Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-05 / 183. szám
Abba Svéd —ausztrál film Azzal a mondattal, hogy ez a film voltaképpen nem is igazi film, nem is mozi, legföljebb mozgó fényképfelvétel több koncertről, azt hiszem, senkit nem lehet arról lebeszélni, hogy meg ne nézze az új svéd—ausztrál kooprodukcióban készült alkotást, az Abbát. De miért is lenne ez a cél? Miért is kellene bárkit is lebeszélni, feltéve, ha, nos, feltéve, ha valóban úgy ül be a lelkes rajongó a mozi nézőterére, hogy nem akar mást, csak a világhírű, a slágerlisták élvonalában méltán szereplő négytagú együttes zenéjét mozgókép veti tésű háttérrel élvezni. Feltéve, ha... ' Feltéve, hogy az, aki beül, valóban nem lát többet az Abbából, mint egy kellemes, dallamos ritmusos muzsikát játszó „band”-et, s nem próbál — hogy szakszerű legyek — gondolati tartalmakat fölfedezni zenéjük, szövegeik mögött, vagy akár a filmben. Olyasmire gondolok, mint ami többször is elhangzott a moziban eltöltött két óra során. Hogy azért érdemes szeretni az Abbát, mert olyan „tiszták", olyan „egyszerűek”. Hogy, ha muzsikálnak, olyan végtelen boldogság fogja el az embert. Hogy érezni, mennyire szeretik, élr Együttműködés a közművelődésért A közelmúltban együttműködési megállapodást kötött a Megyei Művelődési Központ és a KISZÖV elnöksége. Ennek alapvető célja az, hogy hatékonyabbá formálják az ipari szövetke- zetek közművelődési tévé* kenységét. Az MMK vállalta, hogy — munkatársai révén — segítséget nyújt a brigádnaplók vezetéséhez. A krónikaírók részére tanfolyamot szervez, melynek keretében elsajátíthatják az üzemtörténetírás alapvető fortélyait. A Módszer című — gyakorlati tapasztalatokban bővelkedő kiadványt megkapja minden tagszövetkezet. A felnőttoktatási stúdió — korszerű szemléltető eszközeivel — minden továbbtanulni vágyó rendelkezésére áll. A művészeti csoportok fellépéseikkel színesebbé teszik a különböző ünnepségeket. A káli Bartók Béla kórus, a gyöngyösi irodalmi színpad, valamint az egerbocsi pávakör számíthat a szakemberek jobbító javaslataira. Emellett a jól működő amatőr csoportok lehetőséget kapnak, arra. hogy a közönség előtt adjanak ’ ízelítőt képességeik legjavából. Támogatást remélhetnek a városi szövetkezeti bizottságok is, s a klubmozgalom se marad magára. A KISZÖV megoldja a különböző programokkal kapcsolatos szervező munkát, s természetesen fedezi az egyes kurzusok indításáMSuíütSiL , JQ‘8. augusztus 5., szombat val összefüggő anyagi költségeket. Ezen kívül gondoskodik a szereplők és a technikai eszközök szállításáról. vezik őzt a világot, úgy ahogy van. Hogy más popzenészekkel ellentétben, ők milyen megnyugtatóan hatnak a pódiumon. Es végül, milyen nagyszerű az, hogy az ötéves apróságtól a nyolcvanéves apókákig mindenki úgy érzi, hogy hozzájuk szólnak. Azzal is, hogy szeress, szeress, azzal is, hogy búcsúzom. azzal is, hogy szárnyalok a szelek szárnyán, mint a sasmadár... Nemszeretem dolgok ezek, na bárki is komolyan veszi őket, nemszeretem dolgok, mert túl rózsaszínűre festenek mindent.. (Az előbb fölsoroltak annál is inkább hántóak, mivel mind régebben a mozikban, mind pedig a közelmúltban a televízióban láthattunk olyan kiváló zenészekről készült produkciókat — Egy nehéz nap éjszakája; Ugye mi jó barátok vagyunk —, amelyek úgy váltak sikeressé, hogy az árnyékuk is távol ml':\ a mitizálástól.) De kár, ugye kár is ilyesmit fölemlegetni, egy forró nyári estén, amikor az ember fia egy pohár hűsítő italra vágyik, és később valami igazán remek ritmusra, mert szikráznak a csillagok, és különben is... Sztorit persze ne várjon senki. Nincs, minek is lenne. Az egy szál „szereplő”, a riportert alakító Robert Hughes jól megértve dolgát, lelkesen loholja végig a két óra hosszát, reménytelenül üldözve az együttest fél Ausztrálián át. Ha valami színt is vitt volna játékába, talán már meg is billenti azt a nagyon finoman beállított egyensúlyt, amelyet a sztárok mozgása, a képek színe és a zene között oly biztos kézzel teremtett meg kamerájával Jack Churchill és Paul Ono-, rato.i Abbáék, — Anni-Frid Lyngstad, Agnetha Fältskog, Benny Andersson és Björn Ulvaeus — minden olyan zavaró körülmény ellenére, mint például egy filmforgatás, a tőlük megszokott módon magas kulturáltsággal mozognak és énekelnek. A filmet Lasse Hallström rendezte. Németi Zsázsa ...... K ővágóőrs határában forgatják .laneső Miklós Életünket és vérünket című új filmjét. Több száz statiszta és kaszkadőr közreműködésével készül a látványosnak ígérkező film, amelynek egyes jeleneteit helikopterről vették fel. A főbb szerepekben Vígh Gyöngyit, Sáfár Anikót, Cserhalmi Györgyöt, Bujtor Istvánt, Balázsovits Lajost és Koncz Gábort látjuk majd. (MTI fotó — Vida András felv. — KS) Augusztusban költöznek a gyerekek Űuoda a Tárná mellett Micsoda? Egy óvoda? Minek az? Idáig is megvolt a falu nélküle, miért pont most kéne az nekünk! — Ekképpen berzenkedtek né- hányan tavaly, amikor elkezdődött az óvoda építése Istenmezején. Ám sokkal többen voltak azok, akik lelkesen „bábáskodtak” a gyermekintézmény születésénél. A község lakói, s a környező üzemek összesen egymillió forinttal járultak hozzá az építkezéshez. Ki társadalmi munkával, ki pénzzel, ki mindkettővel. Az új épület a tanács tő- szomszédságában emelkedik a Tárná mellett. Utasi János tanácselnök: — Egy szót sem addig, menjünk, nézzük meg kívül- belül. Beszél az magáért! Valóban, már szinte minden a helyén, csak a gyerekek hiányoznak. A kis székek, asztalok, játékok a csemetéket várják. A friss falakon a szülők készítette hímzett térítők, állatfigurák. Ezek varázsolják otthonossá a szobákat. A szekrények fölé is odaragasztották a jelzéseket: almát, hajót, labdát, ásót — ki mit választ majd. A korszerű óvodában minden megvan ahhoz, hogy a gyerekek kényelmesen, jó körülmények között töltsék napjaikat. A foglalkozásokat a két nagy helyiségben tartják, s az ebédet tágas, olajtűzhellyel felszerelt konyhában főzik. Az óvoda műszaki átadása júniusban volt, s az apróságok augusztus 20. után vehetik birtokukba. Az óvó nénik azonban már több mint egy hónapja bejárnak társadalmi munkában. — Mindig van mit tenni :— így a fiatal Bodó Miklós- né. — A szülők takarókat, törülközőket, mesekönyveket vásároltak, most ezeket rakjuk rendbe. Négyen dolgozunk itt mindnyájan elvégeztük az óvónőképzőt. A gyerekek ellátásában két dajka és két konyhásasszony segít. Mi már nagyon várjuk a kicsinyeket, nélkülük olyan üres minden. Igaz is, ma ván az utolsó nap, s még ketten nem íratták be gyerekeiket — fordul a fiatalasszony Utasi Jánoshoz. A tanácselnök megígéri, hogy szól a szülőknek. — A végén még kicsi is lett az óvodánk. Eredetileg ötven férőhelyesnek készült,' de a községben oly sok a gyermek, hogy a megengedett tíz százalékkal többet vettünk föl. Az udvaron a hinta, a meseházikó, a mászóka, egy- egy ajándék a Ganz-MA- VAG mátranováki gyáregységében dolgozó helybeliektől. — De sorolhatnám tovább — büszkélkedik a tanácséi^ nők. — A bányászbrigádokat Egercsehiből és Istenmezejéről, a tsz-tagokat, a varrodás asszonyokat, a kisiparosokat, az erdőmunkásokat. Mind-mind sokat segítettek. Munkahelyükön kommunista műszakokat tartottak, de ide is eljöttek. Augusztus 20-án az ünnepélyes átadáson a legtöbbet dolgozó társadalmi munkásoknak emlékplaketteket, okleveleket nyújtunk át. Szerény köszönetül. Felépült Istenmezején az óvoda. Először"a falu történetében. A * kisgyermekek új környezetbe, új közösségbe kerülnek. Várnak rájuk az óvónők, a szakácsnők, a dajkák, és természetesen a mesék és a játékok. Józsa Péter I. Csodron fia húsz évvel ezelőtt elesett a háborúban. Egészen fiatal volt és az apján kívül alighanem már senki sem emlékezett rá. Csodron se emlegette soha a feleségének, bár már régóta együtt éltek. És most hirtelen az öreg a fejébe vette, hogy elmegy abba a faluba, ahol a fia a háború előtt tanított. — Állandóan az jár az —zemben, hogy él, mintha mén most is ott lenne. Na- gyón szeretnék elmenni oda, hnny megláthassam — mondta az öreg. a. felesége ijedten pillantott rá, először majdnem elnevette magát: „Eszeden va*v-e, ember?”, no de még ideteben észbe kapott. Mert abból, ahogy mondta, és amilyen egyszerűen és nyugodtan nézett rá, megértette, hogy az öreg halálos komolyan beszél és teljesen eszénél van. Látta, hogy bármilyen furcsának is tűnik ez a kívánsága, nem szabad letorkolnia, mint egy gyereket. Hirtelen megsajnálta, de közben érezte is, hogy milyen képtelenség ez az egész. — Hát ha így van, miért nem mentél már előbb? — kérdezte óvatosan. — Nem tudom — felelte sóhajtva Csodron. — De most nagyon szeretnék elmenni. El kell mennem oda, mielőtt meghalok. Holnap hajnalban el is indulok. A falu még aludt, amikor Csodron elindult kancáján a kertek alatt, hogy hiábavalóan fel ne verje a kutyákat. A falu végén rátért a mezei útra, amelyik a hegyek felé vezetett. Tegnap délben ugyanezen az úton haladt hazafelé a téli tüzelővel. Gondolataiból patkócsattogás verte feL Valaki jött. CSINGIZ AOTMATOV -* t t/wmmm. Csodron nem j ismerte meg mindjárt. Egy szomszéd falubeli öreg volt, Szaparali. — Üzent a fiam, hogy menjek el néhány napra. Hiába, főnök, öreg nélkül csak nem boldogulnak a gyerekek. Most nősül az unokám. Segítenem kell a lakodalomban, hogy minden rendben legyen, sok vendég lesz, úgy gondolom, hogy lovasversenyt is rendezünk. És Szaparali mesélni kezdte, hogy állnak a dolgok a szovhozban, hogy milyen sok gyapjút nyírtak az idén. Mindez nagyon szép volt, de Csodron most másra gondolt. .. Hirtelen ismét felmerült benne a régi bánat, amit lelke mélyére száműzött, de azért örökké élt, az a kéretlen bánat, ami olyan fájdalommal visszhangzott benne, amikor elrepültek a fecskék. És most új erővel, perzselő lánggal égette a szivét. Bánkódott a fia után, igen, utána, aki régen elment ebből a világból. De hiszen valamikor ő is ott dolgozott Ak-Szaj mellett, és valamikor szintén meghívta az apját, látogassa meg. És önmaga számára is váratlanul, szinte lázasan félbeszakította Szaparalit: — Engem is meghívott a fiam. — Hát a te fiad is ott dolgozik? — Igen — suttogta az iszonyattól szinte megdermedve Csodron. — Látod, nem is tudtam — vonta meg a vállát Szaparali. — Akárhol is vannak, adjon az isten nekik erőt, egészséget. Hát minden jót — és Szaparali továbbkocogott. Es csak ahogy elment, akkor kapott észbe Csodron. Zúgott a feje a végtelen csöndtől, a semmi úgy dobolt fülében, mint egy kiáltás: „Miért mondtam? Hazudtam! Minek?” Lassan ment tovább, le- csüggesztett fejjel. „Mit tettem? Teljesen megbolondultam” — mormolta, azután megállt az út közepén, gondolataiba merülve körülnézett, sokáig bámulta az eget a végtelen puszták felett, ahol eltűnt a fecskék csapata, és azt suttogta: „Nem, van nekem fiam, van, él — és rekedten és fájdalommal felkiáltott: — Van nekem fiam, van, én is elmegyek hozzá és meglátom, igen meglátom” — és ismpt elhallgatott. Csodron megpróbált visz- szaemlékezni, hogy is hívták a vadászt, akinél a fia lakott. Végül is nem jutott eszébe. Csak arra emlékezett, hogy jó ember volt, a fia szerette, és alighanem már a hetven felé járhat. Vajon él-e vagy meghalt? Igen, mindenképpen el kell mennie hozzá. Ha meghalt — tisztelegni a sírjánál, ha él — megszorítani a kezét, amiért jó volt a fiához. Csak egy dologra nem akart gondolni, arra, amit már ezerszer meggondolt és átgondolt. És magában már régen eldöntötte, hogy egyedül az isten a bírája, igaza volt-e akkor vagy nem... Ha egyszer majd találkozik a fiával a másvilágon, mindent el fog neki mondani, hogy is volt az akkor... De bocsánatot akkor se fog kérni, nem. Még amikor a városban élő lányai azokat a szörnyű szavakat vágták a ■szemébe, akkor se ingott meg, hallgatott... A lányok a mai napig sem tudták neki megbocsátani... Mindez akkor történt, amikor a fia, Szultán a frontra indult. ' 1941. októberében valaki beszaladt hozzá a kovácsműhelybe, hogy jöjjön azonnal, hazajött a fia elbúcsúzni. Még kiégett, füstös bőrkötényét se vetette le, úgy sietett haza. A fülében még ott csengett az üllő zaja. Nem akarta elhinni, hogy behívták a fiát, hiszen olyan fiatal még. De aztán kiderült, hogy igaz. Szultán kölcsönkért lovon vágtatott haza a járási székhelyről, hogy elbúcsúzzon beteg édesanyjától. Az asszony akkoriban már csaknem fél éve betegeskedett. Az apját kérte meg, • hogy jöjjön be a városba, és kísérje ki a vonathoz. Alig tudtak pár szót váltani és el se búcsúzhattak úgy, ahogy kellett volna. És hát nem is olyan idők voltak akkorj Mennyi végig nem mondott, vagy ki nem mondott gondolat nyomasztott mindenkit. És aligha akadt olyan ember, aki mindezt elmondhatta volna, ami akkoriban a lelkét nyomta. Csodron lovon, vágtában ért be a városba. A harminc kilométeres úton majd halálra nem hajszolta a lovát. És az első, amit meglátott és ami megdöbbentette — a hatalmas, nyüzsgő tömeg a pályaudvar előtt Mi minden nem volt .ott! Vörös vászonnal dekorált teherautók, bricskák, szénaszállító szekerek, kifogott és lenyergelt lovak, a síneken fütyülő mozdonyok, csörömpölő vagonok. És mindenfelé rengeteg népi a falvakból, az aulokból, a városokból, öregek, fiatalok, gyerekek... Csodron sietett, odakötötte lovát az első útjába kerülő bricskához, a többi ló köze, és elindult megkeresni a fiát. Ment, tolakodott a tömegben, kérdezősködött. Megtudta, hogy a bevonulok, az állomás melletti parkban vannak, és nem engedik széjjel őket, mert hamarosan megkezdődik a beszállás. Nehezen tudott átfurakodni a tömegen. A park kerítése mentén már felállították a menetoszlopokat, vezényszavak pattogtak, névsort olvastak. Csodron csak állt, elveszetten. Hogy lehet itt megtalálni valakit? A fáktól nem lehetett látni a felsorakoztatott embereket. Hirtelen egész közelről odakiáltottaK neki: „Apa, apa, gyere ide!” A lányai voltak, mindketten ott álltak a park bejáratánál. Odafurakodott hozzájuk, és meglátta a fiát. Egészen fiatal volt még, csupasz állú, csak magasságra olyan, mn.t a többi, de vállbán, alakcan — mint egy kisfiú. Még növésben volt, még nőnie kellett. Csordon felismerte berne valamikori önmagát, n.c- ta, hogy fiából erős, kemény férfi lesz. Csak két eszien.-5 kell — és milyen remek egény válik belőle. __ ( Folytatjuk^ k
