Népújság, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
Illák, oda és vissza Zsúfolt buszok érkeznek reggelente a megyeszékhelyre. Naponta húsz-, harmincezren szállnak buszra, jönnek autóval, mert hisz a város vonzáskörzete 30— 60 kilométer. Az üzemek megéreznék, ha máról holnapra beszüntetnék valamilyen oknál fogva az utazást. Ismert ez a folyamat, nincs is szándékomban mellette hosszasan elidőzni. De nemcsak a munkások ingáznak. Az értelmiségiek százai utaznak nap mint nap a nagyvárosokból a vidéki településekre. Pedagógusok, orvosok elsősorban, de mérnökök, jogászok, közgazdászok sem hiányoznak ebből az ellentétes irányú ingázásból. Nem tudom, hányán lehetnek, semmiféle hivatalos összesítés, felmérés nincs erről. Csak ismerőseim között összeszámoltam több tucatot. Hogy naponta ezrek utaznak a megyeszékhelyre, abban már senki nem lát semmi különöset. Az élet diktálja ezt a folyamatot. A mezőgazdaság már munkát nem tud adni, a város pedig még otthont nem tud nyújtani minden bejárónak. A felgyorsult urbanizáció olyan kihívást intézett a városok ellen, hogy képte- lanség e feladattal megbirkózni. Lakás és még több lakás kellene, de egyszerre nem nőnek ki a földből az otthonok ezrei. Az ellentétes irányba járók közül azonban sokan nem várnak lakáskulcsra. Pedig a legtöbb pedagógusnak, orvosnak, mérnöknek községben vagy kisvárosban gyorsan biztosítanák a letelepedést. Például az egyik városka tanácselnöke azért panaszkodott, hogy az erre a célra kijelölt lakások nagy része üresen áll. Nem vonzza a pedagógust, az orvost a háromszobás összkomfort. Hogy miért? Nem adják fel a fővárost, a megyeszékhelyet. Közülük sokan ott csak albérletben laknak. A kis szobán kívül azonban van egy reményük, hogy 4—6 év múlva „telekkönyvileg” is budapestiek, szegediek, miskolciak lesznek. Pedagógus ismerősöm karalábét, káposztát árul a piaci standon. Mamájával együtt méri a gyümölcsöt, csinálja az üzletet. A szülőknek ez a megélhetésük, de neki csak ideiglenes állomás. Itt várja ki, hátha jut neki is nagyvárosi állás. A történethez tartozik, hogy néhány évig autóbuszozott. Oda-vissza 70 kilométert tett meg naponta. Egy kis községben tanított, szépen keresett, mellékesekkel együtt havonta összejött ötezer. Aztán munkája jutalmául lakást kapott volna. Ekkor kérte ki a munkakönyvét „Nem akartam odakozmá- sodni”. Pedig a község vezetői többször kérték segítségét és megbecsülésüket másban is kifejezték. Már hetedik éve, hogy ezt az átmeneti életet éli. A karalábétermelés mellett nyelvórákat is ad. Biztatgat, nem a pénzért csinálja, csak azért, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Jogász ismerősöm hétfőn reggel felszáll a menetrend szerinti járatra és szerdán jön vissza. Csütörtökön odautazik, aztán megint retyr. öt-, hétezret keres, de alig várja, hogy egy jó állás megürüljön a megyeszékhelyen. Türelmes embernek tartja magát, és ahogy mondta, ha kell, öt, évig is utazik. Hasonló epizódok egész sorát írhatnám le. Mi közöm hozzá? — kérdezheti az olvasó. Hogy ki, hol dolgozik, az mindenkinek a maga dolga. Azzal sem köteles senki elszámolni, hogy szabad idejét mivel tölti. Sakkozik, vagy olvas, sportol, vagy utazik. Végül is, nem olyan nagy vállalkozás ma már a napi buszo- zás, vonatozás... Egy fővárosi bennszülött napi másfél órát is rááldoz a közlekedésre. A kijárók nem sokkal többet, vagy még ennyit sem töltenek el a különböző járműveken. Az átjárás, az ideiglenes letelepedés, pillanatnyi ottlét és a helyben lakás minőségi követelményei mások. Aki az életét részben a közlekedéshez igazítja, szorgalmát, kezdeményezőkészségét, tudását feltehetően nem tudja egy település érdekében sem hasznosítani. Sem ahonnét indul, sem ahová érkezik. Ilyen esetben igényelni is nehéz ezt a fajta hozzáállást. A jó ötletek, az alkotókészség, a szellemi erő hiányát minden település megérzi. Legyen az kisközség vagy nagyváros. Mindenütt szükség van a helyi értelmiség kezdeményezésére, javaslatára — egyáltalán léiére. Az évről évre rendezett települési versenyek jól példázzák: a társadalmi erők összefogásával nagyobbat tud előrelépni a város és a falu, mint anélkül. Más kérdés, hogyan használják ki ezt a lehetőséget, igényt, tartanak-e az erőkre. Előfordul több helyen is, hogy a meglevő adottságok nélkül élnek. Különböznek a települések és nem is cél, hogy egyformák legvenek. Nem is lehetnek, hiszen szerepük, kialakulási történetük más, és bizonyos egyenlőtlenség mindig meg is marad. De a harmonikus fejlődés olyan elengedhetetlen követelmény, amivel a hétköznapok emberének is számolnia kell. Ez a szemléleten is múlik. A szemléletváltás nem megy dudaszóra, sem bürokratikus intézkedésekre. Sajnos, az ember rossz természetéből következik, gyakran nagyobbnak látja az árnyékot, mint amilyen az valójában. Ebből a tulajdonságból erednek az előítéletek. Az olyan előítéletek is, amelyek a vidéki településekkel szemben alakultak ki. Ilyen például az, hogy a kultúra méterek, távolság kérdése. Az ingázásnak idézett formáját éppen a kultúra szent nevében vállalják. Hogy itt lehet, ott nem. De néhány méterre a színháztól sem mindenki nyitott szájjal szívja a civilizáció tömjénjét. A községekből pedig sok pedagógus hiányzik. Nem azért, mert nincs, aki órát adjon- hiszen kijárnak, az állás* betöltik. Délután, esténként is szükség lehet rájuk, amikor foglalkozást vezetnének. Hiányzásuk még jobban elülteti a kételyt, hogy a városé a kultúra. Az ilyen előítéleteknek nemcsak tanúi, hanem szenvedői is vagyunk. HALÁSZ MIKLÓS S zerte a világon a ne- velést-oktatást megújítani szándékozó törekvéseknek lehetünk tanúi, s a változások gyakrabban követik egymást, mint régebben. Jellemző ez a hazai oktatásügyre is, amely éppen ebben az esztendőben teszi meg az újabb, nagy lépéseket avégett, hogy az iskolák munkája korszerűbbé váljék. Dr. Gosztonyi János oktatási minisztériumi államtitkárral folytatott beszélgetésünkben ezúttal néhány olyan kérdést érintünk, amelyek az idei tanévkezdés újdonságaival kapcsolatosak. — Minden tanév valamelyest más, mint a többi. Különösen igaz ez ma, dinamikus korunkban. Miben különbözik a mostani tanév az előzőktől? — Ez a tanév is része az álfandó megújulási folyamatnak, egyúttal azonban — és ez nem túlzás — szocialista közoktatásunk egyik fontos mérföldköve. Ugyanis, olyan, általános érvényű változásokra került sor. amelyek eddig hiányoztak a széles körű pedagógiai gyakorlatból. Köztudomású, hogy e tanévtől kezdődően az 1985, 86. tanévig az általános iskola és a középfokú intézmények valamennyi évfolyamán folyamatosan új dokumentumokat vezetünk be, amelyeknek már az elnevezése is újszerű. Nem ,.tanterv és utasítás”, hanem „nevelési és oktatási terv”. Ennek három fő része szervesen épül egymásra. Az „Alapelvek” az iskolatípus célját, feladatait és a vele szemben támasztott társadalmi követelményeket határozza meg; a második rész az egyes tantárgyak terveit; végül a harmadik rész a tanórán és az iskolán kívüli nevelés tervét tartalmazza. Ezzel az egységes dokumentummal azt kívánjuk hangsúlyozni. hogy a nevelés és az oktatás folyamata egymástól elválaszthatatlan, és csak e kettő együttes művelésével juthatunk el a szocialista nevelőiskoláig. A magyar közoktatás-politika történetében először lépett érvénybe ilyen okirat, sőt a bevezetés nyolcéves üteméhez igazodva elkészült a tankönyv- és a taneszközprogramunk is. Az új nevelési-oktatási tervek bevezetése az általános iskolában és a szakmunkásképzési célú szakközépiskolákban az iskolai élet tartalmi megújhodását szolgálják. Egyúttal sor került olyan intézkedésekre is. amelyek intézményeink belső életét, hivatottak megjavítani. Gondolok a 11 napos munkarend bevezetésére az alsófokú oktatási intézményekben és annak az állásfoglalásnak a megjelenésére, amely a pedagógusok munkaköri kötelezettségeit rendezi. — A közmondás azt tartja, hogy „jóból is megárt a sok’’. Nem fenyegeti ez „Hiszek az iskola megújuBeszélgetés dr. Gosztoiyi János államtitkárral a veszély a pedagógusokat? A változásokkal történő túlterhelés veszélye? — Sokaktól hallottam hasonló vélekedést, melynek alapja az iskola féltése volt. Igaz a közmondás, de akár meg is fordíthatjuk: ,,A jóból sosem elég”. Azt hiszem, ez utóbbiból kellene kiindulnunk. Látszatra ugyan független egymástól a három intézkedés, azért vezettük be őket mégis egyidő- ben, mert úgy véljük, hogy szoros összefüggés van közöttük. Ismeretes, hogy több évi kísérletezés után, 1976 őszén az alsó tagozaton érvénybe lépett a 11 napos tanítási rend. Tapasztalataink jók voltak: a kisiskolások pihen- tebbek. kiegyensúlyozottabbak lettek; csökkent a szombati hiányzások száma: az évi tananyagot jó ütemben dolgozták föl a gyermekek és a nevelők. Érthető, hogy ezek után a felső tagozatra is kiterjesztettük a 11 napos munkarendet. És mivel a tantervkészítők már ismerték a jó tapasztalatokat, az új dokumentumok is az új — kiterjesztett — munkarendhez igazodva fogalmazódtak, készültek. Ez az egyik összefüggés. A másik az, hogy mivel a nevelő-oktató munkával szemben megnövekedtek a követelmények, és a pedagógusoknak bonyolult feladatokkal kell megbirkózniuk, tarthatatlanná vált az az állapot. hogy idejük és energiájuk jelentékeny részét adminisztrációs, szervezési és egyéb — mellékes — munkákra kelljen eltékozolniok. Ezért tartottuk halaszthatatlannak. hogy a Pedagógusok Szakszervezetével közösen éppen most jelentessük meg a munkaköri kötelezettségeket tartalmazó állásfoglalást. Szeretnénk, ha a benne foglaltak érvénysítése egyenletesebb munkamegosztást eredményezne mind az iskolán belül, mind az iskola és a társadalmi szervezetek közt — és ezzel elősegítené a pedagógusok, valamint más értelmiségi rétegek arányosabb közéleti feladatvállalását. Lényegében tehát a fentiek miatt került sor a három nagy változás egyidejű bevezetésére. * — Mit kell tenniük az illetékes intízmányeknek és mit maguknak a nevelőknek azért, hogy az új tantervek szelleme és a pedagógustársadalom gondolkozásmódja összetalálkozzék és megbarátkozzék egymással? — Tisztában voltunk és vagyunk azzal, hogy a nevelő-oktató munka megújításával rendkívül bonyolult feladatra vállalkozunk, és hogy kezdetben sok nehézséggel, szemléleti akadállyal kell megbirkóznunk. Úgy gondolom, a legjobb szemléletformálás az, ha a nevelőket beavatjuk a jövő terveibe, ha lehetőséget adunk nekik ahhoz, hop* megismerjék a készülő dokumentumokat, sőt részt vehessenek a kidolgozásukban. így már a formálódás időszakában magukévá tehetik az új gondolatokat, szándékokat. Ezért tettük közzé a tantervi tervezeteket, amelyeket a nevelőtestületekben megvitattak. és mindenki megtehette észrevételeit, kritikai megjegyzéseit. Sok iskolában folytak az új tanterveket előkészítő kísérletek; a pedagógusok egy része tehát közvetlenül is fölmérhette, mit kíván a jövő iskolája tőlük és a tanulóktól, és ebből mennyi valósítható meg. Csakhogy — túl a kísérletezőkön — valamennyi pedagógus fölkészítéséről gondoskodnunk kell. E célból a minisztérium az Országos Pedagógiai Intézettel együtt kétéves, differenciált, három- lépcsős felkészítési tervet dolgozott ki az összes iskolatípus részére. Az első időszakban központi tanfolyamokat szerveztünk, amelyeken az oktatásügy kulcsembereit — iskolai csoportvezetőket, általános tanulmányi és szakfelügyelőket, a megyei kabinetek vezetőit — tájékoztattuk a pedagógia és az oktatáspolitika időszerű kérdéseiről. Egyúttal a tan- tervkészítők megbeszélték velük a problémákat, kívánalmakat. Ezután került sor a megyei tanfolyamokra. Ezeken az intézmények igazgatóit és a szakmai munka- közösségek vezetőit készítettük föl — az előbb említett módon — a várható változásokra A legfontosabb azonban a „harmadik lépcső”, a tantestületek általános pedagógiai és szaktárgyi fölkészülése, amelynek sikere nagy mértékben függ a központi és a megyei tanfolyamok hatásától, de nagyon sok múlik az igazgatókon és magukon a nevelőkön is. Szeretném megjegyezni, hogy ilyen, minden pedagógusra kiterjedő, ha úgy tetszik ,,tervszerű szemléletformáló” munkát a múltban nem végeztünk. és mivel nem voltak megfelelő tapasztalataink, valószínű, hogy e tekintetben kisebb-nagyobb szervezési hibákat most is elkövettünk. Ugyanakkor a pedagógusok jól tájékozódhattak a rendelkezésükre bocsátott anyagokból, magukból az új dokumentumokból, az általános és a szaktárgyi útmutatókból, a cikksorozatokból, az OPI számos kiadványából, valamint az Iskolatelevízió és az Iskolarádió adásaibóL De e sokoldalú segítség sem pótolhatja a pedagógusok belső igényét a kor követelte megújulásra; fogékonyságukat, nyitottságukat a korszerű szemlélet befogadására, önmagukban való kialakítására. E téren még számos tennivalója akad az intézményeknek és az egyéneknek egyaránt. — Ahhoz, hogy a nevelés színvonala tartósan növekedjék, jól képzett nevelőkre van szükség. Egyelőre azonban sok a képesítés nélküli tanerő. Várható-e javulás ez ügyben? — Az utóbbi években a' szakos ellátottság és a képzés minősége tekintetében fokozatosan javult a helyzet. A pedagógusképzésben figyelemre méltó tartalmi korszerűsödésnek lehetünk tanúi. Gondosan fölmértük az ország pedagógusszükségletét, azt. hogy hogyan fog alakulni a gyermeklétszám* tudjuk, hogy hány tanítóra, szaktanárra lesz igény1 és ezzel kapcsolatban a szükséges intézkedéseket. A Budapesti Tanítóképző Főiskolán speciális, Szekszárdon és Zsámbékon kihelyezett főiskolai tagozatot létesítettünk, és nemcsak a beiskolázást, hanem a nevelők elhelyezkedését is tervszerűbbé tettük. E pillanatban arról még nincsenek pontos adataink, hogy milyen személyi feltételek közepette kezdődött meg az idei tanítás iskoláinkban. de a jelzések azt mutatják, hogy csökkent a képesítés nélküliek száma. E kedvező folyamat kiterjedését várjuk a következő években. — Végül; hisz-e ön abban, hogy a pedagógus-társadalom sikerre viszi az új, a. korszerű tanügyi eszméket? — Erősen hiszek az iskola megújulásában. abban, hogy nevelőink képesek e folyamat kulcsembereiként dolgozni. És ezt nemcsak a hivatali tisztem mondatja velem. Az előző években sokfelé jártam az országban, volt alkalmam találkozni, beszélgetni pedagógusokkal. Mindig megfogott az a lelkesedés. az a szeretet és optimizmus, ahogyan munkájukról, iskolájukról, tanítványaikról szóltak. Ügy érzem, többségük képes a folytonos megújulásra. Társadalmi ösz- szefüggésekben gondolkodnak, tudnak és akarnak dolgozni a nevelésügy nagy céljainak elérése végett. Ez a legtöbb és a legfontosabb. Ha ebben a szellemben kezdték az új tanévet — és kezdenek majd minden új tanévet —, akkor a nevelő iskola megteremtése jó kezekben van GYŐRI GYÖRGX ÍD. SZABO ISTVÁN: Tengelyen való szállítás
