Népújság, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
Kisnána kincsei Kirándulók a várudvaron. A régi szlovák konyhával, és nek a pécsi kirándulók, Szántó berendezéseivel lsmerkedEszter és Lantos Margit. (Fotó: Szabó Sándor) Műemlék- ? barátok 1 Nyolc esztendővel ezelőtt egy jónak tűnő kezdeménye* zés megvalósításával próbál- koztak meg megyeszékhelyünkön. Olyan nyári egyetemet hirdettek, amelynek témaköre sok szállal kötődőit a történelmi emlékekben gazdag Egerhez. A hazai és a külföldi érdeklődőknek, a műemlékvédelem sajátos kérdéseiről ígértek sokoldalú tájékoztatást. Hittek a barokk város vonzerejében, s bíztak abban, hogy hagyományt teremtenek. A kezdéssel járó kételyekről mit sem szóltak, az úttörők irigylendő buzgalmával kezdték a szervezést és az ismeretterjesztők, a kultúra népszerűsítőinek kitartásával meg is oldották azt. Üjat ajánlottak, s nem is csalódtak, mert a felhívás visszhangra lelt: jöttek az ország minden részéből, s nemcsak Európából, hanem még távolibb földekről is. Szakemberek, neves tudósok és a kőbe álmodott szépség rajongói, sok mindenben jártas, művészi értékben gazdag elődeink alkotásainak csodi- lói. Mit sem hallottak egymásról, mégis az itt töltött tiz nap alatt — a nyelvi korlátokat is áthidalva — barátokká lettek, olyanokká, aki'e később sem feledkeztek meg egymásról. Lassan kialakít t a törzsgárda, azok köre, akik évről évre nálunk találkoztak. Tájékozódásra, emlékezetes beszélgetésre vágyva. Nyolc év alatt a hajdani pro. bálkozás életerőssé vált, az előadások mind színvonalasabbá formálódtak, s valamennyi hallgatónak maradandó élményt nyújtottak. Legalább ennyit jelentett az, hogy beszámolhattak kollégáiknak otthoni eredményeikről, terveikről. Mindenki tanult a másiktól, s hazatérve népszerűsítője lett Egernek, a hevesi táj varázsának, szocialista rendünk mindennapjainak. Akik elbúcsúztak szúkebb pátriájukban újabb hivekei toboroztak, akik annnyit hallottak rólunk, akik úgy érkeztek hozzánk, mintha már sokszor megfordultak volna körűnkben. rtMost majd száz vendéget várunk. Nemcsak a honi tájakról, hanem az NDK-bóljl Jugoszláviából, Bulgáriából, ; Romániából, CsehszlovákiábólJ Lengyelországból, az NSZK- ból, Belgiumból, Portugáliából és Finnországból is. Bízunk abban, hogy a hagyományok tovább élnek, s nemcsak műveltségben gyarapodva távoznak, hanem a népek közti barátság szálait is erősitik. (pécsi) J Ami nem vehető meg Ha azt hallom: Szeged, mindjárt a dómra gondolok. Debrecen a Nagyerdőt, Miskolc az Avast jelenti. És egy olyan apró falucska, mint Kisnána? Nos, aki csak egyszer is megfordul e helyen, sok emlékkel gazdagodhat: évek múltán sem felejti a romokban megmaradt szép középkori várat, s a vár tövében levő tájház néprajzi kincseit. Kisnána fölött a Mátra erdős magaslatai húzódnak, közülük is kiemelkedik a Messzilátó hegye, valósággal ránehezedik a falura. Az érkezőnek legelőször a házak fölé magasodó két vártorony tűnik a szemébe, A falu középén öles tábla hirdeti: itt található a vármúzeum, s á több száz éves parasztházban berendezett néprajzi gyűjtemény. Rettentő hevet vág a kora ✓ délutáni nap, amikor a régi porta kapuját megnyitjuk. A kapu mellett jobbra fából ácsolt iroda, lakályos, otthonos ízléssel berendezett. A fullasztó bőség után odabent kellemes hívesség fogad, s itt beszélgetünk a falu idegenforgalmának legjobo ismerőjével, a múzeumegyüt. tes gondnokával, Kohajda Istvánnéval. — Nemcsak gondnok vagyok, de én adom a látogatóknak a jegyet, s a kalauz, az idegenvezető szerepét is betöltőm — magyarázza bevezetőként a tennivalóit. — No, és persze, a statisztika elkészítése is dolgom. A megnyitás óta, 1969-től végzem itt a munkát, télen- nyáron minden áldott nap, reggel 9 órától délután ötig. Ma éppen csendes napom, volt, de gyakran előfordul, hogy egyszerre több száz ember érkezik ide autóbuszokkal. Legutóbb itt jártak a gyöngyösi pedagóguskonferencia résztvevői, kétszázan, aztán a Mátrában üdülők népes csoportjai. .— Évente hányán kíváncsiad Kisnána kincseire? — Átlagosan nyolc-tízezer látogatót számolhatok. A téli hónapok igen csendesek, de amint beköszönt a jó idő, rendszeresen jönnek a kíváncsi zarándokok. Maguk nem kiváncsiak a látnivalóra? Jöjjenek csak, tegyünk egy kis sétát... A parasztporta itt felejtett szigete, egy darabkája a regi falunak. Tetőzete mélyen szemre húzott, öreg, viseltes süvegnek tűnik, amit mintha még meg is lapogat- r tak volna kicsit. A kajla „főbeli” árnyékot vet az utcára néző két szűk ablakszemre, melyek sunyin, irigykedve kukucskálnak a szemközti új házakra. Ez a szegényes külsejű hajlék mintha élő szóval kiáltaná az erre elhaladóknak: „Álljatok meg. úton járók, vessetek egy pillantást a múltra!” Amolyan „doku- mentum”-féle ez a ház, a falubeli lakosság régebbi életét példázandó. Mert ma már csak a képzelet festegeti itt azokat a régi, keserves idők életkörülményeit. De meg kell adni, a képzelet fölkeltésére ugyancsak alkalmas az egykori paraszti életforma eme megőrzött „műemléke”. A keskeny udvar zöld gyeppel borított, innét lépünk fel a tornácra, majd egy alacsony ajtón át, kissé meggörnyedve a pitvarba jutunk. (Valaha tyúkok kapir- gáltak itt az udvaron, ki- tépdesték a fűnek még a gyökerét is. Aztán, ha megéheztek, ostrom alá vették a pitvarajtón kilépő háziasszonyt. Ma már nyoma sincs semmi életnek. Ami van, az csak múzeum.) A szűkös pitvarból két ajtó nyílik: az „elsőházba” és egy másik szobába, ahol a család élete eltelt, ahol dolgoztak, GïMmms, 1978. július 30., vasárnap ettek, aludtak. A pitvar nagy részét szabadkéményes tűzhely foglalja terpeszkedő cserépfazekakkal. A falon is cserépedények, tányérok, kü. lönböző megfeketedett szerszámok, a sütés-főzés hajdani alkalmatosságai. Előbb a jobb kézre eső szobát tekintjük meg. A sarokban búboskemence, mellette ágy, bölcső, az ablak mellett pedig az osztováta. A szoba földje tapaszos. (Emlékszem gyermekkoromból a csdpős. fanyar trágyaszagra, amit a frissen sikált, felmázolt föld árasztott és a kicsit nedves, sárgás színű sankra, amivel a mázolást behintették. A vastagon szórt sankot kivált szerettem: mindenféle furcsa, titkos jeleket lehetett rajzolni bele a meggörbített nagylábújjal.) — Az osztováta, vagyis a szövőszék és minden más szerszám, vagy eszköz, ami itt van, működőképes állapotban van — magyaráz lelkesen kalauzunk, s a ház valamikori gazdáit is bemutatja. Sok mindent tud a porta valamikori lakóiról, hiszen idevalósi és az öregebb asz- szonyok emlékezete még máig friss a múltbeli történetek elmesélésére. Az elsőház, vagyis az elsőszoba ugyancsak mázolt föl— dű. Felnyúlok a mestergerendához, matatva tapogatok, mert itt kell lennie valahol a sokat forgatott, szakadozott, szamárfüles bibliának. És nem is tévedek. Fekete rámás tükör szemben a falon, csak a rózsafüzér hiányzik róla. Szépen megvetett két ágy áll a fal mellett, végükben tulipánosláda, szép mintákkal kivarrott ruhaneművel, kelengyével. A tükör alatti falnál feketére festett lóca, előtte agyonhasznált, kopott asztal. Magam is ültem hasonló asztalok mellett. Semmi se ismeretlen, semmi se idegen nekem ebben a házban. Mintha hosz- szú-hosszú útról, sok-sok éves távoliét után toppantam volna a gyermekkor ismerős világába. Rövid sétát teszünk a vár romjai között is. Riportutam előtt dokumentálódtam, s abból tudom, hogy a falu elöljárói már 1871-ben határozatot hoztak a vár oltalmazására: „A várnak, a régiség ezen emlékének kellő alakban leendő fennmaradása tekintetéből, két hold föld körülötte, a közbirtokosok kö— Parancsol még valamit, szerkesztő úr? A fodrászüzletben egy tömbben állt a megbonthatatlan meleg. Csepp híján álomba bágyadtam a borot- vahajvágás alatt. A közvetlen közelemben felhangzó kérdés azonban felébresztett: kíváncsian vettem szemügyre azt a férfiút, akihez intézték, hiszen elég nagy időt dolgoztam a sajtóban ahhoz, hogy csaknem minden újságírófélét ismerjek. Gondoltam, kollégát fedezek fel a mellettem levő forgószékben. Ehelyett azonban nem kis meglepetéssel konstatáltam, hogy a szerkesztő úrnak titulált úriember nem más, mint kedVenc ÁPISZ-boltom igen ambiciózus vezetője. Épp akkor emelkedett fel a székéből, s — véletlenül láttam meg — akkora borravalót csúsztatott a fodrász zsebébe, hogy az legközelebb minden bizonnyal főszerkesztő úrnak fogja szólítani. S közben — gondolom — jót röhög majd a markába. A miniatűr papírbolt gra- fo'iiániás vezetője pedig peckesen sétált ki a helyiségből. Ügy hitte, megvásárolta a fodrásznak nemcsak a szolgálatkészségét, de az őszinte tiszteletét is. Csakhogy a tiszteletet nem lehet megvásárolni. Csakis az kísérletezzék vele, aki a tisztelet csalóka illúziójával is beéri. Annak zös birtokaként, fennhagya. tik.” Sok idő tellett el, amíg e régi határozat megvalósulhatott. A vár feltárását és helyreállítását ugyanis 1962. és 1968. között végezték. A magastorony négy szintjén most oyan kiállítás látható, amely a vár épitéstörténetét és a feltárásnál előkerült leleteket mutatja be. Sétánk végeztén a vendégkönyvet lapozgatom. A bejegyzések is tanúsítják, milyen nagy sikere van a parasztház néprajzi anyagának. Hadd idézzünk itt is néhányat: „Csak elismerésünket fejezhetjük ki a műemlékvédelem olyan szép példája előtt, mint a kisnánai vár és parasztház. Szeretnénk itt a Mátraalján még sok hasonlót találni.” (1976. szept. 3. Kis Pál.) Másik: „Gratulálunk a nemes művészi érzékkel berendezett házhoz, amely remek hitelességgel őrzi nemzeti kultúránk hagyományait, örültünk, hogy láthattuk.’’ (Dátum és aláírások.) 1977. augusztusából egy bejegyzés: „Ilyen házban születtem Veszprém megyében.” „Hihetetlenül gyönyörű’’ — irta véleményét a látottakról egy kanadás magyar, Sallay József. — Hadd mutassak egy igen friss bejegyzést — mondja a gondnokasszony — ez a propagandánk hiányosságait is bírálja. Sajnos, igaz minden sora. íme: „A kisnánai vár és parasztház igazi meglepetés volt. Köszönjük a múzeumi szakembereknek, hogy ilyen gondosan megőrizték a múlt emlékeit. Kár, hogy csak véletlenül bukkantunk rá. Több reklámot is megérdemelne!’’ Irta Almássy Kálmán és a felesége Szegedről. Kevés a propagandaanyagunk. Van egy prospektus a várról és állandóan kapható ötféle képeslap. A parasztházról nincs semmi írásos anyagunk, pedig nagyon keresik. Mindössze egy képeslapot tudunk kínálni, a konyháról. Elhelyezhetnének különböző figyelemfelhívó, megállító táblákat az országút mentén, Gyöngyösnél, Verpelét körül, Kápolnánál. Vagy legalább a falu két szélén legyen szöveges tábla, hogy akik nem ismerősek itt, ne száguldj anak át a községen, hanem térjenek be idején a komótosan kapitalizálódó Magyarországon a gyors ütemben tollasodó nagypolgár, a vagyonát foggal-körömmel gyarapító iparmágnás csillagászati summákat is hajlandó volt kifizetni az iparmágnás szó- összetétel első tagjának leválasztása érdekében. Igén, az iparmágnás egyszerűen csak mágnás akart lenni, fele vagyonát is képes lett volna odaadni egy alig használt bárói címért. S vajon mire ment vele? Az igazi arisztokraták, a „hamisítatlan” kékvérűek összesúgtak a háta megett és kinevették. Alaposan kihasználták, de ugyanakkor le is nézték a köreikbe erőlködő parvenüt, talán még jobban, mint a címtelen és rangtalan köznépet A „címtelen és rangtalan” köznép azóta átvette a hatalmat. Egyesek közülünk azonban nem az egyenlőség zászlaját lengetik, hanem valami mást. Magyarán: rázzák a rongyot Tévedés ne essék: nem irigylem a kocsi- és telekvásárlók egyre szaporodó seregét. örülök, hogy végre „tol- lasodunk” mindnyájan, hogy körülményeink szemmel láthatóan javulnak. Csak éppen az szomorít el, hogy a kocsi- és telekvásárlást sokan a respekt-szerzés módjának is tekintik. Luxuscikkekkel igyekeznek kivívni embera múzeumba. Gondunk van » az idelátogatók étkeztetésével is. Nálunk nincs vendéglő, így aztán a látogatók Verpelétre, vagy Domoszló- ra mennek át. Nem irigységből mondom: Vécs kisebb település, nincs vára, múzeu. ma, semmi idegenforgalma, társaik becsülését, amiket legtöbbször csak nélkülözve tudnak megvásárolni. Ügy vélik, hogy a komoly áldozatok árán ki nyögöt t „státusz- szimbólumok” gyarapodásával párhuzamosan növekszik emberi értékük is. Nem veszik észre, hogy a pénzzel megszerezhető javakban való gyarapodás csak Irigységet, szül a másik emberben, tiszteletet csak a jellemben és a műveltségben kimutatható gyarapodás ébreszt. Persze, a tudatuk alatt azért a tollasodás, a szerzés megszállottjai is érzik, hogy a vagyon, a pénz nem minden. Számtalan igen jómódú kisiparost ismerek például, aki erőnek-erejével be szeretne kerülni ismert művészek baráti társaságába. De olyan is jó néhány akad, aki neves tudós vagy közéleti személyiség kártyapartnere kívánna lenni mindenáron. Örömmel áldoz tetemes ösz- szeget fényűző háziestélyek rendezésére, ha a meghívottak között a szellemi és a társadalmi élet egy-két kiválósága is szerepel, mert reméli, hogy az ó fejükre záporozó dicsfényből a saját kobakjára is odatéved néhány elkószáló sugaracska. . . Kidobott pénz, elfecsérelt energia. Mert nem hinném, hogy bárki is hallott volna ilyenfajta beszédet: nagyon tisztelem Fuszulykánét, mert hires balett-táncosnő a barátnője. Vagy : végtelenül de ott van vendéglő. Miért nem építenek ide is, ahol szükség tenne rá. Dicséret illeti Kisnánát. A kincseket nem kell félteni, csak hadd lássák, hadd gyönyörködjenek benne ezután még többen, mint eddig. Pataky Dezső tisztelem Rezeda elvtársat, mert kacsalábon forgó kéjlakot építtetett a Duna-kanyar- ban.» Nem. Embertársaink őszinte becsülését másfajta eszközökkel lehet megszerezni. Apósom hosszú évtizedeken át lakatosként dolgozott az egyik kispesti gyárban. Brigádvezető volt. Érdekes: nála sohasem tapasztaltam, hogy valamely tagját a brigádnak azért becsülte volna, mert — teszem azt — Opel Recordja volt az illetőnek. Ilyet viszont gyakran hallottam tőle: minden tiszteletem a Jóskáé, mert katonásan melózik. Vagy: a Pista komoly ember, silány termék véletlenül se kerülne ki a keze alól Igaz, a munkások között is akad törtető, lelkileg elhá- jasodó, kispolgárrá ernyedő ember, de — összképét tekintve — a munkásosztály „etikai normarendszere” .% legegészségesebb. Annyira egészséges, hogy receptnek is tekinthető: silány termék sose kerüljön ki a kezünk alól, akár szgllemi, akár fizikai tevékenység terméke legyen is az. Gondolkodásunk, emberi tartásunk parancsoljon tisz-' teletet. És főleg az, amit pro-' dukálunk tehetségünk sze-' rint a társadalom javára. ) És akkor az autó is a hél lyére kerül: könnyebbé teszi azt, hogy több lehető íün.!; és időnk maradjon ta, rima-; sabbá tenni életünket. Baranyi F érettég _>
