Népújság, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-15 / 191. szám

Harlem IDŐNKÉNT ÚJRA hallga. tom a Golden Gate együttest. A lemez talán már fél évti­zede is, hogy megvan, de va­lahányszor ráhelyezem a tut a barázdára és felzendül, vagy zsong inkább az együt­tes, a még soha nem hallott- ság élményével hatnak rám a dallamok. A „vox humana” ez, az emberi hang szépsége és csodája és egyben vallo­más is az emberről, az em­beriségről. az éneklés felsza­badító gyönyörűségéről és a gyönyörű éneklés embert fel­szabadító voltáról. A Golden Gate együttes tag­jai Harlemből valóak. On­nan, ahonnan Louis Amst- rong, vagy Ella Fritzgerald és soknyí más kiemelkedő társuk, — onnan, ahonnan két estén keresztül sugárzott svéd dokumentumfilmet a televízió. A New York-i né­ger negyedből. Jómagam is sokat hallottam, olvastam Harlemről, a néger gettóról, olvastam híreket, kommentá­rokat, és láttam is híradó- felvételeket a néger lázadá­sokról, a faji elnyomásról, az emberi jogok megcsúfolásá­ról. És mindezek nyomán nemcsak valamiféle politikai, szellemi, de még egyfajta vi. zuális elképzelésem is volt erről a városnegyedről, s ar­ról, amit ez a negyed szim­bolizál az amerikai társada­lomban. A több mint kétórás doku. mentumfilm, látszólagosan részvétlen, hűvös, tény- és tárgyszerű képeivel a való­ságnak olyan dzsungeljét sza­badította rám, hogy mint va. lami horrorfilmen, rendre és rendre elszorult a torkom és féltem. Hogy az elmaradott, vagy a közepesen fejlett ázsiai, afrikai országokban milyen félelmetes is a nyomor, azt majd mindenki tudja. Sze­mérmetlennek tűnhet a meg­jegyzés, ott „legalább” a világ lelki ismeretét felrázóan ugyan, de egyetemleges a nyomor, a legszélesebb, vagy inkább széles néptömegeket érinti. Ám Harlem ott van a világ egyik legnagyobb, ha nem éppen a legnagyobb vá­rosának a szívében, egy olyan város szerves és rettenetes része, amely tulajdonképpeni fővárosa az Egyesült Álla­moknak, a világ gazdaságilag legfejlettebb, és ha hinni lehet a statisztikának, jelenleg is még a leggazdagabb kapita­lista országának. . TUDTAM, TUDOM, ta­nultam és tapasztaltam is, hogy a kapitalizmus az egyenlőtlenség társadalma. Tudtam, tudom és tapasz­taltam, hogy a legjobb szán­dék sem képes még a szocia­lista társadalomban sem egyik napról a másikra el­tüntetni az évszázados egyen­lőtlenségeket. Ám, hogy a nyomor ilyen fokú legyen, s hogy e nyomor mélysége alapvetően a faji megkülön­böztetésben gyökeredzik, s hogy az amerikai társada­lom nem akar, de saját lé­nyegéből fakadóan nem is tud legalább perspektívájá­ban hathatós lépéseket tenni Harlem érdekében és okán, — azt a dokumentumfilm kockáiból érthette ki világo­san és elementáris erővel sok millió magyar néző. Mert, hogy Harlem borzal­mai, emberi, erkölcsi, szel­lemi, jellemi, kulturális pos­ványa egybecseng Harlem külső képének rettenetes el­hanyagoltságával — az önma­gában még lehetne csak egy metropolis egyik városrészé­nek máig el nem intézett ügye. De Harlem azért olyan, mint amilyen, mert néger. És nem is egy városrész nége­reiről van szó, ha Harlemről látunk képet, vagy ejtünk szót, hanem amerikai állam­polgárok tízmillióiról New Yorkban, vagy Washington­ban, Délen, vagy éppen Északon. A rossz rosszat szül, a go­nosz gonoszát: nem kétséges, Harlem vonzza is a bűnözőt, a kábítószerest, a lumpent, ha néger. Így minden bizonnyal egyfelől torzít a statisztika, ha Harlemet vennék alapul az Egyesült Államok fekete bőrű lakóinak megítélésében sorsukat, helyzetüket illető, en. Kétségtelen, hogy e né­ger gettóba polarizálódott az amerikai faji probléma min­den gondja, ellentmondása. De félelmetes erővel, lelep­lező erővel, riasztó erővel polarizálódott, ha drámai és sűrített módon is, de mégis a lényeget, és a lényegest el­mondva az egész fekete, és színes bőrű lakosság ameri­kai helyzetéről általában. JOGGAL TEHETNÉ FEL a néző, és most az olvasó a kérdést, megjegyezvén ugyan közben azért, hogy valóban döbbenetesek voltak a kép­sorok, riasztóak és szánandó- ak a „főszereplők”, ám vég­tére is mi közünk nekünk mindehhez? Oldják meg az amerikaiak, ha tudják. Har­lem messze van, és a néger­kérdés egyben-másban lehet ugyan figyelmeztető a mi számunkra is, de alapvetően teljesen idegen a mi vilá­gunk szellemiségétől. Még bólintani is lehetne erre leg­feljebb azt a „lényegtelent” fűzve azért hozzá, hogy a jó érzésű és különösen a jó esz- méjű ember az emberi jogok ilyen drasztikus és tartós megsértése — finom kifeje­zés! — okán legalábbis mél­tatlankodva szisszen fel. Ám nemcsak erről van sZo, még­ha ez a „csak” a legkevésbé: csak. Az Egyesült Államok­ban élő sok-sok millió színes­bőrű, közöttük a négerek gondja, problémája ilyen, vagy olyan formában meg­szabhatja ennek az országnak bel-, sőt külpolitikáját. A bel. ső és tragikus gondok elken­dőzése, a fékevesztett indula­tok levezetése — volt már rá sajnos példa a világtörténe­lemben — sokféleképp tör­ténhet, mint ahogyan történt próbálkozás erre a vietnami háború idején és alkalmával. Például! A HARLEM MÁSODIK részének megtekintése után újból feltettem a Golden Ga. te együttes nagylemezét. Bor- zongva hallgattam végig. Ugyanazok a spirituálék, ugyanattól az együttestől, ugyanazon a lemezen: de mindent mélyebben és más­ként éreztem meg és értet­tem meg- dalaikból. Egészen másként. Mintha Harlemről és Harlemből szólt volna da­luk. Gyurkó Géza H. Barta Lajos: Z. Szerkesztő emlékezetes esetei Miért zokog mindenki avagy tíz deka párizsi és a macska 5. Z. Szerkesztő: Nem értem egészen pontosan. (Kis szünet.) Cigánylány: Kérem, ne­künk van egy társbérlőnk, egy öreg néni. Az mindig hallotta, hogy énekelek. Egy­szer azt mondta apámnak, sosincs csend ebben a lakás­ban, minek énekel a lánya, amikor nincs is hangja, csak az embert idegesíti. Apám csak énekeltetett, egy ének­tanárt is felfogadott, oda járt hozzánk, mert apám azt akarta, azt mondta, hogy ta­níttat,, még művész lehetek. Ez meg azért volt, mert apám öccsének a fia híres ci­gányprímás, a külföldet jár­ja, volt már Amerikában is, meg még Kanadában is ze­nélni az ott élő magyaroknál és hazahozott egy Mercedes autót, és apámnak nincs fia, és ezért engem énekelni ta­níttatott, és ezért nagyon megharagudott arra a néni­re, a szomszéd nénire, és, mert mást nem tudott ten­ni, mert annak a néninek macskája van, és az mindig *A szerző Öl részes tévésoro­zatának utolsó darabja, ame­lyet augusztus 31-én fog köz­vetíteni a televízió. BMmmm 1978. augusztus 15., kedd nyávog, feljelentette a ta­nácsnál, ki akarta tetetni a macskát, de a tanácstól nem nem tették ki, mert azt mondták, macska lehet a la­kásban, és azóta nagyon ha­ragszik az öreg nénire, és hogy most az igazgató úr is azt mondta, hogy nincsen hangom, apám is feljelen­tette. (Csend, a lány szeren­csétlenül, mozdulatlanul áll) Műszerész (a zúgó üzem. csarnokban indulatosan hado­nászik egy munkapad és egy fúrógép között): Mit mond­jak?... Hegedűművésznek kellett volna lennem!... De nem volt hozzá módom, hogy taníttassanak... Hogy életem én, kérem! Dolgoznom kel­lett. Mindig dolgoznom. De amikor egyszer egy évig nem dolgoztam, hanem hegedül­ni jártam esküvőkre, bevittek a rendőrségre, és megaka­dályozták, hogy tovább hege­düljek. Z. Szerkesztő: Miért vit­ték a rendőrségre? Műszerész: Ö, maga ezt el sem tudja képzelni? Hát maga ilyet még nem is hal­lott? Hogy az nem munka, Nincs hozzá engedélyem. Z. Szerkesztő: Aztán mi történt? Műszerész: Elmentem fi­nommechanikai műszerész­nek. Mert, hogy finom mun­kára, mert hogy finomak le­gyenek az ujjaim, ne men­jen tönkre a kezem, finom maradjon a hegedűiéihez. De hiábp hegedülök. Nincs protekcióm nekem, és. így nem vesznek be egy bandá­ba se. És így meg állandó­an csak dolgozok, csak fú­rok, fúrógépen dolgozok. Ezt tudtam elérni. Ezt tud­ják nekem nyújtani a népi demokráciában. Z. Szerkesztő: Maga miért lázad minden ellen? Műszerész: Mert évek óta csak a fúrógép mellett állok, és fúrok, ezt tudták nekem nyújtani. Z. Szerkesztő: Mit tett azért, hogy más legyen az élete? Műszerész: Hogyhogy mit? Z. Szerkesztő: Miért nem tanult, ha már nem lehetett művész? Műszerész: Nincsenek ne­kem ahhoz idegeim, nézze meg, hogy remeg a kezem. (Remeg a keze. Remegteti.) öreg néni (kicsi társbér. leti szobájában, szürkület­ben, kisasztal mellett ül, ölében két macska.) Azt mondták, hogy nekem csak a macskáim vannak? Igen. senki másom, csak a macs­kák. Igen. (Az egyik macs- ka nyávog.) Z. Szerkesztő (a szemköz­ti széken ül.) Azt mondta az előbb, hogy elmond va­lamit ... hogy miért kelle­nek a macskák. öreg néni: Mindent el­mondok, uram, elmondom. .. de kikötésem, hogy a neve­met nem írhatja meg, meg­szenvedtem mái', nem aka­rom, hogy itt a házban mu­A kétfenekű dob Magyar film Nem is kellett volna ahhoz sok, hogy ebből a filmből Igazán jó produkció le­gyen. .. — mondja a kibic, akinek persze semmi sem drága. De aztán nem sokkal később, feltéve, ha való­ban átgondolja a dolgot, a megjegyzést valószínűleg vissza is vonja... Márpedig az új magyar filmszatírán, A kétfenekű dobon, amelyet a napokban mutattak be a mozik, van miért eltöprengeni. Elsősor­ban azon, miként lehetséges, hogy a fiatal és igen tehetsé­ges rendező, Gazdag Gyula — aki éppen e nagy film előtt játszott korábbi kis- film remekével, a Hosszú futásodra mindig számítha­tunk cíművel bizonyított — ennyire melléfogjon leg­újabb munkájával, és azon, hogy voltaképpen hol is té­vesztette el a lépést. Kezdjük talán a mondani­valóval és a sztorival (forga­tókönyv Gazdag Gyula és Győrffy Miklós), aminek fölvázolása ezúttal elenged­hetetlenül szükséges. Az ap­rócska faluba színészek és tévések érkeznek, egy víg­opera forgatása végett. A helyi múzeumigazgató — anélkül, hogy törekvéseibe különösebben bevonná a ta­nácselnököt, — segítségük­kel és műsorukkal egy új kultúrházat szeretne a „me­gyeieknél” kiharcolni. Terve azonban, elsősorban a ta­nácselnök sértődöttsége miatt kudarcba fullad. Mi­lyen groteszk, nevetséges helyzeteket teremthet a szür­ke kisstílűség, a nívótlan ügyeskedés? — nagyjából tehát erről szól a történet, amely Gazdag Gyula szerint az életből ellesett egyszerű mese. Csakhogy ez a tény még nem garancia arra, hogy na­gyobb művészi beavatkozás nélkül is sokakat érintő, ér­deklő problémát, mondandót tudjon hordozni, kifejezni e film. Attól, hogy valamit a valóságból lesünk el, és lé­nyegét tekintve változatla­nul a filmkockákra máso­lunk, még nem valószínű, hogy az a valóság hű tükör­képét is fogja adni... Márpedig ez a művészi fogassanak, ott megy az az asszony, az a macska-szerel­mes. (Csend.) Z. Szerkesztő: Megígérem. öreg néni: Nekem mindig volt macskám. Gyerekko­romtól. Mindig. (Megfogja Z. Szerkesztő kezét. A macskához húzza.) Nézze, milyen jó meleg és selymes a szőrük. (Csend. Az öreg néni Z. Szerkesztő kezével simogatja az egyik macskát. Hirtelen felnéz). Szép lány voltam. Akár hiszi, akár nem, nagyon szép. Amikor először voltam szerelmes, 1915-ben, szép szőke ember volt, aki udvarolt, és azt ígérte, elvesz feleségül. De elvitték katonának, meghalt. Másodszor meg 1943-ban amikor már Pesten éltem és a csendőrségre jártam taka­rítani, ott kaptam munkát, ott megtetszettem egy sza­kaszvezetőnek, nagyszál em­ber volt, udvarolt, ő is ígér­te, hogy elvesz feleségül, de aztán negyvenötben tíz év börtönt kapott, és nekem börtönből jött ember nem kell. Harmadszor meg 1949- ben, amikor már koros vol­tam, és már gyárban dol­goztam, portáskodtam, és negyvenhét évesen még volt egy emberem. Művezető volt, nem volt lakása, ide jött hozzám, összeházasod­tunk, babusgattam, de az­tán hét év után 1956-ban elment. (Szusszant.) Itt ha­gyott. Z. Szerkesztő: Azóta nem is ment férjhez? Öreg néni: Nem. Nem kell nekem most már sen­ki... Most már öreg va­gyok, most már nyugdíjas vagyok, és most már itt va­gyok magamban, és ülök, nézek magam elé, és nézem a falat, nincsen senkim, csak ülök. és simogatom a macskát és nézek. (Szája szögletében görcs-mosoly.) beavatkozás itt — ögy tű­nik, — nem, vagy ha igen, akkor nagyon alacsony szin­ten történt meg. A film műfaját az alkotók a szatírában jelölik meg, amelynek legfőbb jellemzője a rossz, a káros jelenségek nevetségessé tétele lenne. Ehhez azonban szükségeltet­ne a megfigyelt negatív je­lenségek — itt a múzeum­igazgató jó szándékú, ám rosszízű ravaszkodásai, az elnök ügyefogyott tétovasá- ga, majd önösérdekű, rossz­indulatú áskálódása, a fil­mesek felelőtlenségei stb. — lényegének kiemelése, sűrí­tése, fölfokozása, netán ti­pizálása. Kiemelésre viszont csak akkor lenne mód, ha sikerülne a viszonyítási ala­pul szolgáló környezetet is jellemezni... Ez azonban itt teljességgel hiányzik! Amit ezen a cí­men kapunk, az nem más, mint egy-egy esetlegesen ki­választott operarészlet forga­tási jelenete, illetve a színé­szek és a falusiak bohócko­(Z. Szerkesztő megy az utcán, hazafelé. Kezében kis aktatáska. Sötét van, este. Az ablakok világítanak. Megáll egy régi bérház ka­pujánál. Zsebéből előveszi a kapukulcsot, kinyitja a kaput. A kapualjban, kis kulccsal kinyitja a postalá­dát, üres, becsukja. Elindul ismét. Megnyomja a lépcső­házi világítás gombját, lép­ked fel a második emeletre, zörög a kezében tartott kulcscsomó. Kinyitja a la­kása előszobájának ajtaját, bemegy, az ajtót belülről bezárja, bereteszeli. A há­ta mögött egy ajtókeretből fény szűrődik ki. Z. Szerkesztő: Szervusz. Z. Szerkesztő felesége (nem fordul meg, csak a fejét fordítja kicsit oldalra.) Szervusz. Z. Szerkesztő (egy kony­haszékre leteszi az aktatás­kát.) Mit csinálsz? Z. Szerkesztő felesége: Vacsorát csinálok, miért? Z. Szerkesztő (kigombolja nyakkendős ingét.) Semmi. Jó, éhes vagyok... Mi lesz vacsorára? Z. Szerkesztő felesége (dolgozik, mozog a háta.) Volt itthon sajt, vaj, zöld­paprika, és vettem tíz deka párizsit. ( Csend.) Z. Szerkesztő (mozdulat­lan.) Párizsi nem kell. Z. Szerkesztő felesége (ki­csit megfordul.) Friss. Ed­dig mindig megetted. Mi bajod vele? Z. Szerkesztő (még min­dig mozdulatlanul, elgon­dolkozva.) Semmi. (Csend.) Semmi, de ma nem kell Z. Szerkesztő felesége (hirtelen): Nem bírom már! (Csend. Halkan.) Mindig van valami bajod velem. (Te­kintete elhomályosul, sír.) _. V é e e — dása, nyüzsgése. Annyit, hogy a filmezés miatt a köz­ség élete teljességgel meg­változott, lehet érzékelni. Azt azonban, hogy milyen az ezt megelőző mindennapok­hoz képest, és hogy mennyi­re, azt már nem. így végül is ezek a kör­nyezetjellemzések teljesen elszakadnak a cselekmény­től, és semmiképpen sem se­gítik a mondanivaló kibon­takoztatását. A tanácselnök, a múzeumigazgató és a film­beli rendező közötti konflik­tus is teljesen a levegőben lóg. Mindennek az a szomorú következménye, hogy a néző úgy érzi, semmi köze az egészhez. Kívülről figyeli a főszereplők hadakozását, el­felejt olyan jól megcsinált jeleneteken is derülni, mint például amikor a mú­zeumigazgató egy ház tetejéről dirigálja a falu népét, vagy hogy a múzeumi bábút, Petőfi viaszszobrát odébb kell hurcolni, mert „belenéz” a kamerába, és ezzel zavarja a forgatást, vagy hogy a műsoros estet plakát helyett egy körmön­font módon megszerezhető úttörődobbal (kétfenekűvel?) kívánják hirdetni... Pedig a .színészek mindent megtesznek az ügy érdeké­ben. Elsősorban a Czakó Dé­nes igazgatót alakító cseh­szlovák vendégművész Ru­dolf Hrusinsky, vagy a ta­nácstitkárt megelevenítő Koltai Róbert. De minden igyekezetük ellenére sem ké­pesek az elhibázott produk­ciót sikerre vinni. Hiába brillirozik kamerájával egy- egy arc, egy-egy jelenet erejéig az operatőr, Ra­gály Elemér is. A néző számára pedig nem marad más hátra, mint só­hajtani: kár ezért az érde­kesnek, fontosnak Ígérke­zett filmért. Németi Zsuzsa A felnőttoktatási stúdió szervezésében A Megyei Művelődési Köz­pontban ez év januárjától működik a felnőttoktatási stúdió, amely azért létesült, hogy — a korszerű szemlél­tetőeszközök alkalmazásával — megkönnyítse a munka­idő utáni tudásgyarapítást. Az érdeklődők délutánon­ként megismerkedhetnek a különböző berendezések keze­lésével, ötleteket kaphattak a felkészüléshez, a tananyag elsajátításához. Szeptembertől bővíteni óhajtják az eddigi tevékeny­séget. Szeptember 27—28—29-én — az MMK-ban — tovább­képzést szerveznek az üze­mi, a vállalati, közművelő­dési előadók részére, akik a három nap alatt — többek között — az egyes műsorok forgatókönyveinek elkészíté­séhez remélhetnek jó tippe­ket, s a játékvezetés alapsza­bályait is megtanulhatják.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom