Népújság, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-19 / 273. szám
*AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*A^AAA^AAAA^^AA/WVS/WV\AA/WWW Formák és formalitások A sötét ruhás férfi, kellő komolysággal, sőt méltósággal odalépked a hatalmas terem még üres elnökségi asztala mögé, finoman hármat köhint a mikrofonba, hogy a teremben egy szemvillanás alatt elcsitul a zsibongás. A három köhintés, a sötét ruhás férfi komoly és ünnepélyes tekintete a konferenciának a kezdetét jelenti. Mindeddig csak készültek rá, tervezték, szervezték, de most ez a három köhintés, mintegy gongot jelent a nagy szellemi produkció megkezdéséhez. A sötét ruhás férfi köszönti a konferencia résztvevőit, néhány rövid szóval méltatja a konferencia jelentőségét, majd a megfelelő formák szerint megteszi javaslatát a konferencia elnökére, elnökségének tagjaira, a jegyzőkre, a hitelesítőkre. És a neveket, a funkciókat rendre meg is szavaztatja a küldöttekkel. Sőt, rendre azt is megkérdi, van-e valakinek esetleg más javaslata. Nincs, egy ilyen konferencián, amelyet gondosan, céljának és feladatának megfelelően készítettek elő, talán még soha nem fordult elő, hogy a küldöttek ne értettek volna egyet a „sötét ruhás férfi” javaslatával. Hogy akkor minek az egész? Így követelik meg a formák. Az ember anyagi, szellemi létezése a társadalomban formák között zajlik le. A politikai élete is természetszerűleg. Nem zsákruhát visel, hanem öltönyt például, amelynek szabása, formája van. De ha zsákruhát viselne is, annak is lenne formája: zsák. Az arra érdemes és értékes dolgoknak megadni a módját, azaz a formáját, az elválaszthatatlan magától a dologtól — és az embertől. Nem attól lesz házas a férfi és a nő, mert fehér menyasszonyi ruhában áll az gnyakönyv- vezető elé az ara, mert zeng a nászinduló, mert ott a rokonság színe-java, hanem attól, hogy az anyakönyvvezető a kölcsönös „igen”-ek után házastársaknak nyilvánítja őket. Mégis, a legtöbb ember kisebb, vagy nagyobb lagzit csap, formát ad az esküvőnek. És ez így is a természetes. Lévén, hogy az esküvő általában az ember életének egyszeri és mélységesen szép és nem kevésbé döntő aktusa. Meg kell adni hát hozzá a formát. Az esküvőnek is. A konferenciának, az értekezletnek is. Bejön egy overallos ember, fázósan dörzsöli össze a kezét, most szállt le a traktor nyergéből és hiába, más ma már a világ a traktorokon és körülötte, de ahol a szabad ég a műhely, ott csak megfárad, odafázik az ember. Az overallos sietett, mert gyűlés lesz. a szövetkezet számára fontos gyűlés, elmaradni róla, dehogyis akart. Meg nem is tehette volna, mert ő az elnök itt. A levezető elnök. 0 tesz majd javaslatot a nem túl nagyszámú résztvevőnek — okos, hogy csak viszonylag keveset, a témához értő és szólni tudó tagokat hívtak meg — az elnökségre. Mert nálunk egy valamirevaló megbeszélés nem attól lesz valamirevaló, hogy „mire való", hanem attól, hogy van-e elnöksége, avagy nincs. Ha nincs elnökség, akkor az csak egy röpértekezlet lehet. Így tehát az overallos elvtárs megszavaztatja a nyolcfőnyi elnökség tagjait egyenként, amelyben természetszerűleg ott ülnek a felsőbb szervek képviselői is, meg a jegyzőt is, meg a jegyzőkönyv hitelesítőit is. Mindegyiket külön-külön, aztán mindegyik után megkérdezi azt is, van-e valakinek más javaslata... Mert, hogy így dukál, ha már egyszer a szocialista, meg a szövetkezeti demokráciáról van szó. Adjuk meg ennek a demokráciának, ami jár. Megadják. Mindent mindenki megszavaz, mindenki elfoglalja a helyét, az elnökségben majdnem hogy többen, mint a széksorokban. És a formáknak eleget téve megkezdődhet végre az értelmes tanácskozás. A formáknak? Dehogyis. A formalitásoknak csak. Mert mi az isten csudájának ez az egész és sajnos megszokott értekezletesdi, demokráciásdi játék? Kezdhetnénk talán ott, hogy egy kis közösségben mindenki ismeri a másikat és azt is tudja, hogy analfabétát nem bíznak meg jegyzőkönyv vezetésével például. Persze, hogy megszavazza azt, aki munkatársa, tíz éve irodista és persze, hogy eszébe sem jutna demokráciájában sértve érezni magát, ha csak bejelentenék, ki a jegyző, meg kiket tisztelnek meg az elnökségi hellyel. Ha egyáltalán kell elnökség, s ha egyáltalán bárkit ilyesmivel kell — ilyen körülmények között! — megtisztelni. Nem szólva arról, hogy az effajta hercehurca, a formák helyett ezek a formalitások a hasznos megbeszéléstől veszik el a drága időt, - egyrészt. Másrészt a majmolással a valóban fontos és ünnepélyes pillanatoknak veszik el a súlyát, tekintélyét: a formalitások a formát deformálják. E sorok írójának megadatott — gondolom másoknak is már — ama élmény, hogy szinte a páni félelem fogta el az egyedülléttől ott lenn-' a hallgatóság sorai között. Mígnem aztán bátorságot, erőt és nyugalmat az elnökség tagjainak igen szép számából meríthetett. Távol álljon tőlem, hogy bármiféle forgatókönyvet írjak a különböző szintű és rangú értekezletek, konferenciák, tanácskozások, gyűlések, megbeszélések lebonyolításának formáit illetően. A társadalomtól nyert meghatalmazásom csak újságcikkek írására és nem értekezletek illemkódexének elkészítésére szól. Mindazt mit írtam, annak diktálója a személyes tapasztalat volt és az ok, sőt a jog hozzá, hogy sorsom azzal vert meg: többet járjak különböző szintű értekezésekre, mint egy ebben átlag ember. így hét több a tapasztalatom is e téren. Higgyék el: „megdolgoztam” ezért. Védjük meg hát, ne csak vizeink, de értekezleteink levegőjének is a tisztaságát azzal, hogy a formákat megadva hol, milyen dukál, száműzzük onnan a formalitásokat. Hogy hosszabb életünk legyen a földön. Mert a hosszabb élet — ugye? — több lehetőséget ad az értekezleteken való részvételre. Akár elnökségi tagként is. B iatalasszony jön a téren. Hideg az őszi délelőtt, lábainál szél zörgeti, terelgeti a vadgesztenyefák nemrég még szép, de már ösz- szeaszott, száraz leveleit. Szemrevaló is, csinos is, s hozzá kedves a fiatalasszony, nem veszi rossznéven a szokatlan kérdést: — Tudja-e, ki volt Mali- novszkij marsall? Főhadiszállás Hevesen Á marsai] és az emlékezet — Persze, hogy tudom: szovjet hadvezér — mondja, és barátságosan mosolyog. — És vajon járhatott-e itt Malinovszkij? Felhő fújja el a derűt az asszonyka homlokáról, úgy töpreng, de nem tudja. Szinte bocsánatot kér, s kellemesen rekedtesre vált a hangja: — Nem... nem tudom..., de mi még csak négy éve lakunk itt. Az az igazság, hogy nem nagyon van oka szégyenkezni a fiatalasszonynak: a majd tizenkétezer lelket számláló Heves nagyközségben a fiatalabb nemzedék tagjai közül akadnak néhá- nyan, akik hirtelenében nem tudnák megmondani, hogyan is hozható kapcsolatba Heket, s jelentős része volt az újabb sikerek elérésében. A történelmi eseménynek jelentős teret áldozott a Heves története című könyvében dr. Grúz János, a nagyközségi tanács elnöke. „A szovjet csapatok november 14-én szabadították fel Hevest — írja. — A fasiszta alakulatok részéről Hevesen ellenállás nem volt, így szinte egyetlen lövés nélkül szabadult fel községünk. Hevesen egy szovjet katona halt meg, akinek és rajta keresztül minden szovjet hősnek — szimbólumként — a tanács háza elé hősi emlékművet állíttatott a község 1958-ban. A felszabadulást követően még egy hónap sem telt el, amikor a szovjet parancsnokság részéről kiürítési paA ház, a Deák Ferenc utcában, amely egykor a főhadiszállás színhelye volt. Falán emléktábla hirdeti: „Örök hála R. Malinovszkij marsallnak.. , (Fotó: Szabó Sándor) vessel a híres marsall neve. Pedig... Malinovszkijra büszke Heves. 1944. november 14. a fel- szabadulás napja volt. Harmincnégy esztendeje történt, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Heves azon a napon és a rákövetkező napokban, hónapokban lényegesen több lett, mint „egyszerű” felszabadított település: a további felszabadító harc egyik központja volt. Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka itt rendezte be főhadiszállását A nagy orosz hadvezérek méltó utódja innén irányította a további hadművéleterancsot adtak ki. Minden hevesi lakosnak el kellett hagynia a községet, így a környező tanyákba és falvakba költöztek. Ezek utána 2. Ukrán Front főparancsnoka, Malinovszkij marsall a családjával a Bruckner-féle házban lakott, mivel a főhadiszállást Hevesen helyezték el." A könyvből, valamint a helybeliekkel való beszélgetésekből az is kiderül, hogy Malinovszkij marsall a hatvanas években kétszer is járt a községben, s annak vezetőivel baráti beszélgetésekén elevenítették fel a hajdani idők nehéz, dé hősi emlékeit. A tiszteletére rendezett díszebéden Malinovszkij 1963-ban a következőket mondotta: ,,Tizennyolc évvel ezelőtt nem ilyen körülmények közt jártunk itt, Hevesen. Még éjszakánként is a térkép fölé hajolva azon dolgoztunk, hogy a magyar népet minél kisebb ember- és anyagi áldozattal szabadítsuk fel... ” Nagy Károly, a járási hivatal jelenlegi elnöke jóf emlékszik a marsall látogatására. Június 13. volt, és a II. világháború óta akkor először járt újra itt, Hevesen. A községi tanácselnöki szobába mentünk, és azonnal egy térképet kért, hogy megkeresse egykori lakását, ahol oly sok nehéz napot és éjszakát töltöttek, s ahol kidolgozták Budapest és Becs felszabaditási tervét.. Mindez megfelelően illúsztrálja, milyen fontos szerephez jutott ily módon a köíség a fasiszták feletti győzelem végső kivívásában. Ha a mai, a fiatal nemzedék tagjai közül nem is mindenki tudja ezt, akkor is élő valóságként kell elfogadnunk a tényt: a hevesiek őrzik szívükben és emlékezetükben ezt a hősi korszakot és büszkék rá. Sokan tudnak apróbb-nagyobb történeteket mind a község felszabadításáról, mind az azt követő kitelepítésről, mind pedig a Malinovszkij-látogatá sokról Ezek során mesélte el a marsall azt is, hogyan esett Hevesre, mint leendő'főhadiszállásra a választás: fekvése stratégiai szempontból nagyon jónak bizonyult, s igen alkalmasnak látszott arra, hogy a további hadműveleteket innen irányítsák. Szabó Béláné a községi tanácsnál most csoportvezető, akkor viszont, amikor a község ilyen történelmi szerepet töltött be — tizenhat éves diáklány volt. — Kihirdették — meséli —, hogy három nap alatt el kell hagyni Hevest. Az egész község, így a mi utcánk is olyan volt, mint egy méhkas. Mindenütt izgatottan nyüzsgő, tárgyaló, készülődő emberek, felfordulás, elszabadult tyúkok hajkurászása, malacvisítás... Ki mire tudott, pakolt. Nekünk volt egy kis kólánk, a kétkerekű kocsit neveztük annak, és arra pakoltunk, amit lehetett, úgy indultunk Tarnaszent- miklósra. Persze, sok mindent itt kellett hagyni nekünk is, másoknak is. Mindenki a legszükségesebb dolgokat vitte magával, a többit meg, aihit lehetett, elrejtették. En az iskolás könyveimet és az emlékkönyvemet dugtam el. Később meglett, ma is őrzöm.., Nem kis dolog a kiürítés. Méhkashoz hasonlított a község. Érthető, hogy a Háborúba, a sok rettegésbe belefáradt emberek nem éppen örömmel hagyták hátra házukat, javaikat. De már akkor sokan megértették •ót. ami ma olyan világos, es amit Malinovszkij marsall s megfogalmazott: a felszabadító háborút tovább keile't folytatni, és ehhez Heves > főhadiszállásnak bizonyult. Mielőtt ezt berendezték volna, ki kellett üríteni a községet — a lakosság érdekében. Számolni kellett ugyanis azzal, hogy az ellens.j felderíti a főhadiszállás helyét, és mindent elkövet, hogy megsemmisítse. Ha ez bekövetkezik, és a lakosság a helyén marad, bizonyára nagyon sokan esnek áldozatul. .. Az elővigyázatosság szerencsére eredményesnek bi - zonyult, s a tízezer ember útra kelése 1944 decemberében ma már csak izgalmas emlék, szülők és nagyszülők mesélik a mai gyerekeknek, unokáknak. Ezekben az elbeszélésekben — amint időben egyre távolabb kerülünk a történettől — a megtörtén, átélt valóságba bele-beleszö- vődnek a képzelet, a fantázia szülte történések is. es egyik-másikukban súlyos szenvedésekké lesznek az egykori gondok, s hősökké azok, akik a többinél is jobban féltek, vagy éppen megfordítva : mosolyognak egykori „kitelepülő” önmagu- kon. — Senki, egyetlenegy ember sem maradhatott itt — emlékeznek és mesélik most sokan a község felszabadulásának évfordulóján, és ez így is igaz. Majdnem. Mert Ficsor Erzsi néni például Hevesen maradt, ő főzött a vezérkarnak. Ittjártakor Malinovszkij marsall nagy szeretettel emlegette, és Erzsi néni szintén a szívébe zárta egykori kosztosait. Az idő azonban elszáll, a kitűnő, kedves szakácsnő sincs már az élők sorában... A 34 esztendővel ezelőtt felszabadult Heves azonban újra virágkorát éli, s igen szépen fejlődik tovább. A lehetőséggel, amit a szabadság és a rend adott, jól és okosan gazdálkodik. Űj lakótelepeket épít, ipart fejleszt, szemlátomást szépül, gyarapodik. Hogy így van, hogy így lehet, az ma már fölöttébb természetes, elámulni a dolgok ilyen alakulása felett, eszébe nem jut senkinek. Mégis, a nevezetes évforduló elérkeztével sokan elmerengenek : ki hitte volna akkor...? ! Pedig így igaz. Mint az a paradoxona i<j az életnek, hogy volt -gy község, amely úgy vonul be a történelembe — hogy ki- télepedett. B. Kun Tibos •4
