Népújság, 1978. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-24 / 303. szám

Faluszéli ház, fenyőfával Nagy darab ég — nagy darab, hosszan elnyújtózko­dó rónaság, sokféle látóhatá­rig szalad rajta az ember tekintete. Unalmas. egy­hangú, semmitmondó táj ez a felületes szemlélőnek, an­nak, aki nem ismeri, s ép­pen ezért nem is szeretheti. Nincs annyi idő, hogy elfá­radhatna a vidéket pásztázó tek n et. A magasban olykor vadlibák csapatát látni, ki­mért szárnyalással húznak, nagy. hosszú V betűt rajzol­va az égre — sietve a holt Tárnára vagy a Majzik érre. S gyakran az utón járó sze­mébe tűnik, „mint egy tá­nyér krumplipaprikás” pá- rázva-gőzölögve egy-egy „piros palás rakás falucska”. „Itt is, ott is karcsú füst — remény — / tűnődni, merre szálljon,' / áll kicsit a ké­mény küszöb n ! és int a tá­jon ..Pontosan így állt elénk — Tarnamérától egy iramodásnyira — Tarnazsa- dány faluja. — Hol álljunk meg? Ta~ nácsháza, iskola... ? — tu­dakolta gépkocsink kormá­nyosa. — Valamelyik szélső ház­nál. — De melyik az a vala" melyik. ..TI — Amelyiket leginkább rokonszenvesnek látjuk... A Micsurin utca két vég­ső, háza közül választottunk. Balról egy öreg, fehérre me­szelt házacska, a kerítés mentén akácokkal és topo­lyafákkal. Jobbról a 28~as számot viselő épület jóval fíatalabbn-ak mutatkozott, amit az udvaron karcsúsko- dó sudár fenyőfa is igazolt. Csinos ház. takaros porta, s a ház falán fényes táblács­ka: „Tiszta udvar, rendes ház” Ez is csak amellett szólt, hogy ide kell betérni. Éppen kiszállhattunk a gépkocsiból, nem is zörget­hettünk a kapun, már tipe­gett is elénk a ház fejken­dős asszonya, kedvesen kö­szöntve. mint ismerősöket szokás. Nyomában tartott a férje is. kucsmás-csizmás jó darab ember. — Kit keresnek? — Éppen magukat... ! Csodálkozás, rövid ma­jrarázat jövetelünk okáról, aztán Nagy János és fele­sége nagv szívességgel befe­lé invitált otthonuk jó me­leg fészkébe. Tiszta, jól be­rendezett lakásba léptünk. — Isten hozta magukat...! — köszöntött még egyszer a ház asszonya bennünket az utcai szobában, itt húzódtak meg télidőre, hiszen minek fűtenék az egész házat. Mert nem akármilyen házról van szó — két szobából, konyhá­ból, kamrából és verendából áll, amihez csatlakozik egy külső kamra és nyárikony- há. — Szóval beszélgetni akarnak velünk? — így a gazda, bevezetőként, s mint­. egy magának mondva, hoz" zátuldott a kérdéshez. — Beszélgetni érdemes. Kár. hogy kiveszőben van ez a szokás már itt. faluhe^ lyen is. Valaha a beszélgé- tőestéken sok mindent ta­nulhattak az emberek egy­mástól; s amit tudtak, a haWsatózó fiataloknak is ad­ták tovább. Ritkán hallani mostanában azt. hogy: „De jóízűeket beszélgettünk...!” A beszélgetést természe­tesen családtörténettel kezd­tük: — Én itt születtem Zsa- dányban. akárcsak felesé­gem, Vastag Rózái. Apám családjában négyen voltunk testvéíek. és a feleségem is negvedrnaeával cseperedett Aztée meg mi Is felnevel­tünk együtt négy gyermeket Azoknak is van már mind családjuk Nyolc unoka ül­heti nálunk körül az asz­talt. Nagy János december 18­án töltötte be hetvenedik esztendejét. Majdnem azt ír' tam róla. hogy a hetvenen túl ballag, ám helyesebben lépdel frissen és szaporán, mivel erősebb az időnél. Felesége hatvanéves. Negy­venhat esztendeje kötötték házasságukat. — Hol, merre élnek, dől' goznak gyermekeik? Rózái mama egy kendő- igazítással jelezte, most övé már a szó. — Legidősebb gyermekünk. János, a szomszédban, Tar- nabodon lakik, és a tsz-ben dolgozik. Fejős. Ráragadt az apjáról ez a tudomány. Já­nosunknak három családja van. Következik Irén lá­nyunk, aki uevancsak a tsz-ben dolgozott, míg le nem százalékották a szive miatt. Neki egy fia van, ket­tő meghalt. (Közbeszólás az olajkályha mellől! „Azok nem számítanak szegé­nyek. .Egy szemviliantás a közbeszólásra: „Miért? Hát azok is csak voltak!”' Jó­zsef fiúnk a miskolci Lyukó- bányában dolgozik. Bükkáb- ránvban lakik, kettő a csa­ládja. Leskisebbik gyerme­künk. I ván is bányász, Fejér megyében. Kincsesen. Móron lakik. messze tőlünk, s neki is két gyermeke van. Írták. hogy karácsonyra hozzánk jönnek. Nagyon erősen várjuk, hogy itthon legyenek nálunk. A ház gazdája. Nagy Já­nos. ötödik éve nyugdíjas. Felesége ugyancsak tsz- nyugdíjas. csak azf. fájlalja, restelli, hogy pénz nélküli nyugdíjas. Beszélgetésünk során többször felpanaszol­ta, mennyire sérelmesnek tartja, amiért a tsz-tag fele­ségeket nem úgv becsülik, mint a tsz-tag férjeket, hat­ott ugyanúgy dolgozott, fá­radozott ő is. akár a csiz­más emberek. S nem is akármennyit dolgozott, fára­dozott! — Amikor a szövetkezetét szervezték 1949-ben, mi már az első nap beléptünk. Veit egy tehenünk, két-három hízónk és négy hold jutta­tott földünk. Nem sokan kezdtük a szövetkezetét, ta­lán 15—16 család lehettünk. Táncsics Mihályról neveztük el azt az első szövetkezetei. Nagy János és felesége sok kemencéből ettek már kehyeret. — Jó munkás volt az én uram. Még Adácsra is át­hívták az ottani szövetkezet­be fejősnek. Sokat eljött hozzánk az elnök, s addig taposta az uramat, hogy vé­gül kötélnek állt. Én vele tartottam. Huszonnyolc te­henet gondoztunk együtt. — Kézzel fejtük a jószá­gokat. Aztán visszatértünk utána már géppel is fejtem, itt. a zsadányi majorban... Éppen reggelijük befejez­te után kezdtük a beszélge­tést. Friss túrót és tejet ka­vartak össze — ez volt a reg­gelijük, kenyérrel. — Az én gyomrom sajnos nem bírja már a húsfélét — magyarázta János bácsi. — Tulajdonképpen hogyan telik el egy napjuk? — A mai napra én egy kis favágást terveztem. Felesé­gem Irénnek szokott sokat segítem, különösen, hogy most is beteg. Ha nincs a lá­nyunknál, akkor hímezget, varrogat. Van rádiónk, tele­víziónk. És nézze csak, most hozta a postás, régóta járat­juk a maguk újságját és azt első betűtől az utolsóig átol­vassuk. — És nem unalmasak, egy­hangúak a napok? — Szó se lehet ilyesmiről minálunk. Tudja, minden napkelte ígér valami újat. Pataky Dezső Kőbányászok között, Egerbaktán ünnep a hegyek között December havában jő hí­rek szállingóznak az eger- baktai kőbányáról. S amiről beszélnek, azt a Mátra vidé­ki üzentek igazgatója, Kocsis István hivatalosan is meg­erősíti Recsken. Való igaz — mondja —, hogy a nyolcvan dolgozónál alig valamivel többet számláló lelkes kis kollektíva még mikuláskor teljesítette éves tervét. Ugyanekkor egész esztendő­ben ez a gárda végezte leg­kiegyensúlyozottabban a dol­gát! Őszinte és szép szavak ezek a hegyek között meghúzódó munkahelyről. Az elismerés láthatóan jólesik Nagy Mik­lós üzemvezetőnek is, aki­nek éppen névnapi örömét tette teljesebbé a korai évzá­rás. — Boldog voltam s boldog vagyok, hogy sikerült a prog­ram — magyarázza —, mert a feladat cseppet sem lát­szott könnyűnek. A kőterme­lés mellett ugyanis elő kel­lett készítenünk egy új bá­nya nyitását. Mindennapi munkánkon túl, nem keve­sebb, mint 25 e?er köbméter-, nyi meddőt tn'rarttottunk el a művelés útjából! Amit emleget, önmagában is jelentős. Egarbaktán azon­ban — mint később kiderül — valójában többről, jóval többről van szó. Nemcsak egyszerű mennyiségi többlet­ről, hanem a minőségi javu­lásról is. A termékeken be­lül nőtt a jobb pénzért elad­ható árutömeg is. Munka közben takarékosabban bán­tak az anyaggal, energiával. Például kevesebb robbantó­szert használtak a „jövesz- téshez”, a gépjavításoknál meglevő, régebbi alkatrésze­ket is hasznosították. Az üzem négy szocialista bri­gádjának összesen 216,5 ezer forintos megtakarításából vé­gül is 470 ezer lett, s noha az év megkezdése előtt vesz­teséggel számoltak, 1978. tu­lajdonképpen mégis nyeresé­gessé vált. — Külön nyereségünk, hogy baleseti statisztikánk is javult — mutatja a naplót az üzemvezető.* — A korábbi néggyel szemben az Idén, hogy „el ne kiabáljam”, mindössze egy sérülés tör­tént, s az is kevesebb mun­kakieséssel járt, mint a tava­lyiak. Ám hadd tegyem mindjárt hozzá: kimondottan fájt most is. Mert az illető tulajdonképpen jó szándéká­nak esett áldozatául. Gépko­Nemcsak egy levél N< ]em nehéz különbséget tenni a borítékra írt címzés és a levél belső so­rainak betűi között. A kockás papírra rótt, bi. zony tálán vonalú sorok minden betűjével ugyan, csak meg kellett küszköd­nie annak, aki ezt a pana, szos sóhajtást megfogalmaz, ta. Mennyi időbe telhetett, amíg egyáltalán rászánta magát, hogy kiadja sanya­rú sorsát másoknak, kitere­gesse keserveit azok előtt, akik eddig a létezéséről , sem tudtak, akik előtt ő csak egy idegen, beteges, köny. nyekkel viaskodó öregasz- szony. — Segítsenek rajtam, ha lehet — állnak össze a resz­kető kézzel írt vonalak a papíron. — Én egy elkese. redett, 84 éves, tehetetlen öregasszony vagyok. A szo­ciális otthonba akarok men. ni. Kértem a tanácselnököt, legyen szíves az érdekem, ben érdeklődni. Annyi volt a válasz, nincs hely. De én nagyon rá vagyok szorulva a segítségre, hogy minél előbb ott lehessek. Az ok az, hogy a lányom is. saj­nos, ágyban fekvő beteg már egy éve. A lányomat is a férje gondozza, ö is már 65 éves ember. nem képes mindkettőnket gon. d.ozni. Siralmas az életem. Nagyon fájnak a lábaim, álig bírok ide,pria •npogni. Ezek után nagyon kérem, segítsenek rajtam, hacsak lehet. Ha valahol lenne hely. Bocsássanak meg érte, hogy elég kusza az írásom, de nagyon reszket a kezem. Ezer bocsánatot kérek a le­velem zavarásáért. Az aláírás: özv. Németi Lajosné, címe: Ludas. Imre utca 104. Az ember szíve összeszo. rul. Mit lehet itt tenni? A szociális otthonokban való. ban nincs hely. A község vezetői bizonyára szívükön viselik az öreg néni sorsát, de ők nem képesek a nincs- bői férőhelyet varázsolni. Kit terhel mulasztás? A néni mellett ott van a fia, akinek egy másik, ágy. ban fekvő betegről is gon. doskodnia kell. És ha a fiú­val, az élete derekán ugyancsak túllevő férfivel is történik valami? Miközben az ember ezen a nehéz helyzeten tűnődik, visszacsengenek benne az írás szavai, amelyek ugyan a maguk valóságában csak némán közvetítették a le. vélíró gondolatait, de még­is hangosan jajdultak. Mennyi csendes, bátortalan és esettségében is világos gondolat bújt elő a ceruza alván.vszürke hegye alól. \ szellemi frisseségnek ez a foka akaratlanul is ámu. latba ejti a levél sorainak silabizálóját. Micsoda erejé­be tellett az idős asszony­nak. bogv a múló évtizedek sok-sok goneHa. kevéske örö­me és csalódása ne törje csivezetőktől meglehetősen szokatlanul, segíteni akart a rakodásban. Pilótaként kézbe vette ő is a stangát, hogy a bedöntőbunker rácsán szét­verje az összetapadt köve­ket, s közben elfelejtett el- ugrani egy támadó sziklada­rab elől. Ami aztán óhatat­lanul a lábára esett.. Ahogy a bányajárás sorén észrevenni: a lelkesedés, az igyekezet, a szorgalom — a legkevésbé sem egyedi eset. Miközben az üzemvezetővel „nyakunkba vesszük” a tele­pet, hegyet-völgyet járunk, körös-körül tanúi lehetünk a becsületes munkának. Noha az 1972-es általános fejlesztés óta mindenütt gé­pek segítenek az emberek" nek, az egyik meredélyen ketten is melegítik magukat a csákánnyal. — Néha bizony még szük­ség van ilyenre is — halljuk az egyiküktől, Mata Zs. Jó­zseftől, miközben néhány pillanatra abbahagyja a fa­gyott, kemény terep csépelé- sét. — Most például lefolyót csinálunk, nehogy megsza­ladjanak vízzel a robbantás­hoz fúrt lyukak. Mert éppen az év utolsó, persze, csak kisebb, robbantásához készü­lünk. Az ember, különben lő- mester. Kapóra jön, hogy megtudom. — Vajon, hogyan tudtak spórolni azzal a robbanó­anyaggal?' — kíváncsisko­dom, rákérdezvén az üzem­vezető korábbi szavaira. — Nincs annak különösebb fortélya — válaszolja. — Egy kicsit sűrűbben fúrunk, s ígv egy robbantással elintéz­zük azt is, amit máskor az aprításnál szokás... A társát: Erős Ágostonnak hívják. Tréfálkozásra csábít a neve: — Tényleg erős? Megérti a mókát, nevetve válaszolja: — Ha harminc esztendeje ide járok, talán... Mindig bírtam a munkát, nemigen betegeskedtem. Pedig igazán sok mindent próbáltam a bá­nyában! Csllléztem, olyan kézi fúróval dolgoztam, amit bunkóval kellett verni, hogy mélyebbre hatoljon. Kötélen jártam a sziklafalat, háta­mon hordtam fel a lőszert egyegy robbantáshoz, öt­venkilenc esztendős vagyok, már a pihenésen kellene gon­dolkodnom. Nevetni fog: ne­kem meg az jár az eszembe, hogy ha hívnak, nyugdíjasán is visszatérek... ! Miközben beszélgetünk, ránk köszön a robbantómes­ter, Bozó Béla. — Aggaszt az a víz oda­lenn! — mutat mellettünk a mélybe, ahol természetesen, már jégpáncél feszül. — Fel­feltör ez az átkozott talajvíz, félek, hogy nagyon megnehe­zíti majd az új bánya nyitá­sát. Az új fejtést emlegeti — miközbén még a réginél is hátra van legalább két nagy robbantás. — Mikor tervezik az el­sőt, a legközelebbit? — Majd csak újév után, január 2-án. Mert a két ün­nep között már nem dolgo­zunk. Az esztendő utolsó napjaiban úgysem vennék már át a kövünket sehol, ezért még korábban úgy döntöttünk, hogy előre le* dolgozzuk ezt a kia időt. Így is lesz legalább 16 ezer ton­nás terméktöbblétünk, ami elég áz induláshoz. Mire még elfogyna, a többit ismét hoz­zátesszük! Fölöttünk porol, füstöl a fúrógép. Fiatalembert szólí­tok meg a magasban: — Ügy hallottam, hogy in-• nén ment katonának, s a lé­szerelés után sem kívánko" zott máshová. Vajon mi tartja itt, ahová maholnap, mint mondják inkább csak javakorabeli, idősebb férfiak jönnek? — Bár Egerben dolgozik; kőbányász az apám is — vá­laszolja Szálkái József. — S ide, a baktai bányába jár à sógorom, meg sok jó bará­tom is. Közel van, megtalá­lom a számításomat, jövőre a másik szakmámban vizs­gázom. Miért mennék hát násfelé... ? Később, a törő- és osztá- yozógépek üzemrészében ijabb „formabontóval” fu- unk össze. Tisza Miklósáé óeszéli mosolyogva, hogy ép­penséggel ő sem jav.akorabé- i, nem idősebb még, s nem s férfi. Ráadásul már éppen lét éve dolgozik itt, s nem is az egyedüli nő, egész csa­patra való van belőlük! Be­osztására nézve ugyan gép­kezelő, de ha kell, maga is szerszámot vesz a kezébe s nekiesik a kőnek. Egy idő óta kétműszakos, dé járt már háromba is. Könnyűnek éppen nem könnyű, amit csi­nál, de úgy érzi: nem vá­lasztott rosszul. Jó a társa­ság, a munkát megbecsülik. S kell-e ettől több.. ? f Gyóni Gyula meg lelki erejét, agyának élességét, gondolatainak tisztaságát? Ilyen világosan, ilyen pontosan fogalmaz ebben a korban, az élete kilencedik évtizedének derekán, ez ön­magában is tiszteletet pa­rancsol. Valljuk be, egy kis enyhe irigységet is ki. vált. Azt a furcsa és önkén­telen gondolattársítást is, hogy vajon a mai derékhad­beliek képesek • lesznek-e ilyennek megmaradni nyolc, vanadik életévük múltán? Egyáltalán — hányán tud­nak majd puszta létezésük­kel is megbirkózni az évti­zedek rohanó majd lassuló ritmusával ilyen távon? Ne sóhajtsunk saját esen. dőségünk tudatán, amikor másik társunk nyújtja ki felénk segítséget kérő ke­zét. Látjuk ezt a görcsökkel kifaragott, bütykös ujjú ke­zet magunk előtt? Mit tehetünk érte? Érte és másokért, a hida­si özvegyasszonyért és minden más özvegyért, nő. ért és férfiért, aki nem te. hét arról, hogy életereje múlóban, hogy nincs táma­sza. mert akinek a vállába kapaszkodhat esetleg, az maga is gyámolításra szó. rul. Mert tennünk keik Nem Iphet azzal lezárni a Néme­tinél? és Szabó Péterek se1 gélykérésél. hogy: — Lehetőségeink nem ad. mk arra módot, hogy ké. résüket teljesítsük. Amikor magunk is tehe­tetlen gyerekek voltunk, ba­junkban, betegségünkben kaptunk-e olyan választ, hogy: — Sajnos, fiam, nem te­hetek érted semmit. Nekem dolgoznom is kell, Időm sincs rád, mert a tervet ne. kém is teljesítenem kell, különben is, kevés a pénz itthon, rajtad kívül a test­véreidről is gondoskodnom kell, nincs más hátra tehát, valahogy bírd ki ezt az egészet, majd lesz valami. Ne tessék mosolyogni. Groteszk és kiélezett hely­zetet írtunk le? Valóban azt És ha most ebbe behe­lyettesítjük a magukra ha. gyott, mai öregeket? Felelősségünk értük két­ségtelen, mindaninyiukért. Ha más okból nem, önös érdekünkből is. Mi is le­szünk, reméljük, idősek, öregek, akik nem tudnak mások segítsége nélkül élni. És ha mi nyújtanánk ki vékony csontú. csupa bőr­karunkat úgy, hogy senki nem nyúlna utána, akkor mit éreznénk, gondolnánk azokról, akiknek akkori mindennapjai csak azért lehetnek olyanok, mert elő­készítésükkor a mi verejté­künk is bőven gyöngyözött a fáradozásban, a munká­ban? Akkor mit éréznénk mi? Mindjárt más színt kap minden, ha a saját bőrünk, re kopírozzuk át a ténye, két. Gondoskodni az idősek. ről, ez bizony, társadalmi kötelesség. Van mit ten­nünk. Nemcsak kötelesség­ből, hálából is. Eszünk és szívünk szerint is. Milyen egyszerű is lenne. Megint szavak csengenek bennünk vissza, arról, mennyire fe­lületesen bánunk olykor anyagi javainkkal, mennyi, re könnyelműen elpazaro­lunk értékeket és munka, erőt, milyen könnyed váll­rándítással intézünk el egy­egy józan felszólítást, ha a megfontoltabb cselekvésre buzdítanának vele bennün. két. Pedig a megoldás kulcsa ott a kezünkben : özv. Né- metinéfc és Szabó Péterek nyugodtabb öregsége, biz. tomsága is attól függ, meny. nyíre vesszük komolyan kö­telezettségeinket az eszter­gapad mellett is, az íróasz. tál mellett is, az igazgatói és elnöki székben is. Elveinket így szembesíti velünk maga a köznapi élet. Olykor egy ilyen, reszkető kézzel írt levél kell hozzá. És akikor a csontunk veié. jéig hat a felismerés: nem a szép szavak, hanem a tét- tek a fontosak. A te, az én, a ti és a mi cselekedetein, ken múlik minden, de min­den. J ondold meg, barátom! 6 fgmf) ' © üü 1915. december 21, vasáráig

Next

/
Oldalképek
Tartalom