Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-11 / 188. szám

Igrla 78: ma este díszbemutató Vidróczki visszatért Romantikus daljátékról, prózában Az egri várszínház negye, dik évében az eddigieknél még szélesebbre tárták 'i .lália templomának kapuit. Ezekben a napokban nem­csak a csillagkupolás színház több mint ezerszemélyes né­zőtere népesül be, hanem a gótikus palota előtt magaso­dó színpad is, amelyet bir­tokba vettek az énekesek, a zenészek, a táncosok, a sta­tiszták, mindazok, akik egy más műfaj, a daljáték kép­viseletében igyekeznek meg­hódítani a közönséget. A színházi hangulat szinte fenséges. A természet fő ügyelője már a kezdésre sö­tétre festette a történelmi várudvart, amelynek kupo­láján messze fénylő csillagok állják az őrséget. A földi ügyelő intésére pedig kígyód­nak a reflektorok, s fényeik­ből előtűnik egy erdő evezte csárda, s máris szól a zene, hangzik az ének: „Üttalan úton jár a betyár .. Élen Vidróczkival jönnek a betyárok, jó fogás után han­gosak, vidámak. Már szár­nyal Vidróczki belépője, majd felcsattan az első taps forrón, ünneplőn, ősbemutató tanúi leszünk. Vidróczki ri.sz- szatért. Új köntösben a közön­séghez közelebb álló formá­ban érkezett meg. Még a fülekben zenél az első felvonás fináléja, amikor Farkas Ferenc Kossuth-dijas zeneszerző a mű keletkezésé­ről beszél: — Eger vezetőinek kérésé­re még az ötvenes évek vé­ge felé kezdtünk foglalkozni a Vidróczki-legendával. A librettó írójával, Innocent Vincze Ernővel szabadtérre szántuk a produkciót, ám an­nak idején ez nem jutott el ide. Rádióhangjáték lett be­lőle, zenés ballada — így je­löltük a műfajt —. amely rangos szereposztásban ke­rült felvételre. A címszere­pet Rainai György énekelte, a prózai részeket pedig La­dányi Ferenc játszotta. Szeged lett a Vidróczki má­sodik állomása. Vaszy Vik­tor biztatására átformáltam a zenei anyagot. Abból indul­tam ki. hogy a szabadtéri színpad több ezres nézősere­ge először hallja és látja a művet, tehát közvetlen hatást kell elérnem. így születtek meg az új áriák és tánc,iste­netek, valamint a zenés idé­zetek, mint például a kora­beli valcer megszólaltatása, végül így kerekedett roman­tikus népopera a Vidróczki- ból. — Most pedig romantikus daljáték — így a műfaji megjelölés. — őszintén szólva, mindig bajban vagyok ezekkel a mű­faji meghatározásokkal. Leg­szívesebben most azt mon­danám, hogy a Vidróczki harmadik változata — ahogy azt a kitűnő Mikó András és ■fez ambiciózus Csemer Géza itt. Egerben, a prózai része­ket jobban hangsúlyozva színpadra állította — az in- Jenbb musical. Olyasmi, mint a La Mancha lovagja, a West side story, vagy a My fair Lady. amelyek a drámát és a muzsikát szerencsésen egyesítik. Természetesen ma­gyar musical, hiszen az iio- dalmi anyag hazai történetet tartalmaz, amelyhez csakis a magyar nép ajkán keringő dallamokból alkotott zene kí­vánkozik. — Amely végül népzenei és színpadi is egyszerre? J.37S. augusztus 11.. péntek A daljáték egyik nagy jelenete: Márton anyja — Farkas Éva — esküt tesz vallomására. A pandúr- parancsnok: Marczis Demeter érdemes művész. f/UÆ — Fogalmazzunk így: számtalan egyéni lelemény­nyel átköltött népzenei anyag. — A bemutató előtt egy nappal elégedett-e a produk­cióval szinte együtt élő szer­ző? — Igen, elégedett vagyok. Őrülök, hogy Vidróczki, ha némi kerülővel is, de mégis visszatért Egerbe, arra a táj­ra, ahol hőse született, s ahol őrzik is legendáját. Kedvem­re való a szereposztás is, s hadd jegyezzem meg, hogy Farkas István karmesternek nagy része van abban, hogy mégiscsak megszületett Eger­ben ez az előadás. Az öröm és elégedettség hangján szól a címszereplő Begányi Ferenc Liszt-díjas művész is. — Sok-sok operát énekel­tem már, ám a Vidróczki egé­szen más. Kedves, nagyszerű, egy más hangvétel. A zene­szerző nem feszíti túl a lehe­tőségeit. s daljátékában ter­mészetesen lehet énekelni.-Ügy is mondhatnám, hogy az énekesnek nem kell féltenie a hangját. — Milyen lesz Begányi Fe­renc Vidróczki ja? — Egy betyárvezérnek na­gyon keménynek kell lennie, de jellemében ugyanakkor felfedezhető a líra is. Vid­róczki érző ember, akit a tör­ténelem, a társadalom kény­szere sodort az erdei bujdo- sásra. Vágyik a szerelemre, a boldogságra, féltőn ragaszko­dik a családjához, ám képte­len a megalkuvásra. S ami­kor döntenie kell, akkor igazságérzete győz. Marczis Demeter érdemes művész a nagy ellenfél, aki Marsó Lenci pandúrparancs­nok szerepét alakítja: — S mert a művész egri, ezért az első kérdés: milyen érzés visszajönni? — Kétszeresen jó érzés. Hazajönni, és egy ilyen ki­tűnő műben játszani! Nem beszélve arról, hogy egy ki­csit úttörők vagyunk must itt, Egerben, ahol már negye­dik évadjába lépett ugyan a várszínház, ám daljáték most kerül először közönség elé. Remélem, sikerül felkelteni a műfaj iránti érdeklődést. Különben 27 éve kerültem el erről a tájról, s ha nem is ismerem meg a régieket, az emberek kedvesen rám kö­szönnek az egri utcán, Osto­roson. pedig az apám fogad büszkén, szeretettel. — Milyen ellenfél a pin- dúr parancsnok? — A rendszer embere, a rend fenntartója, erős, hatá­rozott egyéniség. Vidróczkit nem is ismeri, csak hallott (róla, de üldözi kíméletlenül és úgymond hivatalból. Ez csak az egyik oldala, mert ez a pandúrparancsnok ember­séges is tud lenni. Ám ami­kor rájön, hogy becsapták, akkor már kegyetlen is. Az előadás várható élmé­nyéről beszél az átdolgozó és rendező Csemer Géza. aki Mikó András Kossuth-dijas érdemes művésszel együtt ál­lította egri színpadra a Vid_ róczkit. (Az Operaház főren­dezőjét már Bayreuthba szó­lította egy meghívás.). — A közönségnek: a hazai, sőt e vidék folklórjából táp­lálkozó nagyszerű zenét, ro­mantikus történetet, drámát, lírát, derűt, mozgalmas tán­cokat, látványt, egyszóval é 1- m é n y t szeretnénk nyújtani. Nem titkoljuk, népszerűsí­teni is akarjuk ezt a műfajt, itt Egerben a Vidróczkit, amelyet éppen a zene emelt fel az opera, illetve a daljá­ték nívójára. Ha már nálam a szó, sze­retném elmondani azt is, hogy színpadra állíthattuk volna ezt a daljátékot az operaházi kórus, a tánckar es a zenekar közreműködésével is. Lehet, hogy ez esetben nekünk, rendezőknek köny- nyebb dolgunk lett volna. Mi mégis ezt a nehezebb utat vá­lasztottuk. Nem kísérletezni akartunk, tudtuk, hogy az ügy megkívánhatja az önte­vékeny együttesek részvételét, s az Egri Szimfonikus Zene­kar az Építők Heves megyei Kórusa, valamint a Gyöngyö­si Vidróczki Együttes közre­működése felértékeli a produkciót. Egyébként csak nálunk szokatlan a műked­velők és a hivatásos művé­szek együtt szereplése. Az olasz operaházban például az a tenor, aki esténként az Othello viharkórusában éne­kel, napközben talán éppen a karmonádlit szeleteli. — Vidróczki és más hason­ló történetek kapcsán gyakor­ta elhangzik a rosszalló meg- jegyzés: betyárromantika. Hogyan vélekedik erről a rendező és az előadás? — A Vidróczki romantikája olyasfajta haladó, humanista, mint amilyen Jókai hőseit lengi körül. Ne felejtsük, amikor kihunyt 48 csillaga, már csupán egy-egy oetyár fokosán villant fel a szabad­ságharc tüze. A kényszerből erdőbe vetődött betyárok kö­zött akadt bűnöző is, ám ntm véletlen, hogy Vidróczkit mindig szeretet vette körül, róla született a leghíresebb bétyárballada. A legendás emlékezet két híres igazság- osztó betyár alakját őrizte meg. Rózsa Sándor története­it nem kisebb író, mint Mó­ricz Zsigm,ond mentette át, mégis Vidróczki az igazabb, az emberibb, a szimpatiku- sabb. Díszbemutató ma este fent, a várban. Majd szombaton, vasárnap és hétfőn ugyan­csak a várban, augusztus 19- én és 20-án pedig Gyöngyö­sön láthatja a közönség a Vidróczkit. Márkusz László Víz a pohárban A magyar ember, ha valamit nem lát tisztán és nem híd eligazodni a tények, vagy annak látszó dolgok zűrzavarában, azt mondja: öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ez a mondás nyelvünkre fordítva azt jelenti, hogy te­gyünk félre minden mellébeszélést, fecsegést, találgatást, baj. keverést és egyértelműen — napnál világosabban — jelen­tessük meg a színtiszta igazságot. A család, amelyről szó lesz, immár tizenhárom eszten­deje haragban van egymással. Nem mindenki mindenkivel, és akik nem haragszanak, azok hol az egyiknek, hol a má­siknak fogják pártját, hát mögött nyilatkoznak, és akarva, nem akarva, belekeverednek a családi perpatvarba. — Mióta nem beszélnek? — Tizenhárom éve múlt június 22-én. — Ilyen pontosan tudja a dátumot? — Nagyon pontosan, kérem szépen! Ez a nap ugyanis nekem örökre emlékezetes lesz, mert a testvérbátyám azzal rágalmazott és gyanúsított, hogy érdemtelenül meg akarom szerezni szegény beteg édesanyám vagyonát. — Ön mióta nem beszél az öccsével? — Júniusban múlt tizenhárom esztendeje! — Jól emlékszik a dátumra! — Sajnos, nagyon is jól! Ez a nap volt ugyanis az, ami-' kor a tulajdon testvéröcsém gálád módon, másokkal össze­játszva, őt meg nem illető pénzhez akart jutni anyánk ká­rára. — Hol volt akkor az édesanyja? — Mi tartottuk! A feleségem és én. — Akkor tehát az ön kárára is „okoskodott”. Rövid ideig elgondolkodik, keresi a szavakat, azrtán vágja: — Úgy van! Nincs itt mit beszélni, tiszta vizet kell ön-' teni a pohárba. , — Mit mondott az édesanyja? — Mit mondott volna egy anya? Egy anya, akinek édes gyermeke van. Semmit! Csak sírt, rítt, tördelte a kezét, és azt hajtogatta: Béküljetek ki, fiaim! Én mindkettőtöket egyformán szeretlek. Itt tulajdonképpen abba is maradhatott volna a beszél-í getés, ha be nem jön az idősebb testvér felesége, az egyik meny : — Bolond beszéd! Nem anyósommal volt itt a baj, ha­nem a pénzével. A pénzre ment itt a játék! Azt akarták, hogy tartsuk is az anyósomat, meg a pénzét is adjuk oda; — A sógornője miért haragszik? Ingerült válasz: — Azért, mert beleütötte a dolgokba az orrát! Méghozzá hülyén. Így mondom, pedig kilenc éve becsületsértésért már a bíróság is elítélt. De nekem igazam van, és az a semmire- való ... Megáll az ész! Tizenhárom esztendő alatt a hamu alatt folyton izzik a parázs, és a lángok fel-felcsapnak. Pedig az­óta sok minden történt: meghalt a mama, felnőttek a gye­rekek, itt-ott unokák is születtek, sőt már réges-régen dön­tött a bíróság is. Csak a gyűlölet meg a harag maradtak életben. Azóta a falu ragadványnevet is adott nekik, és úgy tisz­telik őket: Haragos Jankóék. A tanácselnökkel váltok szót: — Nem is próbálták őketbékíteni? — Hiába! Nem tudtunk a pohárba tiszta vizet önteni. — De hát a bíróság is döntött, és az igazság... — Nem ilyen egyszerű az, kérem! Mert ahol a gyűlölet, az irigység és a rosszindulat .uralkodik, ott a pohárban a víz mindig zavaros marad ... ozalay István 1 ki­két H. Barta Lajos: Z. Szerkesztő emlékezetes esetei Miért zokog mindenki avagy tíz deka párizsi és a macska 2. (Z, Szerkesztő egy cukrász­dában ül, vele szemben a fe­hér köpenyes boltçs férfi — most civilben. Előttük két ká­véspohár.) Férfi: Hát kérem, hogy mi­ért mondtam magának a boltban, amit mondtam, an­nak hosszú története van. Arra emlékszem, hogy An­gyalföldön laktunk, a Huba utcai káposztásházban. Azért volt káposztásház, mert min­dig savanyú volt a szaga. A szobában is savanyú volt, a lépcsőházban is, de ahogy mentünk lefelé, a pince felé, mindig savanyúbb. A háztu­lajdonos abból élt, hogy na­gyon sok hordóban káposz­tát savanyított télre, és a pincében tárolta. Édesanyám mindig hozzá járt idénymun­kára. .. Ahogy emlékszem, a legtöbbször engem is vitt ta­posni. Kicsi voltam, be kel­lett mászni a hordóba, ugrál­ni a káposztán, Összenyomni, hogy több férjen bele, A só marta a lábamat. Este min­dig lavórt tett a lábunkhoz anyám, és abban áztattuk. Apám kőműves volt. Az volt a játékom, hogy mindig a térdére ültetett és lovaztunk. Ahogy emlékszem, úgy négy­éves lehettem, és az egyik nap minden véget ért. Meg­szólaltak a szirénák, és szal­mát hordtunk a pincébe a káposztáshordókhOÉ. A szal­mán aludtunk és sokáig csak savanyú káposztát evett az egész ház. öten voltunk test­vérek, mind kicsik, és akkor azt mondta édesanyám apám­nak, mindig nem etethetem káposztával a gyerekeket, nincs mit enni a gyerekek­nek. Akkor apám felvette a kabátját, és kiment az utcá­ra és elment. Azóta nem lát­tam. Vártuk este, vártuk éj­jel, anyám sírt, aztán más­nap azt mondta a szomszé­doknak, vigyázzanak ránk, elmegy, megkeresi apámat, elment. És ő sem jött vissza. Reggel egy szomszéd látta meg az utcában, már nem élt Szilánk találta. Így marad­tunk öten... árvár>. Arra em­lékszem, hogy négy, vagy öt hétig voltunk így a pincé­ben, akkor jöttünk fel. és akkor a Lehel térnél orosz tankok voltak, és ka­tonák kondérban levest főztek és osztották. Nagy so­rok voltak. Szépen beálltunk, kaptunk, ez úgy dél felé volt, de mi egész estig mindig sor- baálltunk, megettük, amit kaptunk, megint a sor végé­re, és ez így ment egészen, amíg azt mondták, nincs to­vább. Hatszor ettem levest. Jól belaktam akkor. (Meg­fogja a kávéscsészét, nézi, kortyol a kávéból.) Ahogy visszaemlékszem, aztán mór csak kevés ideig votam a ká­posztásházban. Hivatalos em­berek jöttek, összeírtak, az­tán elvittek intézetbe. Ensem Nyíregyházára vittek. A töb­bi testvéremet máshová. Nem tudtam, hogy hová. 1954-ben kilenc év után láttam ismét Pestet, idehoztak egy másik otthonba. Ott szakmát tanul­tam. Ott lettem bolti eiadó szakmunkás. Amikor meg­kaptam a bizonyítványt, el­búcsúztam a tanulóotthontól, szép este volt, tortákat sü­töttek, és sört ittunk. Albér­letbe mentem. Egy pici szo­bát kaptam egy öreg néni­nél. Jó volt ott, egyedül vol­tam. Most éreztem először, hogy milyen egyedül vagyok. Elmentem a Vöröskereszthez, nem tudtam semmit a másik négy testvéremről, és keres­tetni kezdtem őket. Kettőt megtaláltak, az egyik mérnök lett, a másik meg műszerész. Kettőt nem találtam, és most sem találom őket, azt mond­ják, lehet, hogy örökbefogad­ták őket, más néven élnek, és a régi papírok elvesztek. Sokat gondolok rájuk, lehet, hogy megyek az utcán, jön velem szemben valaki, né­zem, lehet, hogy a testvérem, és nem tudom hogy a test­vérem. Két testvéremmel, akiket megtaláltam, azokkal aztán jól megvoltunk, össze­jöttünk. de ők külön éltek tő­lem, megvolt a maguk élete, így megintcsak egyedül voltam. Ha nyár volt, ahol laktam albérletben az eme­letes házban, kiültem a "'ang- ra, függőfolyosó volt, kiültem és olvastam. Lejjebb egy emelettel, a másodikon is olvasott egy lány a gangon. Olvastunk és néha néztük egymást. Jó volt, hogy voit gang, addig néztük egymást,' amíg két év múlva összehá­zasodtunk. A néni meghait, akinél albérletben voltain, szegény, így lett lakásunk, és most már van egy gyerekem. Óvodás. A feleségem is dol­gozik, ketten öt-hat ezer fo­rintot keresünk, és jól meg­vagyunk. Egy távoli roko­nomtól megkaptam édes­anyám és édesapám régi es­küvői képét, kettévágtuk, a fényképész felnagyította őket és most keretben kint vannak a falon a gyerek ágya fö­lött. . . Imádom a felesége­met. És ezért vagyok nagyon ideges, hogy most nem tu­dom, mi van a feleségemmel, nagyon szeretem, és nem tu­dom hogy miért ideges. L-né, a boltos felesége (csinos asszony, munkahe­lyén, az irodában, számoló, gép előtt, farmer ruhába a. Felnéz Z. Szerkesztőre:) A férjem? ... Hogy.. ., hogy miért ideges, ezt kell magé­nak tudni?... Hát én ezt nem értem..., hogy miért kell ezt magának, ezt egy újságírónak tudni... Én na­gyon csodálkozom.! (Csenő ■> • Hát én nem is gondoltam, ö ilyet nem szokott. Még egv hangos szava sem volt soha hozzám és a gyerekhez se... Az igaz, hogy nagyon feszült volt közöttünk a hangulat, mert nagyon ideges voltam, mert amikor elvittem a gye­reket az óvodába, még meg­álltam a gyerekkel az óvodai szobaajtónál búcsúzkodni tő­le, még megsimogattam oár- szór, és akkor hirtelen oda­jött az óvónője, aki reggel es volt. és belökte a gyereket, hogy csukja már be az aitót, mert huzat van, szabályosan megfogta a kardigánját. =-s berántotta, és bezárta az sitôt előttem, és akkor, akkor -iá kinyitottam az ajtót és azt mondtam, ne lökdösse a iver- rekemet, ehhez nincs ogaj (Folytatjuk) j

Next

/
Oldalképek
Tartalom