeje­zések azért tódultak elő, mert sokadmagammal meg­néztük a gyöngyösi művelő­dési központ előcsarnokában a jubileumi kiállítást. Vajon most csupán a szabad idő eltöltésének valamiféle vál­tozatáról van-e szó, vagy azt gondolja mindenki, hogy ezeken a képeken és szob o- kon tetten lehet érni a mai magyar művészeti élet egy sajátos részét, egy tájnak, egy etnikai egységnek a sa­játos önkifejezését? Ettől a feltételezéstől kellene meg­kímélni mindenkit. Marad­junk az alapozó szándéknál: amatőrök jelentkezését vár­ták és valósították meg ez­zel a pályázattal, amelynek összegezését adja a kiállított anyag. Az a képanyag pedig, ami itt látható azt a megállapí­tást 'juttatja eszünkbe, hogy manapság divat a naiv fes­tészet. Igen, divat, mint a farmer, vagy a virágos ken­dő a vállra vetve. Egyre több naiv festőt fedezünk fel, olyankor is. amikor nem fel­tétlenül lenne rá szükség. Szőllősi István csendéletei és Lénárt Ferenc Ecsédi há­zak című képe a sor elejére valók, de bizonyos utánér­zés feltételezését kényszerítik ránk. A naivság jegyében született meg Molnár József legjobbnak tartott faberaká­sa, a Négy szürke ló is. Téíapó-impsso, túrák, szakkörök Á megyei úttörőház szünidei programjából A Hámán Kató Megyei Üttörőház decemberi ese­ménynaptára már a téli szü­nethez igazodott: több játé­kos, sport- és mesedélutánt tartanak majd, mint eddig. Természetesen nem hiányoz­nak az úttörők képzését szorgalmazó programok sem. Tlyen lesz például — mind­járt a hónap elején — az úttörőtanácsok képzésfelelő­seinek megyei találkozója, vagy a tisztségviselők szak­próbája. Az egri kisdobosok részére ötödikén, kedden tartanak vidám télapóünnepséget, ahol a játék és szórakozás mellett az ajándékozásra is sor kerül majd. A természet-, barát-szakkör december 16- ára tervezett téli túrát az Eger—Nagyeged—Bükkbérc —V úrkút—Síkfőkút—Eger útvonalon. A játék- és a meseszoba állandóan nyitva áll a pajtások előtt. Érdemes megemlíteni a tartalmas szó­rakozást ígérő Játssz velünk és a Kisdobosok vagyunk cí­mű összejöveteleket. A hó­nap közepétől már szinte minden esemény a kará­csonnyal kapcsolatos. Fenyő­ünnep, karácsonyi bábelő­adás, verskedvelők találko­zója és az úttörömozi újabb filmjei szerepelnek az ünne­pi műsoron. A technikai biztonság és jártasság már kicsit sem kétséges Korom Vellás Imre metszeteinél. A Száradó ru­hák hangulata feltétlenül hat a kíváncsian nézelődőre. A biztos ecsetkezelés a szak­mai ismeret fölénye látszik Fehér Sándor Piroskendős nő című képén, amelynek emberábrázoló törekvése is hangsúlyt kap. A fafaragások közül a tisz­ta naivitás, a belső indula­tok feszítőerejének szaba­don engedése Csárdás Fe­renc szobrain érződik a leg­határozottabban. Ilyen a Li­batolvaj és a Sergő című munkája. Nála már míve­sebb munkát mutat be Jak­kel Mihály özvadászat című fa féldomborművén. A tudatosság Soós Sándor fakompozícióin az első pil­lantásra felismerhető. Szán­déka a fa felső héjának, ré­tegének lebontása úgy, hogy alóla felsejlődjék az ember, az alak, a kompozíció, mint ahogy az Anyja lánya című szobrán látszik meg a leg­teljesebben. A legtovább Binder Ildikó Monotipia 1—2. képeinél né­zelődtünk. Feszesség, mér­téktartás, igényesség, drámai sűrítés és a lélek mélyten­geri áramlatainak megérzése tartott ott percekre. A fotók közül Lövei Sán­dor Portré és Hegedűs Sán­dor Koncentrálás című képe rögzített egy-egy pillanatot, annak hangulatát is vissza­adva, mintegy igazolva a té­telt, hogy az objektív soha sem objektív, mert mindig a fényképező szándékát hor­dozza. Végül is: örültünk a kiál­lításnak, amely arról győzött meg bennünket, hogy a képzőművészet vonzása egy­re erőteljesebben érvényesül a különböző társadalmi ré­tegekben. (G. Molnár F.) Fazekashál gédségével mentegetőzött a kőműves: — Valamivel ezután is foglalkoznom kell, kisku­tyám. Megölne az unalom! Danka lehangoltaq fejezte ki fonák elismerését: — Te legalább őszinte vagy. — Velem aztán ne köte­kedj, mert megjárod! — Rendben van — állt eléje megadón a karcsú Dan_ ka. —: Nyugodtan üss le. Zoltánban kétségtelenül nagyobb volt a jóérzés, mint a lángelme. Visszakozva szájait. — Attól, hogy melós az ember, még lehet gógyija. Igenis jól jön az a dohány. Bízd csak ránk. A Burjánok ehhez jobban értenek. Ha nem szívóskodsz annyit, ra- jongani fogok érted. De ha rapliskodsz, isten bizony úgy csinálok veled, ahogy a rossz íattyúkkal szokás. — Kecsegtető kilátás. De ha nem haragszol, emlékez­tetnélek, hogy véletlenül ép­pen az én lakásomban va­gyunk. Itt még te sem ígér­heted be a rokoni verést. Ezt nem kifogásolhatta Zoltán. Türelmét mégis el­vesztette, mérgesen ágált: — Vastag vagy, édesapám! — Tovább nem jutott. Fele­ségére főrmedt. — Gyere in- ru?.n. kiskutyám. Inkább i,a_ jo&mizsére járok vendégség­— Most az egyszer aligha. Paula az öreg Burján el­lenkezését kicsinyéivé pró­bált hatni az okvetetlenkedő tanárra. — Kitelik tőle, de nem va­lószínű. Remélem, a józan­sága ezúttal is nagyobb lesz, mint a konoksága. — Szóval zsarolni akarjá­tok? — vette elő epésebb kedvét Danka Károly. Dezső vésztjóslón nyalo­gatta pipája csutoráját, még­sem lépett arénába. Edit in­tette is a tekintetével, hogy maradjon nyugodtan. Inkább maga próbálkozott panaszko­dó kérleléssel. — Most nem az apánkról van szó. Hanem rólad, ötünknek az a véleménye, hogy érdemes nekivágni. Er­re te tüntetve elllenzékbe vonulsz. Könyörgöm, légy belátással. Ne ellenkezz ve­lünk ... Z Hegerszetren avatták fel az ország első fazekasházát, ahol a Czugh család tagjai: OíMMmM 1978. december !.. péntek Czugh Dezső népművész. Nagy Zoltánné Czugh Gyön­gyi és Czugh Miklós, az egy­kori őrségi fazekascsalád le­származottai készítik a már országszerte híres Czugh- félc kerámiákat. ÍMT1 fotó — Kiss Ferenc fel. — KS) — Ügy is van — ejtette oda pont gyanánt a bunkót Zoltán, aki a frissen meg-1 győzöttek hevességével kelt a terv védelmére. — A csa­ládi békét senki ne merje bántani. Keccselünk újra és kész! Rózsi úgy féltette férjét, mintha az zsenge nebáncsvi- rág lett volna. — Már mégint beléártod magad?... A mamiasz boldogók gyen­A nyugdíjas Szép volt az ünnepség. Búcsúztatás, ajándék, virágesoj kor. úgy minden, ahogyan illik. Negyvenkét év bizony hosz- szú idő még olyan helyen is. ahol jól érzi magát az ember. Beszélgetünk. Cserzett arcbőrű munkás Gazsi bácsi. Nem sok szavú, de amit mond. sokáig nem felejti el aa ember. — Tudja! Az első nyugdíjasnap volt számomra a leg­hosszabb. A vekkert csak úgy, mint máskor, megszokásból felhúzta az asszony. Hajnali ötkor csörgött. Már felültem az ágyban, amikor eszembe jutott: Nyugdíjas vagy, Gazsii Senki sem vár rád a gyárban! Aztán szépen, sorjában elsorolta a legelső nap történe­tét. A komótos, hosszú reggelit, a kényelmesen elnyújtott ebédet, hogy teljék morzsolódjék az idő. Az asszonyt, a feleséget, aki titokban néha-néha kitörölt egy-két könny­cseppet a szeme sarkából. Az unalmas délutánt, a céltalan sétát, az örökkévalóságnak tűnő estét... — Az úgy volt, kérem, hogy éjszaka nem jött szememre álom. Fészkelődtem, forgolódtam az ágyban. Szinte égette testemet a nagy kockás dunna, amelyet az asszony rám nyomott. És ha már ébren voltam, gondolkodtam is. Sza­kadatlanul az járt az eszemben, hogy nem nekem való ez a tétlen öregség. Másnak találták ki a heverészést. az utcán való értelmetlen sérálgatást. Megszületett hát bennem az elhatározás, — Másnap hajnalban ötkor újra csörgött az óra. Egv percig sem vártam. Talpra ugrottam, felöltöztem a régi munkásruhába. Teavizet tettem a tűzhelyre. Mire az asz- szony felkelt, már az asztalon volt a reggeli. Nyolc óra előtt pedig ott ültem a tanácselnök irodája előtt. — Dolgozni akarok, elnök elvtárs! — Másnap összeverbuválódott a nyugdíjasokból állá javítóbrigád. Volt köztük ács, asztalos, lakatos, festő. Első munkánk az iskolatáblák rendbehozatala volt. Én a zárakat szereltem fel, majd a táblákhoz készítettem új akasztókat. Később házakhoz hívtak minket. Egy hónap múlva annyi volt a megrendelés, hogy nem győztük a munkát. Mindenki a nyugdíjasbrigáddal akart dolgoztatni, mert — mint mond­ták — ezek még a régi, jó minőséget adják... Az arca ahogyan beszél, nyugodt és elégedett. Sőt: büszke. Sorolja a megrendeléseket, előhozza a terveit. A1 nyári szünetben, legalább öt hétig az iskolában lesz dolog. A nyikorgó padokat kell kijavítani, gyalulni, festeni. Később a termelőszövetkezet kínál fel munkát. Most a helyi műve­lődési házban tevékenykednek. Nem találhatnak a munká­jukban kivetnivalót. Olyan szép lesz az, hogy hamarosan nem hiszi, hogy a környéken párját üthetik. A vassal bánó ember szilárdsága árad minden szavából,’ Az önmagát hasznosítani akaró öreg munkás tekintetében életkedv, derű ragyog. Mielőtt elmegy, olajos, kopott akta­táskájából — amely szíjon fityeg a nyakában — egy ková­csolt hamutartót húz elő. , — Ezt magának csináltam. Gondolom, elkel odahaza.' Aztán meg miért ne emlékezne erről is az öreg Gazsi szakira? Kikísérem egészen a kertkapuig. Az olajos fekete akta­táska újra a nyakában lóg. — Az urak a kezükben hordták, én meg a nyakamban.' Már elbúcsúzott, amikor egyszer csak váratlanul visz-’ szafordult. — Tudja! Ha én akkor, hajnalban, ^mikor csörgött az óra, elkeseredetten visszanyújtózom az ágyra, ma már nem is élek talán. Azóta is felkelek hajnali ötkor. Mert nekem mindennap nagyon sok a dolgom... Szalay István be, minthogy ide még egy­szer be tegyem a lábam. Az elhatározáshoz méltó haraggal vonult ki. Rózsi szeppenten követte. De ő nem akart örökre távozni. Esdekelve szólt a morcosán hallgató rokonokhoz: — Nem érdemes veszeked­ni... Hiszen olyan szépen megvoltunk eddig. Jussatok dűlőre valahogy . ., Figyelemre se méltatták. Ahányan voltak, annyi felé néztek, csak a távozó Rózsi­ra nem. Dezső szemrehányó pillan­tásokkal méregette Danka Károlyt. Neheztelés, lenézés, bosszúvágy tette ingerlé­kennyé. — Nem kell ám azt hin­ned sógor, hogy mindig gsak a tanároknak lehet igazuk. Épp oly nevetségesnek, mint sértőnek találta a fia­tal tanár azt a fölényeskedő hangot, amelyet következe­tesen használt vele szemben a kőfaragó. — Ki tart arra igényt, hogy igazat adj nekem? Válj meg a lakásodtól, ha minden áron nyolcszáz darab öt­százforintost akarsz imádat­tal átnyálazni. örülni fogok a boldogságodnak. De ehhez mi szükség van énrám? Ágaskodva csapott le rá a kőfaragó. — Így beszél, aki birtokon belül érzi magát! Jaj de nagy a mellényed! De hen­ceghetnél-e ilyen lakással, ha egyedül kellett volna ki­nyögnöd?! Danka nem bocsátkozott feleselésbe. Hosszú derekát sem nyújtogatta. Inkább visszahúzódott a kimértség fedezékébe. Bár a kőfaragó­val vitázott, szavait az asz- szonyoknak is szánta. — Rokonszenves ember vagy, Dezső, csak az a baj, hogy valahol elvesztetted a jóízlésed. Vegyem talán ajándéknak az otthonomat? Éppen úgy megdolgoztam ér­te, mint te a magádéért. Rendben van. a szakmunká­hoz nem érték. De rogyásig hordtam a maltert, kevertem a betont, cipeltem a téglát a kezed alá. Kubikoltam, ho­mokot, kavicsot, salakot ta- licskáztam. Amíg el nem ké­szült a vezeték, lajtban húz­tam ide a vizet, mint az öszvér. Egy évnél tovább trógeroltam minden este, minden vasárnap, minden ünnepnapon. Ennyi robot után talán csak jogom van a magaménak érezni az ott­honomat? — Már megint a gumiasz- I Ion pattogtok — békítette őket Paula, nem feledve, hogy a pártatlanság védel- m'-re szánta el magát. — M terűid magad, Dezső. Hi- s'm Karcsi még nem is I lia pontosan, hogy miről van szó. Lanka késedelem nélkül rr. g nyugtatta: — Miért ne tudnám. A kapzsiságról van szó. Mivel divat manapság a pénz után loholni, gyerünk hát, nehogy hülyének nézzenek bennün­ket a harácsolók. Az a sze­rencsétek. hogy keveset tud­tok ennek a szenvedélynek a veszélyeiről. Danka indulati hőemelké- dése láttán furcsa mód alább szállt Dezső hevessége. Hogy ne vádolhassák bunkósággal, megpróbálkozott a szelle­mibb viselkedéssel. Hadd lássák, partnere íud lenne a magát sokra tartó tanárnak is. — Jól figyelj, sógor, egy valódi kőfaragó n< ester be­szél hozzád. Elképzelheted, hogy kínos dolog a véső mellé ütni. pláne, ha érzé­kenyek az ember körmei. Fö­lösleges a veszélyekre hivat­kozni. Ezekkel én jobban tisztában vagyok, mint há­rom tanári kar együttv 've. De az előnyökkel is. amik ól viszont neked teljesen ho­mályos fogalmáid vâiinak. (èt*ytai'ukj

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom