Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

»<WKAA/VN^AAA^^AAAAA^^AiAAAAAAA^AAAAAAA^AAA^AAAAAAAA^AAAAAAAAAA«'^^AAAAA^^AAAA^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAA<*AAAAAAA^^ ^MMAAMAAAAWWW/VWVVSA>V^<WWVWAA*AM/VM^MAA/VWWVMAM/WWMA/\AI VVVVVVs^ Krúdy Gyulára emlékezünk Az író jubileumára Mintha az idő is tudta volna: mostanság nem illik esővel, vonuló felhők árjá­val kellemetlenkedni, hisz Szindbád és Alvinczi Eduárd, Rezeda Kázmér és Józsiás, Pistoli uraság és Maszkerádi kisasszony, Majmunka és Bánatiné s megannyi Krúdy-hős szülő­atyjának ünnepe van. Száz- esztendős ünnep s ráadásul a ' halhatatlanság vissza­vonhatatlan ünnepe. Az ok­tóberi bágyatag n:|jfény szőlőérlelő melege simogat­ja a vetkőző fákat, me­lyekről most biztos azt mondaná Szindbád: olya­nok, mint valamely sze­mérmes asszonyság, aki vo­nakodva bár, de mégiscsak tékozolja bájait. Sárga, meg rozsdaszínű levelek hulla­nak a parkok pázsitjára, ökörnyál úszik a levegőben, reggelente már ködök lo­pakodnak a táj fölé, a ko­rán kéklő alkony idején a kisvárosokban megszólal­nák a harangok is, s a ven­déglők konyháiból csiklan­dós illatok szállnak, az est hűvösében a csillagos októberi égbolt alatt pedig csendben megbúvik a világ, miként Szindbád úr időt­lenségét példázó életében. Meg is jött a hajós — ez­úttal nem az álmok, hanem a képzelet, meg az emléke­zés tengerén, hogy rajon­góival, furcsa és képtelen, kedves hazugságokkal és botlásokkal teli, mégis sok igazságot s még több böl­csességet hordozó világának ámuló tisztelőivel találkoz­zék. S csatlakozott hozzá Alvinczi Eduárd is, meg Rezeda Kázmér, s ott van valahol Pistoli is, meg az „a százhét nő”, aki Szind- bádot „viszontszerette”, s azok is „ ... akik Szindbád ábrándvilágában piros kari­kákon hintáztak.” S a hő­sök magukkal hozták a „hajdani” múltat, a színte­reket, no meg a hangula­tokat: „az őszi liget vérfol­tos faleveleit”, s az „elha­gyott szélmalmokat” ; a Poprád menti kisvárosok utcáinak egykori hangula­tát; a kárpáti hóesés mu­zsikáját; a hegyek közé ve­sző „melankolikus kocsi- ütat”, ahol a vöröspostako­csi utasai álmodtak; a nyír­ségi tájak megannyi szép­ségét, de az óbudai kiskocs­mák piroskockás abrosszal terített asztalainak csend­életet asszociáló látványát is elhozták, s a húsleves il­latát a régvolt vendéglők­ből, meg a rákleves ízét, ami hőseink szülőatyjának kedvence volt. Tévedt nők és kiöregedett zsokék, ván­dorszínészek és hervatag színésznők, fogadósnék és deklasszált urak sorakoz­nak fel az ünnep tiszteleté­re — Krúdy olvasóinak nem titkolt örömére. S lám: a százéves ünnepre ezek is, hogy megszaporod­tak! Mintha csak összebe­széltek volna betű- és könyvszerető lakosai e ha­zának, hogy az író százéves ünnepén keletje legyen a Krúdy-könyveknek... Krúdy Gyula ünnepe van! S ugyan kelL-e e jeles nap körül — ha megkésve is — nagyobb elégtétel az írónak, mint az, hogy vég­re — ne féljünk leírni — a kevesek írójából, százez­rek írója lett. Szellemiek­ben felnőtt olvasóké, akik értő szemmel nézik nosz­talgiákkal teli, a gordonka­muzsika lágyságát árasztó, de mégis feszes kritikus magatartást takaró írásai­nak: regényeinek és novel­láinak, publicisztikájának és emlékezéseinek színes világát. Krúdy nem harcos író — gondolták és vallot­ták egykor sokan. Ma már bizonyossággal tudjuk és valljuk: példaadó, a szemé- lyét-létét körülvevő hivata­los Magyarország valóságát elutasító író volt, a művé­szet eszközeivel küzdő lite­ratus. Alakjainak groteszk volta, hősei legtöbbjének múltat emlegető nosztal­gikus megnyilatkozása, a korának rideg valóságából az álmok és látomások ten­gerére áthajózó szereplői kivétel nélkül a tiltakozás, ha úgy tetszik a szecessziós „kivonulás” eszközét vá­lasztó protestálás megteste­sítői. Mert Krúdy protestált akkor is, amikor a Nyírség „hét szilvafát” tékozló, meg sirató kisurainak rajzát ad­ta, s tiltakozott akkor is, amidőn az „Őszi versenyek” hősének tragikus és egyben vádat megfogalmazó sorsát költői módon regénybe va­rázsolta. Mert igazában költő volt ő, a legnagyobb poéták egyike. Prózában írt poézise tán épp a legfőbb varázserő, mely folyton nö­vő népszerűségének titka.. ; Száz évvel ezelőtt, 1878-ban született Krúdy Gyula író, a modern magyar próza egyéni stílusú mestere. Képünk 1932 nyarán készült. Az író mellett Zsuzsa lánya. Mi, régi magyarok Mind gyakrabban hallani.:; Miután a királyok nem osztogatják a nemesi kutva- bőröket, az emberek maguk nemesítik magukat a múlt­jukkal, az életkorukkal, az itten való tartózkodásukkal, a messzi évtizedekre való emlékezésükkel... Mi, régi magyarok — mondjuk —. emlékezünk Tisza Kálmánra és fiákeresére, Schneiderre... Emlékszünk Bánffy Dezsőre és arra a hallatlan dicsőséges napra, amikor Szilágyi Dezső olyan önérzetes szavakkal köszön­tötte Ferenc Józsefet a nemzet ezeréves ünnepén, ami­lyen önérzetes szavak Rákóczi Ferenc óta nem hagyták el magyar ember ajkát... Mi emlékszünk ama régi Szabolcs megyei úriemberre, bizonyos Kállay Andrisra, aki a Nyírségben utazgató Albrecht főhercegnek arra a kérdésére, hogy „mióta laknak itt?” — csendesen azt felelte: „Ezer éve, fenség, amikor a fenség ősei még kecskepásztorok se voltak”. Mi emlékszünk ama Jókai. legendára, amely szerint a költőt bárónak tette mes Ferenc József, de Jókai nem vette igénybe a rangot. Mi emlékszünk ama csodálatos öntudatosságú tanfelügyelők­re. akik bizonyos szolgálati esztendők betöltése után királyi tanácsosok lettek; emlékszünk a Ferenc József- rendjel fokozataira; a nagyszerű szalonkabátokra, ame­lyeket negyvenéves korán túl a legtöbb úriember viselt Magyarországon; a cilinderkalapokra, amelyet vasárna- ponké'nt vidéken is viseltek; ama régi tekintetes úrra. aki csendesen, de alaposan lenézte a nagyságos urat: a fantasztikus névmagyarosításokra, amelyeken nevetett egy egész generáció; a minden magyarban ágaskodó büsz­keségre, amellyel Széchenyijét a „legnagyobbnak”, kirá­lyát a ..legelsőnek” nevezte; a Hentzi-szobor felrobban­tására, amikor a petárda akkorát durrant, hogy azt Bées- ben is meg kellett hallani; a régi ellenzéki követek szó­noklataira. akik mindig olyan módon álltak a sarkukon a Sándor utcában, mintha valahol a karzaton Ferenc Jó­zsef is hallgatná a mondanivalójukat... „Mi, régi magyarok!” '...Soha ilyen keletje nem volt a réginek, az ónak. az elmúlt dolgoknak, mikor ismét egy szomorú évfordu­lóra emlékezünk, o tíz év előttire. Csak egy arasznyi az idő, amely azóta elmúlott, mégis úgy érezzük, mintha századok sziklái, porai temették volna el. A holt katonák még a régi Osztrák—Magyar Monarchia kék bakanad­rágjaiban vagy ,.vörös ördög” egyenruháiban feküsznek vigyázzállásban a föld alatt. Még fülünkben a nóták, amellyel a hosszú katonai vonatok elrohantak Szerbia felé. Még tegnapi az Erzsébet körúti mámor a hadüzenet napján; még látjuk magunk előtt ama felejthetetlen este utcai alakjait, a rajongókat és svindlereket, örömükben sírva fakadó úriasszonyokat és táncoló pincéreket, akik­nek azóta a lábukat ellőtték. Még veszettül, bolondul jár a feje tetején az emlékezet ama régi nap árnyékai körül, amikor a nemzet ezeresztendős múltját dobta kockára... És most, tíz év elmúltával szinte szégyelljük, hogy emlé­kezetünk csak idáig terjed. Tovább, messzebb, mélyebb­re akarunk haladni múlt időbe, amikor még azt sem tud­tuk, hogy háború is van a világon. (1924) lAAAAAAAAAAA/WWVVWVWWWWNi ­Lőkös István Az író óbudai házában Múlt és jelen A mai idő hasonlatos egy kis vasúti állomáshoz- amelynek várótermében, hideg éjszaka, fázva, betegen, egymáson könyökölve az elkésett, hófúvásba fulladt vo­natot várjuk. A vonat csak nem akar jönni... Miért írnánk hát erről a félig alva, félig álmodva, zsúfoltan és : lökdösődve töltött időről? Majd ha messzi mennek a 1 napok, a mostani naptárak megfakulnak e jelen örömei és fájdalmai elhalványulnak: bizonyosan találok valamit; én is ez évek hervadt virágai között, amelyet régi szere­lemmel és áhítatosan a kezembe veszek, felette elgondol- ; kozom, mint egy gyászjelentésen, amely valakinek, akit hajdanában szerettünk, az elmúlását mondja. Amint : múlttá válik a jelen — még a mellény gombjait is job­ban megolvashatjuk, mint most. amikor szemközt állunk mohó, éhes horpaszaival. ■>AAAAAAfi VNAAAAAAAAAAMAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAóAAAAAAAAAAAAAAAA S ok-sok éjszakán, álmaiban egy bizonyos Irma, falusi úrhölgy hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szél­kakas megállott a tető ormán, mi­dőn Szindbádot belépni látta a kis kapun. A házőrző ebek hevesen kezdték ugatni a holdat, és belső szobájában a falusi úrhölgy feléb­redve, figyelni kezdett, fél könyö­kére támasztva fejét. Szindbád kétszer-háromszor vé­gigment az udvaron, mintha a holdból hosszúszárú pipáját lógat­ná le az éji ember, és olykor fehér füstfellegecskét fújnak a holdfé­nyes udvarra. Irma nyugtalankod­va ült fel az ágyban, és halkan öreg dadáját szólította, aki a sa­rokban aludt: — Nyanya — mondta a hölgy —, nézzen az udvarra, miért nyugta­lankodnak a kutyák? A falusi vénasszony az ablakhoz ballagott és rövidlátó szemét a holdra fordította. — Az a fiatalember áll a kerítés végében, aki egyszer itt volt... — Ugye, Szindbád úr? — kiáltott fel az úrnő. — Tudtam, hogy egy­szer eljön ... Miért is hagyott vol­na el engem örökre? A dajka sóhajtozva, nyögve ke­reste fekhelyét. — Nem mer bejönni a halott — Krúdy Gyula: Éjjeli vendégség dönnyögte. — Mikor itt járt, rosszul bántunk vele... — Ugye, szüret volt? — kiáltott fel élénken a falusi úrhölgy. — A falunknak érett szőlő illata volt, és részeg darazsak dongtak az ambi- tuson. Piros nadrágos, fehér fejű cimbalmos-cigány pengette a hang­szerét, és már leszállóit az éj a háztetőkre. Csak az én kéményem füstölt, a ház végében, a konyhán olyan nagy tűz égett, mintha ökröt sütnének a cselédasszonyok. Szind­bád úr nem tudott aludni, a cim­balomra hajtotta a fejét, és furcsa barátja, akinek csak a keresztnevét tudtuk, Jocó volt a neve, borízű, recsegő hangon folyton egy nótát énekelt, mint a vékony jég törik a kút körül, midőn disznótor van, vagy amint a fagyos hordókáposzta ropog téli névnapon a fogad alatt, és a savanykás bor karcolva megy alá a koma torkán: így énekelt Jocó már ebéd óta. Pedig langyos, drága őszi idő volt, még melegek voltak az éjszakák, és a nagy dió­fák alatt Kisfaludy verseit olvas­tam: szeremles voltam Szindbád- ba. Emlékszik, nyanya? Ozép fiatalember volt — fe­^ lelt elégedetten az öreg cse­léd. — Az éj mind előbbre haladt,, és ők nem mozdulnak vala az ambi- tusról. Friss borokat hoz ropogá­sához és a korhelyleves szagához, füstös kürtőkben függő malacson­kák ízéhez hasonlatos hang nem szűnt meg nótáját fújni Szindbád úr mulattatására, és a cimbalmos belé-belévágott a vastag húrokba. Papucsot, alsószoknyát kaptam, és a folyósóra nyíló ablakot megko­pogtattam. „Elég is volna már.” Ám Jocó, akinek Szindbád ismeret­ségét köszönhettem, és, ilyenformán többé nem parancsoltam neki, a borosüveget köszöntötte felém. „Miért haragszik, maga méregzsák? — csúfolódott. — Hisz itt van a szerelme!” Indulatosságomban az ambitusra rohantam, a cimbalmot a földre dobtam — zengett bele a ház —j a cimbalmosnak néhány pofont adtam, és Jocó elmenekült a tenyerem elöl. Szindbádot kézen fogtam, és aludni vittem. — Bizony, úgy volt — sóhajtott a dajka. — Szép volt! — felelt elgondol­kozva az úrhölgy, és párnára tette fejét. — A vén falusi cimbalmos azóta meghalt, a másvilágra ment Jocó és Szindbád úr mulató tár­sai után költözött. O, ha még egy­szer megszólalna a cimbalom, öreg sörház-szagú dal az ambituson! Ha még egyszer ölembe hajtaná szép, szomorú fejét a hajós! Ha még egyszer fiatal volnék! Dehogy is verném meg a zenészt, aki kedve-" semet mulattatja. A faluban messze tizenkettőt ütött a toronyban az óra. az öreg gróf sétálni indult a templom falából, a régi képek a falon, a varkocsos ősök, széles nagyasszo­nyok keskeny szájú, kezükben fe­hér kendőt tartó nők megmozdul­tak, kíváncsian előrehajoltak. Messziről cimbalomszó hangzott, amely mindinkább közelgett a fa­lusi házhoz. Már itt zengett a szomszéd utcában, már hallatszott a bámulatosan dörgő hang, amely­ben Magyarországon mindenki Jo­có hangjára ismert volna. Jöttek, jöttek az ablak alatt, nyikorgott a kapuszárny, és a vadszőlős ambi­tuson egyszerre csak felhangzott a nóta, a cimbalomszó... A fekvőhelyén megszól, t a vén cseléd: — Amíg aludt, tekintetes asz- szony, a temetőbe mentem,_és el­hoztam őket, a Szindbád úr cim­boráit. Az úrnő halkan' papucsot húzott, az ablakhoz lopódzott. A holdfény már a ház mögött járt, a bolthaj­tásos ambituson sötét volt. A homályban, éjszakában a fo­lyosón árnyak látszottak. Szindbád a cimbalomra hajtotta a fejét, és pirosborral telt üveggel köszönt Jocó, egy nagyhasú, hegyes bajú- \ szú, sört.ehajú idős férfi. Köszönt, | aztán megint énekelt. A piros- £ nadrágos cigány láthatatlan kézzel i verte a hangszert. Szindbád pedig > lehajtotta a fejét. > I rma dobogó szívvel állott az i ■ ablaknál. És akkor ocsúdott £ fel merengéséből, mikor rekedten i hajnalt kiáltott egy vén kakas. i Az árnyak eltűntek a folyosóról i az ének és a cimbalomszó a temető > felöl hangzott. i (1915) i ^WVW(W¥VVV)AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/y\^AAWSAA^Vy\AAAAAAAAAAAAAAAA/VVVSAAAAAAAiVSAAAAAAAAA^^ WWAAAAAA/VWV'WW'

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom