Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-12 / 189. szám
Olvasók és könyvlorgalók A naptári nyár második felében, a valódi-nyár kellős közepén — éppen most kell az olvasásról töprengeni ? Akkor, amikor a szabadságra utazók legrosszabb esetben semmiféle olvasnivalót, jobb esetben kalandregényt, s a legjobb esetben is csak lektűrt csomagolnak a fürdőruha, a vászonnadrág, a fényképezőgép mellé (no persze tisztelet a kivételnek)? Azt hiszem: igen, éppen most. A közművelődési évad kezdete előtt kell erről beszélni, azaz most, amikor nem torlódnak egymásra a kulturális események, figyelmünk tehát nem aprózódik többfelé. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy olvasni nyáron, vagy hogy különösképpen nyáron kell, mert olvasni mindig kell, azazhogy... Egyszóval: kellene. De hát jól tudjuk, hogy szinte any- nyiféle olvasó van, ahányfé- le ember, s az olvasási módok és szokások, az olvasás okai és céljai annyira eltérnek egymástól, hogy semmiképpen nem lehet egy kalap alá venni őket. Egy kalap alá nem. de szemügyre venni mindenképpen szükséges. Az olvasótábor kettéválása Nincsen egységes olvasótábor — ezt nemcsak a könyvtárosok és a könyvárusítók tudják. Az olvasótábor kettévált, most már több mint száz esztendeje, méghozzá valódi olvasókra és könyvforgatókra. Az ideál természetesen az olvasó, s hasznos lenne mindenki számára ezt az ideált megközelíteni. Az olvasótípus ért ahhoz, amit olvas — hadd használjam' ezt a kifejezést: műértő (s ami ebből következik: műélvező; élvezi az olvasott művet, akkor is, ha a nehezen olvasható Thomas Marínról, vagy a még nehezebben olvasható Camus-ről van szó). Világos, hogy e szint elérése hosszú gyakorlatot kíván, s olvasói tapasztalatot. A valódi olvasóvá válás útjának buktatója a sznobizmus verme; kellő önismeret, tehát kellő válogatás nélkül olvas nem egy olvasóvá válni akaró ember; szíve a könnyen emészthető felé húzza, de nem nyúl hozzá, mert meggyőződése, hogy az nem illik, s közben gyötrődik a számára még emészthetetlen, , mert rossz módszerrel adagolt, nehéz, nagy fajsúlyú irodalom terhitől. Pontosan ellenkező módon olvas az úgynevezett könyvforgató, aki egyébként egyáltalában nem lenézendő fajta: mindenesetre többet ér az önmagát meddőén kínzó sznobnál. A könyvforgató a jelenben él, ítéletet nem hoz semmiről (s ezt nem is várja tőle senki) — ő csak olvas. Maga dönti el, hogy mit olvasson, kritikára. nemigen ad, egyszerűen azt olvassa, ami örömet szerez neki. A könyvforgatók tábora persze jóval számosabb, mint az olvasóké, de sok könyforgatóból vált már valódi olvasó, mert ez a „naturalista” olvasási mód természetesen nem zárja ki a jó érzéket, s a tisztán látást. Érdekes kérdés az olvasás okának és céljának keresése. Miért olvas az, aki olvas? Az, amit funkcionális olvasásnak lehetne nevezni a legcélirányosabb olvasás : a szándék az ismeretszerzés ; ide sorolhatjuk a tudományos, szakmai és ismeretterjesztő könyvek, s a tankönyvek olvasását, kezdve a középiskolától, folytatva a főiskolán és az egyetemen, végezve a tanulókörön túl, az úgynevezett szakmai önképzés fogalomkörében. Most azonban nem erről van szó, hanem ' az irodalmi művek olvasásáról. Ismerjük és valamennyien nyögjük a rohanó életmód átkait. Olvasást kiváltó ok ez is lehet. Okozta az a fajta olvasás, ahol gyógyszer a könyv. Figyelemelterelőként, kikapcsolódást jelentő eszközként nyúlnak a könyvhöz egyesek, hogy feledjék rossz kedvüket, feloldódjanak szorongásaik alól (ebbe a kategóriába vág az esti krimiolvasás, sőt furcsa módon az olvasásnak nemigen nevezhető keresztrejtvényfejtés is). Mások éppen ellenkezőleg, egyhangúnak, unalmasnak ítélt életük színesítésére olvasnak, egyszerűen stimuláló, izgatószerként használva a könyvet. Kábítószert pótol, idegizgalmat okoz a horrorirodalom, az erotikus irodalom, az egymást hajszoló kalandok sorozata, sőt az ismételten nevetésre ingerlő, mechanikus nevetést kiváltó irodalom is (ez utóbbi válfaj kivételével az összes megelőzőt bőségesen tartalmazza pl. a Pillangó című kalandregény, amélynek olvasói statisztikája az elmúlt években szinte minden más regényét felülmúlta). A könyv és az olvasó között megszülető esztétikum kedvéért — tehát áttételesen az önépítésért — olvas az említett szűkebb, valódi olvasótábor. Számukra tehát nem közvetlen eszköz, hanem közvetlen cél a könyv. Az már azután egyáltalán nem változtatja meg ezt a magatartást, hogy ez a cél magasabb nívón igen hasznos eszközzé válik. Ez a fajta olvasás ideiglenesen megszakítja a világ és az olvasó kapcsolatát, tehát mintha antiszociális tevékenység volna, holott ez csak látszat: az olvasó intenzív kapcsolatba kerül a könyv által reprezentált világgal, azaz az emberi társadalommal, s ebből a világból gazdagabban tér vissza a maga hétköznapi világába, amikor becsukja a könyvet. Az ilyen olvasás tehát éppen ellenkezőleg: szociális, társas tevékenység A harmadik fontos kérdés az olvasás időpontja és mikéntje. fi SZÉT továbbfejlesztése 1977-ben ötödik alkalommal szervezték meg .a szakmunkás képesítésű, fizikai foglalkozású fiatalok felsőfokú tanulmányokra előkészítő tanfolyamait, közismert nevén a SZET-eket. A tanfolyamoknak e fél évtized során összesen mintegy 1300 hallgatója volt. A tapasztalatok kedvezőek, a SZÉT rendszere megfelelt céljának. Az is bebizonyosodott azonban, hogy szükséges a SZE1 továbbfejlesztése; a jövőben elsősorban az érettségizett fiatal, nagyüzemi szakmunkások egyetemi, főiskolai ta1978. augusztus 12.. szombat nulmányainak előkészítését kell szorgalmazni. A jövőben a tanfolyam, valamint a felsőoktatási intézmények nappali tagozatán folytatott tanulmányok ideje • alatt a továbbtanuló szakmunkások keresettérítést és tanulmányi eredményüknek, szociális helyzetüknek megfelelő pénzbeli támogatást kapnak. Ugyancsak az elmúlt évek tapasztalatai alapján határozott úgy a Minisztertanács, hogy a jövőben a tanfolyamot végzetteknek is felvételi vizsgát kell tenniük az egyetemen, főskolán. Űj vonása a rendelkezésnek, hogy a szakmunkás képesítésű, fizikai foglalkozású fiatalok nem csupán a nappali, hanem az esti és a levelező tagozaton is továbbtanulhat- • nak. Mikor és hogyan olvassunk? Távirati jellegű felsorolásként: a tanulás időszaka nagyrészt a funkcionális, a célirányos olvasásé. Érdekes egyébként, hogy valód} olvasóvá a legtöbben harmincéves korukban válnak, s mert az írói karakter, az író irodalmi személyisége, írói programja, stílusa is erre a korra alakul ki általában, ez nem lehet teljesen véletlen. Függvénye az olvasás elsősorban a szabad időnek. A modern ember menthetetlenül elvesző szabad ideje (evés, vásárlás, utazás, közlekedés, házimunka stb.) csak némiképp csökkenthető, illetve nehezen szerezhető ebből vissza valamicske olvasás céljaira (autóbuszon lehet olvasni, de boltban, sorban állva nemigen). Az időszakos szabad periódusok (munkaszüneti nap, szabadság, esetleg betegség) kitűnően felhasználható, de például gyerekre ügyelve, fodrásznál sorunkra várva — ez inkább a könnyű olvasnivalónak kedvez. Egyre tömegesebbé, s jó értelemben vett kollektívvá alakuló életmódunkban is szükség van azonban magányos időszakokra — s ez persze nem azonos a magányossággal — és ezekre a néha üggyel-bajjal megszerzett időszakokra eshetik a leggyümölcsözőbben a valódi olvasásra szánt idő. Az ágy mellett, vagy a kényelmes fotel mellé tolt asztalkán várakozó könyv tükrözi leginkább az olvasó ízlését, igényeit, mert a szoba magányában érvényüket veszítik a társadalmi tabuk, feloldódnak a kötöttségek : az ember otthon, s különösen" ha egyedül van, nemigen színlel. Kár, hogy a statisztika számára ezek a fajta adatok teljesen hozzáférhetetlenek. Kemény Dezső Nyári Á egyetem magyar film barátai Egerben Az egymást kergető hétköznapok megannyi szenzációs, színes — vagy szürke — újsághíre között talán nem is tartja figyelemre méltónak az olvasó azt a szerény híradást, miszerint: Heves megye székhelyén ismét kezdetét veszi az Egri Nyári Egyetem filmművészeti tagozata. Pedig jelentős az esemény és sokféle tar- ' talmat sejtet a hír. Mert felemelő érzés például, hogy a magyar filmnek olyan lelkes ismerői, barátai vannak külföldön, akik költséget és fáradságot nem kímélve, immár ötödik éve jönnek Egerbe, filmeket néznek, előadásokat hallgatnak, vitáznak, találkoznak az alkotókkal, a város vezetőivel és élményekkel, barátokkal gazdagodván mondanak viszontlátást. Az esemény tartalmát boncolva szólni kell arról is, hogy milyen kitartó buzgalommal és körültekintéssel szervezi a TIT — valamint segítőtársai — ezeket a nyári találkozókat, hogy a vendégek nemcsak a magyar filmművészet jó hírét, a legújabb alkotások izgalmát viszik magukkal, hanem bepillantást nyernek szocialista jelenünk lüktető mindennapjaiba is. ötödik alkalommal nyit kaput Egerben a filmművészet nyári egyeteme. E szerény kis évforduló jó alkalmat nyújt arra, hogy sí3 essék egy jelentős jubileumról, a magyar film harminc évéről. Mert harminc évvel ezelőtt, 1948 augusztusában államosították a magyar filmgyártást. Sovány hagyományolt birtokában indult útjára akkor az új mai gyár film, amely az évek során és a ,,fényes szelek’’ szárnyán a nemzetközi mezőny élvonalába emelkedett, s mint a magyar kultúra megbízható, követe, viszi jó hírünket a vi- lágba. A nyári egyetem hallgatói — a hazaiak, a külföldiek — most láthatják a kezdést és a folytatást, a hajdan készült filmeket és a legfrissebbeket, megismerkedhetnek Fábri Zoltán sajátos művészetével. Első alkalom, hogy a nyári egyetem szervezői, szélesítve a programot, az egri közönség számára is nyúl- tanak látnivalót. Sőt. még fesz,iválhangula- tot is sugall a Bródy tnozj műsora: ha* új magyar film ősbemutatója várja a néződet. Berregnek a vetítőgépek, öt nyeljen szól a tolmácskészülék, múltunkról, jelenünkről vallanak a filmek. Hiteles, művészi vallomást, tartalmas vitát, maradandó élményt, Egri Nyári Egyetem! (márkusz) Bábuk emberi közelségben Ki gondolná, hogy egy olyan kiállításra, amelyen csak bábuk láthatóak, annyian lesznek kíváncsiak. Ez is meglepetés, de az igazi — a bábuk sora. Koós Iván I960 óta az Állami Bábszínház tervezője. Immár kétszer kapta meg a Jászai-díjat, ami önmagában is jelzi, hogy művészetére felfigyeltek, elismerték. Volt kitől tanulnia, hiszen a Képzőművészeti Főiskolán a mestere Szőnyi István volt annak idején. Gyöngyösön, a Mátraalji Szénbányák kultúrtermében látható kállításán nemcsaK bábjai várják az érdeklődőket, hanem néhány díszletterve is. Bár didaktikus megoldás, talán a finnyásabbak elnézően mosolyognak is rajta, jó az, hogy rövid feliratok segítik a látogatókat a tájékozódásban. így tudjuk meg, hogy a báb. és a színpadkép Brecht A kispolgár hét főbűne című művéhez tartozik, vagy Sztravinszkij A katona története című művét jeleníti meg, illetve Vörömarty Csongor és Tündéjét. A sorba tartozik még Bartók A csodálatos mandarinja is. A felsorolás nem katalogizálási célt szolgál. Jelzi, hogy Koós Iván érdeklődése milyen irányú, mi fogja meg, kelti fel benne az alkotás vágyát, mi az, ami visszhangot vált ki művészi világképéből. Az előbbi adatok tehát nagyon fontos és jellemző tartalmi jegyeket is hordoznak magukban. Éppen a művészi „felhasználási mód”, tehát a bábszínház körülményei késztetik arra Koós Ivánt, hogy a bonyolultat megpróbálja a leg-1 markánsabb jegyekre redukálni, az összetettet úgy elevenítse meg, mintha az mindig magától értetődő lett volna. Figurái ezt a szándékot hordozzák, ezért tudnak széles közönségre hatni. fel-| nőttnek és gyereknek egyaránt sokat mondani. A látogatók kor szerinti megoszlása is ezt igazolja, hiszen a vendégkönyv bizonysága szerint nemcsak az általános iskolások állnak meg és időznek el szívesen a kállítás egy-egy darabja előtt, hanem a felnőttek ís. Nem fukarkodnak papírra vetni elismerő szavaikat sem. A kiállítás az kiállítás, mondhatjuk az elvi egyszeregy szerint. Ha talán formabontó is lenne, ebben a műfajban, a bábok esetében, jó lett volna mégis színpadon is megeleveníteni a figurákat. Micsoda hangulatos félórákat lehetett volna így elővarázsolni a nézők és a bábjá, tékosok azonos örömére. Ennek hiányában meg kell elégednünk a bemutatás puszta látványával. (gmft H. Baria Lajos: Z. Szerkesztő emlékezetes esetei Miért zokog mindenki avagy tíz deka párizsi és a macska 3. És akkor azt mondta, maga inkább öltöztesse rendesebben a gyerekét, és elém vágta az ajtót... (Szünet. Majd ingerülten, hirtelen.) Hát kérem én... énnekem több mint tíz évig nem lehetett' gyerekem, orvostól orvosig jártam, még két évig otthon is maradtam pihenni, hogy talán úgy minden rendben lesz... és akkor végre négy év után megszületett... és én kérem, elképzelheti, hogy mindennap tiszta ruhában viszem el a gyereket az óvodába. .. és akkor ő, egy óvónő, hogy mondhat akkor ilyet nekem! (Farmerruhája zsebéből előkapja a zsebkendőjét, szipog.) (Z. Szerkesztő a forgalmas budapesti utcán megy. Autóbusz robog, villamosok csilingelnek.) R. óvónő (kontyos, középkorú, mögötte az óvodaudvaron gyerekek játszanak.) Kérem, nekem nem kötelességem nyilatkozni felsőbb szervek engedélye nélkül. Egyszer volt itt egy újságíró, elmondtam neki, hogy sok a gyerek és kevés a vécé, és a gyerekek még nem tudják úgy visszatartani, várni, és megüttöttem érte a bokámat. Z. Szerkesztő: Nem nyilatkozatot kérek. Én csak arra akarok választ kapni, amit kérdeztem. R. óvónő: (kis töprengő csend után): Hát, kérem, lehet, hogy így történt, Lehet, ■hogy behúztam a gyereket az ajtónál, mert nüzat voit. Lehet, hogv azt mondtam a kedves mamának... De kérem, itt nálam harminc gyerek van, és annak a harminc gyereknek harminc mamája, harminc papája, és. hatvan nagymamája és hatvan nagypapája... Z. Szerkesztő: Nem akartam megbántani. R. óvónő (keserűen): Nem bántott meg. De azzal meg én 'kihez menjek panaszra, hogy mindig engem osztanak ' be reggelre, korai kezdésre, és hogy jutalmat adtak, és én nem kaptam, pedig én vagyok itt a legidősebb... és/-hogy ma nem is köszönt nekem a vezető óvó- ) nő. Énnekem, kérem, ez nagyon fáj, ez az egész, de én nem mutathatom, mert ugye a gyerekek megérzik... és kérem én ezt kinek mondhatom el. Hát kinek, kérem. (Hirtelen.) Menjen és kérdezze meg a vezető óvónőt. Vezető óvónő (szikár, szemüveges, irodájában, íróasztalánál, a fotelben ülő Z. Szerkesztőhöz): Hogy panasz van rám, hogy én nem köszöntem az óvónőnek, akinél járt? Kérem, nincs nekem vele semmi bajom. Hát, a múltkor kapott jutalmat. - Másnak is kell adni. Mert akkor a másik, az új elmegy és itt maradok óvónő nélkül. (Töpreng.) Lehet, lehet, hogy elmentünk egymás mellett, lehet hogy köszönt és nem vettem észre, mert el* voltam gondolkodva, de ebben nincs szándékosság. Nem csoda, ha megtörtént, már azt sem tudom, hogv mit csinálok. Kérem, egv hónap nvárf szünet volt az óvodában és megígérte a kisipari szövetkezet, hogy ezalatt az egy hónap alatt kifesti az óvodát, de már eltelt hat hét is, és még csak az emelet van készen, nyolcvan gyereket kell egy szobába bezsúfolni, a földszintet most kezdték... és úgy kérem, hogy négy festő volt, most meg már csak egy ember van itt, és az is csak piszmog ... nem tudok én neki borravalót adni, hogy gyorsabban ugye ... nem tudok én neki borravalót adni, mindennap sört hozni, énnekem erre, sörre nincs óvodai keretem, és hát így, így nem is csoda, hogy már nem is tudom, hogy mit csinálok, hogy mi... V. P. szobafestő (ötvenöt éves, meszes ruhában a földszinti óvodai szobában, papírral letakart kisszékek, játékok között, létra mellett a Z. Szerkesztő előtt egy ka- parókanálllal hadonászik): Itt hagyom az egészet! Szarom az egészbe. Nekem mehetnek panasszal újsághoz, még a miniszterhez is. Majd kész lesz a festés, ha kész lesz, és kész. Mindig a me- lóst kell piszkálni?! Z. Szerkesztő: Nyugodjon meg. Csak nyugodtan. V. P. festő: Nyugodtan? Hogyan nyugodtan?! Most megint megírja majd a me- lósról, hogy nem dolgozik. Hát írja meg! Eggyel többször vagy kevesebbszer, -már mindegy. (Kis szünet.) Egyszer azt írja meg, hogy egy igazgató nem dolgozik, vagy egy miniszter... Hát ide fi- gvel.ien, ez én öcsém igazgató. Arról írja meg. Z. Szerkesztő: Mit? V. P. festő: Mit?..: Kéé rém, amikor harminc éve segédmunkás voltam, én is elmehettem volna iskolára urazni, küldtek, jó fejem volt, mehettem volna, nem mentem, azt mondtam az öcsémnek, nézd öcsém, én dolgozom tovább, jól keresek, megélünk egy pénzből ketten is, menj, tanulj tovább, én eltartalak, biztosítom neked a jövődet. Biztosítottam. Güriztem. Az én kenyeremet ette, és most meg tessék, megtagadott. Pedig én mindent megtettem érte. Én. Az én véremből lett, ami lett... Amit szerzett, az... az az én diplomám. Z. Szerkesztő: Mi baja van vele? V. P. festő: Mi?... Tegnap, vasárnap délután, kimentem a Dózsa-meccsre a barátaimmal. Egyszer csak, ahogy megyünk, látom, hogy a bejáratnál megáll egy autó. Ni, mondom, az öcsém. Az öcsém, mondom a társaimnak! És integetek is, szervusz öcsém, szervusz. Ö meg •csak oda se néz, becsapja az autó ajtaját, és megy, még nem is köszön, megy azzal a nővel, akivel volt, nem is köszönt, csak ment, szégyeü- te, hogy én a bátyja vagyok, és nem is nézett rám. És akkor mondták a társaim, mit marháskodsz, hogy az a te öcséd, még nem is köszönt. De, de, mondtam én bizisten, az öcsém. De erre ők, képzelődsz komám, és nevettek, hogy még csak nem is köszönt vissza az öcsém. (Hirtelen felnéz.) Hát ember ez? Hát az? Z. Szerkesztő (hogy a festőt valamelyest megnyugtassa őigarettát vesz elő — két dobozzal, Munkást és amerikai Kentet és a festő elé nyújtja.) Tessék. Gyújtson rá.. Munkást, vagy Kentet? (Oldásnak szánva): Én felváltva szívom. (Folytatjukjj
