Népújság, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-03 / 208. szám

Esztendőnként félmillió ^ dollár kiadását teszi elkerülhetővé az a találmány, amelynek hasznosítását a közelmúltban kezdte meg patinás üveggyáraink egyike. A barna színű, úgynevezett cseppentős gyógyszeres üvegeket eddig külföldről kellett megvásárolni. A szabadalmat kapott eljárás1 módot nyújt a szükségletek hazai termelésből történő kielégítésére, jobb minőségű árut kínál, s a tervek szerint kivi- : telre is jut a gyártandó t mennyiségből. A példa nem • világrengető, ám igencsak szemléletes, szinte kapcsolási rajzként mutatja, miként találkozik össze az egyéni érdekeltség — így a feltalá- > lóké — a csoportéval, tehát a gyáréval — ahol az új termék bel- és külföldi értékesítése az átlagosnál jobb hasznot ígér —, s e kettő a népgazdaságéval, az ésszerű importtakarékossággal. Kézenfekvőnek látszik a következtetés: ez így természetes. Elvben igen. A gyakorlatban azonban könnyen megtörténhetett volna, az érdekeltek egyike húz a vállán, s azt mondja, sok a bíbelődés az újdonsággal, hagyjuk tehát, anélkül is elfogadható szintet ér el a gyár termékeinek jövedelmezősége.

bezAratlan kör

Meghökkentő, de korántsem ritka magatartás az ilyen. Elsikkad a népgazdaság érdekeltsége, mert érvényesítésének köre bezárat- lan; gyakran a puszta belátáson múlik, összekapcsoló- dik-e a többféle érdekeltség. Az idézett esetben ez létrejött, ám botorság azt hinni, valamennyi ügyben , így történik ez. Beérve az utalással : a népgazdaságnak fontos érdekeltsége fűződik ahhoz, hogy egy-egy beruházás költsége minél kisebb legyen, s a befektetett forintok gyorsan megtérüljenek. A tervező viszont — javadalmazása a kellő kulcsszámok alapján a beruházási költség bizonyos százaléT ka — ákkor jut nagyobb jövedelemhez, ha az új létesítmény sokba kerül, s az üzemeltető érdekeltsége sem megfelelő abban, hogy a pénz hamar kamatozni kezdjen.

Igencsak téves irányban keresendők a megoldás után, ha különféle adminisztratív rendelkezéseket sürgetve

vélnénk elérni azt. Rendelkezésekben nincs hiány ! Csakhogy sokféle gyakorlati ismeret bizonyította és bizonyítja, a népgazdasági feladatokat megértő, s az ilyen érdekeknek utat nyitó szemlélet- és cselekvési mód nem érhető el másként, mint a közgazdasági és jogi szabályozás összehangoltságával, a tudatosság és az érdekeltség ötvözésével, azaz erkölcsi, anyagi korlátokkal és ösztönökkel. E két utóbbi ugyanis semmiféle ellentmondást nem rejt magában, egyik a másiknak kiegészítője, s olyannyira az, hogy annak híján nem teljesítheti rendeltetését. A gond éppen az, hogy hol az egyik, hol a másik elem halványul el, s ez megbontja az érdekek harmóniáját, tévútra taszítja a termelőket.

EGY GAZDA SOK

ZSEBE

Minden tonna megtakarított kőolaj száz dollár kiadásától mentesíti a népgazdaságot. Ennek a ténynek az ismeretében már érthetővé válik, a legutóbbi években miért támogatta esztendőnként 200—300 millió forinttal az állam azokat a rekonstrukciós jellegű beruházásokat, melyek az energiafelhasználás ésszerűsítését — a fajlagos energiaigény mérséklését — is magukba foglalták. A népgazdaság devizát takarít meg — vagy használhat fel, más hatékonyabb célokra, például génvásárlásra —. a vállalat pedig, mert hajlandó volt a népgazdaság fejével gondolkozni, állami támogatást kaphat a fejlesztéshez, amihez esetleg máskülönben nem lett volna elegendő pénze, de ha volt is, így a rekonstrukció olcsóbb. S nemcsak ennyi a haszon, hiszen mérséklődnek a kisebb energiaigény következtében a termékegységre jutó költségek; az áru versenyképesebb áron kerülhet forgalomba. Ennek ellenére a termelők nem tülekednek ezért a támogatásért.

Könnyen lehet, úgy vélik, lényegében mindegy, az egyetlen gazda, a társadalom melyik zsebéből melyik másikba rakja át a forintot, a devizát, ám az élet "már sokszor bizonyította, e képletes zsebek szerene korántsem azonos! Hatalmas, minőségi különbség van például

a jó célok elérését ösztönző támogatások, s a gyatra munkát ellensúlyozó hozzájárulások között, bár egyik is, másik is forint, ugyanabból a zsebből kiemelve, ám nem ugyanabba beletéve. Ha tehát az állam nevében eljáró központi irányítás azt mondja — mint teszi ezt most —, mérsékli a támogatásokat, nem hajlandó átvállalni az eredmény nélküli munka következményeit, akkor népgazdasági célokat szolgál, ám úgy, hogy egyben a termelőhelyek közösségeinek érintett csoportját is, igaz, kényszerűen, de lépni készteti.

ILLÚZIÓK NÉLKÜL

Sokféle hiedelem naív bizakodás tapad a népgazdasági szemlélet helyi érvényesítésének mai gyakorlatához. Vannak, akik az adminisztratív rendelkezésekre esküsznek, mások a gazdasági ösztönzést tartják mindenhatónak, s akadnak, akik úgy vélik, hatásosabbá kell tenni a meggyőzést, a felvilágosítást. A valóság az, hogy a népgazdasági szemléletet nem az említett — sa hozzájuk kapcsolódó más — tényezők egymástól független érvényesítése erősíti, hanem a társadalmi és gazdasági környezet egészének formálódása.

Nem illúziókat kell kergetni tehát, hanem következetesen keresni azokat a módszereket és eszközöket, melyek megbízható, szilárd, hosszú távon is alkalmas alapot kínálnak a különféle érdekek egyeztetéséhez. A tökéletes harmónia persze elérhetetlen, mivel az élet annyira változatos, s olyan gyorsan mutat fel új vonásokat. Mégis, a harmónia megközelítése nem reménytelen. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a központi irányítás jól érzékelje mindazt, ami döntései nyomán a termelőhelyeken bekövetkezik, s hogy a vállalat erkölcsi kötelezettségi mellett anyagi érdekeltségét is világosan lássa, amikor a népgazdaság fejével mer és akar gondolkozni. Ma a gazdaság mindkét szintjén még gyakoriak a homályba vesző részletek, ezért gyakori az is, hogy a népgazdaság érdekének érvényesítése elvi követelmény, jókívánság marad.

Veress Tamás

Kukoricázunk?

Ha annyit mondunk a kukoricáról, hogy nagyon fontos növény, akkor még mindig keveset mondtunk. Nem csupán azért nagy a jelentősége, mert a hazai növény- termesztés értékének egynegyedét a kukorica termése adja, s nem csak azért, mert az állatállomány abrakszükségletének 70—75 _ százalékát adja, hanem azérf is, mert a kukorica jelentős exportcikk. Kukoricával fizetünk néhány árucsoportért, többek között a mezőgazdasági termelésben nélkülözhetetlen modern gépért, technikai berendezésért és magáért a modern, zárt rendszerű termelési rendszerekért is.

Egyáltalán nem mellékes tehát, hogy mennyi kukorica terem, hogy a megtermelt mennyiség lehetővé teszi-e a hazai szükségleteken túl az exportot, vagy pedig kukorica helyett fizethetünk az oly nehezen megszerzett és másra is szükséges kemény valutával.

VISSZAFELÉ

Magyarországon a kukoricatermelésben lényegében véve a hetvenes évek első felében bevezetett úgynevezet rendszerszerű gazdálkodás hozott döntő fordulatot. Míg 1966. és 1970, között a hazai átlagtermés 32,3 mázsa volt hektáranként, 1975-ben nullázzál dicsekedhettünk, hogy hozamainkkal betörtünk a a legjobb kukoricatermelők közé. Ekkor 50 mázsánál valamivel többet adott hektáranként a „tengeri búza”.

Egyébként ez a régi elnevezés is jelzi, hogy a kukoricát a köznyelv és a köz- gondolkodás a búzával azonos értékként tartotta számon.

Nos. az ötvenmázsás termésátlag. nem sokáig tartotta magát, mert egy esztendővel később már csupán

38,1 mázsát sikerült betakarítani országos átlagban. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy 1974-ben megtorpanás mutatkozott a termőterület növelésében — már abban az esztendőben sem értük el a népgazdaságilag kívánatos másfél millió hektár nagyságú vetésterületet —, s az utóbbi három esztendőben pedig 181 ezer hektárral tovább csökkent a kukorica vetésterülete, akkor szomorúan, de tényként kell megállapítani, hogy némi visszaesés következett be a növénytermesztésnek e területén.

Ez a jelenség annál is inkább szemet szúró, mivel más ágazatokban esztendőről esztendőre jelentős előrelépés tapasztalható.

KIVÁLTÓ OKOK

A termelésben a visszafelé lépést több ok együttes hatása váltotta ki. Az időjárás szerepét mindig kitüntetett formában kell kezelni a mezőgazdaságban, s többek között ennek is köszönhető, hogy például tavaly Heves megye az országos átlagtól is jelentősen elmaradva, csupán 36,7 mázsás átlagot takarított be hektáranként.

Az időjárást azonban nem lehet egyedüli és kizárólagos oknak tekinteni. Az elmúlt néhány évet, tanulóéveknek tekinthetjük, amikor lényegében megszűnt a hagyományos kukoricatermelés, és a kézi munkafolyamat fázisai ebből a mezőgazdasági ágazatból is kiszorultak. Lényegében a kezdeti fellendülést törvényszerű megtorpanás követte. Ezekben az esztendőkben találhatunk olyan példákat is, hogy egy és ugyanazon termelési rendszerhez — van IKR, KITE. BKR és GITR — csatlakozó és tartozó gazdaságok közül az egyik 21, a másik 94 mázsás termésátlagokat mondhat. magáénak. Világos ezekr

A hétköznapok élén

Fiatalos lendülettel

GONDA MÁRTON, a Csepel Autógyár egri gyárának nyugdíjas esztergályosa a sokat tapasztalt, sokat megélt emberek közé tartozik. Még egész fiatalon belekerült a második világháború viharába, egy hegyi vadászalakulatnál rádiósként szolgált. Szavaival élve, azonban jónéhány társával együtt keresték a kibontakozást, és 1945 elején Pozsony környékén csatlakoztak a szlovák partizánokhoz. Tynnadvltava városában ma emlékmű őrzi az egykori harcokban részt vevő szlovák és magyar partizánok emlékét, s 1976-ban Gonda Mártont is meghívták a városba — emlékezni a harcokra, a győzelemre.

— Ilyen előzmények után azt hiszem nem csoda, hogy hazatérve én is jelentkeztem a kommunista pártba. Reméltem, hogy olyan társadalmat építünk, amelyben ember számba veszik a munkásembert. Ebben nem is csalatkoztam. A felszabadulás után jóleső érzés volt,

hogy nekem is becsületem lett, pedig akkoriban nem is volt olyan könnyű elhe- helyezkedni. Egy darabig fakitermelésben vettem részt, aztán tejüzemben dolgoztam, majd végre a szakmámat is gyakorolhattam a Lakatos- árugyárban. Az igazi fordulat mégis 1958-ban következett be az életemben, akkor lettem mostani kollektívámnak a tagja. És örülök, hogy az én kezem munkája nyomán is fejlődött és fejlődik a gyár.

Gonda Márton ugyanis nyugdíjas létére továbbra is aktív kapcsolatot tart a kollektívával. Nem csupán azért, mert ma is dolgozik nyugdíjasként, hanem azért is, mert fiatalokat megszégyenítő lendülettel és lelkesedéssel vesz részt a közéletben.

— Soha életemben nem szerettem a tétlenséget. Régebben hosszú időn át pártvezetőségi tag voltam, sokáig rádióztam és modelleztem az MHSZ-ben, most pedig népi ülnökként tényke- dek, a gyár munkaügyi döntőbizottságának az elnöke vagyok és pártmegbízatásként a VÍZÉP pártalapszer- vezetét is patronálom.

— Melyik a legnehezebb feladat?

— Nézze, akár mint népi ülnöknek, akár mint a döntőbizottság elnökének emberek sorsa felől kell döntenem, és ez bizony nem

könnyű feladat. Néha napokig is hurcolok magamban egy ügyet, nekem is fáj, hogy egyes emberek nem tudnak úgy élni ebben a társadalomban, mint lehetne. Ugyanakkor jóleső érzés, hogy soha nem ítéltem meg egy-egy dolgot felületesen, elhamarkodottan, hiszen több fellebbezés folytán a munkaügyi bíróság is jóváhagyta a döntőbizottsági állásfoglalásunkat.

— Mint párttag, ma is részt nesz a pártéletben. Milyen visszásságok ellen emelt szót valamilyen fórumon?

Elmosolyodik.

— Lehetne sorolni bőven. Elsősorban mégis azt említem, hogy nem tartom helyesnek azt a jelenséget, hogy bizonyos tagozódásféle kezd kialakulni társadalmunkban. Nem kívánom én azt, hogy egy orvos puszipajtása legyen egy munkásnak, de azt elgondolkoztató- nak tartom, hogy egy harmincéves hivatalnok elvárja tőlem, hogy előre köszönjek neki, mert ő „hivatalos” ember. És tudja mi a furcsa? Az, hogy ezt a jelenséget a gyáron belül nem érzi az ember. Itt nálunk egy fiatal mérnök úgy köszön az idősebb szakiknak, ahogy az kijár nekik. De a gyárkapun kívül már egészen más a helyzet. És azt is hozzáte- hetem, hogy nem csupán én látom így a helyzetet, hanem mások is. Azt hiszem a párton belüli és kívüli nevelő munka gyengeségéből fakad, hogy a kispolgári befolyás sok emberre erősen hat. Pedig a mérce a munka, és nem az, hogy ki milyen poszton van.

— Türelmetlen a hibákkal szemben?

— Ha sokszor hallok olyan dolgot, ami bosszant, akkor türelmetlenné válók. Hadd említsek egy másik példát. Manapság szinte mindenki arról beszél, hogy baj van a munkafegyelemmel, a munkások lógnak, és így tovább. Nekem viszont az a véleményem, hogy ha az embereket rendszeresen megbízzák munkával, nem akadozik az anyagellátás és jók a gépek, akkor megy a termelés. Nézze, én annak idején sztahanovista voltam, mégis előfordult velem egyszer, hogy másfél hónap alatt ezer forintot kerestem. Ugyanis nem volt munkánk, csak a négyforintos gépállást fizették. Lógtam én akkor? Nem. Persze nem azt mondom, hogy nincsenek olyan emberek a munkások között, akik a dolog könnyebbik végét keresik, de az ilyen embereket eligazítja maga a kollektíva. És azok a vezetők, akik a munkafegyelem megszilárdításáról beszélnek, néha jobban tennék, ha a munkafeltételeket biztosítanák.

— Mi a véleménye a mai fiatalokról?

— Jómagam mindig szerettem a fiatalokat. A honvédelmi szövetségben is évekig foglalkoztam velük. Tapasztalatból mondhatom tehát, hogy a mai fiatalok egy csöppet sem rosszabbak, mint mi voltunk, sőt eszesebbek, értelmesebbek. És azért nem szabad őket elítélni, mert vidámak, kevésbé meggondoltak. Az élet mindenkit megtanít arra, hogy amikor eljön az ideje, komolyan vegye a dolgokat.

— Hadd tegyek fel egy kicsit kényelmetlen kérdést. Azért dolgozik ma is nyugdíjasként, mert rászorul a pluszkeresetre?

— Őszintén megmondom: nem. Persze a pénznek mindig van helye, de én azért dolgozom, mert nehezen tudnék elszakadni ettől a gyártól, ettől a kollektívától. Mi építettük ezt a gyárat ilyenné, öröm, hogy az ember munkája is benne van. Aztán azt sem szégyellem bevallani, hogy szeretem a szakmámat, és szeretek emberek közt forogni.

— Szabad idejében?

— Az időm egy részét a családdal töltöm, aztán van egy hobbim is, a csillagászat. Néhány éve felmentem dr. Kulin Györgyhöz, a tanácsai alapján és a gyár segítségével elkészítettem egy távcsövet.

Elneveti magát.

— Nem árt, ha az ember időnként „belekukkant” a világmindenségbe. Akkor jobban érzékeli a földi viszonylatokat is. Aztán feláll, elsiet, kezdődik a műszak.

Kaposi Levente

bői az eredményekből, hogy a termelési rendszerékbe vetett ésszerűtlen bizalom és a módszérék kritika nélküli alkalmazása olyan gazdaságokban, ahol az adottságok egyébként nem felelnek meg a kukoricatermelés feltételeinek, visszaütközött, s nemhogy javította volna az állagokat, hanem csökkentette.

Éppen ezért az utóbbi három esztendőben tapasztalt vetésterület-csökkentést nem kell feltétlenül negatívumként értékelni. Különben is a többlettermelésnek nemhogy nem egyedüli, de nem is feltétlenül kívánatos mpd- ja a vetésterület növelése. Sokkal inkább a termésátlagok fokozására, s ezen helül is a gazdaságos termelésre kell, hogy terelődjék a figyelem.

CSAK HOSSZÚ TÄVRA

Ebben az esztendőben 30 ezer hektárról kerül majd le a kukoricacső Heves megye szántóföldjeiről. Az előzetes termésbecslések mintegy 48 —50 mázsás hektárankénti áltagokat ígérnek. Persze addig még nagyon sok víz folyik le nemcsak a Dunán, az ég csatornáin is és ez jelentős mértékben változtathatja meg a kilátásokat, hiszen az idén minden későn történik egy kicsit a mezőgazdaságban, éppen az időjárás miatt, így a kukorica betakarítása is november végéig fog tartani.

Az idei nagyobb termés valószínűleg megnyugtatóan hat majd a kedélyekre, azt azonban nem árt megemlíteni, hogy o jelenleg több termésre ösztönző rendszer tipikusan extenzív. A mezőgazdasági nagyüzemek vezetői ugyanis úgy érdekeltek anyagilag a többlettermelésben, ha évente 10 százalékkal növelik a kukorica vetésterületét.

Ez az érdekeltségi rendszer, mint már említettük, tipikusan extenzív. Több területen kívánja a több termést elérni. Hazánkban pedig már több éve elhangzott hivatalos deklaráció szerint is lezárult az extenzív fejlődési szakasz. Nem csupán elvi ellentmondásról van itt szó, hanem arról, és leginkább arról, hogy ez az érdekeltségi rendszer nem fog az egyedül járható úthoz, a termésátlagok növeléséhez vezetni. A kukoricatermelés jövedelmezőségén kell változtatni, ha azt kívánjuk hosszú távon biztosítani, hogy e rendkívül fontos növénnyel olyan kedvvel foglalkozzanak nagyüzemeink, mint a gabonafélékkel. Hosszú távon ugyanis csak azzal foglalkoznak a gazdaságok, amelynek termelése jövedelmező.

Meg lehet azt tenni, hogy ! kinevezünk „politikai nö- , vénnyé” valamint, mint ahogy történt ez a zöldség j esetében —, de a megnyugtató és végleges rendezés az, ! ha a növényt saját maga mi*

I att érdemes termelni.

A kukorica pedig népgaz- I daságilag annyira fontos ter- jmék, hogy nem lehet ?ele ikukoricázni.

Szigethy András ^

k

ü népgazdaság fejével